Hát íme, eljött a rész, amit Mark Verheiden ironikusan az év feelgood epizódjának titulál. A Sometimes a Great Notion a lehető legambivalensebb érzéseket volt képes kiváltani a nézőből, hiszen egyrészt sikerült megkönnyebbülnünk, felszabadulnunk a Revelations és a The Hub feszes tempója alól, másrészt viszont ez a lassítás épp arra volt jó, hogy kielemezzük a karaktereinket ért súlyos traumát, átérezzük a fájdalmukat, és ha lehet, mindörökké összeszorult gyomorral emlékezzünk vissza erre az egy órára az életünkből.
"Oh let the sun beat down upon my face, stars to fill my dream"
A két író, David Weddle és Bradley Thompson alaposan kitettek magukért, amit annak tudok be elsősorban, hogy ez alkalommal nemcsak utalások szintjén, hanem konkrét motívumok beemelésével tudták feleleveníteni egyik kedvenc regényük, a Sometimes a Great Notion mondanivalóját, amelyet egyfajta ars poeticájuknak tekintenek. Arról azonban, hogy az epizód művészisége olyan magasságokat ért el, amilyet az első évad óta csak egy-két alkalommal láttunk, kizárólag Michael Nankin, a rendező tehet.
Ritka az olyan alkalom, hogy egy forgatás során nincsenek jelen executive producerek, hogy beleszóljanak a rendezői döntésekbe, ám a sztrájk miatt ilyenre sikerült a BSG 4.5 premierje. Ellentétben a Kemény zsaruk fináléjával, ahol ugyanebből az okból nem minden sikerült úgy, ahogy igazán kellett volna, ez az epizód maximálisan profitálni tudott abból, hogy teljes körű kontrollt élvezett fölötte ez a vizionárius, akit csak Robert Younggal és Michael Rymerrel lehet egy napon emlegetni.
"I'm a traveler of both time and space, to be where I have been"
Köszönhetően annak, hogy elég sok spoilerbe beleszaladtam korábban, volt lehetőségem a képességeimhez mérten műértő szemmel vizsgálni az epizódot, és a tegnap publikált interjúkban a készítők egyébként is mindent elmondtak a látottak hátteréről, a karakterek motivációiról, így megengedhetem magamnak, hogy pusztán esztétikai szempontok szerint vizsgáljam a Sometimes a Great Notiont.
Emlékezzünk vissza, a Revelations végén milyen látványosnak ítéltük azt, hogy Michael Rymer egyetlen vágás nélkül végigpásztázta a színészek arcát, amint a Földön ácsorogtak. Ehhez képest ez az epizód szinte végig eszméletlenül hosszú vágásokkal dolgozik, olyanokkal, amelyeket nagyon kevés rendező merne egyáltalán vállalni, nem is beszélve a színészekről, akik nem alapozhatnak arra, hogy egy-egy dialógusukat majd három-négy tekercsből összevágják.
Az elnyújtott képek nemcsak a lassabb tempót jelzik kitűnően, de finoman utalnak arra is, hogy ez nem az a történet, ahol az izgalmas és sebes nézőpontváltásokkal kéne felgyorsítani az érdektelen jeleneteket vagy dialógusokat. Lee és Dualla beszélgetése a pilóták eligazítójában a végtelenségig tart, és a randi utáni sétájuk a folyosón szintén egyetlen összefüggő képsorból áll, így a politikai szónoklatot megszakítás nélkül halljuk.
Ezt Bear McCreary is tökéletesen felfogta, és a zenéjében valami olyasmit művelt, amire valószínűleg kevés pályatársa lenne — puszta egoizmusból — képes. McCreary ugyanis leegyszerűsítette a zenéjét, végtelenül purista témákkal dolgozott, és a hangszerek is minden különösebb virtuozitást mellőzve, tárgyilagosan szólalnak meg. A történetnek a remek forgatókönyv és a rendezés mellett egész egyszerűen nem volt arra szüksége, hogy feljavítsák a zenével, így a komponista a dráma helyett a hátborzongató hangulatot hangsúlyozta ki leginkább.
A felütésben szó szerint régi horrorfilmeket idéző hatásokat hallunk, és ugyanilyen old-school technikával él a zeneszerző akkor is, amikor megtalálják a cylon sisakot a romok közt; időnként rá sem lehet ismerni a hagyományos McCreary-jegyekre. Még Dualla gyászolása alatt sem egy megindító témát hallunk, hanem Kandyse McClure kísérteties hangját. Azért, hogy könnyek szökjenek a szemünkbe, Edward James Olmos játéka a felelős, nem a hegedűk és a csellók.
Olmos az, aki bármelyik jelenetében képes teljes egészében eluralni a képernyőt, ő az a színész, aki maximálisan élt a lehetőséggel, hogy nem magyarázzák el neki, melyik mozdulatát hogyan gondolták az írók. Minden egyes jelenetében érezhető a kísérletezése, minden mozdulata és arckifejezése elárulja, hogy színtiszta improvizációt láthatunk a részéről. Nemcsak részegebb, mint Tigh ezredes bármikor, de ahogy ezt előadja, az mindennél megrendítőbb.
Ilyen csúnyának, szó szerint visszataszítónak még sohasem láthattuk őt: a grimaszai szörnyen eltorzítják az arcát, és mi magunk, a nézők biztosak lehetünk benne, hogy nincs az a trauma, ami képes lenne belőlünk kiváltani ilyen súlyos érzelmi válságot. Amit Adama átél, az emberfeletti, és emberfeletti lelki erő is kell ahhoz, hogy sikerüljön feldolgozni. Ironikus, hogy épp a cylon Tigh ezredes az egyetlen, aki képes kirángatni őt a bajból, hiszen ha lehet, Roslin még nála is jobban összetört.
Tigh-nak azóta nincs vesztenivalója, hogy megölte a saját feleségét, attól kezdve, hogy abból a válságból kilábalt, őt érzelmileg többé nem lehetett terrorizálni. Ő dolgozta fel a legjobban azt, hogy cylon lett, pontosabban, ami azt illeti, inkább elásta ezt a tényt, és maga is afféle külső szemlélőként látja a saját helyzetét, ahogy arról a webizódok is tanúskodtak.
Számára a Föld egyáltalán nem jelentett sokkot, ő már réges-régen feladta a reményt, ha meg is maradt benne még a szikrája Ellen után, akkor a cylon öntudatra ébredés biztosan kiölte belőle. Nem lelkierőt láthatunk belőle áradni, hanem végtelen sztoicizmust, és ez a legjobban az Adamával folytatott párbeszédében látszik. Kizárólag az hatja meg, hogyha Ellennel provokálják, ezen kívül csakis az Adamával való barátsága számít neki — az is talán csak azért, mert olyan régre nyúlik vissza. Ha ez a kettő nem lenne, nem ugyanúgy alakultak volna a dolgok a konfrontációja során Adamával.
"To sit with elders of the gentle race, this world has seldom seen"
Azzal, hogy Adama és Roslin kettőséből egyiküknek sikerült kimászni a válságból, megmentette a másikat is, nagyon szép és nagyon fontos ezért az a jelenet, amikor az elnöknő a priccsen, magzatpozícióban szorongatja a növényt a Földről, mialatt a hangszórókból az admirális átszellemültség és valódi meggyőződés nélküli beszédét hallhatjuk.
A szónoklat önmagában jottányit sem változtat a dolgokon, ez most már nem az a helyzet, ahol Adama néhány jól eltalált szava képes lenne lelki erőt önteni a flottába. Ezúttal ez a beszéd talán csak két emberre van hatással, Roslinra és magára Adamára — a civilek nem borulnak össze reménytől repesve, nem látunk egy felcsillanó szemet és kitisztult arcot sem.
Mary McDonnell bámulatosan játssza el azt a keserűséget, amit rajta kívül senki más nem élhet át a flottában. Ő nem egyszerűen reménykedett a Föld nyújtotta szép új világban, ő próféta volt, ő valaki volt ebben a történetben, ami jelenleg leginkább az istenek kozmikus tréfájának tűnhet. Nem csoda hát a teljes feladása, viszont jellemző, hogy nem választ olyan drasztikus megoldást, mint Dualla hadnagy.
"They talk of days for which they sit and wait and all will be revealed"
Jómagam is abban a hitben éltem, hogy talán Dee lesz az utolsó cylon, különösen amiatt, ahogy közvetlenül a visszatérése után Herával viselkedett. Utólag belátom az ostobaságom, hiszen láthattuk, milyen lelkiállapotban volt a Földről visszavezető úton, de valahogy nem sikerült összekapcsolnom akkor a dolgokat. Rettentő nagy dolognak tartom, hogy az epizód jelentős részét hajlandóak voltak erre a történetre, illetve ennek utórezgéseire áldozni az írók, és egyszerre képesek voltak a legboldogabb és a leggyászosabb momentumokat hozzá kapcsolni.
Az epizódból egyedül Starbuck szála lógott ki, hiszen a többihez szinte semmilyen módon nem kapcsolódott, a jelentősége és a kivitelezése mégis talán a legkimagaslóbb volt. Katee Sackhoff egészen más alakítást nyújtott most, mint amit akár az első három évadban, akár az utóbbi tíz részben megszoktunk tőle, ezzel még ijesztőbbé varázsolva a saját karakterét és történetét. Bizonyos szempontból kifejezetten örültem, hogy odalent a saját Viperét találta meg Kara, így sokkal szilárdabb magyarázatot kaptunk arra, hogy hogyan mutathatta meg a másik repülőgép az utat a Földre, ami nekem egészen eddig kicsit légbőlkapottnak tűnt, de így egy csapásra minden érthetővé vált.
"Oh, pilot of the storm who leaves no trace, like thoughts inside a dream
Heed the path that led me to that place, yellow desert stream"
Végül pedig ott a fordulat az epizód végén, amire talán a legkevésbé számítottunk, mégis annyira természetes. Az eddigi felmérések szerint a nézők döntő többsége elégedett az utolsó cylonnal, amiben jócskán közrejátszhat az is, hogy rögtön kaptunk mellé némi eredettörténetet is. Itt látszik meg igazán Ron Moore-ék géniusza, hiszen az egész Final Five-ideát a harmadik évad alatt kreálták, mégis olyan természetesen illeszkedik a grandiózus mítoszba, mintha mindig is a részét képezte volna.
Nyilván a Földdel kapcsolatos igazság, amely szerint itt mindig is cylonok éltek, régóta ott bujkált Moore és társai fejében, de minden bizonnyal így sokkal jobban képesek leszünk megérteni a történelemnek ezt a szeletét, hiszen velünk van öt ember, akik megélték az egészet. Nélkülük talán ködösebb vagy nyakatekertebb lenne minden magyarázat, ami még vár ránk a jövőben.
A magyarázatok mellett ugyanakkor kapunk jó pár kérdést is, hiszen bár Starbuck végzete talán már nem rejtély, de hogy ki írja a sorsát, az továbbra is az, és azt sem tudjuk, hogyan kerültek az utolsó (talán inkább első) cylonok a tizenkét kolóniára kétezer év különbséggel. Érthető, hogy újjászülettek, de ennek a mikéntje továbbra is rejtély, különösen, hogy Saul már kétezer évvel ezelőtt is Saul volt, mégis teljesen más személy volt, mint jelenleg. Ha az újjászületésük spirituális, és nem holmi technológiai varázslat, akkor Ellen máris csecsemőként él a flottában? Netalán Caprica-Six hasában fejlődik? Ne feledjük, az ötödik szörnyű szenvedések közepette fog előjönni árnyékából a megváltó fényre. Talán több is a kérdésünk, mint a válaszunk, de ezúttal megnyugtató, hogy nem kell hónapokat várni a további magyarázatra.
"All I see turns to brown, as the sun burns the ground
And my eyes fill with sand, as I scan this wasted land
Trying to find, trying to find where I've been."
Köszönöm ezt a bátor felütést a készítőknek, és köszönöm az sorozatnak, hogy nem okozott csalódást. A Sometimes a Great Notion ékes példája annak, hogy a televízió szűkös anyagi keretei között is lehet olyan nagyot alkotni, mint egy mozifilm, pusztán néhány talentumra van hozzá szükség.
Végezetül a kedvenc jeleneteim az epizódból:
- Roslin néma csendje a Galactica hangárjában,
- Helo és Sharon játéka Herával, annyira önfeledt és boldog, amilyet nagyon ritkán fogunk mostanában látni,
- Adama "I don't frakking know"-ja a hullaházban, amiből megtudjuk, hogy részeg,
- Lee beszéde, amit csak elbagatellizálva, Deenek elmesélve láthatunk, nem eredetijében, hogy ne érezhessünk semmiféle katarzist.
Utóirat: Aki megmondja, honnan származnak a képek alatti idézetek, egyéves blogelőfizetést kap ajándékba. A blogger személyes ismerősei és hozzátartozói nem vehetnek részt a játékban.