Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz
(hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét
kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt
néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány
kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal
kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok
a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz (hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

4×05 – The Road Less Travelled

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Mark Verheiden

Időpont: 2008. május 2. 

Történet: Egy lehetséges fegyverszünet az emberek és a cylonok között arra sarkallja Starbuckot, hogy megbízzon egy régi ellenségében.

Vélemény: A régebbi olvasóim bizonyára tudják, milyen vegyes érzésekkel állok hozzá Mark Verheiden munkáihoz. A képregényíróból lett producer a második évad óta dolgozik a sorozaton, és elég vegyes az epizódok listája, amelyeket rábíztak ezalatt az idő alatt. Példának okáért mindkét duplaepizódos finálé második felét ő írta (Lay Down Your Burdens, Crossroads), de olyan töltelékeket is jegyez, mint a Black Market vagy az A Day in the Life

Láthatóan nincs olyan különösebb erőssége, mint mondjuk Michael Angelinek, és személy szerint én nem is tudtam megállapítani, mi az ő trademarkja, mi különbözteti meg őt a többi forgatókönyvírótól. Tudjuk, hogy jó fej, meg blogol, meg minden, de nem jut eszembe semmi, amikor megnézem az epizódjait, hogy "hát igen, ez milyen verheidenes". Ettől függetlenül iszonyú jó munkát végzett a legtöbb résszel, amelyikhez köze volt, azt nem vonhatjuk kétségbe.

Nem csoda, hogy ebben az epizódban azokkal a történetszálakkal foglalkozunk, amelyekre egyáltalán nem került sor az elmúlt héten. Mi több, itt is azt láthatjuk, hogy a lassú építkezés után hirtelen sorsfordulóhoz érkeznek egyes cselekmények, nem is akárhogy. Nagyon-nagyon vártam már, hogy ennek az epizódnak a két központi szereplője ismét összetalálkozzon. A közös jeleneteiket az első évad óta nagyon bírom. 

Az évad során először magasak az elvárásaim egy epizóddal kapcsolatban, és ebben nemcsak az eddigi magas minőség, hanem az egyre izgalmasabbá váló szituáció is közrejátszott. Féltem, hogy jóformán semmi sem fog történni az évad első felében, csak felépítik az alapokat az ütős befejezés felé, de úgy tűnik, nem lesz igazam. Ugyan eddig tényleg csak apránként haladtunk előre, de az ötödik részben mintha megindulna a szekér. Sokan inkább erre kíváncsiak, az eseményekkel és meglepetésekkel zsúfolt sztorikra, hát most úgy néz ki, eljött az ő idejük. Két dolgot várok ettől a The Road Less Travelledtől: legyen izgalmas, és Starbuck ne hisztizzen.

4×05 – The Road Less Travelled

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Mark Verheiden

Időpont: 2008. május 2. 

Történet: Egy lehetséges fegyverszünet az emberek és a cylonok között arra sarkallja Starbuckot, hogy megbízzon egy régi ellenségében.

Vélemény: A régebbi olvasóim bizonyára tudják, milyen vegyes érzésekkel állok hozzá Mark Verheiden munkáihoz. A képregényíróból lett producer a második évad óta dolgozik a sorozaton, és elég vegyes az epizódok listája, amelyeket rábíztak ezalatt az idő alatt. Példának okáért mindkét duplaepizódos finálé második felét ő írta (Lay Down Your Burdens, Crossroads), de olyan töltelékeket is jegyez, mint a Black Market vagy az A Day in the Life

Láthatóan nincs olyan különösebb erőssége, mint mondjuk Michael Angelinek, és személy szerint én nem is tudtam megállapítani, mi az ő trademarkja, mi különbözteti meg őt a többi forgatókönyvírótól. Tudjuk, hogy jó fej, meg blogol, meg minden, de nem jut eszembe semmi, amikor megnézem az epizódjait, hogy "hát igen, ez milyen verheidenes". Ettől függetlenül iszonyú jó munkát végzett a legtöbb résszel, amelyikhez köze volt, azt nem vonhatjuk kétségbe.

Nem csoda, hogy ebben az epizódban azokkal a történetszálakkal foglalkozunk, amelyekre egyáltalán nem került sor az elmúlt héten. Mi több, itt is azt láthatjuk, hogy a lassú építkezés után hirtelen sorsfordulóhoz érkeznek egyes cselekmények, nem is akárhogy. Nagyon-nagyon vártam már, hogy ennek az epizódnak a két központi szereplője ismét összetalálkozzon. A közös jeleneteiket az első évad óta nagyon bírom. 

Az évad során először magasak az elvárásaim egy epizóddal kapcsolatban, és ebben nemcsak az eddigi magas minőség, hanem az egyre izgalmasabbá váló szituáció is közrejátszott. Féltem, hogy jóformán semmi sem fog történni az évad első felében, csak felépítik az alapokat az ütős befejezés felé, de úgy tűnik, nem lesz igazam. Ugyan eddig tényleg csak apránként haladtunk előre, de az ötödik részben mintha megindulna a szekér. Sokan inkább erre kíváncsiak, az eseményekkel és meglepetésekkel zsúfolt sztorikra, hát most úgy néz ki, eljött az ő idejük. Két dolgot várok ettől a The Road Less Travelledtől: legyen izgalmas, és Starbuck ne hisztizzen.

Apróságok délutánra

Mary McDonnell tegnap ünnepelte a születésnapját. Hogy hányadikat, azt derítsétek ki máshonnan, én innen is üdvözlöm.

David Eick videóblogjának mostani részében
újabb színészek beszélnek a szomorú befejezésről, és RDM megint
elmondja, hogy ők a legjobbak a világon. Mark Verheiden homályosan
spoilerezik (de inkább izgalmas, amiket mond), úgyhogy tessék vigyázni.

Jane Espenson a blogján elmagyarázza, hogyan írta meg azt a jelenetet, amelyben Tyrol Joe bárjában hallucinál. Mellesleg Ron Moore imádta az általa írt politikai jeleneteket, még Michael Taylorral is folyton átiratta az előző rész kvórumos momentumait, csak hogy olyan király legyen, mint Espenson forgatókönyve.

A Wired blogjában megjelent egy nagyon jó cikk arról, hogy hogyan készülnek a Battlestar Galactica R&D skitjei. Tudjátok, azok az animációk, amelyek minden epizód végén láthatóak, miután lefut a stáblista, és felbukkannak a stúdiók logói.

Megjelent egy interjú Aaron Douglasszel, akiről kiderül, hogy Apollo szerepére jelentkezett először, majd visszahívták próbálni Gaetának, és végül a főnök lett belőle.

Az új Knight Rider sorozat showrunnere a Battlestar Galacticával hasonlította össze a projektjét, de fél, hogy egy ilyen pilot után képtelenség lesz felérni ahhoz a modern televíziózáshoz, amelynek a BSG az úttörője.

Tricia Helfer ismét pózolt az FHM-nek, reméljük, nem ez volt az utolsó alkalom. Van egy videójuk is a modellről, amint épp munkában van, klikk ide az anyagokért.

Jamie Bamber is adott egy interjút, ebben elmeséli, hogy majdnem ő lett Horatio Hornblower egy brit tévéadaptációban.

A Sci Fi Channel rendesen adja a lovat a spekulátorok alá, akik szénné elemzik az Utolsó Vacsora-fotót. Egy új promóban az elnöknő és Starbuck szerepét fejtegetik.

Nicki Clyne (Cally) is blogol, és mesél arról, milyen szar érzés volt otthagyni a sorzatot.

Apróságok délutánra

Mary McDonnell tegnap ünnepelte a születésnapját. Hogy hányadikat, azt derítsétek ki máshonnan, én innen is üdvözlöm.

David Eick videóblogjának mostani részében újabb színészek beszélnek a szomorú befejezésről, és RDM megint elmondja, hogy ők a legjobbak a világon. Mark Verheiden homályosan spoilerezik (de inkább izgalmas, amiket mond), úgyhogy tessék vigyázni.

Jane Espenson a blogján elmagyarázza, hogyan írta meg azt a jelenetet, amelyben Tyrol Joe bárjában hallucinál. Mellesleg Ron Moore imádta az általa írt politikai jeleneteket, még Michael Taylorral is folyton átiratta az előző rész kvórumos momentumait, csak hogy olyan király legyen, mint Espenson forgatókönyve.

A Wired blogjában megjelent egy nagyon jó cikk arról, hogy hogyan készülnek a Battlestar Galactica R&D skitjei. Tudjátok, azok az animációk, amelyek minden epizód végén láthatóak, miután lefut a stáblista, és felbukkannak a stúdiók logói.

Megjelent egy interjú Aaron Douglasszel, akiről kiderül, hogy Apollo szerepére jelentkezett először, majd visszahívták próbálni Gaetának, és végül a főnök lett belőle.

Az új Knight Rider sorozat showrunnere a Battlestar Galacticával hasonlította össze a projektjét, de fél, hogy egy ilyen pilot után képtelenség lesz felérni ahhoz a modern televíziózáshoz, amelynek a BSG az úttörője.

Tricia Helfer ismét pózolt az FHM-nek, reméljük, nem ez volt az utolsó alkalom. Van egy videójuk is a modellről, amint épp munkában van, klikk ide az anyagokért.

Jamie Bamber is adott egy interjút, ebben elmeséli, hogy majdnem ő lett Horatio Hornblower egy brit tévéadaptációban.

A Sci Fi Channel rendesen adja a lovat a spekulátorok alá, akik szénné elemzik az Utolsó Vacsora-fotót. Egy új promóban az elnöknő és Starbuck szerepét fejtegetik.

Nicki Clyne (Cally) is blogol, és mesél arról, milyen szar érzés volt otthagyni a sorzatot.

4×05 promók

Ezen a pénteken a The Road Less Travelled kerül adásba, sajnos máris túl sokat láttam belőle, pedig meg se néztem a tovább mögött található promókat. Holnap reggel jön a szinopszis, úgyhogy most már úgyis mindegy, megnézem én is a két videót, amint kiposztoltam őket.

4×05 promók

Ezen a pénteken a The Road Less Travelled kerül adásba, sajnos máris túl sokat láttam belőle, pedig meg se néztem a tovább mögött található promókat. Holnap reggel jön a szinopszis, úgyhogy most már úgyis mindegy, megnézem én is a két videót, amint kiposztoltam őket.

Találkozások a végtelenben

Hadd kezdjem azzal, hogy ilyen intelligenciával megszerkesztett
forgatókönyvvel régen találkoztam a Battlestar Galacticában. Jane
Espenson jól kihasználta az Escape Velocity egymás mellett futó
cselekményeinek rezonanciáját, és a párhuzamokat olyan jól felépítve
vezette végig, hogy gyakran a konkrét történéseknél többet mondtak el
a közbe-közbevágott szálakban tükröződő összefüggések.

A történet magában hordozza azt a komolyságot-komorságot, ami az
egész évadra rányomja a bélyegét, hiszen eddig jóformán nem
találkoztunk olyan karakterrel, akivel valami jó dolog történhetett
volna. Most bőven el tudunk időzni efölött, nem feszít minket a
zsúfoltság, nem törődünk sem a Demetriusszal, sem a báziscsillagokkal,
csak a Galacticán maradt kevesekre kell koncentrálnunk. Ez a kissé
kényelmesebb tempó megengedi, hogy alaposabban foglalkozzunk a
hőseinkkel, és némi espensoni humorra is jusson idő.


Az írónő saját bevallása szerint is nehezen találja meg a módját,
hogy a Battlestar Galactica lehetőségeihez mérten mosolyt csaljon az
arcunkra, de mindig megpróbálkozik vele. Ezúttal valószínűleg
maradandót alkotott azzal, hogy Tighra bízta Nicky Tyrol
bepelenkázását. Aztán, ha fel tudunk ocsúdni Gaius Baltar passiójából –
és szándékosan használom ezt a szót, mert nem lehet nem észrevenni a
szenvedései és a jézusi, messianisztikus életút közti hasonlóságokat –,
akkor fölfedezhetjük az iróniát abban a jelenetben, amikor a doktor
fejében élő Six támogatja őt az őr elé, hogy újabb ütéseket mérjenek
rá.

Baltar útja, ahogy reméltem, most kulminálódik, elér arra a pontra,
amikor a közvetlen követőin túl is felfigyelnek a hangjára, és a
sajátos csodatételei meggyőzhetik a szélesebb tömegeket is. Az őrrel
való szembeszállása az a pont, amikor beteljesíti a neki megírt sorsot,
de az apró jelek mindehol ott bujkálnak a történetében előtte és utána
is. Vegyük észre, mennyire összhangban van a kérdése, hogy miért nem
lehet egyszerűen egy ember, Tyrol kirohanásával: "Nem én választottam
ezt az életet!".

Ezt a két mondatot szinte bármelyik BSG-karakter választhatná a
jelszavául, de most különösen igaz Baltarra, Starbuckra és a négy
cylonra. A kijelentés nem véletlenül hangzik el most, amikor a kéretlen
próféta is megteszi az utolsó lépést az új életútja felé, amit
kötelessége bejárni, bármennyire is ellenére van. A nem választott sors
pedig igaz Toryra és a két társára is, akik először különböznek össze
azon, hogy hogyan birkózzanak meg az új mivoltukkal.

Az epizód végére Baltar nemcsak beletörődik a sorsába, hanem teljes
szívvel magáévá is teszi azt, és ezzel párhuzamban Tigh kiléte
felfedődik Caprica Six előtt, Starbuck pedig a küldetésébe temetkezve
alszik a Demetriuson. A kapcsolat az köztük, hogy mindnyájan fizikai
fájdalmakon mentek keresztül, mire idáig el tudtak jutni, hogy szeretet
övezhesse őket. A prófétát agyonverték, a hívei körében azonban újra
otthonra lel. Tigh ezredest Six ütötte véresre, csak hogy végül
felismerje és szeretve befogadja. Starbuck mindenkitől kapott
hideget-meleget, de egyetlen jelenetében most egyedül Andersszel, a
törődő férjjel látjuk. Ugyanitt Roslin a leszavazása után nyugalmat
talál Adama társaságában, Tyrolt pedig a fiával látjuk, és talán most nem
kerülgeti a gyilkosság gondolata, csak csendben figyeli a gyermeket.

Roslin szenvedéseiben elérünk arra a pontra, amikor a betegségének a
legnyilvánvalóbb jele először ütközik ki, hiszen parókát kell hordania,
mégis ő képes a leginkább megbirkózni mindazzal, ami rá vár, ami meg
van neki írva. Volt ideje felkészülni a halálra, hiszen az első naptól
fogva tisztában van a rákjával, és úgy látszik, azt is előre tudta,
hogyan fogja ez megváltoztatni a hozzáállását a kötelességeihez. A
politikája most minden eddiginél markánsabb, szinte görcsösen
ragaszkodik a hatalmához, az utolsó szalmaszálakhoz, hogy véghezvigye a
megjósolt küldetését, ami a rögeszméjévé vált.

Már a Colonial Dayben ironikusan "fasisztának" deklarálta magát, de
a jelenlegi tettei végleg eltolják őt a szélsőséges, diktátori irányba.
Az ő viselkedésében nem lehet nem észrevenni az augustusi demagógiát,
vagy ha modernebb dolgokhoz akarok nyúlni, akkor a George W. Bushra
jellemző patriotizmust. A népe védelme érdekében drákói szigorral lép
fel a káosz elemei ellen, tudván tudva, hogy valójában azokat az
alapvető emberi szabadságjogokat korlátozza, amelyekre a demokráciájuk
épül. Mi sem időszerűbb ez a kihalás szélén álló emberiség idejében, és
mi sem időszerűbb ez a jelenlegi Amerikában.

Tisztelem az írókban azt a merészséget, ahogy ehhez a témához
nyúltak, és egyértelműen Ronald D. Moore-nak tulajdonítom ezt az
ambíciózus szemléletmódot, amely nem hajlandó egyértelműen elválasztani
a jót a rossztól, hanem tisztességesen bemutatja mindkét oldalt, és nem
mást, mint ambivalenciát teremt a kettő közt. Nincs nagytotál az epizód
végén a hídon, amikor a kapitány patetikusan elmondja a tanulságot az
első tisztnek, ez már nem 1990 és a Star Trek fénykora. Ez a
huszonegyedik század, a szemptember 11-e utáni valóság. Bólogatunk Lee
Adama tankönyvbe illő érvelésén (hiszen erre nevel bennünket a tévé),
de igazat tudunk adni Laura Roslinnak is, hiszen az iskolaszerű
megoldások nem mindig működnek a valós helyzetekben. Az elnökből a
tapasztalattal vegyülő elkeseredettség beszél (ezt láthattuk
Új-Capricán is, amikor Baltar kérdőre vonta a merényletek miatt), a
fiatal képviselőből pedig az igazságérzet és a tisztesség.


Mint egy barokk festmény. "This is Eddie."

Sokat tudnék még írni erről az epizódról, de nem akarok elveszni a
részletekben, és úgyis mindenki ugyanazt látta, mint én,
gondolatébresztőnek pedig legyen elég ennyi. Ha már itt tartunk, akkor
azért kitérnék még néhány apróságra, amelyeknek nem nagyon jutott hely
a fentiekben. Az emlegetett Mithrász-kultusz egy valódi
misztériumvallás az ókori Rómából, ha bárki furcsának találta a
hirtelen felbukkanásukat, akkor keresse itt a magyarázatot. Laura
póthajáról nekem az jutott eszembe, hogy vajon szándékosan nézett-e ki
hasonlóan a Crossroads-beli víziójában? Ennyire előre gondolkodtak az
írók? Közeledünk a látomás eseményeinek megvalósulása felé?

Ha már annál a látomásnál tartunk, emlékezzünk, hogy Baltar és
Caprica Six együtt menekültek Herával, miközben felettük figyelt a
Final Five. Ennek a képnek az előjele az, hogy Tory közel került a
monoteista – lássuk be, cylon-hitű – szektához? Kíváncsi vagyok, hogy a
sokat sejtető mosolya virtuális Six mellett mit akart kifejezni, amikor
Baltar tartotta a beszédét. Minden bizonnyal az is fontos momentum
volt, hogy Lee személyesen hallgatta ezt végig, más jelentősége nemigen
lehet annak, hogy ott volt a jelenetben. Nagyon kíváncsi vagyok, mit
vetít ez előre.

Baltarra visszatérve, az, hogy Six fizikailag támogatta őt az őr
előtt, sok elméletet megváltoztathat, én speciel nem tudom mire vélni.
Tyrol jelenete Joe bárjában pedig az epizód legjobbja volt, a
projekció/képzelgéstől kezdve az üvöltözésig, Boomer megemlítéséig és
Cally sárbatiprásáig. Így volt tökéletes. Végül, de nem utolsósorban,
nem sikerült rájönnöm, milyen jelentéstartalmat akar magában hordozni a
"Szökési sebesség" cím. Vagy sokkal elvontabban kell érteni, vagy
teljesen másra vonatkozik, mint ahogy én gondolom.

Találkozások a végtelenben

Hadd kezdjem azzal, hogy ilyen intelligenciával megszerkesztett forgatókönyvvel régen találkoztam a Battlestar Galacticában. Jane Espenson jól kihasználta az Escape Velocity egymás mellett futó cselekményeinek rezonanciáját, és a párhuzamokat olyan jól felépítve vezette végig, hogy gyakran a konkrét történéseknél többet mondtak el a közbe-közbevágott szálakban tükröződő összefüggések.

A történet magában hordozza azt a komolyságot-komorságot, ami az egész évadra rányomja a bélyegét, hiszen eddig jóformán nem találkoztunk olyan karakterrel, akivel valami jó dolog történhetett volna. Most bőven el tudunk időzni efölött, nem feszít minket a zsúfoltság, nem törődünk sem a Demetriusszal, sem a báziscsillagokkal, csak a Galacticán maradt kevesekre kell koncentrálnunk. Ez a kissé kényelmesebb tempó megengedi, hogy alaposabban foglalkozzunk a hőseinkkel, és némi espensoni humorra is jusson idő.

Az írónő saját bevallása szerint is nehezen találja meg a módját, hogy a Battlestar Galactica lehetőségeihez mérten mosolyt csaljon az arcunkra, de mindig megpróbálkozik vele. Ezúttal valószínűleg maradandót alkotott azzal, hogy Tighra bízta Nicky Tyrol bepelenkázását. Aztán, ha fel tudunk ocsúdni Gaius Baltar passiójából – és szándékosan használom ezt a szót, mert nem lehet nem észrevenni a szenvedései és a jézusi, messianisztikus életút közti hasonlóságokat –, akkor fölfedezhetjük az iróniát abban a jelenetben, amikor a doktor fejében élő Six támogatja őt az őr elé, hogy újabb ütéseket mérjenek rá.

Baltar útja, ahogy reméltem, most kulminálódik, elér arra a pontra, amikor a közvetlen követőin túl is felfigyelnek a hangjára, és a sajátos csodatételei meggyőzhetik a szélesebb tömegeket is. Az őrrel való szembeszállása az a pont, amikor beteljesíti a neki megírt sorsot, de az apró jelek mindehol ott bujkálnak a történetében előtte és utána is. Vegyük észre, mennyire összhangban van a kérdése, hogy miért nem lehet egyszerűen egy ember, Tyrol kirohanásával: "Nem én választottam ezt az életet!".

Ezt a két mondatot szinte bármelyik BSG-karakter választhatná a jelszavául, de most különösen igaz Baltarra, Starbuckra és a négy cylonra. A kijelentés nem véletlenül hangzik el most, amikor a kéretlen próféta is megteszi az utolsó lépést az új életútja felé, amit kötelessége bejárni, bármennyire is ellenére van. A nem választott sors pedig igaz Toryra és a két társára is, akik először különböznek össze azon, hogy hogyan birkózzanak meg az új mivoltukkal.

Az epizód végére Baltar nemcsak beletörődik a sorsába, hanem teljes szívvel magáévá is teszi azt, és ezzel párhuzamban Tigh kiléte felfedődik Caprica Six előtt, Starbuck pedig a küldetésébe temetkezve alszik a Demetriuson. A kapcsolat az köztük, hogy mindnyájan fizikai fájdalmakon mentek keresztül, mire idáig el tudtak jutni, hogy szeretet övezhesse őket. A prófétát agyonverték, a hívei körében azonban újra otthonra lel. Tigh ezredest Six ütötte véresre, csak hogy végül felismerje és szeretve befogadja. Starbuck mindenkitől kapott hideget-meleget, de egyetlen jelenetében most egyedül Andersszel, a törődő férjjel látjuk. Ugyanitt Roslin a leszavazása után nyugalmat talál Adama társaságában, Tyrolt pedig a fiával látjuk, és talán most nem kerülgeti a gyilkosság gondolata, csak csendben figyeli a gyermeket.

Roslin szenvedéseiben elérünk arra a pontra, amikor a betegségének a legnyilvánvalóbb jele először ütközik ki, hiszen parókát kell hordania, mégis ő képes a leginkább megbirkózni mindazzal, ami rá vár, ami meg van neki írva. Volt ideje felkészülni a halálra, hiszen az első naptól fogva tisztában van a rákjával, és úgy látszik, azt is előre tudta, hogyan fogja ez megváltoztatni a hozzáállását a kötelességeihez. A politikája most minden eddiginél markánsabb, szinte görcsösen ragaszkodik a hatalmához, az utolsó szalmaszálakhoz, hogy véghezvigye a megjósolt küldetését, ami a rögeszméjévé vált.

Már a Colonial Dayben ironikusan "fasisztának" deklarálta magát, de a jelenlegi tettei végleg eltolják őt a szélsőséges, diktátori irányba. Az ő viselkedésében nem lehet nem észrevenni az augustusi demagógiát, vagy ha modernebb dolgokhoz akarok nyúlni, akkor a George W. Bushra jellemző patriotizmust. A népe védelme érdekében drákói szigorral lép fel a káosz elemei ellen, tudván tudva, hogy valójában azokat az alapvető emberi szabadságjogokat korlátozza, amelyekre a demokráciájuk épül. Mi sem időszerűbb ez a kihalás szélén álló emberiség idejében, és mi sem időszerűbb ez a jelenlegi Amerikában.

Tisztelem az írókban azt a merészséget, ahogy ehhez a témához nyúltak, és egyértelműen Ronald D. Moore-nak tulajdonítom ezt az ambíciózus szemléletmódot, amely nem hajlandó egyértelműen elválasztani a jót a rossztól, hanem tisztességesen bemutatja mindkét oldalt, és nem mást, mint ambivalenciát teremt a kettő közt. Nincs nagytotál az epizód végén a hídon, amikor a kapitány patetikusan elmondja a tanulságot az első tisztnek, ez már nem 1990 és a Star Trek fénykora. Ez a huszonegyedik század, a szemptember 11-e utáni valóság. Bólogatunk Lee Adama tankönyvbe illő érvelésén (hiszen erre nevel bennünket a tévé), de igazat tudunk adni Laura Roslinnak is, hiszen az iskolaszerű megoldások nem mindig működnek a valós helyzetekben. Az elnökből a tapasztalattal vegyülő elkeseredettség beszél (ezt láthattuk Új-Capricán is, amikor Baltar kérdőre vonta a merényletek miatt), a fiatal képviselőből pedig az igazságérzet és a tisztesség.


Mint egy barokk festmény. "This is Eddie."

Sokat tudnék még írni erről az epizódról, de nem akarok elveszni a részletekben, és úgyis mindenki ugyanazt látta, mint én, gondolatébresztőnek pedig legyen elég ennyi. Ha már itt tartunk, akkor azért kitérnék még néhány apróságra, amelyeknek nem nagyon jutott hely a fentiekben. Az emlegetett Mithrász-kultusz egy valódi misztériumvallás az ókori Rómából, ha bárki furcsának találta a hirtelen felbukkanásukat, akkor keresse itt a magyarázatot. Laura póthajáról nekem az jutott eszembe, hogy vajon szándékosan nézett-e ki hasonlóan a Crossroads-beli víziójában? Ennyire előre gondolkodtak az írók? Közeledünk a látomás eseményeinek megvalósulása felé?

Ha már annál a látomásnál tartunk, emlékezzünk, hogy Baltar és Caprica Six együtt menekültek Herával, miközben felettük figyelt a Final Five. Ennek a képnek az előjele az, hogy Tory közel került a monoteista – lássuk be, cylon-hitű – szektához? Kíváncsi vagyok, hogy a sokat sejtető mosolya virtuális Six mellett mit akart kifejezni, amikor Baltar tartotta a beszédét. Minden bizonnyal az is fontos momentum volt, hogy Lee személyesen hallgatta ezt végig, más jelentősége nemigen lehet annak, hogy ott volt a jelenetben. Nagyon kíváncsi vagyok, mit vetít ez előre.

Baltarra visszatérve, az, hogy Six fizikailag támogatta őt az őr előtt, sok elméletet megváltoztathat, én speciel nem tudom mire vélni. Tyrol jelenete Joe bárjában pedig az epizód legjobbja volt, a projekció/képzelgéstől kezdve az üvöltözésig, Boomer megemlítéséig és Cally sárbatiprásáig. Így volt tökéletes. Végül, de nem utolsósorban, nem sikerült rájönnöm, milyen jelentéstartalmat akar magában hordozni a "Szökési sebesség" cím. Vagy sokkal elvontabban kell érteni, vagy teljesen másra vonatkozik, mint ahogy én gondolom.