Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az
epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.


A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint
meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette
Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és
egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben
visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt
bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele
a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök
milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra
hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak
köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány
flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg
már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes
második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz
Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha
érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még
el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé
várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az
igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a
sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális
effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban
azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a
legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy
nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee
végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát
emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de
Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális
effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá
rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló
akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy
mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire
nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a
színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek
igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta
majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött
volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis
akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint
hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését,
miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel
fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek
köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama
tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva
mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az
elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba.
Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a
BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de
az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet
az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.

A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését, miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba. Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira
dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a
kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket
és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült
idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is
az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak,
nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től
szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black
Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert
nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az
volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének
alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy
ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál
csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért
változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a
fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a
Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja
azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez
alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica
Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem
rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély
jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is
sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen
nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a
hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet
kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a
háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve,
az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem
nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak
Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen.
Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy
tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy
megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét,
és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére,
hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a
történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen
elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb,
ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete
menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna
lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta
ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen
megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy
Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni
velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle
valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik,
ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten
karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin
döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira,
hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A
Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de
ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése
meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és
már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni,
akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a
végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa
jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az
ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen
fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt
a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még
mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a
döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt
muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez
alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit
helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég
sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és
az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep
Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján
Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a
Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem
feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley
Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban
is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg
ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott
valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David
Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb
jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó
részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást
megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új
szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói
kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak, nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve, az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen. Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét, és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére, hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb, ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik, ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira, hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni, akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem
tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak
két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas
The Inner Light epizód a Star Trek: The
Next Generationből, a másik a Life
Interrupted
a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról
szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek
alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy
negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban
lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat:
ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy
pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a
legutóbbi epizóddal, ott is csak
egysoros
kommentár
okkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a
rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a
lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a
története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is
hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a
rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael
Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek.
Human
Insect
szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó
akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de
amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi
hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája
Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a
Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New
Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna,
aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben
fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an
honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg
fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni
kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama
és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig
tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem
áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore
kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy
elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit,
úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon
csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy
maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó
értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és
egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt
nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál.
Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI
fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a
Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az
átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus
megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is
fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül
se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy
megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy
istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a
kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret
valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk.
Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon
vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a
mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a
történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni
ezt a fickót.

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas The Inner Light epizód a Star Trek: The Next Generationből, a másik a Life Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat: ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a legutóbbi epizóddal, ott is csak egysoros kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek. Human Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna, aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit, úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál. Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk. Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni ezt a fickót.

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam,
de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date
lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani
az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az
évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az
epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t,
óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.


Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás
és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az
Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a
székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A
recap, vagyis az "Előző részek
tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan
fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam
elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész
rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki
lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka
egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a
leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs
után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a
képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg
fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű:
Sergio
Mimica-Gezzan
. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó
és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár
Into the West és
Taken-részt (mindketten fantasztikus
sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi
hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk
meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen
eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha
már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a
podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden
epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó
kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A
Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy
lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio
koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan
alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a
szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a
szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már
tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak
most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek
volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest
kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy
kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a
légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható
jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon
megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás
vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt
hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői
ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal
vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a
vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az
exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan
szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig
talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van
az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé,
hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak
más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál
sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és
megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be.
Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti
meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a
cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan
kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására
használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy
belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy
kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a
kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos
merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja
Az
év TV-s írója
díj
átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak.
Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra,
de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények
közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan
tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek
egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp
ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb
évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság
épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes
szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar
galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a
régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert
dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt
el a sorozattól, őszerintük a BSG
átugrotta
a cápát
az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven
keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is
ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t
néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction
reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt,
a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen
láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen
az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan
nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a
tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még
többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni
egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam, de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t, óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.

Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A recap, vagyis az "Előző részek tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű: Sergio Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár Into the West és Taken-részt (mindketten fantasztikus sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé, hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be. Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja Az év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak. Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra, de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt el a sorozattól, őszerintük a BSG átugrotta a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt, a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.

Beginning jump prep

Oké, hát elindult a Battlestar Galactica Blog.

Úgy néz ki, ez az első ebben az országban. Legalábbis a Google nem dob ki semmi ilyesmit az első négy oldalon, tehát akkor nincs is. Ugyanakkor van az összes létező sf-portálunkon valami BSG fansite-kezdeményünk, melyeket most a korrektség kedvéért se nem méltatnék, se nem szidalmaznék, helyette inkább megpróbálok ide saját magam összehordani valami relevánsat, aktuálisat és igényeset a témában.

Nem ígérem, hogy brutálisan sok információval fogom elhalmozni az olvasókat, és naponta tucat hírrel jelentkezek majd a BSG háza tájáról (annyi hír nincs is a világon), inkább tényleg blogosra veszem a stílust, és igyekszem elmélkedni, elemezgetni, kritikálni, szigorúan szubjektív nézőpontból. Persze nélkülözhetetlen, hogy apróbb hírmorzsákkal és linkcsokrokkal ne szolgáljak alkalmanként, hiszen rengeteg olvasó van, aki nem tud olyan jól angolul, vagy éppen nem ismer annyi szájtot a témában. Ráadásul, ha jól csinálom, akkor a póver júzereknek is elég lesz egy feedre feliratkozniuk húsz másik helyett :).

A jelenlegi tapasztalataim azt mutatják, hogy a Battlestar Galacticával akár hagyafasznyit is foglalkozó blogok általában pár napos késésekkel hozzák le a leglényegesebb infókat, azokat is csak távirati stílusban, mondván, az úgyis csak az olvasók egy kis csoportját érdekli, minek annyit törődni vele. Hát épp itt az ideje, hogy az a kis csoport is otthonra találjon valahol, hogy bízhasson abban, hogy ha reggel benyomja az rss olvasóját, akkor a kedvenc sorozatával kapcsolatban is kap némi friss anyagot, nem csupa számára érdektelen posztot kell átlapoznia.

Igaz, tisztában vagyok vele, hogy a nézők többsége valószínűleg sorozatfüggő, szóval tökéletesen kielégíti a legjobb magyar blog olvasása, de úgy tartom, hogy a sci-fi műfajnak mindig is hárdkórabb rajongótábora volt, mint bármi másnak, akiknek csillapíthatatlan az étvágyuk, és mindent tudni akarnak a legutolsó kulisszatitokig a kedvencükről –
na, hát valahol nekik is szól ez a blog. Persze én csak magamat tudom közvetítetni ezen a csatornán keresztül, de bízom benne, hogy ez bőven elegendő lesz az érdeklődés fenntartásához. Mondjuk amennyit én foglalkozok ezzel az egy szem tévéműsorral, annyit más az egész heti sorozatadagjával sem. De majd meglátjátok, aztán eldöntitek, kell-e ez. Találkozunk legközelebb, valamilyen lényegbevágóbb cikk keretein belül!

Beginning jump prep

Oké, hát elindult a Battlestar Galactica Blog.

Úgy néz ki, ez az első ebben az országban. Legalábbis a Google nem dob ki semmi ilyesmit az első négy oldalon, tehát akkor nincs is. Ugyanakkor van az összes létező sf-portálunkon valami BSG fansite-kezdeményünk, melyeket most a korrektség kedvéért se nem méltatnék, se nem szidalmaznék, helyette inkább megpróbálok ide saját magam összehordani valami relevánsat, aktuálisat és igényeset a témában.

Nem ígérem, hogy brutálisan sok információval fogom elhalmozni az olvasókat, és naponta tucat hírrel jelentkezek majd a BSG háza tájáról (annyi hír nincs is a világon), inkább tényleg blogosra veszem a stílust, és igyekszem elmélkedni, elemezgetni, kritikálni, szigorúan szubjektív nézőpontból. Persze nélkülözhetetlen, hogy apróbb hírmorzsákkal és linkcsokrokkal ne szolgáljak alkalmanként, hiszen rengeteg olvasó van, aki nem tud olyan jól angolul, vagy éppen nem ismer annyi szájtot a témában. Ráadásul, ha jól csinálom, akkor a póver júzereknek is elég lesz egy feedre feliratkozniuk húsz másik helyett :).

A jelenlegi tapasztalataim azt mutatják, hogy a Battlestar Galacticával akár hagyafasznyit is foglalkozó blogok általában pár napos késésekkel hozzák le a leglényegesebb infókat, azokat is csak távirati stílusban, mondván, az úgyis csak az olvasók egy kis csoportját érdekli, minek annyit törődni vele. Hát épp itt az ideje, hogy az a kis csoport is otthonra találjon valahol, hogy bízhasson abban, hogy ha reggel benyomja az rss olvasóját, akkor a kedvenc sorozatával kapcsolatban is kap némi friss anyagot, nem csupa számára érdektelen posztot kell átlapoznia.

Igaz, tisztában vagyok vele, hogy a nézők többsége valószínűleg sorozatfüggő, szóval tökéletesen kielégíti a legjobb magyar blog olvasása, de úgy tartom, hogy a sci-fi műfajnak mindig is hárdkórabb rajongótábora volt, mint bármi másnak, akiknek csillapíthatatlan az étvágyuk, és mindent tudni akarnak a legutolsó kulisszatitokig a kedvencükről – na, hát valahol nekik is szól ez a blog. Persze én csak magamat tudom közvetítetni ezen a csatornán keresztül, de bízom benne, hogy ez bőven elegendő lesz az érdeklődés fenntartásához. Mondjuk amennyit én foglalkozok ezzel az egy szem tévéműsorral, annyit más az egész heti sorozatadagjával sem. De majd meglátjátok, aztán eldöntitek, kell-e ez. Találkozunk legközelebb, valamilyen lényegbevágóbb cikk keretein belül!