4×20 – Daybreak II.

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Ronald D. Moore

Történet: Ahogy a konfliktusok a tetőpontjukra hágnak, a cylonoknak és az embereknek nehéz döntéssel kell szembenézniük.

Vélemény: Oké,
ez a szinopszis gyakorlatilag bármelyik epizódra ráhúzható az elmúlt
két évből. Hála a jó égnek, és hála a jó égnek, hogy a Sci Fi
rendesen titokban tart mindent a fináléról. Nem mintha olyan komoly
fordulatokra számítanék, de azért mégis.

A Daybreakkel
általánosságokban kapcsolatos elvárásaimat már kifejtettem az
előzőekben, és továbbra is tartom az "üres fej"-módszert, de azért nem
bírom megállni, hogy ne tápláljak bizonyos reményeket a legutolsó
epizód felé. Közel kilencven percünk van még élvezni a BSG-t, és úgy
tartom, ennyi idő alatt a világot lehet megváltani. Ezért nem átallok
egy kicsit mindenből elvárni ettől a résztől.

A CGI-orgia
elkerülhetetlennek tűnik, ezért ezt külön nem is kérem a szakállas
showrunner alakú Jézuskától, de mit meg nem adnék némi tűzpárbajért a
Centurionokkal. Sosem adtam hangot a panaszomnak, de a CGI-lényekkel
eddig szerintem nem sikerült kielégítő módon megoldani a harcokat, még
a Valley of Darkness és a Razor is elvérzett volna itt, ha nincs
mögöttük egy jó rendező meg vágó. Hát ezt kéne még bepótolnia a
sorozatnak. 

Ha már leettük a habot a tortáról, akkor azt
szeretném, ha a flashbackekből úgy látnánk többet, hogy valamennyire
egyértelműen kiderüljön, miért van rájuk szükség, és miért most van
rájuk szükség. Ha csak karakterárnyaló jelenetek lennének, akkor
tényleg bárhova elhelyezhették volna őket a sorozatban, ugyanúgy, ahogy
Adama&Tigh és Kara előtörténetét is megismertük. Szóval legyen
ennél jelentősebb a mondanivalójuk. 

A visszaemlékezésekről a
Star Trek: Az új nemzedék befejezésének flash-forwardjai
jutottak eszembe, és elgondolkodtam, hogy lényegében azok sem képezték
az
epizód – és a sorozat – szerves részét, mégis csodás karaktermomentumok
voltak, és Ron Moore-ék Hugo-díjat érdemlően beleszőtték őket az epizód
SF-koncepciójába. Hasonlót várok most is, csak BSG-stílusban, és azzal
a plusz tizenöt év tapasztalattal és mínusz egy Brannon Bragával, amit
azóta Moore fel tud mutatni.

Kétségem
sem fér ahhoz, hogy szépen csomagolt és betonbiztos választ fogunk
kapni a sorozat nagy kérdéseire. Az eddigi revelációk szerintem
kiszámíthatatlanságuk ellenére sem voltak csalódást keltőek, és
ugyanezt szeretném a finálétól is. Hozzáteszem, most már titkon
reménykedem is abban, hogy a legvárhatóbb magyarázat helyett kapunk
valami mindfuckot, amitől egyszerre dobjuk el az agyunkat és nyaljuk
meg a tíz ujjunkat. Magam miatt nem aggódom, de keserű lenne a szám
íze, ha sok rajongó csalódottan venne búcsút a sorozattól. 

Egy
dolgot még be kell vallanom, mielőtt zárom a soraimat. Bőgök a
filmeken. Persze csak a magam férfias módján, mert a romantikus mozikra
a celluloidot is sajnálom, nemhogy a zsebkendőt, de a Remény rabjaira
már évek óta mindig százas csomaggal készülök, ami nekem komoly
beruházás, mert elég sűrűn megnézem. Azért mondom ezt, mert azt akarom,
hogy a Daybreak legyen nekem, mind a háromszor negyvenöt percével, a
tévés Remény rabjai. A végére üljek a karosszékemben magzatpózba
kuporodva és szipogva, mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Hát ezt is meggyóntam. Pénteken este bepattintom még a Daybreak
I.-et, aztán szombaton ne csodálkozzanak az ismerőseim, ha hozzám se
lehet majd szólni. Kritikát nem ígérek egyhamar, de ha lesz, remélem,
kétrészes lesz.

4×19 – Daybreak I.

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Ronald D. Moore

Történet: A Galacticát lassan széthordják, így Adama fölkészíti a hajóját és a legénységét egy utolsó küldetésre. Baltar különbejáratú Sixe figyelmeztet, hogy az emberiség utolsó fejezete közeleg.

Vélemény: Hát
elérkeztünk a fináléhoz. Ezen a héten kapunk háromnegyed órát, utána
pedig még kilencven percet, aztán vége. Egyelőre fogalmam sincs, mit
várjak ettől az első felvonástól, de Ron Moore biztosan okkal nem
sűrítette ennél összébb a történetét. Ennek ellenére van egy olyan
halvány gyanúm, hogy ez még mindig felvezetés lesz, és valami
olyasmivel fog véget érni, hogy Adama kiadja a parancsot az indulásra, mint az Exodusban.

A legjobb lenne talán egyben letudni a három órát, de hát blogolok a nyavalyás sorozatról, nem tehetem meg. Próbálok inkább pozitívan előretekinteni. A színészek szerint Ron Moore mesterművet
komponált a fináléval, Beethovent és Mozartot idézte meg, ráadásul
olyasmit tett le az asztalra, amire úgysem számítunk. Sokan végig is
bőgték, én pedig hajlok arra, hogy higgyek nekik. Bekészítek egy százas
zsepit, mert ismerem magamat, meg mert Aaron Douglas azt mondta, aztán legfeljebb tartalékba rakom jövő hétre.

Hallgatva
néhány egyéb jó tanácsra, teljesen üres tudattal ülök neki ennek a
finálénak. Komolyan nem tudom, mit várjak. Nem szeretnék sok ismétlést,
visszatérő, százszor látott motívumot, de nagyjából ebben ki is
merülnek az aggodalmaim. Amit nagyon szeretnék, az az, hogy ide-oda
legyek cibálva. Most izguljak, aztán görcsöljek, utána meg essen le az
állam. Néha felnevessek, máskor meg oda se bírjak nézni.

Talán
kicsit most előreszaladok, de nemrég volt egy beszélgetésem a
fináléról, és azt találtam mondani, hogy nem tudom, boldog vagy szomorú
befejezést szeretnék-e jobban. A Maffiózók kapcsán fölmerült, hogy definitív vagy nyitva hagyott lezárásnak örülnénk-e, de végül nem tudtam dönteni. Egyet tudok biztosan, hogy a forgatókönyvet Ronald D. Moore írta. Elég csak arra tekinteni, hogy mit hozott létre a BSG-vel, és máris meg se kell említenem, hogy a tévétörténelem egyik hivatalosan is legjobb fináléját már megírta. Nincs szükség győzködésre, önnyugtatásra, elég elkényelmesedni a fotelben, és megbízni abban, amit látni fogok.

El lehet rontani ezt a finálét? El hát. De nem azoknak, akik olyan csodákra képesek, mint a Kobol's Last Gleaming, a Lay Down Your Burdens, az Occupation/Precipice,
az Exodus, és végeláthatatlanul sorolhatnám. Miért pont most került
volna szar a ventilátorba? Miért most vérzett volna ki a csapat
kollektív írói vénája?

Ja, hogy a válaszok. Hogy azok még
mindent elronthatnak. Hát én kíváncsi lennék arra a mindenre. A
válaszokkal kapcsolatban nincsenek különösebb elvárásaim, bár abban
biztos vagyok, hogy nagy blődli nem sülhet ki belőlük. De hogy ezek
kihathatnak a teljes epizód minőségére? Netalán az egész sorozatéra?
Kötve hiszem. Rosszabb a Crossroads attól, hogy én jobban szerettem az ezredest, amíg nem volt cylon? Gagyi lett attól az Exodus, hogy baromság volt beáldozni a Pegasust? Amíg mindkét esetben úgy játszanak az érzelmeimen, mint Bear McCreary a harmonikáján, addig a válasz mindkét kérdésre nem.

Bizonyára
a fentieknek a fele sem tartozik ide, hanem a következő epizódhoz, de
jobb ezeket most leírni, amíg nem tudjuk, mi várható az első részben,
és mi marad a második kettőre. Jövő héten remélhetőleg a konkrétabb
elvárásokra térhetünk vissza, ez pedig szolgáljon a teljes finálé
prológusául.

4×18 – Islanded in a Stream of Stars

Rendezte: Edward James Olmos

Írta: Michael Taylor

Történet: Adama nem hajlandó elhagyni a pusztuló Galactica fedélzetét, és Baltar emelkedik föl a remény hangjaként. 

Vélemény: Nagyon örülök, hogy az évad végére sikerült a legjobb író-rendező párosokat újra felvonultatni a BSG-ben (mondjuk, ahogy arra sztalker hívta fel a figyelmem, egy Sergio Mimica-Gezzan rendezés még tényleg beleférhetett volna). EJO brilliáns, és elsősorban a színészek rendezője, akárcsak Michael Rymer, ugyanakkor hihetetlen érzéke van a festői képbeállításokhoz és a színekkel való játékhoz. 

Michael Taylor, akit a kezdetektől fogva egekig szoktam magasztalni, nem először kollaborál Olmosszal, hiszen a Taking a Break From All Your Worries is közös munkájuk volt. Emellett többek közt az Unfinished Businesst, a Razort és a Sine Qua Nont is neki köszönhetjük, amelyeket azért emeltem ki, mert jellemzően megosztják a közönséget. Innentől kezdve mindenki tudja, mit várhat az írótól.

Kíváncsi vagyok, hogy a hangsúlyok hogyan tolódnak majd el ebben az epizódban. Hirtelen sok mindennel kell foglalkoznunk, hiszen a dupla (tripla) finálé előtt ez az utolsó felvonás, és kulminálódik Baltar szála, a Galactica lassan leépül, Hera eltűnt, az elnöknő haldoklik, Kara nem találja önmagát, és Anders sem ébredt még föl a kómából.

A sok választási lehetőség közül nem tudom, pontosan mennyi mindennel fog foglalkozni az Islanded in a Stream of Stars, netalán lezár-e néhány cselekményt, de kinézek belőle egy lassabb folyású, szűkös, depresszív történetet ugyanúgy, mint egy sok karaktert felölelő enumerációt, amely a Daybreak című minieposz előhangjaként hivatott szolgálni. Erre az utóbbira talán azért van nagyobb esély, mert az érzelmi csúcspontok biztosan minden esetben a fináléra fognak jutni. 

Akárhogy is legyen, Michael Taylor biztosan tudott időt szakítani arra, hogy átéljük a szereplők érzelmeit, és ez őt ismerve nem fog kimerülni egy-egy bedobott “We’re all in hell” félmondatban. Ez az egyetlen dolog, amit várok ettől a résztől, egy deka úgynevezett válaszra sincs igényem, csak látni akarok egy jó kis BSG-epizódot, mielőtt mindent belengne a finálé-érzés. A múlt héten megértettem, pontosan mi a célja az íróknak ezekkel az utolsó részekkel, és elfogadom, ha még mindig csak alapoznak, elfogadom, ha mindent más szemmel fogok nézni a finálé után. 

4×17 – Someone to Watch Over Me

Rendezte: Michael Nankin

Írta: Bradley Thompson és David Weddle

Történet: Kara
víziókat lát, amelyek megmagyarázhatják a valódi kilétének természetét.
Ezalatt Boomernek büntetéssel kell szembenéznie a tetteiért, amelyeket
az emberiség és a cylonok közti küzdelemben követett el.

Vélemény: Nagyon-nagyon
sokat várok ettől az epizódtól. Azt hiszem, a félév során először vagy
kíváncsi igazán a történésekre, a válaszokra. Az elvárásaim még sose
voltak ilyen magasak egyetlen epizóddal kapcsolatban sem. Valahol
reménykedem abban, hogy fény derül arra, mi áll a sorsszerű
koincidenciák és Kara visszatérésének hátterében, és ez a válasz, bármi
is legyen, baromira érdekel.

Nem ez az egyetlen dolog, ami
magasra tette nálam a lécet, hanem az a három név is ott, a poszt
legelején. Michael Nankin, Bardley Thompson, David Weddle. Sometimes a
Great Notion, Maelstrom, Scar. Ezek jutnak az eszembe hirtelen őtőlük,
ezen a három epizódon biztosan együtt dolgoztak, és ha Kara-centrikus
sztoriról van szó, rájuk számíthatunk.

Ezek nagyon különböző történetek, eltérő megoldásokkal, eltérő
stílusban, de mindegyiket szerettem. Mégis, ha választanom kéne, akkor
azt szeretném, a Someone to Watch Over Me a Maelstromra hasonlítson.
Vagy még inkább, legyen még másabb, legyen negyedikféle.

A Sci Fi Channel ezúttal elég bőbeszédű szinopszist adott ki, és
majdnem mindegyik promóképen ezt a férfit láthatjuk Karával, de nem
bántam, hogy spoileres. Ez az alak, ez a zongora,a tudat, hogy mennyire zeneközpontú lesz az epizód, engem eszméletlenül felcsigázott. Bear McCreary régóta pedzegette, hogy mekkora szerepe volt ebben a részben (legalábbis komponistaként), de fogalmam sem volt, hogy Starbuck történetét csavarták ilyen köntösbe.

Az ötletet máris zseniálisnak tartom, és akár sokat fogunk megtudni
a Sometone to Watch Over Me-ben, akár nem, biztos vagyok benne, hogy
maradandó lesz ez a darab. A Maelstrom óta ez az írópáros hatalmasat
nőtt a szememben, és olyan elvontságot, olyan szépséget várok el ettől
a résztől, mint amilyen az volt. Az egy kellemes keretbe is foglalná
ezt a történetszálat.

4×16 – Deadlock

Rendezte: Robert Young

Írta: Jane Espenson

Történet: Ellen egy fontos döntéssel néz szembe, amely a teljes cylon fajra és az emberiségre is kihatással lehet.

Vélemény: Két szó: Robert. Young. Imádom a rendezését. Annyira jó, hogy Joss Whedon meg is próbálta lenyúlni a Dollhouse pilotjában (na jó, nevezzük homage-nak). Baromira örülök, hogy az öreg visszatért még egy epizódra, és remélem, valami hasonló remeket láthatunk majd tőle, mint amilyen a Six Degrees és az Unfinished Business volt.

Afelől sincs kétségem, hogy Jane Espenson méltó anyagot ad majd Bob Young alá. Ron Moore egyre több és több felelősséget helyezett az utóbbi időben a vállára, itt már kvázi második showrunner volt mellette, és nem lehet alaptalan ez a bizalom. Az írónőnek egyébként a Dirty Hands, az Escape Velocity és a The Hub című epizódokat köszönhetjük, na meg a The Passage-et Kat kálváriájával. Utóbbiból csak a "paper shortage"-poént jegyeztem meg, de a többi kétségtelenül kiváló munka.

Már a szinopszisból kitűnik, hogy ez nem lesz annyira infótömött rész, mint az előző, de azért most is számítok némi — emberibb mennyiségű — revelációra, vagy legalább néhány cselekményszál (értsd: emberélet) lezárására. Politizálni szerintem most se nagyon fogunk, de drámában biztos lesz részünk, elég csak a Tigh ezredesre gondolni ("Drágám, meg tudom magyarázni!"). Tényleg, ha valaki azt mondta volna nekem az első évadban, hogy az XO egy szerelmi háromszög jobbik csúcsába kerül, körberöhögtem volna.

Ideje, hogy Baltarból is többet kapjunk végre, hiszen csak karcoltuk eddig az ő sztoriját a félévadban, és nem bánnám, ha valahova jutnánk végre ezzel a szektista szállal. Nem mondom, hogy kell, hogy legyen értelme ennek a történetnek, de azért többre is számítok tőle annál, hogy szép nőket nézegethetünk Gaius körül. Persze nem akarok túl sokat egyszerre, elvégre még négy rész van hátra. Csak szép sorjában.

4×16 – Deadlock

Rendezte: Robert Young

Írta: Jane Espenson

Történet: Ellen egy fontos döntéssel néz szembe, amely a teljes cylon fajra és az emberiségre is kihatással lehet.

Vélemény: Két szó: Robert. Young. Imádom a rendezését. Annyira jó, hogy Joss Whedon meg is próbálta lenyúlni a Dollhouse pilotjában (na jó, nevezzük homage-nak). Baromira
örülök, hogy az öreg visszatért még egy epizódra, és remélem, valami
hasonló remeket láthatunk majd tőle, mint amilyen a Six Degrees és az
Unfinished Business volt.

Afelől sincs kétségem, hogy Jane Espenson méltó anyagot ad majd Bob
Young alá. Ron Moore egyre több és több felelősséget helyezett az
utóbbi időben a vállára, itt már kvázi második showrunner volt
mellette, és nem lehet alaptalan ez a bizalom. Az írónőnek egyébként a
Dirty Hands, az Escape Velocity és a The Hub című epizódokat
köszönhetjük, na meg a The Passage-et Kat kálváriájával. Utóbbiból csak
a "paper shortage"-poént jegyeztem meg, de a többi kétségtelenül kiváló
munka.

Már a szinopszisból kitűnik, hogy ez nem lesz annyira infótömött
rész, mint az előző, de azért most is számítok némi — emberibb
mennyiségű — revelációra, vagy legalább néhány cselekményszál (értsd:
emberélet) lezárására. Politizálni szerintem most se nagyon fogunk, de drámában biztos lesz részünk, elég csak a Tigh
ezredesre gondolni ("Drágám, meg tudom magyarázni!"). Tényleg, ha
valaki azt mondta volna nekem az első évadban, hogy az XO egy szerelmi
háromszög jobbik csúcsába kerül, körberöhögtem volna.

Ideje, hogy Baltarból is többet kapjunk végre, hiszen csak karcoltuk
eddig az ő sztoriját a félévadban, és nem bánnám, ha valahova jutnánk
végre ezzel a szektista szállal. Nem mondom, hogy kell, hogy legyen
értelme ennek a történetnek, de azért többre is számítok tőle annál,
hogy szép nőket nézegethetünk Gaius körül. Persze nem akarok túl sokat
egyszerre, elvégre még négy rész van hátra. Csak szép sorjában.

4×15 – No Exit

Rendezte: Gwyneth Horder-Payton

Írta: Ryan Mottesheard

Történet: Ahogy Sam megkezdi a felépülését a cylon bázishajón, látomásai támadnak.

Vélemény: Erre az epizódra több okból is érdemes lesz odafigyelni. Idén ez a második, amelynél új rendezőt alkalmaztak, bár Gwyneth Horder-Payton előtt nem ismeretlen a show stílusa, korábban a Kemény zsarukon dolgozott hosszabb ideig. Az író, Ryan Mottesheard mindenképp külön említést érdemel, a sorozat script coordinatoraként dolgozik (bármit is jelentsen ez), és ez az első professzionális forgatókönyve, akárcsak tavaly volt Kevin Fahey-nek a Faith. Mottesheard időközben csatlakozott a Caprica írócsapatához, úgyhogy érdemes lesz figyelnünk, ha a producereknek is ekkora bizalma van benne.

Érdekes, hogy az epizód szinopszisa azt az egyetlen témát emeli ki, amelyről Mark Verheiden azt írta, hogy egészen spontán alakult ki az írási procedúra során. Persze kétségtelen, hogy kíváncsi vagyok, mi történik Andersszel, és reménykedem, hogy nem fog belehalni a sérüléseibe, mert bírom, sokkal jobban, mint mondjuk Leet. Kicsit sajnálom, hogy a keménylegény figuráját elvitték inkább a hisztispicsa irányába (ha a Karával való kapcsolatát nézzük), mióta meg cylon lett, olyan, mintha köztünk sem járna.

Valamennyire valóban időszerű volt már, hogy elkezdjük megkapni a válaszainkat, bár én egyáltalán nem sürgetem a dolgot, el bírnék még viselni néhány résznyi (vagy évadnyi) időhúzást, ha az olyan lenne, mint az előző két epizód. A vég azonban közeleg, és szerintem valójában nincs annyira sok kérdés, ami még megválaszolásra vár, úgyhogy el tudom képzelni, hogy mostantól átkapcsolunk egy lassabban hömpölygő történetvezetésbe, amit maximum néhányszor megszakítanak Cavilék. 

A lázadás utóhatásai legalább ugyanannyira foglalkoztatnak, mint a válaszok, és biztos vagyok benne, hogy az írók sem voltak ezzel másként. Látni fogjuk-e, mi van mondjuk Racetrackkel vagy Narchóval, vagy a számtalan többi katonával? Hogy viszonyulnak a most kialakult helyzethez? Hogy viszonyul hozzájuk Kara? Most már nem ő lesz a kiközösített, hanem ő közösít ki mindenkit? Mindegy, egyszóval érdekes lenne látni, mi zajlott és zajlik az alsóbb fedélzeteken.

Az új íróktól mindig kicsit félek, ezért most is fenntartásaim vannak az epizóddal kapcsolatban. Csak annyit várok el, hogy a revelációk, ha lesznek, legyenek kellőképpen katarktikusak, legyenek egyenletesen adagolva, ha többen is lesznek, és jusson mellettük idő a karaktereinkre, ahogy az lenni szokott.

4×15 – No Exit

Rendezte: Gwyneth Horder-Payton

Írta: Ryan Mottesheard

Történet: Ahogy Sam megkezdi a felépülését a cylon bázishajón, látomásai támadnak.

Vélemény: Erre az epizódra több okból is érdemes lesz odafigyelni. Idén ez a második, amelynél új rendezőt alkalmaztak, bár Gwyneth Horder-Payton előtt nem ismeretlen a show stílusa, korábban a Kemény zsarukon dolgozott hosszabb ideig. Az író, Ryan Mottesheard mindenképp külön említést érdemel, a sorozat script coordinatoraként dolgozik (bármit is jelentsen ez), és ez az első professzionális forgatókönyve, akárcsak tavaly volt Kevin Fahey-nek a Faith. Mottesheard időközben csatlakozott a Caprica írócsapatához, úgyhogy érdemes lesz figyelnünk, ha a producereknek is ekkora bizalma van benne.

Érdekes, hogy az epizód szinopszisa azt az egyetlen témát emeli ki, amelyről Mark Verheiden azt írta, hogy egészen spontán alakult ki az írási procedúra során. Persze kétségtelen, hogy kíváncsi vagyok, mi történik Andersszel, és reménykedem, hogy nem fog belehalni a sérüléseibe, mert bírom, sokkal jobban, mint mondjuk Leet. Kicsit sajnálom, hogy a keménylegény figuráját elvitték inkább a hisztispicsa irányába (ha a Karával való kapcsolatát nézzük), mióta meg cylon lett, olyan, mintha köztünk sem járna.

Valamennyire valóban időszerű volt már, hogy elkezdjük megkapni a válaszainkat, bár én egyáltalán nem sürgetem a dolgot, el bírnék még viselni néhány résznyi (vagy évadnyi) időhúzást, ha az olyan lenne, mint az előző két epizód. A vég azonban közeleg, és szerintem valójában nincs annyira sok kérdés, ami még megválaszolásra vár, úgyhogy el tudom képzelni, hogy mostantól átkapcsolunk egy lassabban hömpölygő történetvezetésbe, amit maximum néhányszor megszakítanak Cavilék. 

A lázadás utóhatásai legalább ugyanannyira foglalkoztatnak, mint a válaszok, és biztos vagyok benne, hogy az írók sem voltak ezzel másként. Látni fogjuk-e, mi van mondjuk Racetrackkel vagy Narchóval, vagy a számtalan többi katonával? Hogy viszonyulnak a most kialakult helyzethez? Hogy viszonyul hozzájuk Kara? Most már nem ő lesz a kiközösített, hanem ő közösít ki mindenkit? Mindegy, egyszóval érdekes lenne látni, mi zajlott és zajlik az alsóbb fedélzeteken.

Az új íróktól mindig kicsit félek, ezért most is fenntartásaim vannak az epizóddal kapcsolatban. Csak annyit várok el, hogy a revelációk, ha lesznek, legyenek kellőképpen katarktikusak, legyenek egyenletesen adagolva, ha többen is lesznek, és jusson mellettük idő a karaktereinkre, ahogy az lenni szokott.

4×14 – Blood on the Scales

Rendezte: Wayne Rose

Írta: Michael Angeli

Időpont: 2009. február 6.

Történet: A flottában tovább folytatódik az ellenállás, a felkelők átveszik a hatalmat a Galactica fölött, és megpróbálják kiiktatni Roslint és Adamát.

Vélemény: Mit lehessen várni ettől a résztől egy olyan adrenalinorgia után, amit a The Oath jelentett? Bátorkodom kijelenteni, hogy még több izgalmat, még nagyobb feszültséget — és ami a legjobb, még több drámát. Erre az utóbbira szinte biztos garancia Michael Angeli neve, aki nem éppen az akciódús történeteivel szerzett hírnevet magának a BSG-ben. Remélem, most is jut ideje olyan finomságokra, mint amilyen Gaeta danolászása volt legutóbb egy mozgalmas epizód kellős közepén.

Mindenképp érdekes lesz Angeli hozzáállása egy ilyen matériához, hiszen pörgős cselekményre számíthatunk, de nem rá osztották volna a forgatókönyvet, ha nem bővelkedne a (Verheidennél valószínűleg jobban megírt) karaktermomentumokban. Edward James Olmos szerint az ő írási stílusa költői, ami persze nem jön át a képernyőn, de remekül érzékelteti, hogy milyen ember is Michael Angeli. A BSG-ben a kedvenc íróim közé tartozik, úgyhogy nagyon várom, ő milyen módon vett búcsút a sorozattól*.

Wayne Rose-t már a Guess What's Coming to Dinnerben is Michael Angelivel párosították, és valószínűleg annyira tetszett nekik a kollaboráció eredménye, hogy a Blood on the Scalest is kettejükre bízták. Azt a munkát én imádtam, úgyhogy ha csak ugyanazt a minőséget nyújtja, akkor is emlékezetes rendezésnek lehetünk majd szemtanúi. Akkor kiemeltem, hogy a szokásosnál gyakrabban láttunk reakciósnitteket, szerintem most is érdemes lesz figyelni ilyen apróságokra.

Van egy olyan gyanúm, hogy az írók nem véletlenül hagyták életben azt a tengerészgyalogost (Nowartot), akit Adama túszul ejtett, biztos elő akarják venni ebben a részben, hogy segítsen, vagy valami. Annak is örülnék, ha Hot Dog végre nem a flotta balfasza lenne, és jól elintézné a levegőben Narchót, aki a Pegasus óta a bögyömben van. A cylonok a bázishajón eddig elég erőteljesen kussoltak, remélem, valamit tenni is szándékoznak ebben az epizódban. Bónusznak beraktam egy képet, ami számomra nem élményrontó, inkább élményjavító: találkozunk még egy paróka nélküli Tricia Helferrel!

 

* a múltkor hülyeséget írtam, David Weddle és Bradley Thompson még nem vettek búcsút, egy epizódjuk még hátravan. Ilyen termékeny évadja talán egy írónak sem volt a BSG-ben, mint nekik.

4×14 – Blood on the Scales

Rendezte: Wayne Rose

Írta: Michael Angeli

Időpont: 2009. február 6.

Történet: A
flottában tovább folytatódik az ellenállás, a felkelők átveszik a
hatalmat a Galactica fölött, és megpróbálják kiiktatni Roslint és
Adamát.

Vélemény: Mit lehessen várni ettől a
résztől egy olyan adrenalinorgia után, amit a The Oath jelentett?
Bátorkodom kijelenteni, hogy még több izgalmat, még nagyobb
feszültséget — és ami a legjobb, még több drámát. Erre az utóbbira
szinte biztos garancia Michael Angeli neve, aki nem éppen az akciódús
történeteivel szerzett hírnevet magának a BSG-ben. Remélem, most is jut
ideje olyan finomságokra, mint amilyen Gaeta danolászása volt legutóbb
egy mozgalmas epizód kellős közepén.

Mindenképp érdekes lesz
Angeli hozzáállása egy ilyen matériához, hiszen pörgős cselekményre
számíthatunk, de nem rá osztották volna a forgatókönyvet, ha nem
bővelkedne a (Verheidennél valószínűleg jobban megírt)
karaktermomentumokban. Edward James Olmos szerint az ő írási stílusa
költői, ami persze nem jön át a képernyőn, de remekül érzékelteti, hogy
milyen ember is Michael Angeli. A BSG-ben a kedvenc íróim közé
tartozik, úgyhogy nagyon várom, ő milyen módon vett búcsút a
sorozattól*.

Wayne Rose-t már a Guess What's Coming to
Dinnerben is Michael Angelivel párosították, és valószínűleg annyira
tetszett nekik a kollaboráció eredménye, hogy a Blood on the Scalest is
kettejükre bízták. Azt a munkát én imádtam, úgyhogy ha csak ugyanazt a
minőséget nyújtja, akkor is emlékezetes rendezésnek lehetünk majd
szemtanúi. Akkor kiemeltem, hogy a szokásosnál gyakrabban láttunk reakciósnitteket, szerintem most is érdemes lesz figyelni ilyen apróságokra.

Van
egy olyan gyanúm, hogy az írók nem véletlenül hagyták életben azt a
tengerészgyalogost (Nowartot), akit Adama túszul ejtett, biztos elő
akarják venni ebben a részben, hogy segítsen, vagy valami. Annak is
örülnék, ha Hot Dog végre nem a flotta balfasza lenne, és jól elintézné
a levegőben Narchót, aki a Pegasus óta a bögyömben van. A cylonok a
bázishajón eddig elég erőteljesen kussoltak, remélem, valamit tenni is
szándékoznak ebben az epizódban. Bónusznak beraktam egy képet, ami
számomra nem élményrontó, inkább élményjavító: találkozunk még egy
paróka nélküli Tricia Helferrel!

 

* a múltkor
hülyeséget írtam, David Weddle és Bradley Thompson még nem vettek
búcsút, egy epizódjuk még hátravan. Ilyen termékeny évadja talán egy
írónak sem volt a BSG-ben, mint nekik.


Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/afogan/battlestar.freevo.hu/wp-includes/formatting.php on line 4359