Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.
Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment.
Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.
Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság, az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi jelenetekre szánt három napban.
Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni. Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.
A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.
Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.
Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután is, amikor a hullaházban látjuk.*
Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!), meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően. Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.
Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.
* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos tapasztalatait a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.
Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.