Posted on

Kell egy kis áramszünet?

A 13. rész címe a Cheers főcímdalára utal, ami előrevetíti, hogy egy
vidám, kicsit könnyedebb epizód elébe fogunk nézni, akárcsak annak
idején a Tigh Me Up, Tigh Me Down esetén. Csakhogy a készítők, úgy
tűnik, egész egyszerűen már nem tudják lazára venni a figurát. A sztori
nagy újdonsága Joe Bárja, a Galactica különbejáratú szórakozóhelye,
mely a Cloud Nine hiányát igyekszik pótolni. Elvileg a jövőben is
fogunk vele találkozni, bár van egy olyan előérzetem, hogy a hozzá
kapcsolódó jelenetek többségét továbbra is alaposan ki fogják vágni.
Most is feláldozták a történetét Baltar kihallgatásáért. Nem tett
rosszat az epizódnak, de hogy vidám nem lett, az biztos.

Szerencsére a negyvenegynéhány percnek csak a töredéke foglalkozik a
Starbuck-Apollo kapcsolat lezárásával, amit sikerült elég jól, olyan
battlestarosan megoldani. Jobb ez így. Kicsit megfűszerezte a
kapcsolatukat ez a fellángolás, de nagyon nem tett volna nekik jót, ha
együtt maradnak. Különben is, Kara és Sam az egyik legjobb páros,
akiket valaha láttam a tévében, Dualla pedig túl szeretnivaló ahhoz,
hogy csak úgy elbánjanak vele. Lee persze hű marad önmagához, és a
feleségével szemben végtelenül tisztességes, még ha közben ő maga
szenved is.

Az ő vívódásukat azonban csak részleteiben ismerjük meg, át-átváltva
Baltar jeleneteiről. Edward James Olmos keze nyoma nagyon meglátszik a
vágáson, ugyanis a Battlestartól szokatlan módon szakítják meg a
legfeszültebb, legintenzívebb momentumokat, hogy a finoman hangolt,
érzelmes pillanatokat mutassák be a két párkapcsolatban.

A rendező a színészekből is a maximumot hozza ki, egy kicsit
kicsavarja és felrázza a szerepeiket: Mary McDonnell óriásit alakít,
amikor Baltarral kell elhitetnie, hogy pillanatokon belül képes kidobni
az első légzsilipen, ha nem beszél. James Callis, ha nem épp egy
kábelcsatornán futó sci-fiben játszana, Emmyt is kaphatna a mostani
teljesítményéért. Mindenki számára világossá válik Baltar
meghasonlottsága, a benne dúló kettősség, hogy tudja, hogy bűnös, de
meggyőződése, hogy nem tehet semmiről. Életében talán először mondja ki
a szerelme nevét, és Caprica Six-et, mint a bűnökért felelős Cylont nevezi meg.

A kihallgatási módszerek sora, amely ide juttatja Baltart,
lenyűgöző. Pusztán pszichológiai nyomásnak vetik alá, a legvégsőkig nem
folyamodnak fizikai kínokozáshoz, és eredményre is jutnak. Zseniális a
módszerek egymásra építettsége, az ötletek sorozata. Természetesen itt
is képbe jön a sci-fi elem, de ilyennel már a 24-ben is
találkozhattunk, és még mindig messze fantáziadúsabb, mint a Cylonok
vallatási módszerei: az Adama által bevetett hallucinogén szer csak
segít, hogy Baltar pszichéjét befolyásolják, és ügyes fogalmazással
rávezessék őt a színvallásra.

Baltar így végre szembesül a bűneivel, tudatosul benne, hogy
felelősségre vonható minden szörnyűségért, ami az embereket érte a
Cylonok megjelenése óta, és kétségbeesik. A legszebb, hogy magát is
megkérdőjelezi, ártatlan-e, vagy pedig valahol belül tisztában volt
azzal, hogy a kezdetektől az ellenséget segítette. Gaetával való
beszélgetése alatt, mikor korrigálni kezdi egykori tanácsadója
számításait, újra szembesülünk hihetetlen lángelméjével, mely talán a
közvetlen oka annak, hogy ő a Galactica emberi ésszel legkevésbé
érthető és értelmezhető karaktere. Az őrület és a zsenialitás közti
vékony határon egyensúlyozva néha olyanokat tesz, amiket mi sosem
fogunk tudni megérteni, mégis ő a leghitelesebb, legkonzisztensebb
jellem, mert profán és önös érdekek vezérlik, és ha nem is szívesen, de
tudunk vele azonosulni.

Csak a felfoghatatlan, mindent tisztábban és magasabb szinten átlátó
elméje, mely időnként Six kivetüléseként jelenik meg, az egyetlen
tényező, ami elidegenít minket a személyiségétől, hiszen az általa
sugallt motivációk már annyira mélységesen önzőek, olyannyira nincsenek
tekintettel semmire és senkire, hogy képtelenség csak részben is
elfogadni őket. És ez teszi őt olyan érdekessé, nélkülözhetetlenné.
Leginkább a Star Trek (bocs, megint) Dr. Bashirjéhez lehet őt
hasonlítani, illetve az általa istápolt génmanipuláltakhoz, akik készek
lettek volna elveszteni egy véres háborút, mert a számításaik szerint
pár évtizeden belül egy lázadás újra talpra állította volna és
stabilizálta volna a haldokló Föderációt. Erről majd legközelebb,
részletesen.


Végezetül elmesélem, mi volt a bónuszjelenetben, amit a scifi.com/battlestar oldalon lehetett megtekinteni a tévéadás után (én is csak olvastam, lehet hogy nem pont így volt).

Roslin belép Six cellájába, akit épp megszabadítanak a béklyóitól.
Az elnökasszony megkérdezi, hogy hogy szólíthatja Sixet, ám ő előbb
biztosítékot akar, hogy nem fogják kidobni a légzsilipen, mint egykor
Leobent. Roslin ígéretét teszi, Six pedig Capricaként mutatkozik be.
Roslin elmondja, hogy tudják, Baltar nem vett részt a kolóniák
elpusztításában, és látja Capricán, hogy szereti Gaiust. Erre Six azzal
vádolja őt, hogy megkínozták Baltart, pedig régen tisztességes
itélőszékük volt. Roslin egyezséget akar ajánlani, ám Six megelőzi: ha
Gaius megkapja a tárgyalását, ő tanúskodni fog, és mindent elmond. Az
elnökasszony egy szó nélkül távozik, Six pedig ledől a priccsre. Vége.

Szóval Six megint megmentette Baltart. A tárgyalásra az évad végéig
azonban várnunk kell, egyelőre el leszünk foglalva egyéb
karakterközpontú epizódokkal. Jövő héten nem lesz Battlestar, mert
mindenki a Superbowlt fogja nézni, ezért a Sci Fi Channel is csak egy
B-filmet mert bevállalni vasárnap estére. Utána pedig a The Woman Kinget láthatjuk, én sokat agyaltam, mit jelenthet ez a cím, aztán kiderült, hogy a King egy nő neve lesz. Bár biztos szójátéknak szánták.

Posted on

Kell egy kis áramszünet?

A 13. rész címe a Cheers főcímdalára utal, ami előrevetíti, hogy egy vidám, kicsit könnyedebb epizód elébe fogunk nézni, akárcsak annak idején a Tigh Me Up, Tigh Me Down esetén. Csakhogy a készítők, úgy tűnik, egész egyszerűen már nem tudják lazára venni a figurát. A sztori nagy újdonsága Joe Bárja, a Galactica különbejáratú szórakozóhelye, mely a Cloud Nine hiányát igyekszik pótolni. Elvileg a jövőben is fogunk vele találkozni, bár van egy olyan előérzetem, hogy a hozzá kapcsolódó jelenetek többségét továbbra is alaposan ki fogják vágni. Most is feláldozták a történetét Baltar kihallgatásáért. Nem tett rosszat az epizódnak, de hogy vidám nem lett, az biztos.

Szerencsére a negyvenegynéhány percnek csak a töredéke foglalkozik a Starbuck-Apollo kapcsolat lezárásával, amit sikerült elég jól, olyan battlestarosan megoldani. Jobb ez így. Kicsit megfűszerezte a kapcsolatukat ez a fellángolás, de nagyon nem tett volna nekik jót, ha együtt maradnak. Különben is, Kara és Sam az egyik legjobb páros, akiket valaha láttam a tévében, Dualla pedig túl szeretnivaló ahhoz, hogy csak úgy elbánjanak vele. Lee persze hű marad önmagához, és a feleségével szemben végtelenül tisztességes, még ha közben ő maga szenved is.

Az ő vívódásukat azonban csak részleteiben ismerjük meg, át-átváltva Baltar jeleneteiről. Edward James Olmos keze nyoma nagyon meglátszik a vágáson, ugyanis a Battlestartól szokatlan módon szakítják meg a legfeszültebb, legintenzívebb momentumokat, hogy a finoman hangolt, érzelmes pillanatokat mutassák be a két párkapcsolatban.

A rendező a színészekből is a maximumot hozza ki, egy kicsit kicsavarja és felrázza a szerepeiket: Mary McDonnell óriásit alakít, amikor Baltarral kell elhitetnie, hogy pillanatokon belül képes kidobni az első légzsilipen, ha nem beszél. James Callis, ha nem épp egy kábelcsatornán futó sci-fiben játszana, Emmyt is kaphatna a mostani teljesítményéért. Mindenki számára világossá válik Baltar meghasonlottsága, a benne dúló kettősség, hogy tudja, hogy bűnös, de meggyőződése, hogy nem tehet semmiről. Életében talán először mondja ki a szerelme nevét, és Caprica Six-et, mint a bűnökért felelős Cylont nevezi meg.

A kihallgatási módszerek sora, amely ide juttatja Baltart, lenyűgöző. Pusztán pszichológiai nyomásnak vetik alá, a legvégsőkig nem folyamodnak fizikai kínokozáshoz, és eredményre is jutnak. Zseniális a módszerek egymásra építettsége, az ötletek sorozata. Természetesen itt is képbe jön a sci-fi elem, de ilyennel már a 24-ben is találkozhattunk, és még mindig messze fantáziadúsabb, mint a Cylonok vallatási módszerei: az Adama által bevetett hallucinogén szer csak segít, hogy Baltar pszichéjét befolyásolják, és ügyes fogalmazással rávezessék őt a színvallásra.

Baltar így végre szembesül a bűneivel, tudatosul benne, hogy felelősségre vonható minden szörnyűségért, ami az embereket érte a Cylonok megjelenése óta, és kétségbeesik. A legszebb, hogy magát is megkérdőjelezi, ártatlan-e, vagy pedig valahol belül tisztában volt azzal, hogy a kezdetektől az ellenséget segítette. Gaetával való beszélgetése alatt, mikor korrigálni kezdi egykori tanácsadója számításait, újra szembesülünk hihetetlen lángelméjével, mely talán a közvetlen oka annak, hogy ő a Galactica emberi ésszel legkevésbé érthető és értelmezhető karaktere. Az őrület és a zsenialitás közti vékony határon egyensúlyozva néha olyanokat tesz, amiket mi sosem fogunk tudni megérteni, mégis ő a leghitelesebb, legkonzisztensebb jellem, mert profán és önös érdekek vezérlik, és ha nem is szívesen, de tudunk vele azonosulni.

Csak a felfoghatatlan, mindent tisztábban és magasabb szinten átlátó elméje, mely időnként Six kivetüléseként jelenik meg, az egyetlen tényező, ami elidegenít minket a személyiségétől, hiszen az általa sugallt motivációk már annyira mélységesen önzőek, olyannyira nincsenek tekintettel semmire és senkire, hogy képtelenség csak részben is elfogadni őket. És ez teszi őt olyan érdekessé, nélkülözhetetlenné. Leginkább a Star Trek (bocs, megint) Dr. Bashirjéhez lehet őt hasonlítani, illetve az általa istápolt génmanipuláltakhoz, akik készek lettek volna elveszteni egy véres háborút, mert a számításaik szerint pár évtizeden belül egy lázadás újra talpra állította volna és stabilizálta volna a haldokló Föderációt. Erről majd legközelebb, részletesen.

Végezetül elmesélem, mi volt a bónuszjelenetben, amit a scifi.com/battlestar oldalon lehetett megtekinteni a tévéadás után (én is csak olvastam, lehet hogy nem pont így volt).

Roslin belép Six cellájába, akit épp megszabadítanak a béklyóitól. Az elnökasszony megkérdezi, hogy hogy szólíthatja Sixet, ám ő előbb biztosítékot akar, hogy nem fogják kidobni a légzsilipen, mint egykor Leobent. Roslin ígéretét teszi, Six pedig Capricaként mutatkozik be. Roslin elmondja, hogy tudják, Baltar nem vett részt a kolóniák elpusztításában, és látja Capricán, hogy szereti Gaiust. Erre Six azzal vádolja őt, hogy megkínozták Baltart, pedig régen tisztességes itélőszékük volt. Roslin egyezséget akar ajánlani, ám Six megelőzi: ha Gaius megkapja a tárgyalását, ő tanúskodni fog, és mindent elmond. Az elnökasszony egy szó nélkül távozik, Six pedig ledől a priccsre. Vége.

Szóval Six megint megmentette Baltart. A tárgyalásra az évad végéig azonban várnunk kell, egyelőre el leszünk foglalva egyéb karakterközpontú epizódokkal. Jövő héten nem lesz Battlestar, mert mindenki a Superbowlt fogja nézni, ezért a Sci Fi Channel is csak egy B-filmet mert bevállalni vasárnap estére. Utána pedig a The Woman Kinget láthatjuk, én sokat agyaltam, mit jelenthet ez a cím, aztán kiderült, hogy a King egy nő neve lesz. Bár biztos szójátéknak szánták.

Posted on

3×13 – Taking a Break From All Your Worries

Rendezte: Edward James Olmos

Írta: Michael Taylor

Időpont: 2007. január 28.

Történet: A kolóniák egykori elnökét, Gaius Baltart a Galacticán fogságban tartják és hazaárulással vádolják. Próbálja elkerülni sorsát, de még keményebb kihallgatási módszerek várják, mint a Cylonok kezei közt. A legénység tagjai megérdemelt pihenésüket töltik a Battlestar Galactica fedélzetén nemrég megnyílt Joe Bárjában. Lee és Dualla házassága válságba kerül.

 

Joe Bárja

 

Személyes vélemény: Az epizód forgatókönyvét az a Michael Taylor jegyzi, aki az Unfinished Businesst is tökélyre vitte. A televíziózásba a Deep Space Nine egyik legkirályabb részével, az In the Pale Moonlighttal robbant be, amelyben a kapitányék a törvényes kereteket számtalan helyen áthágva vonták be a háborúba a romulánokat. Azóta Nebula-díjra is jelölték már a Holtsáv egy részéért.

A rendezőt, Edward James Olmost nem kell bemutatnom, remélem. Ebben a minőségében a Tigh Me Up, Tigh Me Downban debütált a Galacticában, de mint korábban írtam, régóta elismert képviselője a szakmának. Érdemes lesz odafigyelni a munkájára, ha egy színész rendez egy sorozatepizódot, abban mindig van valami különleges, újszerű.

Hogy filler lesz-e a rész, előre nem merem megmondani, de az Unfinished Businesshez képest többet fog foglalkozni a fő cselekménnyel, hiszen várhatóan előveszik Baltart a bűneiért. Ez a Joe Bárja nekem már most tetszik, alig várom, hogy lássam, EJO hogyan teremti meg a légkörét.

A két pár szerelmi történetét remélem, jól lezárják ebben a részben, olyan sok lehetőség azért nincs benne. Álljon be valami maradandó állapot a négyőjük közti viszonyban, nekem mindegy milyen, de elég már a huzavonából. Baltarról, Baltartól szokás szerint úgysem fogunk megtudni semmit, de nem is várom. Most nekem is szükségem lesz egy kis lazításra ilyen intenzív részek után. Jó lesz lepihenni, kicsit elnézegetni, hogy zajlik egy hétköznap a Galacticán. Ilyen még sosem volt, mindig csak a balhékat láttuk. Bár félek, hogy ebben a részben is össze fogjuk magunkat sírni valamin.

Érdekesség, hogy az epizód címe a Cheers című sorozat főcímdalának egy sora, ami némi vidámságot vetít előre, de szerintem ne számítsunk semmi jóra… 🙂 Mellesleg ez az eddigi leghosszabb BSG-epizódcím. Erősen emlékeztet a Deep Space Nine jó szokására, ahol a cím gyakran betöltötte az képernyő fölső felét.

Posted on

3×13 – Taking a Break From All Your Worries

Rendezte: Edward James Olmos

Írta: Michael Taylor

Időpont: 2007. január 28.

Történet: A kolóniák egykori elnökét, Gaius Baltart a Galacticán fogságban tartják és hazaárulással vádolják. Próbálja elkerülni sorsát, de még keményebb kihallgatási módszerek várják, mint a Cylonok kezei közt. A legénység tagjai megérdemelt pihenésüket töltik a Battlestar Galactica fedélzetén nemrég megnyílt Joe Bárjában. Lee és Dualla házassága válságba kerül.

 

Joe Bárja

 

Személyes vélemény: Az epizód forgatókönyvét az a Michael Taylor jegyzi, aki az Unfinished Businesst is tökélyre vitte. A televíziózásba a Deep Space Nine egyik legkirályabb részével, az In the Pale Moonlighttal robbant be, amelyben a kapitányék a törvényes kereteket számtalan helyen áthágva vonták be a háborúba a romulánokat. Azóta Nebula-díjra is jelölték már a Holtsáv egy részéért.

A rendezőt, Edward James Olmost nem kell bemutatnom, remélem. Ebben a minőségében a Tigh Me Up, Tigh Me Downban debütált a Galacticában, de mint korábban írtam, régóta elismert képviselője a szakmának. Érdemes lesz odafigyelni a munkájára, ha egy színész rendez egy sorozatepizódot, abban mindig van valami különleges, újszerű.

Hogy filler lesz-e a rész, előre nem merem megmondani, de az Unfinished Businesshez képest többet fog foglalkozni a fő cselekménnyel, hiszen várhatóan előveszik Baltart a bűneiért. Ez a Joe Bárja nekem már most tetszik, alig várom, hogy lássam, EJO hogyan teremti meg a légkörét.

A két pár szerelmi történetét remélem, jól lezárják ebben a részben, olyan sok lehetőség azért nincs benne. Álljon be valami maradandó állapot a négyőjük közti viszonyban, nekem mindegy milyen, de elég már a huzavonából. Baltarról, Baltartól szokás szerint úgysem fogunk megtudni semmit, de nem is várom. Most nekem is szükségem lesz egy kis lazításra ilyen intenzív részek után. Jó lesz lepihenni, kicsit elnézegetni, hogy zajlik egy hétköznap a Galacticán. Ilyen még sosem volt, mindig csak a balhékat láttuk. Bár félek, hogy ebben a részben is össze fogjuk magunkat sírni valamin.

Érdekesség, hogy az epizód címe a Cheers című sorozat főcímdalának egy sora, ami némi vidámságot vetít előre, de szerintem ne számítsunk semmi jóra… 🙂 Mellesleg ez az eddigi leghosszabb BSG-epizódcím. Erősen emlékeztet a Deep Space Nine jó szokására, ahol a cím gyakran betöltötte az képernyő fölső felét.

Posted on

Érdekességek a Rapture-ről

Kicsit megkésve került föl az scifi.com-ra Ron Moore podcastja,
ezért nem tudtam belefoglalni az információkat az epizódmustrámba.
Ellenben van egy-két érdekes információmorzsa, melyeket nem árt
megjegyezni.

Már az előző dupla résznél (Torn/Measure of Salvation), meg itt is sokan
panaszolták, hogy a felvezető részben alig történt valami, a másodikba
meg belesűrítettek mindent. Na ezzel kapcsolatban az a különös, hogy az
Eye of Jupiter végi cliffhangert, vagyis a cylon-ember
standoffot eredetileg az epizód közepére tervezték, a második periódus
végére, amit a reklámszünet után oldottak volna fel. Ezekkel a
jelenetekkel nyitott végül a Rapture. Ron Moore úgy gondolta,
hogy ezt a ziccert nem lehet kihagyni, és inkább így vágatta fel a két
epizódot, hogy még nagyobbat üssön a cliffhanger (ami eredetileg Sam és
Lee nagy konfliktusában merült volna ki).

Figyeljétek meg, hogy a Rapture vége felé Roslin, Tigh és Adama nem
is a CIC-n tartózkodnak, amikor értesítik őket, hogy a nap felrobban.
Ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerint itt Adama, miután
megtudta, hogy a Cylonok behatolak a templomba, újból elrendelte volna
a nukleáris készültséget. Gyakorlatilag ezt vonta volna vissza, miután
megtudta, hogy a szupernova úgyis mindjárt felemészti az egész
rendszert. Ez így speciel elég nagyot ütött volna, de olyan hülyén jött
volna ki, hogy kétszer egymás után elrendeli a nukleáris támadást,
úgyhogy azt a részt kivágták. Mi meg csak azt vettük észre, hogy
hirtelen nem a hídon vannak, hanem a fegyverteremben (már aki
észrevette, én nem).

Lehet, hogy ezt már említettem, de ahol D'Anna lepacsizott az öt
cylonnal, az majdnem megegyezik a koboli operaházzal, amit az első évad
végén láttunk (ld. bloglogó). Ami ebben az érdekes, hogy ezt az ötletet
is a kreatív Michael Rymer dobta be, mint megannyi mást.

A másik nagy ötletgyáros James Callis, Baltar alakítója. Ők ketten
találták ki, hogy Baltart egy hullazsákban hozzák vissza a Galacticára
a Rapture végén, és Tyrol
csak Tighnak merje diszkréten megmutatni. Ron Moore épp nem volt ott
aznap a forgatáson, így telefonon értesült a dologról, és idegesen
hívta fel a rendezőt, hogy mi ez az egész? Az meg okosan elmagyarázta
neki, hogy mi értelme van ennek a zsákos megoldásnak, mire Moore is
rájött, hogy tényleg… 🙂 Gondoljunk bele, hogy mi lett volna, ha
Baltart a saját lábán viszik a fogdába, és beleütközik egy Cally-féle
bosszúállóba.

Az utolsó a legkülönösebb infó, amit nem tudom, elhiggyek-e. Moore a
rész végén elkezdte mondani, hogy régóta gondolkodott azon, hogy
Starbuckot ki kéne emelni a mellékszereplői státuszból, és valami
fontosabb célt adni a karakterének. És, állítólag, az eddigi epizódokat
böngészgetve ötletek után akadtak rá Kara capricai házának falán arra
az ábrára, ami totál véletlenül ugyanúgy nézett ki, mint a mandalán a
szimbólum. Ráadásul azt a rajzot maga Katee Sackhoff készítette, így
még kisebb a szándékosság lehetősége. Nem a véletlenben nem hiszek,
csak az zavar, hogy Moore ezek szerint mégsem tervezett annyira előre,
mint amennyire hittem ez alapján.

Mindegy, Starbuckból így is, úgy is próféta/kiválasztott/akármi lett
volna előbb-utóbb, hiszen Ron Moore már gondolkodott rajta, így csak
külön öröm, hogy meg tudta alapozni ezzel a szimbólum-dologgal, de
olyan jó lett volna, ha kiderül, hogy már évadok óta meg volt alapozva
az egész…

Posted on

Érdekességek a Rapture-ről

Kicsit megkésve került föl az scifi.com-ra Ron Moore podcastja, ezért nem tudtam belefoglalni az információkat az epizódmustrámba. Ellenben van egy-két érdekes információmorzsa, melyeket nem árt megjegyezni.

Már az előző dupla résznél (Torn/Measure of Salvation), meg itt is sokan panaszolták, hogy a felvezető részben alig történt valami, a másodikba meg belesűrítettek mindent. Na ezzel kapcsolatban az a különös, hogy az Eye of Jupiter végi cliffhangert, vagyis a cylon-ember standoffot eredetileg az epizód közepére tervezték, a második periódus végére, amit a reklámszünet után oldottak volna fel. Ezekkel a jelenetekkel nyitott végül a Rapture. Ron Moore úgy gondolta, hogy ezt a ziccert nem lehet kihagyni, és inkább így vágatta fel a két epizódot, hogy még nagyobbat üssön a cliffhanger (ami eredetileg Sam és Lee nagy konfliktusában merült volna ki).

Figyeljétek meg, hogy a Rapture vége felé Roslin, Tigh és Adama nem is a CIC-n tartózkodnak, amikor értesítik őket, hogy a nap felrobban. Ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerint itt Adama, miután megtudta, hogy a Cylonok behatolak a templomba, újból elrendelte volna a nukleáris készültséget. Gyakorlatilag ezt vonta volna vissza, miután megtudta, hogy a szupernova úgyis mindjárt felemészti az egész rendszert. Ez így speciel elég nagyot ütött volna, de olyan hülyén jött volna ki, hogy kétszer egymás után elrendeli a nukleáris támadást, úgyhogy azt a részt kivágták. Mi meg csak azt vettük észre, hogy hirtelen nem a hídon vannak, hanem a fegyverteremben (már aki észrevette, én nem).

Lehet, hogy ezt már említettem, de ahol D'Anna lepacsizott az öt cylonnal, az majdnem megegyezik a koboli operaházzal, amit az első évad végén láttunk (ld. bloglogó). Ami ebben az érdekes, hogy ezt az ötletet is a kreatív Michael Rymer dobta be, mint megannyi mást.

A másik nagy ötletgyáros James Callis, Baltar alakítója. Ők ketten találták ki, hogy Baltart egy hullazsákban hozzák vissza a Galacticára a Rapture végén, és Tyrol csak Tighnak merje diszkréten megmutatni. Ron Moore épp nem volt ott aznap a forgatáson, így telefonon értesült a dologról, és idegesen hívta fel a rendezőt, hogy mi ez az egész? Az meg okosan elmagyarázta neki, hogy mi értelme van ennek a zsákos megoldásnak, mire Moore is rájött, hogy tényleg… 🙂 Gondoljunk bele, hogy mi lett volna, ha Baltart a saját lábán viszik a fogdába, és beleütközik egy Cally-féle bosszúállóba.

Az utolsó a legkülönösebb infó, amit nem tudom, elhiggyek-e. Moore a rész végén elkezdte mondani, hogy régóta gondolkodott azon, hogy Starbuckot ki kéne emelni a mellékszereplői státuszból, és valami fontosabb célt adni a karakterének. És, állítólag, az eddigi epizódokat böngészgetve ötletek után akadtak rá Kara capricai házának falán arra az ábrára, ami totál véletlenül ugyanúgy nézett ki, mint a mandalán a szimbólum. Ráadásul azt a rajzot maga Katee Sackhoff készítette, így még kisebb a szándékosság lehetősége. Nem a véletlenben nem hiszek, csak az zavar, hogy Moore ezek szerint mégsem tervezett annyira előre, mint amennyire hittem ez alapján.

Mindegy, Starbuckból így is, úgy is próféta/kiválasztott/akármi lett volna előbb-utóbb, hiszen Ron Moore már gondolkodott rajta, így csak külön öröm, hogy meg tudta alapozni ezzel a szimbólum-dologgal, de olyan jó lett volna, ha kiderül, hogy már évadok óta meg volt alapozva az egész…

Posted on

GI Joe, nézettség

  • Dübörög a merchandising. Beteljesedett a múltkori aggodalmam, jönnek a Lee Adama-fejű G.I. Joe babák. A Universal megegyezett a Diamond Select Toys nevű céggel, akik hamarosan nekilátnak legyártani a rajongók kedvenceit, hogy azok megtölthessék a polcaikat a klingon és vulkáni figurák mellett a Battlestar Galactica hőseivel is.
  • Mégicsak szar felvezető a Dresden Files. Minden reményem ellenére az új fantasys-nyomozós sorozatot baromi kevesen nézték, de még a kritikusoktól is közepes értékelést kapott. A Rapture-t többen nézték, mint a Dresdent, de még így is százezerrel kevesebben, mint az Eye of Jupitert. Ez azért igen rossz jel, mert nagyon nagy bizodalma volt az új idősávban a Sci Fi Channelnek. Úgy néz ki, nem jött be a számításuk, de még várhatunk egy-két hetet, mielőtt biztosan leírnánk Harry Dresdent.
  • Mostanában két dolog ütött szöget a fejembe: egyrészt az egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóságok a Deep Space Nine és a Battlestar Galactica történetvezetése és karakterei közt. Másrészt, hogy Ron Moore láthatóan bőven előbbre tervezett, mint gondoltam, azaz már igen régen kitalálta, hogy hova fogja vezetni a történetet. Mindkettőről fogok elmélkedni a közeljövőben, amint letoltam az összes sorozat-lemaradásomat és még egy hátralevő vizsgámat (meg élni is kéne egy kicsit :)). Addig is sokat leszek online, tessék megkeresni az új live chat-ablakban, meg szívesen várok kommenteket is a Rapture-rel kapcsolatban, hadd tudjam minél több infó alapján megírni az elméledésemet.
Posted on

GI Joe, nézettség

  • Dübörög a merchandising. Beteljesedett a múltkori aggodalmam, jönnek a Lee Adama-fejű G.I. Joe babák. A Universal megegyezett a Diamond Select Toys nevű céggel, akik hamarosan nekilátnak legyártani a rajongók kedvenceit, hogy azok megtölthessék a polcaikat a klingon és vulkáni figurák mellett a Battlestar Galactica hőseivel is.
  • Mégicsak szar felvezető a Dresden Files. Minden reményem ellenére az új fantasys-nyomozós sorozatot baromi kevesen nézték, de még a kritikusoktól is közepes értékelést kapott. A Rapture-t többen nézték, mint a Dresdent, de még így is százezerrel kevesebben, mint az Eye of Jupitert. Ez azért igen rossz jel, mert nagyon nagy bizodalma volt az új idősávban a Sci Fi Channelnek. Úgy néz ki, nem jött be a számításuk, de még várhatunk egy-két hetet, mielőtt biztosan leírnánk Harry Dresdent.
  • Mostanában két dolog ütött szöget a fejembe: egyrészt az egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóságok a Deep Space Nine és a Battlestar Galactica történetvezetése és karakterei közt. Másrészt, hogy Ron Moore láthatóan bőven előbbre tervezett, mint gondoltam, azaz már igen régen kitalálta, hogy hova fogja vezetni a történetet. Mindkettőről fogok elmélkedni a közeljövőben, amint letoltam az összes sorozat-lemaradásomat és még egy hátralevő vizsgámat (meg élni is kéne egy kicsit :)). Addig is sokat leszek online, tessék megkeresni az új live chat-ablakban, meg szívesen várok kommenteket is a Rapture-rel kapcsolatban, hadd tudjam minél több infó alapján megírni az elméledésemet.
Posted on

A felismerés ereje

Kezdjük ott, hogy David Weddle és Bradley Thompson tényleg brutálisan jó írók. A Rapture-ben
minden színésznek magasra tették a lécet, folyamatosan fenntartották a
feszültséget, és most még úgy sem érezhettük, hogy kapkodva
rohantunk végig a háromnegyed órába sűrített eseményeken.

A kissé céltalannak tűnő Lee-Dee-Kara-Sam sztori egyszerűen működni
látszott az ő kezeik között. Végre, most először nem sunnyadt el Dualla
szerepe ebben a négyesben. Most igazán érezzük, hogy ő a szenvedő
alanya ennek az egésznek, hiszen a saját férjén sem bír kiigazodni.
Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy hogy volt képes Starbuck után
küldeni őt, de a keserűség, ami az arcáról sugárzott az epizód végén,
mindent elárult. Egyszerűen tökéletes volt, hogy egy szót sem szóltak
egymáshoz, mégis mindent le lehetett olvasni az arcukról.

A Hera-szálnak sosem láttam különösebb értelmét, nem tudom, vezet-e
majd valahova, de most fantasztikus volt, amit kihoztak belőle. Te
Atyaúristen, Helo lelőtte a saját feleségét! Ez valami embertelen.
Aztán nem sokkal később a kirohanása az elnökasszonnyal szemben, az a
sorozat egyik legjobb jelenete volt. Adama, ahogy finoman visszafogta
Helo kezét, nehogy meggondolatlanul cselekedjen, Roslin, ahogy
lesütötte a szemét, mikor a százados kérdőre vonta Hera halálának
megrendezése miatt… Olyan apróságok, mégis annyira tökéletessé teszik
a drámát.

Azt is Hera-szálnak köszönhetjük, hogy Caprica Six a Galactica fedélzetére került. Végre, kicsit
szakítottunk a status quóval, kicsit megint megbolydult a felállás.
Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, Baltar visszakerüléséről már nem
is beszélve. Egyikük sem fogja olcsón megúszni, de most valahogy csak
Sixet tudom sajnálni. Érdekességképp csak annyit, hogy Helo karakterét eredetileg nem akarták visszahozni a sorozatba,
hagyták volna meghalni a capricai nukleáris télben. Csak a minisorozat
után annyi nézőt érdekelt, hogy mi lett vele, hogy az írók meggondolták
magukat, és kitaláltak neki egy szerelmi szálat Sharonnal, majd behozták
Herát is. Ezért mondom, hogy kissé céltalan ez a vonal, mert az eredeti
sakktáblán nem is szerepeltek a figurái.

Bevallom, kicsit féltem, hogy túl banálisan fogják feloldani az Eye
of
Jupiter cliffhangerét, de egyrészt szerencsére hamar túlestek rajta,
másrészt hatalmasat ütött az a pár jelenet az elején. Még a mindig
higgadt Cavil is aggódni látszott itt, és azt is megértetük, miért volt
az egész
Number Three-vonal alapvetően hibás: a báziscsillagon egy másik példány
is támogatta az épp landolni készülő D'Anna deviáns terveit, amiket az
egész Cylon társadalom megkérdőjelezett. Persze az igazán sokkoló
események a Galactica irányítóközpontjában zajlottak. Tighban mi
mehetett végbe akkor, amikor egy hajszál választotta el attól, hogy
tömeggyilkosságot hajtson végre, parancsra? Még most is kísért a
tekintete.


Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere
volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális
volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt
győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor
összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe
(avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr.
President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta.

Az egyetlen, akit egyszerűen nem értek meg már régóta, az
Boomer, vagyis a báziscsillagon élő Sharon-verzió. Annyira
inkonzisztens a figurája, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Grace Park
eleve nem tud normálisan eljátszani egy Cylont. Neki az az elképzelése róluk, hogy mind üres arckifejezésű,
érzelemmentes lények, és ezalól csak Athena lehet kivétel. A korábbi
Cylon hajón játszódó jelenetekben legalábbis iszonyú szar volt. Most
meg hirtelen Boomer, aki még az előző részben is olyannak tűnt, mint
akiben alig maradt emberség, hirtelen féltékenykedni kezdett
Athenára a gyereke miatt. Ezért volt eléggé hiteltelen számomra a
jelenet, amelyben Hera torkának esett.

Lucy Lawless pedig nagyon hiányzoni fog. Nagyon jó volt a karaktere,
és
nagyon jól is játszotta. Bár még ő se tudta Tricia Helfer-i módon
megkülönböztetni egymástól a különböző példányokat, legfeljebb azzal,
hogy egyszer új-zélandi akcentussal beszélt, egyszer nem. Én legalábbis
gyakran zavarban voltam, hogy most akkor melyik is D'Anna, melyik volt
a Downloadedben, és így tovább (bár ez jelezheti, hogy a hármas
modell darabjai sokkal egyformábbak, mint mondjuk a hatosé vagy a
nyolcasé). Viszont, ahogy Cavil mondta, meghatározatlan időre
kapcsolták le őt, úgyhogy a következő évadokban még akár vissza is
térhet…

És akkor még Starbuckról alig beszéltünk. Amikor
Helo megmutatta neki a mandala mintáját – te jó Isten. Mennyit
kételkedtem, hogy Ron Moore-nak van-e egyáltalán koncepciója, terve,
vagy csak bedobálja az ötleteket! Erre nézd meg, mióta tervezte ezt
Starbuckkal! A Valley of Darknessben tényleg ott volt a falon a rajz, és többször is feltűnően mutatták.

 

Jelenet a Valley of Darknessből

 

Sőt, ahogy arra a sorozatjunkie.hu egy kommentelője
rávilágított, Leoben már az első évadban megmondta neki, hogy előre meg
van írva a sorsa. Mi több, Leoben valahogyan tisztában volt Starbuck
múltjával, a gyerekkorával is. Mit jelentsen ez? Mit tudhat Leoben,
amit a többi Cylon nem?
Illetve mi köze lehet Starbucknak az Öt Cylonhoz? Kit látott D'Anna? És
vajon Moore-nak lehet a tarsolyában valami távlati terv Herával is?

Szóval úgy néz ki, a rész több kérdést tesz fel, mint amennyit
megválaszol. Szokás szerint. És ettől jó egy sorozat, azt hiszem. Meg
attól, hogy harmadszor nézem végig a Rapture-t,
ahelyett, hogy nekiállnék az új 24-nek, vagy folytatnám a Heroest vagy
a Prison Breaket. Egyébként így, hogy már nem muszáj annyira a sztorit
figyelnem, teljesen el tudok veszni Michael Rymer rendezésében és Bear
McCreary zenéjében. Elképesztőek mind a ketten. Gary Hutzel észbontó
vizuális effektjeiről nem is beszélve. Érdemes figyelni.

Posted on

A felismerés ereje

Kezdjük ott, hogy David Weddle és Bradley Thompson tényleg brutálisan jó írók. A Rapture-ben minden színésznek magasra tették a lécet, folyamatosan fenntartották a feszültséget, és most még úgy sem érezhettük, hogy kapkodva rohantunk végig a háromnegyed órába sűrített eseményeken.

A kissé céltalannak tűnő Lee-Dee-Kara-Sam sztori egyszerűen működni látszott az ő kezeik között. Végre, most először nem sunnyadt el Dualla szerepe ebben a négyesben. Most igazán érezzük, hogy ő a szenvedő alanya ennek az egésznek, hiszen a saját férjén sem bír kiigazodni. Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy hogy volt képes Starbuck után küldeni őt, de a keserűség, ami az arcáról sugárzott az epizód végén, mindent elárult. Egyszerűen tökéletes volt, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, mégis mindent le lehetett olvasni az arcukról.

A Hera-szálnak sosem láttam különösebb értelmét, nem tudom, vezet-e majd valahova, de most fantasztikus volt, amit kihoztak belőle. Te Atyaúristen, Helo lelőtte a saját feleségét! Ez valami embertelen. Aztán nem sokkal később a kirohanása az elnökasszonnyal szemben, az a sorozat egyik legjobb jelenete volt. Adama, ahogy finoman visszafogta Helo kezét, nehogy meggondolatlanul cselekedjen, Roslin, ahogy lesütötte a szemét, mikor a százados kérdőre vonta Hera halálának megrendezése miatt… Olyan apróságok, mégis annyira tökéletessé teszik a drámát.

Azt is Hera-szálnak köszönhetjük, hogy Caprica Six a Galactica fedélzetére került. Végre, kicsit szakítottunk a status quóval, kicsit megint megbolydult a felállás. Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, Baltar visszakerüléséről már nem is beszélve. Egyikük sem fogja olcsón megúszni, de most valahogy csak Sixet tudom sajnálni. Érdekességképp csak annyit, hogy Helo karakterét eredetileg nem akarták visszahozni a sorozatba, hagyták volna meghalni a capricai nukleáris télben. Csak a minisorozat után annyi nézőt érdekelt, hogy mi lett vele, hogy az írók meggondolták magukat, és kitaláltak neki egy szerelmi szálat Sharonnal, majd behozták Herát is. Ezért mondom, hogy kissé céltalan ez a vonal, mert az eredeti sakktáblán nem is szerepeltek a figurái.

Bevallom, kicsit féltem, hogy túl banálisan fogják feloldani az Eye of Jupiter cliffhangerét, de egyrészt szerencsére hamar túlestek rajta, másrészt hatalmasat ütött az a pár jelenet az elején. Még a mindig higgadt Cavil is aggódni látszott itt, és azt is megértetük, miért volt az egész Number Three-vonal alapvetően hibás: a báziscsillagon egy másik példány is támogatta az épp landolni készülő D'Anna deviáns terveit, amiket az egész Cylon társadalom megkérdőjelezett. Persze az igazán sokkoló események a Galactica irányítóközpontjában zajlottak. Tighban mi mehetett végbe akkor, amikor egy hajszál választotta el attól, hogy tömeggyilkosságot hajtson végre, parancsra? Még most is kísért a tekintete.

Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe (avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr. President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta.

Az egyetlen, akit egyszerűen nem értek meg már régóta, az Boomer, vagyis a báziscsillagon élő Sharon-verzió. Annyira inkonzisztens a figurája, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Grace Park eleve nem tud normálisan eljátszani egy Cylont. Neki az az elképzelése róluk, hogy mind üres arckifejezésű, érzelemmentes lények, és ezalól csak Athena lehet kivétel. A korábbi Cylon hajón játszódó jelenetekben legalábbis iszonyú szar volt. Most meg hirtelen Boomer, aki még az előző részben is olyannak tűnt, mint akiben alig maradt emberség, hirtelen féltékenykedni kezdett Athenára a gyereke miatt. Ezért volt eléggé hiteltelen számomra a jelenet, amelyben Hera torkának esett.

Lucy Lawless pedig nagyon hiányzoni fog. Nagyon jó volt a karaktere, és nagyon jól is játszotta. Bár még ő se tudta Tricia Helfer-i módon megkülönböztetni egymástól a különböző példányokat, legfeljebb azzal, hogy egyszer új-zélandi akcentussal beszélt, egyszer nem. Én legalábbis gyakran zavarban voltam, hogy most akkor melyik is D'Anna, melyik volt a Downloadedben, és így tovább (bár ez jelezheti, hogy a hármas modell darabjai sokkal egyformábbak, mint mondjuk a hatosé vagy a nyolcasé). Viszont, ahogy Cavil mondta, meghatározatlan időre kapcsolták le őt, úgyhogy a következő évadokban még akár vissza is térhet…

És akkor még Starbuckról alig beszéltünk. Amikor Helo megmutatta neki a mandala mintáját – te jó Isten. Mennyit kételkedtem, hogy Ron Moore-nak van-e egyáltalán koncepciója, terve, vagy csak bedobálja az ötleteket! Erre nézd meg, mióta tervezte ezt Starbuckkal! A Valley of Darknessben tényleg ott volt a falon a rajz, és többször is feltűnően mutatták.

 

Jelenet a Valley of Darknessből

 

Sőt, ahogy arra a sorozatjunkie.hu egy kommentelője rávilágított, Leoben már az első évadban megmondta neki, hogy előre meg van írva a sorsa. Mi több, Leoben valahogyan tisztában volt Starbuck múltjával, a gyerekkorával is. Mit jelentsen ez? Mit tudhat Leoben, amit a többi Cylon nem? Illetve mi köze lehet Starbucknak az Öt Cylonhoz? Kit látott D'Anna? És vajon Moore-nak lehet a tarsolyában valami távlati terv Herával is?

Szóval úgy néz ki, a rész több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Szokás szerint. És ettől jó egy sorozat, azt hiszem. Meg attól, hogy harmadszor nézem végig a Rapture-t, ahelyett, hogy nekiállnék az új 24-nek, vagy folytatnám a Heroest vagy a Prison Breaket. Egyébként így, hogy már nem muszáj annyira a sztorit figyelnem, teljesen el tudok veszni Michael Rymer rendezésében és Bear McCreary zenéjében. Elképesztőek mind a ketten. Gary Hutzel észbontó vizuális effektjeiről nem is beszélve. Érdemes figyelni.