Posted on

Premier utáni linkgyűjtemény

Az LA Times is elkövette azt a hibát, hogy idejekorán publikáltak a Sometimes a Great Notion végén látható fordulatról, így azok a nézők, akik felvételről követik a sorozatot, durván beleszaladtak a spoilerbe. Másnap egyoldalas cikkben magyarázták el, hogy miért nem tudták tovább tartani a szájukat, hát valami ilyesmi az én álláspontom is a témában, leszámítva az újságírói versengésre vonatkozó faszságot. Egyébként az ominózus írás itt található, és a Battlestar Galactica Keyser Sözéja, Kate Vernon nyilatkozik benne megint érdekeseket.

Ron Moore tényleg embertelen mennyiségű interjút ad mostanában, és sixxhez hasonlóan én se bírom őket megunni, de a MediaBlvd cikkét már csak linkelni fogom. A producer kimerítő válaszokat ad rajongók kérdéseire, és elárulja, hogy nagyon bánja, hogy évekig hitegették azzal a nézőket, hogy a cylonoknak van egy terve. Egészen a The Plan című filmig lelkiismeret-furdalása is volt miatta, de most már nyugodtan alhat. Kiderül, hogy már a második évadban is tervezgették, hogy a Galactica katonái egyszer látogatást tesznek a cylonok hajóján, és Caprica-Six asszisztálásával végleg kiiktatják az ellenség képességét az újjászületésre. A Capricáról megtudjuk, hogy a BSG-hez mérhető költségvetése lesz, ugyanakkor a kevesebb díszlet és a több helyszíni forgatás ugyanúgy föl fogja azt emészteni, mint a Galacticában a CGI.

Az interjúból az io9 kigyűjtötte a spoilereket, itt lehet őket elolvasni.

Felhívom a figyelmet Ysu kritikagyűjteményére a Battlestar Galactica premierje kapcsán, nagyon alapos válogatás, és magam is kiváló írásokra bukkantam általa.

A BSG félévados premierje a comment:com információi szerint több mint kétmillió nézőt vonzott, ami jelentős növekedés az előző évekhez képest, igaz, a Sanctuary és a Stargate: Atlantis fináléja is képes volt ekkora közönséget leültetni a képernyők elé.

Darth Mojo újabb írására Andrew hívta fel a figyelmet (köszi!), ebben a grafikus a BSG-től vett keserédes búcúsjáról beszél, és érdekes tanácsokkal szolgál a rajongók felé is. Tanulságos bejegyzés.

ProgGrrl, a Galactica Sitrep jó fej szerkesztőcsaja ott járt a BSG-emléktárgyak árverésén, és interjút készített egy csomó résztvevővel, közelről fölvett értékes darabokat, majd beült egy Raptorba is. A hírek szerint az aukció több mint egymillió dollárt kasszírozott be, ugyanakkor a legnagyobb darabok, mint a Raptorok és a Viperek, nem találtak gazdára. Fránya gazdasági világválság.

Végezetül a fenti fotóra kattintva egy kisebb galériát lehet elérni a Galactica jócsajairól és jófaszijairól.

Posted on

Premier utáni linkgyűjtemény

Az LA Times is elkövette azt a hibát, hogy idejekorán publikáltak a Sometimes a Great Notion végén látható fordulatról, így azok a nézők, akik felvételről követik a sorozatot, durván beleszaladtak a spoilerbe. Másnap egyoldalas cikkben magyarázták el, hogy miért nem tudták tovább tartani a szájukat, hát valami ilyesmi az én álláspontom is a témában, leszámítva az újságírói versengésre vonatkozó faszságot. Egyébként az ominózus írás itt található, és a Battlestar Galactica Keyser Sözéja, Kate Vernon nyilatkozik benne megint érdekeseket.

Ron Moore tényleg embertelen mennyiségű interjút ad mostanában, és sixxhez hasonlóan én se bírom őket megunni, de a MediaBlvd cikkét már csak linkelni fogom. A producer kimerítő válaszokat ad rajongók kérdéseire, és elárulja, hogy nagyon bánja, hogy évekig hitegették azzal a nézőket, hogy a cylonoknak van egy terve. Egészen a The Plan című filmig lelkiismeret-furdalása is volt miatta, de most már nyugodtan alhat. Kiderül, hogy már a második évadban is tervezgették, hogy a Galactica katonái egyszer látogatást tesznek a cylonok hajóján, és Caprica-Six asszisztálásával végleg kiiktatják az ellenség képességét az újjászületésre. A Capricáról megtudjuk, hogy a BSG-hez mérhető költségvetése lesz, ugyanakkor a kevesebb díszlet és a több helyszíni forgatás ugyanúgy föl fogja azt emészteni, mint a Galacticában a CGI.

Az interjúból az io9 kigyűjtötte a spoilereket, itt lehet őket elolvasni.

Felhívom a figyelmet Ysu kritikagyűjteményére a Battlestar Galactica premierje kapcsán, nagyon alapos válogatás, és magam is kiváló írásokra bukkantam általa.

A BSG félévados premierje a comment:com információi szerint több mint kétmillió nézőt vonzott, ami jelentős növekedés az előző évekhez képest, igaz, a Sanctuary és a Stargate: Atlantis fináléja is képes volt ekkora közönséget leültetni a képernyők elé.

Darth Mojo újabb írására Andrew hívta fel a figyelmet (köszi!), ebben a grafikus a BSG-től vett keserédes búcúsjáról beszél, és érdekes tanácsokkal szolgál a rajongók felé is. Tanulságos bejegyzés.

ProgGrrl, a Galactica Sitrep jó fej szerkesztőcsaja ott járt a BSG-emléktárgyak árverésén, és interjút készített egy csomó résztvevővel, közelről fölvett értékes darabokat, majd beült egy Raptorba is. A hírek szerint az aukció több mint egymillió dollárt kasszírozott be, ugyanakkor a legnagyobb darabok, mint a Raptorok és a Viperek, nem találtak gazdára. Fránya gazdasági világválság.

Végezetül a fenti fotóra kattintva egy kisebb galériát lehet elérni a Galactica jócsajairól és jófaszijairól.

Posted on

A legfontosabb pontok Ron Moore kommentárjából

Ugyan a podcast még nem került ki a scifi.com oldalára, de a Hulun
meg lehet tekinteni a múlt pénteki epizódot Ron Moore kommentárjával,
és a bsg.cz kiváló szerkesztői leszedték róla a hangsávot, hogy mi is
okulhassunk a hallottakból.

A tovább mögött néhány olyan apró
részletre derül fény, amiket talán észre sem vettünk az epizód
megtekintése alatt, megismerünk néhány kivágott jelenetet, de ami a
legfontosabb, a cylonok és a Final Five sztoriját illetően is fény
derül egy sor érdekes és informatív tényre, nem is feltétlenül
apróságokra.

Ez az első olyan epizód, hogy Adama és a Roslin is a padlóra került, és
nélkülük nincs kibe kapaszkodjon a flotta. Azt akarták megvizsgálni,
hogy mi történik, ha az emberek minden, de minden álma szertefoszlik.

Korán eldöntötték, hogy a negyedik évad második felében elkezdenek hullani az emberek, ez
passzolt a show stílusához, és hamar elhatározták, hogy Dee lesz az
első. Hogy Dee mikor döntötte el, hogy öngyilkos lesz, és mi motiválta
a cselekedeteit élete utolsó óráiban, Moore nem szándékozik
megválaszolni, ezt a nézőkre bízza. Ő maga úgy érzi — de nem tudja –,
hogy Dee már a Raptor óta viaskodott a gondolattal.

Moore megint elismerte, hogy Dualla kapcsolata Leevel sosem működött igazán, és összecsapott volt a történetük, de örül, hogy most nagyon működött közöttük minden.

Roslin mindig képes volt mondani valamit, de most neki is elállt a szava, ami Moore-nak nagyon tetszett. Mary McDonnell valóban rossz irányba indult el kifelé a hangárból, és annyira tetszett Michael Nankinnek a kavarodás, hogy beletette a jelenetbe.

A játékos jelenetet Herával Nankin kivágta, de
Ron Moore visszarakta, mert tetszett neki az ötlet, hogy az
elkeseredettség közepette sem lehet cserben hagyni a kisgyereket, az
életnek mennie kell tovább.

Az írók rengeteget beszéltek a
történelemről, a tizenharmadik törzsről, a Kobolról és a Földről. Még
nincs minden teljesen megmagyarázva, de ez nem fog így maradni. Az
alapötlet az, hogy valaha a Kobolon az istenek és az emberek együtt
éltek, és az emberek ellopták a tüzet az istenektől: megtanultak életet teremteni, és
a saját képükre megalkották a cylonokat. Ez a teremtés vezetett Kobol
hanyatlásához. A tizenkét törzs az egyik irányba indult, a
tizenharmadik, a cylonok egy másikba, és ők a Földön telepedtek le. A cylonoknál ugyanez a minta megismétlődött, és őket kiirtották a saját teremtményeik. Mindez megtörtént már régen, mindez megtörténik újra.

Moore
nagyon szeret baszakodni a kronológiával, de Nankin vágása után
belátta, hogy jobb lesz az epizód lineárisan, mint ahogy eredetileg
tervezték, flashbackesen.

Kara tisztább fejjel és tudatosabban keresi a válaszokat, mint
ahogy bárki más képes lenne rá az epizódban. Még Leoben is el van
veszve mellette, ilyennek még nem láttuk. Elveszti a hitét, és ezzel
együtt mindent: azt hitte, lát dolgokat, és ha ezt is elveszik tőle,
mije marad?

A Sci Fi kicsit aggodalmaskodott Kara hullája miatt,
így lehet, hogy pár képkockát kivágtak, de lényegében egy vállvonással
elintézték a dolgot.

Anders gitáros jelenetét kivágta Nankin, de
Moore visszatette, mert a zene így jobban illeszkedik a mitológiába.
Kiemelte, hogy a dialógus miatt nem derült ki, hogy az All Along the Watchtowert Anders írta, azaz
az "I played it"-et nem úgy kell értelmezni, hogy "Játszottam azt a
dalt", hanem "Azt a dalt én játszottam" (CicMax tudhat valamit…),
csak ez az eredeti szövegben nem jött át.

Moore-ék nem szándékosan játszottak rá arra, hogy Duallát cylonnak higgyük, csak
azt akarták elhitetni, hogy talán minden jóra fördul közte és Lee
között. RDM akkor lepődött meg, amikor a felesége elmondta neki, hogy
azt hitte, Dee lesz az utolsó.

Lee és Adama hosszabban
beszélgetett a hullaházban arról, hogy mi motiválhatta Duallát, és hogy
miért nem látták, mire készül, de Moore belátta, a kevesebb néha több.
A producer érdekesnek találta, hogy Adama alkoholproblémája egyre
súlyosabbá válik, és tetszik neki, hogy egyre jobban őszül a haja, ahogy haladnak előre a negyedik évadban. 

Volt
olyan verzió is, amikor a hullaházban tett látogatás után ment volna
Adama Roslinhoz, és emiatt döntött volna úgy, hogy konfrontálódik
Tigh-jal. EJO-nak megmondták, hogy viselkedjen minél szörnyűbben, és
bántsa meg a barátját úgy, ahogy arra csak egy barát képes. A rókás
történet remekül felvezette Tigh besétálását az óceánba, és lett volna
még egy másik fabula is az epizódban, de Moore ezt önmagában is elég
erősnek érezte.

Volt egy-két olyan felvétel, amikor a whiskyspohár beleesett Michael Hogan ölébe :), de Moore szerint tökéletes lett a jelenet. 

Ugyan csak utalás szintjén vált nyilvánvalóvá, de Moore most már
mindent meg mer tenni, hagyja, hogy a hajó szétessen a legénység előtt,
a legénység összeroskadjon, a nézők úgyse fognak most már kiszállni,
annál sokkal jobban érdeklik őket a válaszok. Most már nem kell attól
tartani, hogy túl sötét lesz a sorozat, és a közönség ezért elfordul
tőle, most már mindent meg lehet tenni. Lehet, hogy nehéz lesz végignézni a történetet, de jó történet lesz.

Adama beszéde valóban hatástalan, nem próbálja azt mondani az
embereknek, hogy szedjék össze magukat, mert jelenleg ő is épp ezen
fáradozik. Baltarnak több szerep is jutott volna az epizódban, láttuk volna a nyájával, de végül ezt a következő epizódokra tolták.

Moore teljesen felüdült a Frak Earth-től, imádta ezt a szöveget. Mondjuk azt hallani kell, ahogy mondja, hogy "I love it".

Mindig is úgy tervezték, hogy ez lesz D'Anna utolsó epizódja, és nagyon kedves volt Lucy Lawlesstől, hogy beugrott leforgatni még egy napot. Egy korai vázlatban még úgy volt, hogy Tyrol sem tér vissza a Galacticára,
ő a cylonokkal tartott volna. Rájöttek, hogy egyelőre nem akarnak ebbe
az irányba elmenni, ráadásul ezzel meg is fosztottak volna néhány
karaktert egy sor fontos döntési helyzettől.

Posted on

A legfontosabb pontok Ron Moore kommentárjából

Ugyan a podcast még nem került ki a scifi.com oldalára, de a Hulun meg lehet tekinteni a múlt pénteki epizódot Ron Moore kommentárjával, és a bsg.cz kiváló szerkesztői leszedték róla a hangsávot, hogy mi is okulhassunk a hallottakból.

A tovább mögött néhány olyan apró részletre derül fény, amiket talán észre sem vettünk az epizód megtekintése alatt, megismerünk néhány kivágott jelenetet, de ami a legfontosabb, a cylonok és a Final Five sztoriját illetően is fény derül egy sor érdekes és informatív tényre, nem is feltétlenül apróságokra.

Ez az első olyan epizód, hogy Adama és a Roslin is a padlóra került, és nélkülük nincs kibe kapaszkodjon a flotta. Azt akarták megvizsgálni, hogy mi történik, ha az emberek minden, de minden álma szertefoszlik.

Korán eldöntötték, hogy a negyedik évad második felében elkezdenek hullani az emberek, ez passzolt a show stílusához, és hamar elhatározták, hogy Dee lesz az első. Hogy Dee mikor döntötte el, hogy öngyilkos lesz, és mi motiválta a cselekedeteit élete utolsó óráiban, Moore nem szándékozik megválaszolni, ezt a nézőkre bízza. Ő maga úgy érzi — de nem tudja –, hogy Dee már a Raptor óta viaskodott a gondolattal.

Moore megint elismerte, hogy Dualla kapcsolata Leevel sosem működött igazán, és összecsapott volt a történetük, de örül, hogy most nagyon működött közöttük minden.

Roslin mindig képes volt mondani valamit, de most neki is elállt a szava, ami Moore-nak nagyon tetszett. Mary McDonnell valóban rossz irányba indult el kifelé a hangárból, és annyira tetszett Michael Nankinnek a kavarodás, hogy beletette a jelenetbe.

A játékos jelenetet Herával Nankin kivágta, de Ron Moore visszarakta, mert tetszett neki az ötlet, hogy az elkeseredettség közepette sem lehet cserben hagyni a kisgyereket, az életnek mennie kell tovább.

Az írók rengeteget beszéltek a történelemről, a tizenharmadik törzsről, a Kobolról és a Földről. Még nincs minden teljesen megmagyarázva, de ez nem fog így maradni. Az alapötlet az, hogy valaha a Kobolon az istenek és az emberek együtt éltek, és az emberek ellopták a tüzet az istenektől: megtanultak életet teremteni, és a saját képükre megalkották a cylonokat. Ez a teremtés vezetett Kobol hanyatlásához. A tizenkét törzs az egyik irányba indult, a tizenharmadik, a cylonok egy másikba, és ők a Földön telepedtek le. A cylonoknál ugyanez a minta megismétlődött, és őket kiirtották a saját teremtményeik. Mindez megtörtént már régen, mindez megtörténik újra.

Moore nagyon szeret baszakodni a kronológiával, de Nankin vágása után belátta, hogy jobb lesz az epizód lineárisan, mint ahogy eredetileg tervezték, flashbackesen.

Kara tisztább fejjel és tudatosabban keresi a válaszokat, mint ahogy bárki más képes lenne rá az epizódban. Még Leoben is el van veszve mellette, ilyennek még nem láttuk. Elveszti a hitét, és ezzel együtt mindent: azt hitte, lát dolgokat, és ha ezt is elveszik tőle, mije marad?

A Sci Fi kicsit aggodalmaskodott Kara hullája miatt, így lehet, hogy pár képkockát kivágtak, de lényegében egy vállvonással elintézték a dolgot.

Anders gitáros jelenetét kivágta Nankin, de Moore visszatette, mert a zene így jobban illeszkedik a mitológiába. Kiemelte, hogy a dialógus miatt nem derült ki, hogy az All Along the Watchtowert Anders írta, azaz az "I played it"-et nem úgy kell értelmezni, hogy "Játszottam azt a dalt", hanem "Azt a dalt én játszottam" (CicMax tudhat valamit…), csak ez az eredeti szövegben nem jött át.

Moore-ék nem szándékosan játszottak rá arra, hogy Duallát cylonnak higgyük, csak azt akarták elhitetni, hogy talán minden jóra fördul közte és Lee között. RDM akkor lepődött meg, amikor a felesége elmondta neki, hogy azt hitte, Dee lesz az utolsó.

Lee és Adama hosszabban beszélgetett a hullaházban arról, hogy mi motiválhatta Duallát, és hogy miért nem látták, mire készül, de Moore belátta, a kevesebb néha több. A producer érdekesnek találta, hogy Adama alkoholproblémája egyre súlyosabbá válik, és tetszik neki, hogy egyre jobban őszül a haja, ahogy haladnak előre a negyedik évadban. 

Volt olyan verzió is, amikor a hullaházban tett látogatás után ment volna Adama Roslinhoz, és emiatt döntött volna úgy, hogy konfrontálódik Tigh-jal. EJO-nak megmondták, hogy viselkedjen minél szörnyűbben, és bántsa meg a barátját úgy, ahogy arra csak egy barát képes. A rókás történet remekül felvezette Tigh besétálását az óceánba, és lett volna még egy másik fabula is az epizódban, de Moore ezt önmagában is elég erősnek érezte.

Volt egy-két olyan felvétel, amikor a whiskyspohár beleesett Michael Hogan ölébe :), de Moore szerint tökéletes lett a jelenet. 

Ugyan csak utalás szintjén vált nyilvánvalóvá, de Moore most már mindent meg mer tenni, hagyja, hogy a hajó szétessen a legénység előtt, a legénység összeroskadjon, a nézők úgyse fognak most már kiszállni, annál sokkal jobban érdeklik őket a válaszok. Most már nem kell attól tartani, hogy túl sötét lesz a sorozat, és a közönség ezért elfordul tőle, most már mindent meg lehet tenni. Lehet, hogy nehéz lesz végignézni a történetet, de jó történet lesz.

Adama beszéde valóban hatástalan, nem próbálja azt mondani az embereknek, hogy szedjék össze magukat, mert jelenleg ő is épp ezen fáradozik. Baltarnak több szerep is jutott volna az epizódban, láttuk volna a nyájával, de végül ezt a következő epizódokra tolták.

Moore teljesen felüdült a Frak Earth-től, imádta ezt a szöveget. Mondjuk azt hallani kell, ahogy mondja, hogy "I love it".

Mindig is úgy tervezték, hogy ez lesz D'Anna utolsó epizódja, és nagyon kedves volt Lucy Lawlesstől, hogy beugrott leforgatni még egy napot. Egy korai vázlatban még úgy volt, hogy Tyrol sem tér vissza a Galacticára, ő a cylonokkal tartott volna. Rájöttek, hogy egyelőre nem akarnak ebbe az irányba elmenni, ráadásul ezzel meg is fosztottak volna néhány karaktert egy sor fontos döntési helyzettől.

Posted on

Shangri-La

Hát íme, eljött a rész, amit Mark Verheiden ironikusan az év feelgood epizódjának titulál. A Sometimes a Great Notion
a lehető legambivalensebb érzéseket volt képes kiváltani a nézőből,
hiszen egyrészt sikerült megkönnyebbülnünk, felszabadulnunk a
Revelations és a The Hub feszes tempója alól, másrészt viszont ez a
lassítás épp arra volt jó, hogy kielemezzük a karaktereinket ért súlyos
traumát, átérezzük a fájdalmukat, és ha lehet, mindörökké összeszorult
gyomorral emlékezzünk vissza erre az egy órára az életünkből.


"Oh let the sun beat down upon my face, stars to fill my dream"

A két író, David Weddle és Bradley Thompson alaposan kitettek
magukért, amit annak tudok be elsősorban, hogy ez alkalommal nemcsak
utalások szintjén, hanem konkrét motívumok beemelésével tudták
feleleveníteni egyik kedvenc regényük, a Sometimes a Great Notion
mondanivalóját, amelyet egyfajta ars poeticájuknak tekintenek. Arról
azonban, hogy az epizód művészisége olyan magasságokat ért el, amilyet
az első évad óta csak egy-két alkalommal láttunk, kizárólag Michael
Nankin, a rendező tehet.

Ritka az olyan alkalom, hogy egy forgatás során nincsenek jelen
executive producerek, hogy beleszóljanak a rendezői döntésekbe, ám a
sztrájk miatt ilyenre sikerült a BSG 4.5 premierje. Ellentétben a Kemény
zsaruk fináléjával, ahol ugyanebből az okból nem minden sikerült úgy,
ahogy igazán kellett volna, ez az epizód maximálisan profitálni tudott
abból, hogy teljes körű kontrollt élvezett fölötte ez a vizionárius,
akit csak Robert Younggal és Michael Rymerrel lehet egy napon emlegetni.


"I'm a traveler of both time and space, to be where I have been"

Köszönhetően annak, hogy elég sok spoilerbe beleszaladtam korábban,
volt lehetőségem a képességeimhez mérten műértő szemmel vizsgálni az
epizódot, és a tegnap publikált interjúkban a készítők egyébként is
mindent elmondtak a látottak hátteréről, a karakterek motivációiról,
így megengedhetem magamnak, hogy pusztán esztétikai szempontok szerint
vizsgáljam a Sometimes a Great Notiont.

Emlékezzünk vissza, a Revelations végén milyen látványosnak ítéltük
azt, hogy Michael Rymer egyetlen vágás nélkül végigpásztázta a
színészek arcát, amint a Földön ácsorogtak. Ehhez képest ez az epizód
szinte végig eszméletlenül hosszú vágásokkal dolgozik, olyanokkal,
amelyeket nagyon kevés rendező merne egyáltalán vállalni, nem is
beszélve a színészekről, akik nem alapozhatnak arra, hogy egy-egy
dialógusukat majd három-négy tekercsből összevágják.

Az elnyújtott képek nemcsak a lassabb tempót jelzik kitűnően, de
finoman utalnak arra is, hogy ez nem az a történet, ahol az izgalmas és
sebes nézőpontváltásokkal kéne felgyorsítani az érdektelen jeleneteket
vagy dialógusokat. Lee és Dualla beszélgetése a pilóták eligazítójában
a végtelenségig tart, és a randi utáni sétájuk a folyosón szintén
egyetlen összefüggő képsorból áll, így a politikai szónoklatot
megszakítás nélkül halljuk.

Ezt Bear McCreary is tökéletesen felfogta, és a zenéjében valami
olyasmit művelt, amire valószínűleg kevés pályatársa lenne — puszta
egoizmusból — képes. McCreary ugyanis leegyszerűsítette a zenéjét,
végtelenül purista témákkal dolgozott, és a hangszerek is minden
különösebb virtuozitást mellőzve, tárgyilagosan szólalnak meg. A
történetnek a remek forgatókönyv és a rendezés mellett egész egyszerűen
nem volt arra szüksége, hogy feljavítsák a zenével, így a komponista a
dráma helyett a hátborzongató hangulatot hangsúlyozta ki leginkább.

A felütésben szó szerint régi horrorfilmeket idéző hatásokat
hallunk, és ugyanilyen old-school technikával él a zeneszerző akkor is,
amikor megtalálják a cylon sisakot a romok közt; időnként rá sem lehet
ismerni a hagyományos McCreary-jegyekre. Még Dualla gyászolása alatt
sem egy megindító témát hallunk, hanem Kandyse McClure kísérteties
hangját. Azért, hogy könnyek szökjenek a szemünkbe, Edward James Olmos
játéka a felelős, nem a hegedűk és a csellók.

Olmos az, aki bármelyik jelenetében képes teljes egészében eluralni
a képernyőt, ő az a színész, aki maximálisan élt a lehetőséggel, hogy
nem magyarázzák el neki, melyik mozdulatát hogyan gondolták az írók.
Minden egyes jelenetében érezhető a kísérletezése, minden mozdulata és
arckifejezése elárulja, hogy színtiszta improvizációt láthatunk a
részéről. Nemcsak részegebb, mint Tigh ezredes bármikor, de ahogy ezt
előadja, az mindennél megrendítőbb.

Ilyen csúnyának, szó szerint visszataszítónak még sohasem láthattuk
őt: a grimaszai szörnyen eltorzítják az arcát, és mi magunk, a nézők
biztosak lehetünk benne, hogy nincs az a trauma, ami képes lenne
belőlünk kiváltani ilyen súlyos érzelmi válságot. Amit Adama átél, az
emberfeletti, és emberfeletti lelki erő is kell ahhoz, hogy sikerüljön
feldolgozni. Ironikus, hogy épp a cylon Tigh ezredes az egyetlen, aki
képes kirángatni őt a bajból, hiszen ha lehet, Roslin még nála is
jobban összetört.

Tigh-nak azóta nincs vesztenivalója, hogy megölte a saját
feleségét, attól kezdve, hogy abból a válságból kilábalt, őt érzelmileg
többé nem lehetett terrorizálni. Ő dolgozta fel a legjobban azt, hogy
cylon lett, pontosabban, ami azt illeti, inkább elásta ezt a tényt, és
maga is afféle külső szemlélőként látja a saját helyzetét, ahogy arról
a webizódok is tanúskodtak.

Számára a Föld egyáltalán nem jelentett sokkot, ő már réges-régen
feladta a reményt, ha meg is maradt benne még a szikrája Ellen után,
akkor a cylon öntudatra ébredés biztosan kiölte belőle. Nem lelkierőt
láthatunk belőle áradni, hanem végtelen sztoicizmust, és ez a legjobban
az Adamával folytatott párbeszédében látszik. Kizárólag az hatja meg,
hogyha Ellennel provokálják, ezen kívül csakis az Adamával való
barátsága számít neki — az is talán csak azért, mert olyan régre
nyúlik vissza. Ha ez a kettő nem lenne, nem ugyanúgy alakultak volna a
dolgok a konfrontációja során Adamával.


"To sit with elders of the gentle race, this world has seldom seen"

Azzal, hogy Adama és Roslin kettőséből egyiküknek sikerült kimászni
a válságból, megmentette a másikat is, nagyon szép és nagyon fontos
ezért az a jelenet, amikor az elnöknő a priccsen, magzatpozícióban
szorongatja a növényt a Földről, mialatt a hangszórókból az admirális
átszellemültség és valódi meggyőződés nélküli beszédét hallhatjuk.

A szónoklat önmagában jottányit sem változtat a dolgokon, ez most
már nem az a helyzet, ahol Adama néhány jól eltalált szava képes lenne
lelki erőt önteni a flottába. Ezúttal ez a beszéd talán csak két
emberre van hatással, Roslinra és magára Adamára — a civilek nem
borulnak össze reménytől repesve, nem látunk egy felcsillanó szemet és
kitisztult arcot sem.

Mary McDonnell bámulatosan játssza el azt a keserűséget, amit rajta
kívül senki más nem élhet át a flottában. Ő nem egyszerűen reménykedett
a Föld nyújtotta szép új világban, ő próféta volt, ő valaki volt ebben
a történetben, ami jelenleg leginkább az istenek kozmikus tréfájának
tűnhet. Nem csoda hát a teljes feladása, viszont jellemző, hogy nem
választ olyan drasztikus megoldást, mint Dualla hadnagy.


"They talk of days for which they sit and wait and all will be revealed"

Jómagam is abban a hitben éltem, hogy talán Dee lesz az utolsó
cylon, különösen amiatt, ahogy közvetlenül a visszatérése után Herával
viselkedett. Utólag belátom az ostobaságom, hiszen láthattuk, milyen
lelkiállapotban volt a Földről visszavezető úton, de valahogy nem
sikerült összekapcsolnom akkor a dolgokat. Rettentő nagy dolognak
tartom, hogy az epizód jelentős részét hajlandóak voltak erre a
történetre, illetve ennek utórezgéseire áldozni az írók, és egyszerre
képesek voltak a legboldogabb és a leggyászosabb momentumokat hozzá
kapcsolni.

Az epizódból egyedül Starbuck szála lógott ki, hiszen a többihez
szinte semmilyen módon nem kapcsolódott, a jelentősége és a
kivitelezése mégis talán a legkimagaslóbb volt. Katee Sackhoff egészen
más alakítást nyújtott most, mint amit akár az első három évadban, akár
az utóbbi tíz részben megszoktunk tőle, ezzel még ijesztőbbé varázsolva
a saját karakterét és történetét. Bizonyos szempontból kifejezetten
örültem, hogy odalent a saját Viperét találta meg Kara, így sokkal
szilárdabb magyarázatot kaptunk arra, hogy hogyan mutathatta meg a
másik repülőgép az utat a Földre, ami nekem egészen eddig kicsit
légbőlkapottnak tűnt, de így egy csapásra minden érthetővé vált.


"Oh, pilot of the storm who leaves no trace, like thoughts inside a dream
Heed the path that led me to that place, yellow desert stream"

Végül pedig ott a fordulat az epizód végén, amire talán a
legkevésbé számítottunk, mégis annyira természetes. Az eddigi
felmérések szerint a nézők döntő többsége elégedett az utolsó cylonnal,
amiben jócskán közrejátszhat az is, hogy rögtön kaptunk mellé némi
eredettörténetet is. Itt látszik meg igazán Ron Moore-ék géniusza,
hiszen az egész Final Five-ideát a harmadik évad alatt kreálták, mégis
olyan természetesen illeszkedik a grandiózus mítoszba, mintha mindig is
a részét képezte volna.

Nyilván a Földdel kapcsolatos igazság, amely szerint itt mindig is
cylonok éltek, régóta ott bujkált Moore és társai fejében, de minden
bizonnyal így sokkal jobban képesek leszünk megérteni a történelemnek
ezt a szeletét, hiszen velünk van öt ember, akik megélték az egészet.
Nélkülük talán ködösebb vagy nyakatekertebb lenne minden magyarázat,
ami még vár ránk a jövőben.

A magyarázatok mellett ugyanakkor kapunk jó pár kérdést is, hiszen
bár Starbuck végzete talán már nem rejtély, de hogy ki írja a sorsát,
az továbbra is az, és azt sem tudjuk, hogyan kerültek az utolsó (talán
inkább első) cylonok a tizenkét kolóniára kétezer év különbséggel.
Érthető, hogy újjászülettek, de ennek a mikéntje továbbra is rejtély,
különösen, hogy Saul már kétezer évvel ezelőtt is Saul volt, mégis
teljesen más személy volt, mint jelenleg. Ha az újjászületésük
spirituális, és nem holmi technológiai varázslat, akkor Ellen máris
csecsemőként él a flottában? Netalán Caprica-Six hasában fejlődik?
Ne feledjük, az ötödik szörnyű szenvedések közepette fog előjönni árnyékából a megváltó fényre. Talán több is a kérdésünk, mint a válaszunk, de ezúttal megnyugtató,
hogy nem kell hónapokat várni a további magyarázatra.


"All I see turns to brown, as the sun burns the ground
And my eyes fill with sand, as I scan this wasted land
Trying to find, trying to find where I've been."

Köszönöm ezt a bátor felütést a készítőknek, és köszönöm az sorozatnak, hogy nem okozott csalódást. A
Sometimes a Great Notion ékes példája annak, hogy a televízió szűkös
anyagi keretei között is lehet olyan nagyot alkotni, mint egy mozifilm,
pusztán néhány talentumra van hozzá szükség.

 

Végezetül a kedvenc jeleneteim az epizódból:

  • Roslin néma csendje a Galactica hangárjában,
  • Helo és Sharon játéka Herával, annyira önfeledt és boldog, amilyet nagyon ritkán fogunk mostanában látni,
  • Adama "I don't frakking know"-ja a hullaházban, amiből megtudjuk, hogy részeg,
  • Lee beszéde, amit csak elbagatellizálva, Deenek elmesélve láthatunk, nem eredetijében, hogy ne érezhessünk semmiféle katarzist.

 

Utóirat: Aki megmondja, honnan származnak a képek alatti idézetek, egyéves blogelőfizetést kap ajándékba. A blogger személyes ismerősei és hozzátartozói nem vehetnek részt a játékban.

Posted on

Shangri-La

Hát íme, eljött a rész, amit Mark Verheiden ironikusan az év feelgood epizódjának titulál. A Sometimes a Great Notion a lehető legambivalensebb érzéseket volt képes kiváltani a nézőből, hiszen egyrészt sikerült megkönnyebbülnünk, felszabadulnunk a Revelations és a The Hub feszes tempója alól, másrészt viszont ez a lassítás épp arra volt jó, hogy kielemezzük a karaktereinket ért súlyos traumát, átérezzük a fájdalmukat, és ha lehet, mindörökké összeszorult gyomorral emlékezzünk vissza erre az egy órára az életünkből.


"Oh let the sun beat down upon my face, stars to fill my dream"

A két író, David Weddle és Bradley Thompson alaposan kitettek magukért, amit annak tudok be elsősorban, hogy ez alkalommal nemcsak utalások szintjén, hanem konkrét motívumok beemelésével tudták feleleveníteni egyik kedvenc regényük, a Sometimes a Great Notion mondanivalóját, amelyet egyfajta ars poeticájuknak tekintenek. Arról azonban, hogy az epizód művészisége olyan magasságokat ért el, amilyet az első évad óta csak egy-két alkalommal láttunk, kizárólag Michael Nankin, a rendező tehet.

Ritka az olyan alkalom, hogy egy forgatás során nincsenek jelen executive producerek, hogy beleszóljanak a rendezői döntésekbe, ám a sztrájk miatt ilyenre sikerült a BSG 4.5 premierje. Ellentétben a Kemény zsaruk fináléjával, ahol ugyanebből az okból nem minden sikerült úgy, ahogy igazán kellett volna, ez az epizód maximálisan profitálni tudott abból, hogy teljes körű kontrollt élvezett fölötte ez a vizionárius, akit csak Robert Younggal és Michael Rymerrel lehet egy napon emlegetni.


"I'm a traveler of both time and space, to be where I have been"

Köszönhetően annak, hogy elég sok spoilerbe beleszaladtam korábban, volt lehetőségem a képességeimhez mérten műértő szemmel vizsgálni az epizódot, és a tegnap publikált interjúkban a készítők egyébként is mindent elmondtak a látottak hátteréről, a karakterek motivációiról, így megengedhetem magamnak, hogy pusztán esztétikai szempontok szerint vizsgáljam a Sometimes a Great Notiont.

Emlékezzünk vissza, a Revelations végén milyen látványosnak ítéltük azt, hogy Michael Rymer egyetlen vágás nélkül végigpásztázta a színészek arcát, amint a Földön ácsorogtak. Ehhez képest ez az epizód szinte végig eszméletlenül hosszú vágásokkal dolgozik, olyanokkal, amelyeket nagyon kevés rendező merne egyáltalán vállalni, nem is beszélve a színészekről, akik nem alapozhatnak arra, hogy egy-egy dialógusukat majd három-négy tekercsből összevágják.

Az elnyújtott képek nemcsak a lassabb tempót jelzik kitűnően, de finoman utalnak arra is, hogy ez nem az a történet, ahol az izgalmas és sebes nézőpontváltásokkal kéne felgyorsítani az érdektelen jeleneteket vagy dialógusokat. Lee és Dualla beszélgetése a pilóták eligazítójában a végtelenségig tart, és a randi utáni sétájuk a folyosón szintén egyetlen összefüggő képsorból áll, így a politikai szónoklatot megszakítás nélkül halljuk.

Ezt Bear McCreary is tökéletesen felfogta, és a zenéjében valami olyasmit művelt, amire valószínűleg kevés pályatársa lenne — puszta egoizmusból — képes. McCreary ugyanis leegyszerűsítette a zenéjét, végtelenül purista témákkal dolgozott, és a hangszerek is minden különösebb virtuozitást mellőzve, tárgyilagosan szólalnak meg. A történetnek a remek forgatókönyv és a rendezés mellett egész egyszerűen nem volt arra szüksége, hogy feljavítsák a zenével, így a komponista a dráma helyett a hátborzongató hangulatot hangsúlyozta ki leginkább.

A felütésben szó szerint régi horrorfilmeket idéző hatásokat hallunk, és ugyanilyen old-school technikával él a zeneszerző akkor is, amikor megtalálják a cylon sisakot a romok közt; időnként rá sem lehet ismerni a hagyományos McCreary-jegyekre. Még Dualla gyászolása alatt sem egy megindító témát hallunk, hanem Kandyse McClure kísérteties hangját. Azért, hogy könnyek szökjenek a szemünkbe, Edward James Olmos játéka a felelős, nem a hegedűk és a csellók.

Olmos az, aki bármelyik jelenetében képes teljes egészében eluralni a képernyőt, ő az a színész, aki maximálisan élt a lehetőséggel, hogy nem magyarázzák el neki, melyik mozdulatát hogyan gondolták az írók. Minden egyes jelenetében érezhető a kísérletezése, minden mozdulata és arckifejezése elárulja, hogy színtiszta improvizációt láthatunk a részéről. Nemcsak részegebb, mint Tigh ezredes bármikor, de ahogy ezt előadja, az mindennél megrendítőbb.

Ilyen csúnyának, szó szerint visszataszítónak még sohasem láthattuk őt: a grimaszai szörnyen eltorzítják az arcát, és mi magunk, a nézők biztosak lehetünk benne, hogy nincs az a trauma, ami képes lenne belőlünk kiváltani ilyen súlyos érzelmi válságot. Amit Adama átél, az emberfeletti, és emberfeletti lelki erő is kell ahhoz, hogy sikerüljön feldolgozni. Ironikus, hogy épp a cylon Tigh ezredes az egyetlen, aki képes kirángatni őt a bajból, hiszen ha lehet, Roslin még nála is jobban összetört.

Tigh-nak azóta nincs vesztenivalója, hogy megölte a saját feleségét, attól kezdve, hogy abból a válságból kilábalt, őt érzelmileg többé nem lehetett terrorizálni. Ő dolgozta fel a legjobban azt, hogy cylon lett, pontosabban, ami azt illeti, inkább elásta ezt a tényt, és maga is afféle külső szemlélőként látja a saját helyzetét, ahogy arról a webizódok is tanúskodtak.

Számára a Föld egyáltalán nem jelentett sokkot, ő már réges-régen feladta a reményt, ha meg is maradt benne még a szikrája Ellen után, akkor a cylon öntudatra ébredés biztosan kiölte belőle. Nem lelkierőt láthatunk belőle áradni, hanem végtelen sztoicizmust, és ez a legjobban az Adamával folytatott párbeszédében látszik. Kizárólag az hatja meg, hogyha Ellennel provokálják, ezen kívül csakis az Adamával való barátsága számít neki — az is talán csak azért, mert olyan régre nyúlik vissza. Ha ez a kettő nem lenne, nem ugyanúgy alakultak volna a dolgok a konfrontációja során Adamával.


"To sit with elders of the gentle race, this world has seldom seen"

Azzal, hogy Adama és Roslin kettőséből egyiküknek sikerült kimászni a válságból, megmentette a másikat is, nagyon szép és nagyon fontos ezért az a jelenet, amikor az elnöknő a priccsen, magzatpozícióban szorongatja a növényt a Földről, mialatt a hangszórókból az admirális átszellemültség és valódi meggyőződés nélküli beszédét hallhatjuk.

A szónoklat önmagában jottányit sem változtat a dolgokon, ez most már nem az a helyzet, ahol Adama néhány jól eltalált szava képes lenne lelki erőt önteni a flottába. Ezúttal ez a beszéd talán csak két emberre van hatással, Roslinra és magára Adamára — a civilek nem borulnak össze reménytől repesve, nem látunk egy felcsillanó szemet és kitisztult arcot sem.

Mary McDonnell bámulatosan játssza el azt a keserűséget, amit rajta kívül senki más nem élhet át a flottában. Ő nem egyszerűen reménykedett a Föld nyújtotta szép új világban, ő próféta volt, ő valaki volt ebben a történetben, ami jelenleg leginkább az istenek kozmikus tréfájának tűnhet. Nem csoda hát a teljes feladása, viszont jellemző, hogy nem választ olyan drasztikus megoldást, mint Dualla hadnagy.


"They talk of days for which they sit and wait and all will be revealed"

Jómagam is abban a hitben éltem, hogy talán Dee lesz az utolsó cylon, különösen amiatt, ahogy közvetlenül a visszatérése után Herával viselkedett. Utólag belátom az ostobaságom, hiszen láthattuk, milyen lelkiállapotban volt a Földről visszavezető úton, de valahogy nem sikerült összekapcsolnom akkor a dolgokat. Rettentő nagy dolognak tartom, hogy az epizód jelentős részét hajlandóak voltak erre a történetre, illetve ennek utórezgéseire áldozni az írók, és egyszerre képesek voltak a legboldogabb és a leggyászosabb momentumokat hozzá kapcsolni.

Az epizódból egyedül Starbuck szála lógott ki, hiszen a többihez szinte semmilyen módon nem kapcsolódott, a jelentősége és a kivitelezése mégis talán a legkimagaslóbb volt. Katee Sackhoff egészen más alakítást nyújtott most, mint amit akár az első három évadban, akár az utóbbi tíz részben megszoktunk tőle, ezzel még ijesztőbbé varázsolva a saját karakterét és történetét. Bizonyos szempontból kifejezetten örültem, hogy odalent a saját Viperét találta meg Kara, így sokkal szilárdabb magyarázatot kaptunk arra, hogy hogyan mutathatta meg a másik repülőgép az utat a Földre, ami nekem egészen eddig kicsit légbőlkapottnak tűnt, de így egy csapásra minden érthetővé vált.


"Oh, pilot of the storm who leaves no trace, like thoughts inside a dream
Heed the path that led me to that place, yellow desert stream"

Végül pedig ott a fordulat az epizód végén, amire talán a legkevésbé számítottunk, mégis annyira természetes. Az eddigi felmérések szerint a nézők döntő többsége elégedett az utolsó cylonnal, amiben jócskán közrejátszhat az is, hogy rögtön kaptunk mellé némi eredettörténetet is. Itt látszik meg igazán Ron Moore-ék géniusza, hiszen az egész Final Five-ideát a harmadik évad alatt kreálták, mégis olyan természetesen illeszkedik a grandiózus mítoszba, mintha mindig is a részét képezte volna.

Nyilván a Földdel kapcsolatos igazság, amely szerint itt mindig is cylonok éltek, régóta ott bujkált Moore és társai fejében, de minden bizonnyal így sokkal jobban képesek leszünk megérteni a történelemnek ezt a szeletét, hiszen velünk van öt ember, akik megélték az egészet. Nélkülük talán ködösebb vagy nyakatekertebb lenne minden magyarázat, ami még vár ránk a jövőben.

A magyarázatok mellett ugyanakkor kapunk jó pár kérdést is, hiszen bár Starbuck végzete talán már nem rejtély, de hogy ki írja a sorsát, az továbbra is az, és azt sem tudjuk, hogyan kerültek az utolsó (talán inkább első) cylonok a tizenkét kolóniára kétezer év különbséggel. Érthető, hogy újjászülettek, de ennek a mikéntje továbbra is rejtély, különösen, hogy Saul már kétezer évvel ezelőtt is Saul volt, mégis teljesen más személy volt, mint jelenleg. Ha az újjászületésük spirituális, és nem holmi technológiai varázslat, akkor Ellen máris csecsemőként él a flottában? Netalán Caprica-Six hasában fejlődik? Ne feledjük, az ötödik szörnyű szenvedések közepette fog előjönni árnyékából a megváltó fényre. Talán több is a kérdésünk, mint a válaszunk, de ezúttal megnyugtató, hogy nem kell hónapokat várni a további magyarázatra.


"All I see turns to brown, as the sun burns the ground
And my eyes fill with sand, as I scan this wasted land
Trying to find, trying to find where I've been."

Köszönöm ezt a bátor felütést a készítőknek, és köszönöm az sorozatnak, hogy nem okozott csalódást. A Sometimes a Great Notion ékes példája annak, hogy a televízió szűkös anyagi keretei között is lehet olyan nagyot alkotni, mint egy mozifilm, pusztán néhány talentumra van hozzá szükség.

 

Végezetül a kedvenc jeleneteim az epizódból:

  • Roslin néma csendje a Galactica hangárjában,
  • Helo és Sharon játéka Herával, annyira önfeledt és boldog, amilyet nagyon ritkán fogunk mostanában látni,
  • Adama "I don't frakking know"-ja a hullaházban, amiből megtudjuk, hogy részeg,
  • Lee beszéde, amit csak elbagatellizálva, Deenek elmesélve láthatunk, nem eredetijében, hogy ne érezhessünk semmiféle katarzist.

 

Utóirat: Aki megmondja, honnan származnak a képek alatti idézetek, egyéves blogelőfizetést kap ajándékba. A blogger személyes ismerősei és hozzátartozói nem vehetnek részt a játékban.

Posted on

Michael Nankin a saját tapasztalatairól

Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben
Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great
Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és
karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és
megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.

Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy
producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak
előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A
sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC
díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő
hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a
csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a
teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni
a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog
volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat
volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira
elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni
tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment. 

Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a
díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék
nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan
vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.

Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában
mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság,
az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző
volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A
stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a
Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a
kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi
jelenetekre szánt három napban.

Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy
munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni.
Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi
jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú
jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és
annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.

A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael
Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam
bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű
színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.

Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla
sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a
család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki
Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki
a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.

Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni
kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem
volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira
kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a
hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és
beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az
aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután
is, amikor a hullaházban látjuk.*

Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations
utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!),
meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően.
Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar
Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.

Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.

 

* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos
tapasztalatait a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl
Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a
forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.

Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.

Posted on

Michael Nankin a saját tapasztalatairól

Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.

Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment. 

Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.

Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság, az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi jelenetekre szánt három napban.

Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni. Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.

A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.

Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.

Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután is, amikor a hullaházban látjuk.*

Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!), meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően. Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.

Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.

 

* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos tapasztalatait a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.

Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.

Posted on

Bradley Thompson mesél – egy jelenet, ahogy sohasem fogjuk látni

Bradley Thompson, a Sometimes a Great Notion társírója arról
nyilatkozott, hogy milyen lett volna az epizód, ha történetesen két és
félszer annyi pénzük van rá. Az eredeti forgatókönyvükből kiemel egy
részletet, amelyet ki kellett húzniuk, miután Harvey Frand producer
finoman szólt, hogy erre lehet, hogy nem telik egy kábelcsatorna
számára. Félelmetes, hogy ennek ellenére mit voltak képesek elérni némi
kreativitással, de beszéljenek a szavak magukért a tovább mögött.

Kezdjük egy teljes egészében kihúzott oldallal:

FÖLDI UTCASAROK – NAPPAL

Tyrol egy téglaépület előtt áll egy szűkös városi negyedben. A
sarkon egy kávéző és egy tárlat. A távolban égő városból füst száll
fel, a levegőt por tölti be. Emberek haladnak el, távolodva a füsttől.
Tyrol zavartan próbálja összeszedni magát.


… egy férfi és egy nő közelít felé, a füstben csak a sziluettjük kivehető.


… az épület üvegablakai kitörnek, szilánkokat szórva szét.


… Tyrol több darabot kihúz a vérző arcából.


… közelebbről látjuk, hogy a férfinak és a nőnek mocskos és perzselt az arca.


… egy lángoló telefonpózna eldől, és a járdára rántja a vezetékeit.


… a nő bőrét a ruhája szakadásai mentén égési sérülések csúfítják.

 


NŐ


Vizet. Kérem. Vizet.

Közelebb érnek hozzá, és Tyrol lepillant a kezeikre.Hosszú, véres
bőrcafatok lógnak le róluk, mint kifordított kesztyűk. Tyrol elfordítja
a tekintetét, egy ajtó felé, és megpillantja egy nő fekete haját, és a
sötét szemeit, ahogy rá pillantanak. Sharon lenne az? Nem. Mielőtt
felismerhetnénk, elfordul.

Tyrol hirtelen az épület bejárata felé kezd rohanni. Az ég
kifehéredik egy éktelen robajjal, és egy újabb atombomba robban. Tyrol
meglátja a saját árnyékát a téglafalon, aztán elnyeli a testét a fehér
fény és a robaj.

Ebből lett ez:

FAL – NAPPAL

Tyrol egy épület fala mellett halad el. Megpillantja egy nő fekete
haját a kapualjban, és elkapja a mandulaszemeinek pillantását. A nő
elfordul. Tyrol követni kezdi. Az ég kifehéredik egy nukleáris robbanás
éktelen robajával.

Egy pillanatra Tyrol meglátja a saját árnyékát a falon, aztán a testét elnyeli a fehér fény és a robaj.

Ron
French producer volt kénytelen elmondani, hogy a nukleáris robbanásokra
még mindig nem telik pénz. Erre viszont már azt felelte a két író, hogy
ezekre a jelenetekre szükségük van a sztori elmeséléséhez.
Megkérdezték, hogy akkor mire telik, és onnantól nem a gazdasági és a
kreatív osztály harca volt ez, hanem a közös harcuk a probléma ellen,
és ez az, ami különlegessé teszi ezt a sorozatot másokkal szemben.

Végül
Michael Nankin jelentette ki, hogy képes megoldani a gondot egyetlen
fallal, egy gyümölcsösstanddal és egy zöld háttérrel. A többit majd
Gary Hutzel oadavarázsolja.

 

Ezek után a forgatás
során egy éjjel 90 km/órás szélvihar sodorta el a teljes földi
díszletet. Ron French utazott oda, hogy megoldja a problémát, mert
gondok merültek fel az időbeosztással és a biztosítással is, de végül
amíg Nankinék a stúdióban forgattak, a díszleteseknek egy nap alatt
sikerült rekonstruálniuk a Föld 90%-át, és az már elég volt.

Posted on

Bradley Thompson mesél – egy jelenet, ahogy sohasem fogjuk látni

Bradley Thompson, a Sometimes a Great Notion társírója arról nyilatkozott, hogy milyen lett volna az epizód, ha történetesen két és félszer annyi pénzük van rá. Az eredeti forgatókönyvükből kiemel egy részletet, amelyet ki kellett húzniuk, miután Harvey Frand producer finoman szólt, hogy erre lehet, hogy nem telik egy kábelcsatorna számára. Félelmetes, hogy ennek ellenére mit voltak képesek elérni némi kreativitással, de beszéljenek a szavak magukért a tovább mögött.

Kezdjük egy teljes egészében kihúzott oldallal:

FÖLDI UTCASAROK – NAPPAL

Tyrol egy téglaépület előtt áll egy szűkös városi negyedben. A sarkon egy kávéző és egy tárlat. A távolban égő városból füst száll fel, a levegőt por tölti be. Emberek haladnak el, távolodva a füsttől. Tyrol zavartan próbálja összeszedni magát.

… egy férfi és egy nő közelít felé, a füstben csak a sziluettjük kivehető.

… az épület üvegablakai kitörnek, szilánkokat szórva szét.

… Tyrol több darabot kihúz a vérző arcából.

… közelebbről látjuk, hogy a férfinak és a nőnek mocskos és perzselt az arca.

… egy lángoló telefonpózna eldől, és a járdára rántja a vezetékeit.

… a nő bőrét a ruhája szakadásai mentén égési sérülések csúfítják.

 

NŐ

Vizet. Kérem. Vizet.

Közelebb érnek hozzá, és Tyrol lepillant a kezeikre.Hosszú, véres bőrcafatok lógnak le róluk, mint kifordított kesztyűk. Tyrol elfordítja a tekintetét, egy ajtó felé, és megpillantja egy nő fekete haját, és a sötét szemeit, ahogy rá pillantanak. Sharon lenne az? Nem. Mielőtt felismerhetnénk, elfordul.

Tyrol hirtelen az épület bejárata felé kezd rohanni. Az ég kifehéredik egy éktelen robajjal, és egy újabb atombomba robban. Tyrol meglátja a saját árnyékát a téglafalon, aztán elnyeli a testét a fehér fény és a robaj.

Ebből lett ez:

FAL – NAPPAL

Tyrol egy épület fala mellett halad el. Megpillantja egy nő fekete haját a kapualjban, és elkapja a mandulaszemeinek pillantását. A nő elfordul. Tyrol követni kezdi. Az ég kifehéredik egy nukleáris robbanás éktelen robajával.

Egy pillanatra Tyrol meglátja a saját árnyékát a falon, aztán a testét elnyeli a fehér fény és a robaj.

Ron French producer volt kénytelen elmondani, hogy a nukleáris robbanásokra még mindig nem telik pénz. Erre viszont már azt felelte a két író, hogy ezekre a jelenetekre szükségük van a sztori elmeséléséhez. Megkérdezték, hogy akkor mire telik, és onnantól nem a gazdasági és a kreatív osztály harca volt ez, hanem a közös harcuk a probléma ellen, és ez az, ami különlegessé teszi ezt a sorozatot másokkal szemben.

Végül Michael Nankin jelentette ki, hogy képes megoldani a gondot egyetlen fallal, egy gyümölcsösstanddal és egy zöld háttérrel. A többit majd Gary Hutzel oadavarázsolja.

 

Ezek után a forgatás során egy éjjel 90 km/órás szélvihar sodorta el a teljes földi díszletet. Ron French utazott oda, hogy megoldja a problémát, mert gondok merültek fel az időbeosztással és a biztosítással is, de végül amíg Nankinék a stúdióban forgattak, a díszleteseknek egy nap alatt sikerült rekonstruálniuk a Föld 90%-át, és az már elég volt.