Corderos jelezte, ezer hála érte: kiszivárgott a Caprica pilotja, egy héttel a megjelenés előtt. Az anyag elérhető a legközelebbi letöltős oldalon, rohanjatok megnézni. Amennyiben pedig megosztanátok a vele kapcsolatos tapasztalatokat, ide várjuk a kommenteket.
Az a helyzet, hogy elég sokat gondolkodtam, van-e értelme megírni ezt az epizódmustrát. Ez, ahogy bimbe mondta, egy filmnek az első harmada, amiről önmagában nem lehet
véleményt alkotni. A bevezetés és a bonyodalom megvolt ebben a részben,
kaptunk hozzá egy valamennyire mesterséges cliffhangert, de a történet
nem teljes.
Ron Moore és Michael Rymer a minisorozattal
kezdve számtalanszor örvendeztettek meg bennünket közös munkájukkal, ám
a második évad vége (pontosabban a Lay Down Your Burdens I.) óta nem
dolgoztak együtt. Nem is lett volna teljes a finálé, ha a páros nem áll
össze újra, egy magára valamit is adó sorozatnál ez a minimum. Azt
viszont fantasztikus látni, hogy a minisorozat fakó, tárgyilagos, hűvös
és baljós képei óta mennyit fejlődött a sorozat, hova jutott el ez a
nagyszerű rendező-író páros.
Az epizód jelentős részét a
visszaemlékezések teszik ki, amelyeket jelenlegi formájukban nem akarok
kibogarászni. A kibeszélőben olvasható kommentekhez, illetve Ysu remek kritikájához
nem tudnék mit hozzáfűzni. Számomra örömteli volt, hogy épp most, a vég
kezdetekor nyúltunk vissza az előzményekhez. Csupán a karakterek
csiszolgatása miatt is élveztem őket, de meggyőződésem, hogy szerves
részét fogják képezni a történéseknek, és az egész egy kézzelfoghatóbb
vonalon is összefüggésbe hozható lesz majd a jelennel.
Az
mindenesetre bizonyos, hogy az eddig látottak mind azt a célt
szolgálták, hogy lássuk, ezek a karakterek honnan indultak, mik voltak
azok a történések az életükben, amelyek fölkészítették őket arra, hogy
évekkel később egy holokauszt utáni történelem főszereplőivé váljanak.
Ez persze csak a felszín karcolgatása, majd meglátjuk, hogyan
folytatódik ez a sok szál, mi csatlakozik még hozzájuk, mire mindez
összeáll egy kerek egésszé a következő kilencven percben.
Lee előtörténetének egyelőre nem érzem
szükségét, mert vannak dolgok, amelyeket jobb homályban hagyni,
különösen, ha valakivel annyit foglalkoztunk az elmúlt négy évben, mint
vele és Starbuckkal. Kicsit örültem volna, ha nem látjuk ezt az első
pillantásra kialakult vonzalmat közöttük, ha egy kicsit finomabbra
hangolták volna azt a jelenetet, és hagyják, hogy kétféleképp is
értelmezhessék a nézők. Miután a részeg Lee hazaért, gondolom az "I
dare you"-val egy Karával folytatott párbeszédet idézett, ami pont elég
lett volna, hogy lássuk, milyen hatással volt rá a lány.
Baltar történetével egészen eddig nem igazán tudtam mit kezdeni a
negyedik évadban, valahol számítottam arra, hogy politikai hatalomra
tesz majd szert a követői által, de csodálom, hogy erre csak a finálé
felé kerül sor. Most kezd összeállni az ő sztorija, de egyelőre
fogalmam sincs, merre fog vezetni. Az mindenesetre figyelemre méltó,
hogy virtuális Six szerint ő írja az emberiség utolsó fejezetét — ő az
egyetlen ember a flottában, aki tudja, hogy tényleg közeleg a vég, és
ez meg is rendíti. Tudja, hogy szerepe van benne, és ez határozza meg a
döntéseit.
Anders
flashbackje remekül tükrözi, hogy a cylonok újraírt memóriával is
hasonló személyiségek maradtak. Őszintén sajnálni fogom, ha ennek a
karakternek a kádban kell befejeznie a sorozatot, sokkal jobban bírtam
ennél. Tetszetős megoldás volt, hogy nem mutatták, amint elmondja a
koordinátákat Adamáéknak, csak az utóhatásait. Alapvető filmes kellék
ez, és százszor láttuk, de mennyivel jobb, mintha hallottuk volna Samet
útvonaltervet vagy számjegyeket diktálni, arról nem is beszélve, hogy
jobb ezt homályban hagyni, mint tönkretenni a hibridekről kialakult
elvont képet
Roslin
családjának sorsáról nem tudtam, de kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása ezeknek a flashbackeknek, lesz-e jelentősége ennek a randinak a fiatal fickóval. A
szökőkutas jelenetről szerintem a kelleténél jóval több is el lett
mondva, én szimplán a szokásos Ron Moore-féle ízléses melodrámának
éreztem, gyönyörű volt a babakocsikkal, a verőfényes nappal, úgy
általában véve a kontraszttal a mához képest, de érzelmileg jókora
túlzásnak vélem. Moore pedig egy hatalmas szemétláda, amiért még
terhessé is tette az egyik húgot. Gonosz ez az ember.
Örülök
annak, hogy végül nem a podcastból kellett egyedül megtudnunk, hogy mi van a
lázadókkal, legalábbis hogy anélkül is érintették volna a témát.
Racetrack és Skulls felfedezése nélkül mit sem ért volna az egész
küldetés. Vicces, hogy cakkumpakk két Raptor-pilótát, Racetracket és
Sharont ismertünk meg az egész sorozat alatt, és az égvilágon mindent
ők találtak meg, legyen az bolygó, ellenséges flotta, akármi.
A cylon Kolóniából az elmúlt héten nem sokat láttunk, de ez az
erőteljesen alienes-organikus kialakítás szerintem eszméletlenül jó
lett. Remélem, Darth Mojo ír majd egy esszét, hogy hogyan készült. A
sorozattól pedig szép, hogy ezzel a réges-régen elfeledett, a pilotban
egyetlenegyszer kiírt motívummal zárja a történetét. Ezzel is kerekebb
az egész, és valahol titkon reméltem, hogy a fináléban a legfőbb csata
helyszínéül az ominózus cylon homeworld szolgál majd.
Adama beszédét az tette most hatásossá a hangárban, hogy valójában
nem volt hatásos. A minisorozat hasonlóan száraznak indult előadására
hajaz kicsit, de fontos, hogy ilyen érzelemmentesnek soha az életben
nem láthattuk az admirálist. Az egyszerűen megfogalmazott, mégis
magasztos beszédei kivétel nélkül meghatóak, most viszont sem a
hangnem, sem a tartalom nem engedi, hogy rokonszenvezzünk a
mondanivalóval.
Az Exodusban tízezrek megmentése volt a tét, és Adama úgy szólt az
embereihez, hogy ha sikerrel járnak, bevonulnak a történelembe. Most
egyetlen emberért indulnak, ráadásul az érvrendszer is elég rozoga
lábakon áll mögötte, így az admirális a buzdítás helyett az
eltántorítást választja.Mégis meglepően sokan csatlakoznak az ügye
mellé, sokan biztosan amiatt az elhivatottság miatt, amire Adama direkt
nem akart hatni, sokan pedig azért, amiért az öreg maga is: stílusosan
akarják befejezni ezt a kilátástalan utazást. Ahogy Baltar mondta, a
Galactica nélkül egy új élet kezdődik (ami valójában inkább új
haldoklás), és néhányan talán megadják maguknak az esélyt, hogy ne
kelljen a részesének lenniük.
Üres fejjel indultam neki ennek az epizódnak, és valahogy üres
fejjel is fejeztem be. Érzelmileg egyedül Roslin botorkálása hatott
rám, amint belé karolt Starbuck. A jelenetek szépsége, a remek
fény-árny-játék végig lenyűgözött, de egyharmad finálé után nincs más
választásom,várnom kell újabb egy hetet, mielőtt elgondolkodhatok. Azért a pontozottlista ne maradjon ki:
Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Mo Ryannek ezúttal sikerül elkapnia egy interjúra Ron Moore-t, meg podcastra se számíthatunk egy darabig (az előző epizódé is késik, a finálé három részét pedig egyben akarja rögzíteni Moore), úgyhogy mindent bele a kommentekben, mert nem biztos, hogy lesz, aki elmagyarázza nekünk a látottakat. Akik türelmetlenek a torrenttel, próbálkozzanak inkább itt egy kereséssel.
A televízióban megszokhattuk, hogy a jelentősebb momentumokat nagy
elánnal vezetik föl, izgalmas alapot adva az elkövetkezőknek. Ehhez
képest a BSG a fináléja előtti legutolsó alkalmat merészen arra
használja, hogy számot vessen önmagával. Az Islanded in a Stream of
Stars olyan jól csinálja ezt, hogy hatásosabbá válik, mint egy ütős
cliffhanger.
Egy eposzi kellék, az enumeráció az,
ami a legutóbb is eszembe jutott ennek a kapcsán. A nagy csata előtt a
hőseinket egyenként, alaposan bemutatják, láthatjuk, hogyan készülnek
az utuk végére — ha nem is tudatosan –, és nem a fordulatok, hanem a
karakterek lelkiállapota, az utolsó döntéseik azok, amelyek a finálét
elővezetik.
Michael Taylor remekül lavírozik el a rengeteg
karakter hosszasan kifejtett fejlődése és a pillanatnyi, hatásos
jelenetek között, ahogy azt már az Unfinished Businessben is láthattuk
tőle. Igaz, mint tudjuk, sosem sikerül megoldani negyvenöt percben
ennyi szereplő sztoriját, mégsincs különösebb hiányérzetünk, mi több, a
cselekmény olyan arányosan adagolt, hogy úgy érezzük, legalábbis dupla
epizódot láttunk.
Először rácsodálkoztam, hogy ennyit
kell foglalkozni Boomerrel és Herával, mert céltalan időhúzásnak
éreztem a szálat. Végül persze a várakozásom kifizetődött, Taylor
sikerrel hitette el velem a túszejtő és a túsz közötti kapcsolat
kialakulását. Ehhez persze Grace Park hitelessége is hozzájárult, és a
Herát játszó új színésznő is gondoskodott arról, hogy végre ne a néma
szociopatát lássam benne.
Utólag persze könnyű belátni, hogy
kissé kiszámítható volt ez a cselekményszál, de annyira jól épült föl,
hogy nem lehet okunk a panaszra. Jellemző írói húzás, különösen Star
Trek-berkekben, hogy az aktuális epizód központi problémáját egyszerre
két szálon oldják meg. Láthatjuk a kívülről segíteni próbáló
legénységet, miközben valaki belülről is közreműködik, míg a két szál
végül épp össze nem ér, hogy általában egymást kiegészítve oldódjon meg
a konfliktus. Itt is valami ilyesmire számíthatunk a fináléban.
Első
pillantásra azt is furcsálltam, hogy a közvetlen hozzátartózokon kívül
senkit nem hat meg Hera elrablása. Lee heves ellenállását hamar
megértettem, hiszen az emberiség nagy részét képes lett volna
hátrahagyni az Új-Capricán, itt pedig várhatóan még nagyobb
veszedelembe kéne rohanni egy sokkal jelentéktelenebb győzelemért.
Adama
volt számomra furcsa, akihez Helo mindig is közel állt, és elég
szentimentális ahhoz, hogy az egész flottát veszélybe sodorja, ha
Starbuck lezuhan egy holdon, vagy egyedül hátramaradjon, ha az elnöknőt
elrabolja egy zabolátlan hibrid. Régen a pilótái jelentős részét
hajlandó volt elengedni egy capricai kiruccanásra, most viszont azt
láthatjuk, hogy magasabbról szarik a világra, mint valaha. Edward James
Olmos kitűnően fejezi ki, mennyire elszakadt a valóságtól, amikor
érzelemmentes arccal, megértést sem tettetve Helo vállára helyezi a
kezét, aztán hűvösen elfordul. Ő már befejezte, nem érdekli sem sors,
sem prófécia, sem remény.
A
karakterek jelentős többségén ugyanezt a feladást láthatjuk. A
Galacticán élni olyan lehet most — hülye hasonlat, de honnan merítsen
az ember, ha nem saját tapasztalatokból –, mint beköltözni egy eleve
lepusztult kollégiumi szobába. Mivel úgyis kupi van és még az ellátás
is rémes, az ember elkezd akklimatizálódni, és inkább beleilleszkedik a
környezetbe, mintsem tegyen ellene.
Ahogy
a vén battlestar leépül, és folyamatosak az áramkimaradások, néha víz
sincs, az embereket elkezdni nem érdekelni, milyen lesz a holnap. Úgyis
egyik napról a másikra élnek, várva, hogy el kelljen költözniük, addig
pedig úgyse számít, hogy néznek ki, mert mindenki ugyanúgy le van
lakva, mint ők. Szinte mindenkinek rendezetlen a haja, Tigh borostás,
még Lee is úgy fest, mintha épp csak annyira szedte volna magát rendbe,
hogy a tanács elé bírjon állni.
Az
epizód legfőbb negatívumának a cselekmény kiszámíthatóságát tudom
felróni. Adamának végül meg kellett hoznia a döntést, hogy elengedi a
hajóját, és megértem, hogy ezt föl kellett vezetni, ehhez kellettek a
beszélgetések Roslinnal, ehhez kellett az összeomlás a kabin festése
közben, de valahogy nem éreztem ezt katarktikusnak. EJO ugyanazokkal az
eszközökkel élt, mint minden összeroppanásánál, és immár nem tudott
belőlem jelentősebb érzelmi reakciót kiváltani a jelenet, bármennyire
is zseniális volt a felépítése, a rendezése.
Az
elnöknő kórházi jeleneteiben is érezhető némi repetíció (természetesen
visszaköszön Taylor összes korábbi ötlete, az új-capricai fű, a noir
regény), bár ezt is el lehet fogadni, ha tudjuk, milyen módon
szolgálják a történetet. Mary McDonnell játéka csodás, ahogy a
felületes vidámságával, a pajkosságával próbálja levenni a terhet Adama
válláról, még akkor is, ha a halálához közelgő rákbeteg valós
kondíciójától igen-igen messze van.
Most már nem az erős nőt látjuk benne, hanem az odaadó asszonyt,
még ezt a kifejezést is használja magára, és szokatlan, de szívettépő
azt látni, hogy immár megbékélt a betegségével, nem kívánja meg a
törődést és a figyelmet, az utolsó erejét is arra használja, hogy a
szeretett férfit nyugtassa. Nem neki fontos, hogy Adama felolvasson,
hanem Adamának, láthatjuk is az arcán, hogy egy pillanatig sem figyel a
történetre.
Az
epizód meglepetése Anders szála volt, ami valószínűleg szerves részét
fogja képezni a finálénak. A legérdekesebb az benne, hogy az ő sérülése
be sem volt tervezve az évadba, és fokozatosan az egyik legjelentősebb
kulcsmomentummá vált. Én sem mehetek el szó nélkül az EJO-féle
brilliáns vágás mellett, amellyel a pislogásszerű áramkimaradásokat
érzékeltette.
Talán a fényképezés,
talán a fény-árny játék, nem tudom, de Anderst a kádban látva elfogott
egy érzés, hogy mennyire idegennek tűnik, mennyire taszítóan nem
emberinek. Most sikerült megértenem, miért nem tudnak annyian
megbékélni azzal, hogy a humanoid cylonok nem emberek, miért viszolyognak tőlük a mai napig annak ellenére, hogy azok kívül-belül hús-vér lények.
Starbuck
történetét találtam mind közül a legérdekesebbnek, hiszen
pszichológiailag talán ez volt a legkomplexebb. Az epizód szépen indul,
ahogy a jelentek sora úgy kötődik össze, hogy mindig a szóba kerülő
szereplőre váltunk (Adama Helót és Athenát, az egyik kapitány Baltart
említi meg, Baltar az angyalokat), és így kötünk ki Karánál. A jelenete
a vécében Baltarral azért tetszett különösen, mert úgy volt vicces,
hogy nélkülözte az Epsenson-féle beszóláshumort, tisztán a
helyzetkomikumra épült.
Persze, hogy
Kara azt akarta, hogy az egész flotta megtudja, mi történt vele.
Valahol pontosan tudja, mennyivel könnyebb lesz így neki. Ő persze nem
képes kimondani, amit kell, hiszen Leenek már megpróbálta, és nem
sikerült. Inkább ösztönösen Baltarra bízza, talán sejtve, hogy ő nem
fogja megőrizni a titkát. Az igazi Starbuck ököllel támadt volna
Gaiusra, még bőven azelőtt, hogy az befejezhette volna a mondókáját a
hangárban, most viszont csöndben hátrahúzódva várt, és csak egy
jelképes pofont kevert le a férfinak. Mikor pofozkodott utoljára Kara?
Soha.
Baltar
újabb őszinte momentummal gazdagott a héten, bár aljas volt tőle, ahogy
Starbuck titkával bánt, de azt nem tagadhatjuk meg, hogy Caprica Sixhez
tiszta szívéből beszélt. Szomorú azt hallani, hogy semmit sem
változott, hiszen nem igaz. A Crossroadsban Romo Lampkinnek álszent
módon előadta, hogy beszélni kéne Caprica Sixszel, megnyugtatni, hogy
mennyire szereti és mennyit gondol rá, amiről az ügyvéd egyből levágta,
hogy hazugság. Hát mennyit változtak azóta az érzései? Tényleg elhittem
most neki, hogy menedéket akar csak nyújtani a nőnek, nem pedig a
háremébe invitálja. Ugyan Baltar érzéketlen, de nem ennyire.
Ysu remekül megfogalmazta,
hogy mi volt a szerepe ennek az epizódnak a finálé előtt, és bízom
benne, hogy igaza lesz azon a téren, hogy megkímélték a finálét a
karakterek hosszas kifejtésétől. A felépítés a hasonlóan epikus
Új-Caprica sztorira hajaz, ahol két részben vázolta fel számunkra Ron
Moore az alaptézist, majd David Weddle és Bradley Thompson oldotta fel
azt egy nagy durranással. Nem lepődnék meg, ha a Daybreak első része is
inkább az Exodus első felére hasonlítana, amely még mindig inkább az
expozícióhoz tartozott.
A gondolataimat ismét a pontozottlistával zárom:
A kommentekben a legújabb Battlestar Galactica-epizóddal kapcsolatban lehet nyilatkozni, kéretik betartani a spoilerekre vonatkozó kéréseket. Ezen kívül kérném, hogy ragaszkodjunk a kulturált véleménynyilvánításhoz, és aki tud interjú- vagy trailer-linket, az ne tartsa vissza, mert én valószínűleg csak késve fogok tájékoztatni róluk. Köszönöm!
Nemrégiben néztem újra a Maelstromot, és azt fedeztem föl, hogy az az epizód még mindig örvényszerűen képes magával ragadni. David Weddle, Bradley Thompson és Michael Nankin
olyan atmoszférát tudtak varázsolni benne, amit azóta sem ért utol a
sorozat, és nem számítottam rá, de mindössze néhány résszel a finálé
előtt megismételték a varázslatot a Someone to Watch Over Me-ben.
A két író éppen azért foglalta le magának ezt az epizódot, mert tudták, hogy Nankin fog rajta dolgozni, és a szerencse úgy hozta, hogy erősen Starbuck-centrikus lett a története, amit az Act of Contrition, a Scar és a Maelstrom után bűn is lett volna más szerzőre bízni. A rendezővel teljessé vált trió nem is okozott csalódást, a Battlestar Galactica
egyik legegyedibb, legemlékezetesebb órájáról a fantasztikus hangulat,
a csodás felvételek és a megragadó alakítások gondoskodtak.
Az
epizóddal kapcsolatos várakozásaimat kettősség lengte be, mert az egyik
oldalon válaszokat vártam, a másikon pedig abban reménykedtem, hogy nem
fogják a várhatóan mély, érzelmes történetet megtörni hatalmas
revelációkkal. Most már tudom, hogy nyugodt szívvel megbízhattam volna David Weddle-ben és Bradley Thompsonban, hiszen az összes fordulatot sikerült rettentő finoman, megfelelően felépítve tálalniuk.
Valahol az agyam leghátsó részében létezett egy teória arról, hogy Slick, a zongorista Roark Critchlow remek előadásában egy képzeletbeli karakterként fog feltűnni, és sokakkal együtt gyanítottam, hogy Starbuck
apja lesz. Ettől kezdve nem volt nehéz megsejteni a bűntudatot a zenész
arcán, amikor Kara a saját apjához hasonlította őt, mégis, a
forgatókönyvet dicséri, hogy az utolsó zongoraleütés momentuma katarktikusra és felemelőre sikerült, nem rontotta el a pillanatot semmilyen "én megmondtam"-érzés.
Az All Along the Watchtower, pontosabban a dalba épített Final Four téma felfedése sem hagyott kívánnivalót maga után, bár Hera
rajzáról volt egy olyan benyomásom, hogy hangjegyeket ábrázol, és
titkon reménykedtem is abban, hogy lesz jelentősége annak a szonátának,
amelyet az epizód végére megkomponál Slick és Kara. Bear McCreary kiváló érzékkel építette fel a szerzeményt, és a munkája kifizetődött abban a brilliáns interpretációban, amelyet az epizód legvégén hallhatunk Anders ágya mellett.
A Battlestar Galactica az intim, mély karakterpillanatok mellett valóban a sötét, fájdalmas történetekben jeleskedik, és ez az epizód mindkettőben bővelkedett. A Tyrol/Boomer szál, amelyért elsősorban Bradley Thompson felelt, olyan fordulattal szolgált, amelyre egyáltalán nem számítottam. Nem gondoltam, hogy Hera fontos lehet a másik oldal számára, és elszoktam már az ilyen merész, alaposan előkészített csavaroktól, mint Boomer árulása.
Galen Tyrol szerepében Aaron Douglas olyan alakítást nyújtott most, amilyet talán még sosem láttunk tőle. A cylon
kivetítés alatt átélt érzelmi robbanásokat olyan tökéletesen
közvetítette, hogy még könnyek is szöktek a szemembe, amikor meglátta a
falra rajzolt centimétereket. Az árulás azért fájdalmas igazán, mert Boomer úgy húzta csőbe Tyrolt
— és a nézőt –, hogy valójában őszinte volt vele. Képtelenségnek
tartom, hogy az akció kedvéért felépítette fejben ezt a házat, ennek a
képnek valóban ott kellett élnie a fejében évek óta. Innentől kezdve ez
a legtökéletesebb csapda, amit ember el tud képzelni.
Starbuck és Slick jeleneteiből rengeteg végezte a vágószoba padlóján, bár inkább a zeneszerzéssel
kapcsolatos részletek hiányoztak, így a kapcsolatuk fejlődése hiteles
és következetes maradt. Érdekes, hogy bár Kara alig ismeri a férfit,
ösztönösen hozzá fordul, hogy a rémálmairól és a szörnyű titkáról beszéljen. Egy klisésebb sorozatban ezt azzal adták volna el, hogy a joviális, fekete bárzongorista életbölcsességekkel édesgeti magához a hősnőt, itt azonban erről szó sincs.
Mivel száz hasonló történetet láttunk már, az írók a képzelőerőnkre
bízhatták a kettejük kapcsolatának elmélyülését, közben pedig adhattak
egy újabb halvány utalást, hogy Kara nem véletlenül fordul
megnyugtatásért a férfihoz, hiszen ha csak tudat alatt is, de létezik
köztük a családi kapocs. A beszélgetésük az apjuk által elhagyott
gyerekekről sok mindenre rávilágít Starbuck jellemével kapcsolatban: a
lelki sérülés, amit ez a válás okozott Karában, tette őt külsőre
kemény, belül azonban sebezhető nővé. Dreilide Thrace/Slick ugyanúgy felelős azért, hogy a lánya ilyen félresiklott személyiség lett, mint amennyire a zsarnoki anya, Socrata Thrace.
A harmadik évad mandala-motívuma mellé most az All Along the Watchtower társult, mint kapocs Starbuck és a Final Five sorsa között. A történetükhöz most Hera
is hozzácsapódott, ami még inkább azt a megnyugtató befejezést
sugallja, hogy valójában minden nagyobb kérdésre egyetlen átfogó válasz
van. Nem véletlen, hogy várnak a felfedésével a készítők, ez lehet a
sorozat valaha volt legnagyobb revelációja, aminek az emocionális
hatását hosszasan kell alapozni, ha kell, régi, első-második évadig visszanyúló apróságokra emlékeztetve bennünket.
Összességében véve az epizód remekül gördítette tovább az eseményeket és a karaktereket a finálé felé, és a Deadlockkal ellentétben az itt bemutatott folyamatok önmagukban sem tűntek céltalannak. Ha a két rész B-szálat cserélt volna, és Boomer már akkor elrabolja Herát, Baltar pedig itt fegyverkezik föl, akkor egálban lett volna a két sztori, így viszont a Someone to Watch Over Me keményen kenterbe verte az elődjét.
Bár se komolyabb akció, se nagyobb reveláció nem történt, az epizód mégis az évad — és talán a sorozat — legjelentősebbjei közé tartozik, hiszen mindent felvonultat, amiben a BSG erős. Weddle és Thompson
írásának bizonyos szempontból előnye, hogy meglehetősen egyenesek és
egyértelműek a kijelentéseik, így nem hagytak kétséget maguk után a karaktermomentumok.
Hera elrablása az olyan váratlan és katarktikus fordulatokat idézi, mint Adama lelövése, Gina atombomba-robbantása vagy D'Anna riportfilmje, amelyek jól előkészített, mégis totálisan váratlan fejlemények voltak. Ez igazi, tökös, első-második
évados húzás volt, amilyenre nagyon régóta nem számíthattunk ebben a
sorozatban, pedig az egyik igazi specialitásának számított valaha. Most
láthattuk, hogy nem azért tűntek el, mert ötlettelenné váltak az írók,
hanem mert az átfogó történet második íve más eszközöket kívánt meg.
Mindez
persze mit sem érne akkor, ha az egésznek a hátterében nem azok a
karakterek lennének, akikkel magunk is azonosulunk, és a
kidolgozottságuknak hála maximálisan átérezzük a fájdalmukat, a
szenvedésüket az ilyen pillanatokban. Milyen üres lenne Boomer árulása, ha nem lenne a minisorozatig visszanyúló kapcsolat közte és Tyrol között? Mennyire céltalan és gonoszikertestvéres lett volna a szexjelenet, ha közben nem érezzük át Athena szenvedését, és nem tudjuk, hogy ebbe bele fog szakadni Helo szíve?
Michael Nankin
a sorozat egyik legsokoldalúbb rendezője, hiszen nemcsak látványos
képeket nyújt, hanem a színészeket is remekül koordinálja. Olyan
sebezhető és gyöngéd oldalát mutatja meg Katee Sackhoffnak, amelyet ritkán látunk, okosan játszik a fényekkel — a kedvencem, amikor visszatér az áram a bárba, és éppen elkapjuk Slick
bűntudatos arckifejezését, bár ez biztosan meg volt írva –, és olyan
beállításokat alkalmaz, amelyek észrevétlenül is hozzájárulnak a
jelenetek többrétegűségéhez. Grace Parkról sokáig nehezen hittem el, hogy sokoldalú, pedig a hanghordozásával, a testbeszédével kiválóan érzékeltette a különbségeket Athena és Boomer között.
A
kritikáim címével gyakran szeretem az epizódok egy újabb aspektusára
felhívni a figyelmet, amelyről aztán nem ejtek szót az írásomban, de
most szakítok a habitusommal. Régóta akartam valamilyen Ákos-számot választani (gyűlöljetek érte), és azért döntöttem most emellett, mert Boomer és Starbuck története olyan finoman rezonál egymással, a szeretethiányuk
és a dekadenciájuk annyira érdekes párhuzamot alkot, miközben
mindketten a képzeletükbe menekülnek, hogy nem mehettem el mellette szó
nélkül.
Nagyon örülök, hogy Mo Ryan és Alan Sepinwall félelmei nem igazolódtak be teljesen, és ez a rész lényegesen pozitívabb fogadtatásban részeült, mint a Deadlock. Ennek ellenére muszáj azokhoz szólnom, akik elégedetlenek voltak a Someone to Watch Over Me-vel.
Igaz, hogy én mindig keresem az epizódok erősségeit, a jó oldalait,
különösen így, a negyedik évadban, de azt nem mondhatja senki, hogy ez
a történet nem volt jó, a kevés reveláció ellenére sem. Ez színtiszta, tömény BSG volt, minden ízében. Nem tudom, hogyha egy Black Market-szerű kínlódás végén rájönnénk az Élet, a Világmindenség
meg Minden válaszára, az jobb lenne? Azt vajon jó epizódnak neveznék a
fanyalgók? Melyik kerülne ki győztesen egy szavazáson? Nem akarom
tudni.
És akkor a pontozottlistás veszedelem:
Ne is teketóriázzunk, a kommentekben lehet spoileresen eszmét cserélni a BSG legutóbbi, 4×17-es epizódjával kapcsolatban.
Íme, egy epizód, amelynek minden bizonnyal örülnek, akik máig az első évad minőségét sírják vissza: a Deadlock
egyesíti azt, amit a Six Degrees of Separation és a Tigh Me Up, Tigh Me
Down nyújtott. Az előbbiben Gaius Baltar, az utóbbiban Ellen Tigh körül
merül fel bizonytalanság és bizalmatlanság, most pedig ismét ez a két
téma uralja a képernyőt.
Ami az érdekes, hogy a végkifejlet is hasonló: Baltar — Romo Lampkin
szavaival élve — a talpára érkezik, Ellen azonban személyéből fakadóan
nem tudja teljesen tisztára mosni magát. Az eszközök is hasonlóak,
hiszen Six és Ellen manipulációit láthatjuk, heves viták gerjednek, a
különbség csak az, hogy a sorozat azóta elkezdte magát komolyan venni,
így az önfeledt szórakozás nem múlhat el súlyos dráma nélkül.
Tekintettel a hasonlóságokra, a két elsőévados epizódhoz hasonlóan könnyen fillernek tekinthetjük a Deadlockot
is. Ez jogos is lehet, hiszen olyasmi nem nagyon történik benne, amire
nem számíthattunk, ráadásul néhány már lefutott kört is megismételünk,
mégis fontos mitológiai eseményláncolat végéhez érkezünk el az epizód végén.
Míg az emberek problémáit a cylon
szövetséggel kapcsolatban tökéletesen megértettem, addig meg sem
fordult a fejemben, hogy hasonló kétségeik maguknak a szakadár cylonoknak
is lehetnek. Az ő ellenállásukat három helyett egyetlen epizódban
letudtuk, mégis a messzemenőkig fontos volt, hogy az itt látott
történések bekövetkezzenek.
Caprica Six babájának halálával az egész történetszál a gyermek körül értelmetlennek tűnik, ami nélkül ugyanúgy megállta volna a helyét a sorozat. A cylonok
szemszögéből nézve ez azonban nem igaz, nekik igenis szükségük volt egy
megerősítésre, egy megingathatatlan érvre, hogy a két fajnak össze kell
fognia. A feltámadás lehetőségének kiiktatása, a meggyőződés, hogy a cylonoknak még a szerelem által sem lehet gyermekük, mind afelé a befejezés felé vezetnek, amit az első évadtól kezdve sejtettünk.
Ugyan konkrét víziója sokáig nem volt a sorozatnak a lezárást illetően, azt nem tagadhatjuk meg Ron Moore-tól, hogy már a Kobol's Last Gleaming idején tudta, merre akarja vinni a történetét. Hera
szerepe most tisztázódott véglegesen és definitíven, ő az eljövendő
dolgok alakjának az arca, az egyetlen lehetséges út, a két faj
egyesülésének jelképe.
Tekintettel arra, hogy ezt először a képzeletbeli Sixtől hallottuk, kérdéses, hogy mindez Isten (vagy akármilyen felsőbb hatalom) akarata-e, netán ez a kiút magából a körforgásból is. Az mindenesetre felettébb érdekes, amilyen módon Caprica Six
elvetél, hiszen az egyik lehetséges magyarázata az, hogy a mindenható
rendezte el számára kedvező módon a dolgokat, levéve a sakktábláról azt
a figurát, amelyre maga sem számított.
Ebből kifolyólag valószínűleg meghatározottabb szerepe nem lesz Herának a történetben (talán jobb is, mert nehéz eldönteni, hogy a kicsi messiás vajon szociopata-e, vagy Ron Moore-ék nem tudnak még mindig gyermekkorú karaktereket írni). Amellett viszont nem mehetünk el szótlanul, hogy Crossroads víziójában Baltar és Six próbálta elvinni a gyermeket Roslin és Sharon elől.
A hatos modell szerepe tisztázódott, hiszen a babájával majdnem meghiúsította a Herával jelképezett összeolvadást, de Baltarnak mi köze az egészhez? Talán sosem kapunk rá választ, de sokat sejtet, hogy előhozták a témát Caprica Six és Roslin beszélgetésében, én legalábbis nem tudok egyéb jelentőséget társítani ahhoz a jelenethez.
Hasonlóan céltalannak egyelőre Baltar
sztorija tűnt az epizódban, a legtöbb oldalon azt olvastam, hogy a
többség nélküle is boldog lett volna. Az tény, hogy az írók betegesen
szeretik ezt a karaktert, és (Alan Sepinwall meglátása szerint) nem
érdekli őket, hogy néha már nem tudják, milyen irányba tudnák még
elvinni. Gerincet továbbra sem nem sikerült növesztenie, hiszen
bevallja Sixnek , hogy a csordája vezetésénél csak egy rosszabb dolog
lehet, a csordája tagjának lenni, de néhány őszinte pillanata azt
sugallja, jó úton halad.
James Callis újra a notórius, de
rossz hazudozó figuráját hozza, ami halálosan vicces — és lehet, hogy
hülye vagyok, de a mondatait a brit kiejtés számomra még humorosabbá
teszi. Szerintem ez is a helyes megközelítése Baltarnak, de érdekes, hogy Jane Espenson őszintének érezte azokat a mondatokat, amelyeket a szájába adott. Baltart
szerintem még mindig egyetlen dolog motiválja, hogy az eszközök között
nem válogatva fenn tudjon maradni a tenger felszínén. A kérdés csak az,
hogy talál-e végül olyan szerepkört, amelyben minden álság nélkül jól érezheti magát, vagy sosem tud már kimászni a hazugságok hálójából.
Nem ő az egyetlen, akit a saját színjátéka húz le a mélységekbe (persze majd kiderül, hogy jó vagy rossz dolog-e, hogy Baltart felfegyverezték), hiszen Ellen Tigh
is azzal idegeníti el magát a férjétől, hogy manipulálni kezd
körülötte. Számára valamelyest kiút, hogy végül az őszinteséget
választja, de addig egyik szerepből a másikba siklik, ahogy a helyzet
épp megkívánja.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a
kihallgatása utáni kényelmetlen pillanatokban némi itókát kér
valakitől, nyilvánvalóvá válik, hogy belekezdett a megjátszásba, és
azt, hogy ezt tudatosan teszi, mi sem igazolja jobban, mint a Caprica Sixszel folytatott társalgásának előre kiszámított lefolyása, illetve a cylonok összehívása, mikor a férjével kettesben maradnak.
Ellenről szerencsére Jane Espenson interjújában elegendőt megtudunk, akárcsak Baltarról, de Adama
érintetlen téma maradt. Az öreg nem volt képes kilábalni a ivászatból,
ami, nos hát, mondjuk ki, alkoholistáknál teljesen érthető. A régi Tigh-ra emlékeztet, aki örömében és bánatában ugyanúgy piált, Espenson a képünkbe is tolja a szerepcserét, amikor Ellen az admirálistól kapja meg a flaskát, nem a férjétől.
Ysuhoz hasonlóan úgy érzem, hogy az epizód meglett volna néhány Adama-jelenet nélkül, sőt. Néhány karaktermomentum remekül sikerült, az ivászata Tigh-jal fantasztikusan lett fényképezve, és a mondata, hogy a Galactica sosem fogja többé tudni, micsoda is valójában, az ezredes szemlesütésével együtt nagyon hatásos. Később itt is hangsúlyt kap, hogy az öreg már nem bír ugyanazzal a kisugárzással, mint régen, amikor Baltar habozás nélkül karon ragadja, beférkőzve a szebb napjaiban tágas intim zónájába.
Úgy gondolom, Jane Espenson eddigi legjobb munkáját láthattuk a Battlestar Galacticában, bár hogy ezt érezzük, fel kell kicsit ocsúdnunk a No Exit utóhatásaiból. Ysu nagyon jól rávilágított, hogy nőként bizonyosan alkalmasabb volt arra, hogy Ellen Tigh és Caprica Six vívódását ábrázolja. A két színésznő alakítását az egekig lehetne magasztalni, és ahogy Sepinwall egyik kommentelője fogalmazott, ha ez a sorozat az a fajta lenne, amelyik kap Emmy-díjakat, akkor Michael Hogannek járna most egy.
Robert Youngban nem csalódtam, ez az epizód bővelkedett a rá és Edward James Olmosra jellemző meleg színvilágban, a már-már megkomponált képekben, a festményszerű beállításokban. Látványosak voltak az arcokon ide-oda vándorló, hullámzó és forgó kameramozgások, külön kiemelném azt a jelenetet, amelyben Baltar visszatér a nyájához, és őt követve lassan elúszunk Paulla arca előtt, vágás nélkül. Számomra Youngnak sikerült újabb maradandót alkotnia, alig várom, hogy egyszer leülhessek, és végignézhessen a BSG-ben készített munkáit.
Pontozott lista most nem készül, a gegeket mindenki ismeri, a többit pedig belefogalmaztam az elemzésbe.
Egy hozadéka már biztosan volt ezeknek a posztoknak, lassan megtanultam a nyelvtani szabályt, hogy mikor kell a kibeszélő elé kötőjel, és mikor nem. Ahelyett, hogy szaporítanám a szót, következzenek a spoilerek és az újabb teóriák a BSG legújabb (4×16-os) epizódjával kapcsolatban.
