Hát íme, eljött a rész, amit Mark Verheiden ironikusan az év feelgood epizódjának titulál. A Sometimes a Great Notion
a lehető legambivalensebb érzéseket volt képes kiváltani a nézőből,
hiszen egyrészt sikerült megkönnyebbülnünk, felszabadulnunk a
Revelations és a The Hub feszes tempója alól, másrészt viszont ez a
lassítás épp arra volt jó, hogy kielemezzük a karaktereinket ért súlyos
traumát, átérezzük a fájdalmukat, és ha lehet, mindörökké összeszorult
gyomorral emlékezzünk vissza erre az egy órára az életünkből.
"Oh let the sun beat down upon my face, stars to fill my dream"
A két író, David Weddle és Bradley Thompson alaposan kitettek
magukért, amit annak tudok be elsősorban, hogy ez alkalommal nemcsak
utalások szintjén, hanem konkrét motívumok beemelésével tudták
feleleveníteni egyik kedvenc regényük, a Sometimes a Great Notion
mondanivalóját, amelyet egyfajta ars poeticájuknak tekintenek. Arról
azonban, hogy az epizód művészisége olyan magasságokat ért el, amilyet
az első évad óta csak egy-két alkalommal láttunk, kizárólag Michael
Nankin, a rendező tehet.
Ritka az olyan alkalom, hogy egy forgatás során nincsenek jelen
executive producerek, hogy beleszóljanak a rendezői döntésekbe, ám a
sztrájk miatt ilyenre sikerült a BSG 4.5 premierje. Ellentétben a Kemény
zsaruk fináléjával, ahol ugyanebből az okból nem minden sikerült úgy,
ahogy igazán kellett volna, ez az epizód maximálisan profitálni tudott
abból, hogy teljes körű kontrollt élvezett fölötte ez a vizionárius,
akit csak Robert Younggal és Michael Rymerrel lehet egy napon emlegetni.
"I'm a traveler of both time and space, to be where I have been"
Köszönhetően annak, hogy elég sok spoilerbe beleszaladtam korábban,
volt lehetőségem a képességeimhez mérten műértő szemmel vizsgálni az
epizódot, és a tegnap publikált interjúkban a készítők egyébként is
mindent elmondtak a látottak hátteréről, a karakterek motivációiról,
így megengedhetem magamnak, hogy pusztán esztétikai szempontok szerint
vizsgáljam a Sometimes a Great Notiont.
Emlékezzünk vissza, a Revelations végén milyen látványosnak ítéltük
azt, hogy Michael Rymer egyetlen vágás nélkül végigpásztázta a
színészek arcát, amint a Földön ácsorogtak. Ehhez képest ez az epizód
szinte végig eszméletlenül hosszú vágásokkal dolgozik, olyanokkal,
amelyeket nagyon kevés rendező merne egyáltalán vállalni, nem is
beszélve a színészekről, akik nem alapozhatnak arra, hogy egy-egy
dialógusukat majd három-négy tekercsből összevágják.
Az elnyújtott képek nemcsak a lassabb tempót jelzik kitűnően, de
finoman utalnak arra is, hogy ez nem az a történet, ahol az izgalmas és
sebes nézőpontváltásokkal kéne felgyorsítani az érdektelen jeleneteket
vagy dialógusokat. Lee és Dualla beszélgetése a pilóták eligazítójában
a végtelenségig tart, és a randi utáni sétájuk a folyosón szintén
egyetlen összefüggő képsorból áll, így a politikai szónoklatot
megszakítás nélkül halljuk.
Ezt Bear McCreary is tökéletesen felfogta, és a zenéjében valami
olyasmit művelt, amire valószínűleg kevés pályatársa lenne — puszta
egoizmusból — képes. McCreary ugyanis leegyszerűsítette a zenéjét,
végtelenül purista témákkal dolgozott, és a hangszerek is minden
különösebb virtuozitást mellőzve, tárgyilagosan szólalnak meg. A
történetnek a remek forgatókönyv és a rendezés mellett egész egyszerűen
nem volt arra szüksége, hogy feljavítsák a zenével, így a komponista a
dráma helyett a hátborzongató hangulatot hangsúlyozta ki leginkább.
A felütésben szó szerint régi horrorfilmeket idéző hatásokat
hallunk, és ugyanilyen old-school technikával él a zeneszerző akkor is,
amikor megtalálják a cylon sisakot a romok közt; időnként rá sem lehet
ismerni a hagyományos McCreary-jegyekre. Még Dualla gyászolása alatt
sem egy megindító témát hallunk, hanem Kandyse McClure kísérteties
hangját. Azért, hogy könnyek szökjenek a szemünkbe, Edward James Olmos
játéka a felelős, nem a hegedűk és a csellók.
Olmos az, aki bármelyik jelenetében képes teljes egészében eluralni
a képernyőt, ő az a színész, aki maximálisan élt a lehetőséggel, hogy
nem magyarázzák el neki, melyik mozdulatát hogyan gondolták az írók.
Minden egyes jelenetében érezhető a kísérletezése, minden mozdulata és
arckifejezése elárulja, hogy színtiszta improvizációt láthatunk a
részéről. Nemcsak részegebb, mint Tigh ezredes bármikor, de ahogy ezt
előadja, az mindennél megrendítőbb.
Ilyen csúnyának, szó szerint visszataszítónak még sohasem láthattuk
őt: a grimaszai szörnyen eltorzítják az arcát, és mi magunk, a nézők
biztosak lehetünk benne, hogy nincs az a trauma, ami képes lenne
belőlünk kiváltani ilyen súlyos érzelmi válságot. Amit Adama átél, az
emberfeletti, és emberfeletti lelki erő is kell ahhoz, hogy sikerüljön
feldolgozni. Ironikus, hogy épp a cylon Tigh ezredes az egyetlen, aki
képes kirángatni őt a bajból, hiszen ha lehet, Roslin még nála is
jobban összetört.
Tigh-nak azóta nincs vesztenivalója, hogy megölte a saját
feleségét, attól kezdve, hogy abból a válságból kilábalt, őt érzelmileg
többé nem lehetett terrorizálni. Ő dolgozta fel a legjobban azt, hogy
cylon lett, pontosabban, ami azt illeti, inkább elásta ezt a tényt, és
maga is afféle külső szemlélőként látja a saját helyzetét, ahogy arról
a webizódok is tanúskodtak.
Számára a Föld egyáltalán nem jelentett sokkot, ő már réges-régen
feladta a reményt, ha meg is maradt benne még a szikrája Ellen után,
akkor a cylon öntudatra ébredés biztosan kiölte belőle. Nem lelkierőt
láthatunk belőle áradni, hanem végtelen sztoicizmust, és ez a legjobban
az Adamával folytatott párbeszédében látszik. Kizárólag az hatja meg,
hogyha Ellennel provokálják, ezen kívül csakis az Adamával való
barátsága számít neki — az is talán csak azért, mert olyan régre
nyúlik vissza. Ha ez a kettő nem lenne, nem ugyanúgy alakultak volna a
dolgok a konfrontációja során Adamával.
"To sit with elders of the gentle race, this world has seldom seen"
Azzal, hogy Adama és Roslin kettőséből egyiküknek sikerült kimászni
a válságból, megmentette a másikat is, nagyon szép és nagyon fontos
ezért az a jelenet, amikor az elnöknő a priccsen, magzatpozícióban
szorongatja a növényt a Földről, mialatt a hangszórókból az admirális
átszellemültség és valódi meggyőződés nélküli beszédét hallhatjuk.
A szónoklat önmagában jottányit sem változtat a dolgokon, ez most
már nem az a helyzet, ahol Adama néhány jól eltalált szava képes lenne
lelki erőt önteni a flottába. Ezúttal ez a beszéd talán csak két
emberre van hatással, Roslinra és magára Adamára — a civilek nem
borulnak össze reménytől repesve, nem látunk egy felcsillanó szemet és
kitisztult arcot sem.
Mary McDonnell bámulatosan játssza el azt a keserűséget, amit rajta
kívül senki más nem élhet át a flottában. Ő nem egyszerűen reménykedett
a Föld nyújtotta szép új világban, ő próféta volt, ő valaki volt ebben
a történetben, ami jelenleg leginkább az istenek kozmikus tréfájának
tűnhet. Nem csoda hát a teljes feladása, viszont jellemző, hogy nem
választ olyan drasztikus megoldást, mint Dualla hadnagy.
"They talk of days for which they sit and wait and all will be revealed"
Jómagam is abban a hitben éltem, hogy talán Dee lesz az utolsó
cylon, különösen amiatt, ahogy közvetlenül a visszatérése után Herával
viselkedett. Utólag belátom az ostobaságom, hiszen láthattuk, milyen
lelkiállapotban volt a Földről visszavezető úton, de valahogy nem
sikerült összekapcsolnom akkor a dolgokat. Rettentő nagy dolognak
tartom, hogy az epizód jelentős részét hajlandóak voltak erre a
történetre, illetve ennek utórezgéseire áldozni az írók, és egyszerre
képesek voltak a legboldogabb és a leggyászosabb momentumokat hozzá
kapcsolni.
Az epizódból egyedül Starbuck szála lógott ki, hiszen a többihez
szinte semmilyen módon nem kapcsolódott, a jelentősége és a
kivitelezése mégis talán a legkimagaslóbb volt. Katee Sackhoff egészen
más alakítást nyújtott most, mint amit akár az első három évadban, akár
az utóbbi tíz részben megszoktunk tőle, ezzel még ijesztőbbé varázsolva
a saját karakterét és történetét. Bizonyos szempontból kifejezetten
örültem, hogy odalent a saját Viperét találta meg Kara, így sokkal
szilárdabb magyarázatot kaptunk arra, hogy hogyan mutathatta meg a
másik repülőgép az utat a Földre, ami nekem egészen eddig kicsit
légbőlkapottnak tűnt, de így egy csapásra minden érthetővé vált.
"Oh, pilot of the storm who leaves no trace, like thoughts inside a dream
Heed the path that led me to that place, yellow desert stream"
Végül pedig ott a fordulat az epizód végén, amire talán a
legkevésbé számítottunk, mégis annyira természetes. Az eddigi
felmérések szerint a nézők döntő többsége elégedett az utolsó cylonnal,
amiben jócskán közrejátszhat az is, hogy rögtön kaptunk mellé némi
eredettörténetet is. Itt látszik meg igazán Ron Moore-ék géniusza,
hiszen az egész Final Five-ideát a harmadik évad alatt kreálták, mégis
olyan természetesen illeszkedik a grandiózus mítoszba, mintha mindig is
a részét képezte volna.
Nyilván a Földdel kapcsolatos igazság, amely szerint itt mindig is
cylonok éltek, régóta ott bujkált Moore és társai fejében, de minden
bizonnyal így sokkal jobban képesek leszünk megérteni a történelemnek
ezt a szeletét, hiszen velünk van öt ember, akik megélték az egészet.
Nélkülük talán ködösebb vagy nyakatekertebb lenne minden magyarázat,
ami még vár ránk a jövőben.
A magyarázatok mellett ugyanakkor kapunk jó pár kérdést is, hiszen
bár Starbuck végzete talán már nem rejtély, de hogy ki írja a sorsát,
az továbbra is az, és azt sem tudjuk, hogyan kerültek az utolsó (talán
inkább első) cylonok a tizenkét kolóniára kétezer év különbséggel.
Érthető, hogy újjászülettek, de ennek a mikéntje továbbra is rejtély,
különösen, hogy Saul már kétezer évvel ezelőtt is Saul volt, mégis
teljesen más személy volt, mint jelenleg. Ha az újjászületésük
spirituális, és nem holmi technológiai varázslat, akkor Ellen máris
csecsemőként él a flottában? Netalán Caprica-Six hasában fejlődik?
Ne feledjük, az ötödik szörnyű szenvedések közepette fog előjönni árnyékából a megváltó fényre. Talán több is a kérdésünk, mint a válaszunk, de ezúttal megnyugtató,
hogy nem kell hónapokat várni a további magyarázatra.
"All I see turns to brown, as the sun burns the ground
And my eyes fill with sand, as I scan this wasted land
Trying to find, trying to find where I've been."
Köszönöm ezt a bátor felütést a készítőknek, és köszönöm az sorozatnak, hogy nem okozott csalódást. A
Sometimes a Great Notion ékes példája annak, hogy a televízió szűkös
anyagi keretei között is lehet olyan nagyot alkotni, mint egy mozifilm,
pusztán néhány talentumra van hozzá szükség.
Végezetül a kedvenc jeleneteim az epizódból:
- Roslin néma csendje a Galactica hangárjában,
- Helo és Sharon játéka Herával, annyira önfeledt és boldog, amilyet nagyon ritkán fogunk mostanában látni,
- Adama "I don't frakking know"-ja a hullaházban, amiből megtudjuk, hogy részeg,
- Lee beszéde, amit csak elbagatellizálva, Deenek elmesélve láthatunk, nem eredetijében, hogy ne érezhessünk semmiféle katarzist.
Utóirat: Aki megmondja, honnan származnak a képek alatti idézetek, egyéves blogelőfizetést kap ajándékba. A blogger személyes ismerősei és hozzátartozói nem vehetnek részt a játékban.