David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety
készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának
néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David
Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb
kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a
televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor
új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket,
hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig
figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb
hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a
forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha
akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra
sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben,
tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a
jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak,
akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes
sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten
reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek,
hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb
előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti
ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek
szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal.
Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja
egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara
monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár,
pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt
mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes
ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a
nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek
igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán
üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja,
hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi
láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot
Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap
éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb
forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük?
Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron
irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen
elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek
vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra
késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak,
és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.

David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket, hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben, tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak, akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek, hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal. Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár, pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja, hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük? Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak, és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin a saját tapasztalatairól

Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.

Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment. 

Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.

Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság, az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi jelenetekre szánt három napban.

Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni. Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.

A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.

Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.

Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután is, amikor a hullaházban látjuk.*

Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!), meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően. Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.

Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.

 

* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos tapasztalatait a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.

Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.

Michael Nankin a saját tapasztalatairól

Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben
Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great
Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és
karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és
megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.

Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy
producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak
előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A
sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC
díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő
hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a
csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a
teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni
a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog
volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat
volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira
elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni
tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment. 

Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a
díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék
nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan
vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.

Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában
mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság,
az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző
volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A
stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a
Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a
kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi
jelenetekre szánt három napban.

Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy
munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni.
Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi
jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú
jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és
annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.

A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael
Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam
bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű
színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.

Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla
sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a
család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki
Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki
a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.

Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni
kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem
volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira
kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a
hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és
beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az
aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután
is, amikor a hullaházban látjuk.*

Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations
utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!),
meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően.
Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar
Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.

Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.

 

* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos
tapasztalatait
a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl
Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a
forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.

Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.

David Weddle a premier után

David Weddle, az epizód egyik írója a tovább mögött értekezik arról, hogy hogyan közelítették meg a forgatókönyvet, milyen volt együtt dolgozni Michael Nankinnel és Michael Rymerrel, mennyire más ez a rész, mint a Revelations, mi motiválta őket a cselekmény kidolgozásában, és hogy a legfontosabb ötletek kiktől származnak a stábon belül. Érdekes bepillantást nyerhetünk a forgatókönyv és az epizód elkészültének rendhagyó módjába, és választ kapunk néhány kérdésre a karakterek motivációit illetően. Az interjú szintén a Chichago Tribune-től származik.

 

Brad és én hamar eldöntöttük, hogy kizárólag a Föld megtalálásának érzelmi utóhatásaival akarunk foglalkozni ebben az epizódban. Nem akartuk elterelni a figyelmet semmilyen jelzéssel vagy apró reménysugárral, esetleg Pythia próféciájával, hogy van innen még kiút. Arra voltunk kíváncsiak, hogy hogyan szedi össze magát az ember egy ilyen csapás után, ha egyáltalán képes rá.

Ron Moore a mi örömünkre nyitott volt erre, és mint mindig, nemcsak elfogadta, de egy újabb szintre is emelte. Az ő ötlete volt, hogy valaki kövessen el öngyilkosságot, és ő mondta, hogy legyen ez Dualla. Ő találta ki, hogy ne essen depresszióba, hanem legyen az egyetlen optimista hang, és ő bátorítsa Leet, hogy vegye a kezébe a kormányzást.

Ron ötlete volt az is, hogy Adama próbálja provokálni Tigh-t, hogy lője le őt. Arra biztatott bennünket, hogy vágjon a fejéhez minél aljasabb dolgokat. Előálltunk azzal, hogy Adama rátapint a legfájóbb pontra, Ellenre, és azt állítja, hogy vele is kacérkodott. Edward James Olmos az egyik legbátrabb színész, akit ismerek, egyáltalán nem érdekelte, hogy szerethető vagy erős marad-e abban a jelenetben, és hozzáadott még a dolgokhoz. Mi azt írtuk le, hogy Ellen azért feküdt le másokkal, mert olyan embert akart, akinek valódi vér folyik az ereiben, amit Eddie átírt úgy, hogy "az ütőerében", és hozzátette azt is, hogy "Éreztem az illatát". 

Egy meglehetősen alulértékelt Ken Kesey-regénytől kölcsönöztük a Sometimes a Great Notion címet, aminek a bevezetőjében a következő versike olvasható: "Sometimes I live in the country.  Sometimes I live in the town. Sometimes I get a great notion.  To jump in the river and drown."

Keseytől ered az egyik kedvenc írói kifejezésünk Braddel, a "Próbáld elérni, hogy a főhős feladja". Vegyél egy erős, hősies karaktert, és addig pakold a hátára a balszerencsét, amíg nem bírja. Mi történik ekkor? Elkeseredik? Felkel és továbblép? Szerintem ennél nincs meghatározóbb egy karakter számára.

A 10. és a 11. részt egymás után írtuk, amire nem volt még példa. Megtiszteltetés volt, hogy Ron minket választott erre a feladatra, de pokolian féltünk is tőle. Egyszer Mark Verheiden behívott minket az irodájába, és rákérdezett, hogy "Biztosak vagytok benne, hogy vállalni akarjátok ezt? Ha csak az egyiket akarjátok megcsinálni a kettő közül, semmi gond." Ragaszkodtunk ahhoz, hogy képesek leszünk rá, és rémületünkre Mark is egyetértett: "Oké, szerintem is meg tudjátok csinálni."

Szerencsére a Notion története meglehetősen egyszerű volt. Lényegében nem is volt neki. Csak hagytuk, hogy kibontakozzanak a karakterpillanatok. Sokkal egyszerűbb volt, mint a Revelations, mert nem kellett egy csomó komplikált sztorielemmel zsonglőrködnünk. Michael Nankin, aki általában eláraszt minket jegyzetekkel a forgatókönyvet illetően, ezúttal alig írt.

Michael tette hozzá azt a jelenetet, amikor Dualla megtalálja a gyerekjátékot, és amikor Roslin a kezében tartja a kis növényt [a priccsen, Adama beszéde alatt], valamint rengeteg apróságot és érzelmi árnyalatot. Volt egy jelenet, amelyben Helo, Dualla, Adama és Roslin visszatérnek egy Raptorban a Földről. Az epizódot a megengedett keretnél 300.000 dollárral többre saccolták az előkészületek során, ezért azt ki akartuk vágni, de Nankin ragaszkodott hozzá. Úgy érezte, abban a jelenetben dönti el Dualla, hogy végez magával. Igaza volt, és brilliánsan rendezte meg.

[A földi jelenetek forgatása alatt] egy ebédszünetben Nankin és Michael Rymer, valamint az operatőrünk, Steve McNutt beszélgettek egy makettnél, és Rymer felajánlotta, hogy megrendez néhány Second Unit jelenetet Nankin számára. Ahogy megbeszélték a fényképezést, könnyekben törtem ki, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért a két legjobb rendezőnk együtt dolgozik ezeken a jeleneteken, ahol a legénység a romok közt sétál.

Ahogy az írósztrájk közelgett, tudtam, hogy nem fogok tudni ottmaradni a forgatás végéig, és ez rettentően megviselt. De legalább tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben lesz az anyagunk Nankinnél, és az ipar legjobb stábja fog vele dolgozni. Két nappal a forgatás előtt Nankin azt mondta az irodámban gyengéden: "Ne aggódj. Meg fogom csinálni." Visszanéztem a vértestvéremre ebben a különös és csodás vállalkozásban, és azt feleltem: "Tudom, hogy meg fogod."

 

David Weddle arról is beszél, hogy a folyóba ugró rókákról először szintén a Sometimes a Great Notion c. regényben olvasott, de azóta többször találkozott ezzel a jelenséggel. Eszerint az állatok is képesek az elvont gondolkodásra, és olyan eltökélt döntéseket hozni, amilyet az emberek hoznának.

David Weddle a premier után

David Weddle, az epizód egyik írója a tovább mögött értekezik arról,
hogy hogyan közelítették meg a forgatókönyvet, milyen volt együtt
dolgozni Michael Nankinnel és Michael Rymerrel, mennyire más ez a rész,
mint a Revelations, mi motiválta őket a cselekmény kidolgozásában, és
hogy a legfontosabb ötletek kiktől származnak a stábon belül. Érdekes
bepillantást nyerhetünk a forgatókönyv és az epizód elkészültének
rendhagyó módjába, és választ kapunk néhány kérdésre a karakterek
motivációit illetően. Az interjú szintén a Chichago Tribune-től származik.

 

Brad és én hamar eldöntöttük, hogy kizárólag a Föld megtalálásának
érzelmi utóhatásaival akarunk foglalkozni ebben az epizódban.
Nem
akartuk elterelni a figyelmet semmilyen jelzéssel vagy apró reménysugárral, esetleg Pythia
próféciájával, hogy van innen még kiút. Arra voltunk kíváncsiak, hogy
hogyan szedi össze magát az ember egy ilyen csapás után, ha egyáltalán
képes rá.

Ron Moore a mi örömünkre nyitott volt erre, és mint
mindig, nemcsak elfogadta, de egy újabb szintre is emelte. Az ő ötlete
volt, hogy valaki kövessen el öngyilkosságot, és ő mondta, hogy legyen
ez Dualla. Ő találta ki, hogy ne essen depresszióba, hanem legyen az egyetlen optimista hang, és ő bátorítsa Leet, hogy vegye a kezébe a kormányzást.

Ron ötlete volt az is, hogy Adama próbálja provokálni Tigh-t, hogy lője le őt. Arra biztatott bennünket, hogy vágjon a fejéhez minél aljasabb dolgokat. Előálltunk azzal, hogy Adama rátapint a legfájóbb pontra, Ellenre, és azt állítja, hogy vele is kacérkodott. Edward James Olmos az egyik legbátrabb színész, akit ismerek, egyáltalán nem érdekelte, hogy szerethető vagy erős marad-e
abban a jelenetben, és hozzáadott még a dolgokhoz. Mi azt írtuk le,
hogy Ellen azért feküdt le másokkal, mert olyan embert akart, akinek
valódi vér folyik az ereiben, amit Eddie átírt úgy, hogy "az ütőerében", és hozzátette azt is, hogy "Éreztem az illatát". 

Egy meglehetősen alulértékelt Ken Kesey-regénytől kölcsönöztük a Sometimes a Great Notion címet, aminek a bevezetőjében a következő versike olvasható: "Sometimes I live in the country.  Sometimes I live in
the town. Sometimes I get a great notion.  To jump in the river and
drown."

Keseytől ered az egyik kedvenc írói kifejezésünk Braddel, a "Próbáld elérni, hogy a főhős
feladja". Vegyél egy erős, hősies karaktert, és addig pakold a hátára a
balszerencsét, amíg nem bírja. Mi történik ekkor? Elkeseredik? Felkel
és továbblép? Szerintem ennél nincs meghatározóbb egy karakter számára.

A 10. és a 11. részt egymás után írtuk, amire nem volt még példa. Megtiszteltetés volt, hogy Ron minket választott erre a feladatra, de pokolian féltünk is tőle. Egyszer Mark Verheiden
behívott minket az irodájába, és rákérdezett, hogy "Biztosak vagytok
benne, hogy vállalni akarjátok ezt? Ha csak az egyiket akarjátok
megcsinálni a kettő közül, semmi gond." Ragaszkodtunk ahhoz, hogy
képesek leszünk rá, és rémületünkre Mark is egyetértett: "Oké,
szerintem is meg tudjátok csinálni."

Szerencsére a Notion története meglehetősen egyszerű volt. Lényegében nem is volt neki. Csak hagytuk, hogy kibontakozzanak a karakterpillanatok. Sokkal egyszerűbb volt, mint a Revelations, mert nem kellett egy csomó komplikált sztorielemmel zsonglőrködnünk. Michael Nankin, aki általában eláraszt minket jegyzetekkel a forgatókönyvet illetően, ezúttal alig írt.

Michael tette hozzá azt a jelenetet, amikor Dualla megtalálja a gyerekjátékot, és amikor Roslin a kezében tartja a kis növényt [a priccsen, Adama beszéde alatt], valamint rengeteg apróságot és érzelmi árnyalatot. Volt egy jelenet, amelyben Helo, Dualla, Adama és Roslin visszatérnek egy Raptorban
a Földről. Az epizódot a megengedett keretnél 300.000 dollárral többre
saccolták az előkészületek során, ezért azt ki akartuk vágni, de Nankin ragaszkodott hozzá. Úgy érezte, abban a jelenetben dönti el Dualla, hogy végez magával. Igaza volt, és brilliánsan rendezte meg.

[A földi jelenetek forgatása alatt] egy ebédszünetben Nankin és Michael Rymer, valamint az operatőrünk, Steve McNutt beszélgettek egy makettnél, és Rymer felajánlotta, hogy megrendez néhány Second Unit jelenetet Nankin
számára. Ahogy megbeszélték a fényképezést, könnyekben törtem ki, hogy
mennyire szerencsés vagyok, amiért a két legjobb rendezőnk együtt
dolgozik ezeken a jeleneteken, ahol a legénység a romok közt sétál.

Ahogy az írósztrájk
közelgett, tudtam, hogy nem fogok tudni ottmaradni a forgatás végéig,
és ez rettentően megviselt. De legalább tudtam, hogy a lehető legjobb
kezekben lesz az anyagunk Nankinnél, és az ipar legjobb stábja fog vele dolgozni. Két nappal a forgatás előtt Nankin azt mondta az irodámban gyengéden: "Ne aggódj. Meg fogom csinálni." Visszanéztem a vértestvéremre ebben a különös és csodás vállalkozásban, és azt feleltem: "Tudom, hogy meg fogod."

 

David Weddle arról is beszél, hogy a folyóba ugró rókákról először szintén a Sometimes a Great Notion
c. regényben olvasott, de azóta többször találkozott ezzel a
jelenséggel. Eszerint az állatok is képesek az elvont gondolkodásra, és
olyan eltökélt döntéseket hozni, amilyet az emberek hoznának.


Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/afogan/battlestar.freevo.hu/wp-includes/formatting.php on line 4359