Íme, az utolsó bejegyzés a Chicago Tribune interjúiból, amelyben
Michael Nankin rendező számol beszenvedélyesen a Sometimes a Great
Notion forgatásáról. Újabb megvilágításba kerül néhány jelenet és
karaktermotiváció, betekintést nyerünk a rendezés milyenségébe, és
megismerjük, milyen Ron Moore, amikor nem viselkedik visszafogottan.
Az epizódot az írósztrájk első heteiben forgatták, ezért egy
producer sem lehetett ott, hogy felügyelje a munkálatokat. Azt is csak
előző este tudtuk meg, hogy egyáltalán leforgathatjuk az epizódot. A
sztrájk előtti utolsó napon Ron összegyűjtötte a teljes stábot a CIC
díszletében, és egy szenvedélyes, érzelmes beszédet mondott. Remegő
hangon mondta el a show és a stáb iránti szeretetét és tiszteletét, a
csalódottságát amiatt, hogy nem lehet velünk a forgatáson, és végül a
teljes bizalmát bennem és a művészetemben, hogy képes leszek felügyelni
a sorozat lehetséges legutolsó epizódját. Az egyik legmegkapóbb dolog
volt, amit valaha mondtak nekem. Mindenki számára csodálatos pillanat
volt. A csöndes Ron Moore átváltozott Patton tábornokká. Annyira
elszorult a torka a beszéde végére, hogy csak megfordulni és elsétálni
tudott a végén. Egyenesen a reptérre ment.
Ha a sztrájk hat hónapnál tovább tartott volna, lebontották volna a
díszleteket, és ez lett volna a legeslegutolsó BSG-epizód. Ron Moore-ék
nem ezt a befejezést szánták, de sokat beszéltünk arról, hogy hogyan
vághatnánk meg úgy, hogy annak is megfeleljen.
Valami csodálatos dolog sült ki belőle. Az utolsó forgatás tudatában
mindenki élete legjobb munkáját végezte. A bátorság és a találékonyság,
az elhivatottság és az izzadságos munka mértéke egyszerűen lenyűgöző
volt — egy olyan sorozatnál, ahol eleve igen magasan van a mérce. A
stáb soha nem látott magasságokat ért el szakmailag és művészileg a
Sometimes a Great Notion elkészítése alatt. Még az időjárás is a
kezünkre játszott, sosem kellett megszakítanunk a forgatást a Földi
jelenetekre szánt három napban.
Tigh és Adama összetűzését a nap jobbik részére osztották be. Nagy
munka volt egy ilyen, érzelmi fordulatokkal teli részt leforgatni.
Eredetileg töredékesen írták meg, hogy részleteiben lássuk, míg a többi
jelenet flashbackekben bontakozik ki. Úgy döntöttünk, egyetlen hosszú
jelenetként vesszük fel, hogy az érzelmek fel tudjanak épülni, és
annyira jól sikerült így, hogy egyben is mutattuk be.
A jelenet az első néhány órában nem akart összejönni, de amikor Eddie Olmosszal és Michael
Hogannel forgatok, tudom, hogy nem kell pánikba esnem. Megbíztam
bennük, kísérleteztem, és nem álltam az útjába ennek a két nagyszerű
színésznek. A jelenet a végső formájában egyszerűen robbanékony.
Végeztem némi kutatást öngyilkosságokkal kapcsolatban Dualla
sztorija számára. Egyvalamiben megegyeztek a történetek: a barátok és a
család sosem látták előre a tragédiát. Úgy döntöttem, így játszom ki
Dualla sztoriját is. Nem akartam egy olyan nő történetét elmesélni, aki
a depresszióba süllyedve nem lel kiutat, inkább azt akartam, hogy találjon megnyugvást abban, hogy leszáll a buszról. Ebben a nyugalomban képes optimizmussal, bátorsággal és reménnyel megajándékozni az embert, akit szeret, egyfajta búcsúajándék gyanánt.
Amikor az öngyilkosság jelenetét forgattuk, Kandyse McClure dúdolni
kezdett egy dalt, miközben levetkőzött és lerakta az ékszereit. Ez nem
volt megírva, és teljesen váratlanul ért bennünket, de annyira
kísérteties és tökéletes volt abban a pillanatban. Egy altatódal a
hosszú álom előtt. Felhívtam a zeneszerzőnket, Bear McCrearyt, és
beszéltem vele a dologról. A dallam így egy témává fejlődött az
aláfestő zenében, beépült Dualla jeleneteinek szövetébe, sőt még azután
is, amikor a hullaházban látjuk.*
Mivel Michael Rymer ugyanakkor forgatta a tengerparton a Revelations
utolsó jelenetét (három órát fel kellett áldoznom az ütemtervemből!),
meg kellett állapodnunk valamiben a Föld látványvilágát illetően.
Leültünk, és az első dolog, amit kimondtunk, a következő volt: Ingmar
Bergman. Ezzel meg is beszéltük.Nagylátószögű lencséket használtunk, majdnem minden színt kivettünk, és hosszú vágásokkal dolgoztunk.
Ettől függetlenül, a forgatókönyvet Weddle és Thompson írta, szóval akármit csinálhattam, hősnek tűntem volna.
* Bear McCreary részletesen leírja az epizóddal kapcsolatos
tapasztalatait a blogján, és beszámol arról is, hogy hogyan vették föl
Kandyse McClure-ral utólag a dúdolását. A színésznő ugyanis nemcsak a
forgatás alatt, hanem a soundtrackhez is eldúdolta a dallamot, ezt hallhatjuk akkor, amikor Adama siratja őt. A dalocska valóban beépült Dee jeleneteibe, és kinőtte magát Dualla témájává. Az anyag valószínűleg rá fog kerülni a negyedik évad CD-jére.
Bear a leírását számos idézettel tűzdeli az íróktól és a rendezőtől egyaránt (ebből egy kicsit én is beidéztem), gyakorlatilag a fent olvasható és az ezelőtt posztolt visszaemlékezések java része helyet kap az ő írásában is, néha még pontosabban. Mindenkinek ajánlom Bear bejegyzését.