Posted on

Louis Hoshi admirális – írta Ák_

Abban az örömben lehet részem, hogy újabb vendégposztot
prezentálhatok a blogon, ez alkalommal Ák_ tollából, aki nem másra
vállalkozott, mint a BSG egyik közönségkedvenc mellékszereplőjének,
Hoshi hadnagynak a bemutatására. Nem is szaporítanám tovább a szót,
következzen a méltatlanul hanyagolt Karakterrajz rovat legújabb
darabja, köszönet érte a szerzőnek.

Sziasztok, én Ák_ vagyok. Első alkalommal
vendégbloggerkedek itt, hatalmas BSG (és
battlestar.freevo.hu)-rajongó vagyok, szerencsére
csak múlt augusztus óta (ha minden epizód között
1-1 hetet kellett volna várnom, nem beszélve az évadok
közti hónapokról, valószínűleg
lerágtam volna a saját karomat. Vagy talán
mindkettőt). Szóval ide először írok,
egyébként a liszteslada.blog.hu-ra szoktam írogatni
két másik BSG-rajongó bajtársammal
együtt. Ezt egyébként ajánlom
figyelmetekbe, elsősorban mert van rajta mindenféle
érdekes ez-az, másodsorban mert van külön egy
„Battlestar Galactica” tag, ami alatt találhattok
ezt-azt. Persze ismerve Freevo alaposságát és
munkájának minőségét, nagyon-nagyon
könnyen elképzelhető, hogy már itt is fent
vannak a videók, illetve egyes linkeket innen vettem, de azért
hátha mégis találtok valami jófélét.
Egyébként jelen post Hoshi-ról fog szólni,
és nagyon remélem, hogy élvezni fogjátok.
Jó olvasást.

Admiral Louis Hoshi

Bizonyára mindnyájatok előtt ott van a jelenet,
amikor Adama átadja az admirálisi csillagokat egy
kézbe, aztán kiderül, hogy Hoshi az. Abban is
biztos vagyok, hogy sokan kitaláltátok, hogy Hoshi lesz
az, még mielőtt felért volna a kamera a fejéhez,
sokaknak pedig hatalmas meglepetés volt. De! Megérdemli-e
az admirális rangját, illetve – pontosabban ezzel
erősen összefüggésben – hogyan érik
el az alkotók, hogy elhiggyük, hogy megérdemli?
Most erre próbálok majd meg válaszokat találni.

 

Nem tudom, ti hogy éreztetek, amikor megtudtátok.
Hangos tiltakozás, némán somolygó
helyeslés. Én konkrétan csak beleegyezni tudtam
a szokásosnál ráncosabb Hoshi láttán.
Nem volt bennem semmi ellenérzés, habár ha a
látvány előtt közlik velem, valószínűleg
azt mondom, hogy: „Na neee…”, és mégis.
Azóta pedig az „Admiral Hoshi” kifejezés(vagy
mi) a kedvencemmé vált, egyszerűen isteni
kimondani 🙂

Azt azért előrevetíteném, hogy ha nem
tetszett a személyválasztás, akkor valószínűleg
nem fogom tudni megszerettetni veled, és egyáltalán
nem is ez lenne a célom. Csak szeretném végigvenni
Hoshi általunk ismert életútjának
fontosabb állomásait, és talán egy-két
indokot adni arra, hogy miért elfogadható a végén
a kinevezés, hogyan tették a sokáig elhanyagolt
karaktert éretté és késszé a
feladatra, valamint hogy milyen eszközökkel érzékeltették
velünk ezt a változást.

Általunk ismert életút, első állomás:
sétál a Pegasus folyosóin, kísérgeti
Shaw-t. Nem egy nagy jellemrajz egyelőre. Persze a sorozatban
nem ez az első megálló Hoshi kapcsán, csak
időrendben. Vagyis itt már talán komplexebb
elképzelésük volt a készítőknek,
és már tudták, hogy kihez kell előzménykaraktert
készíteni. Későbbi, a sétáláshoz
hasonlóan – jelen témánk szempontjából
– érdektelen és használhatatlan
megjelenései is vannak a Razorban. Érdekesség,
hogy a sorozat mind a két nuke-szituációjában
ott van és cselekszik.

Második állomás, Pegasus és a
Resurrection Ship epizódok a második évad
közepén. Nem igazán tudom, mit gondoljak: egyetlen
egyszer mutatja a kamera az ’Adama vs Cain’ jelenet
alatt, első benyomásként talán leginkább
egy ijedt gyerekre hasonlít, bár egy kicsit jobban
megnézve – és természetesen a későbbieket
is beleszámolva, akarva-akaratlan – talán nem
(nem csak?) félelem van a szemében, hanem egyfajta
helytelenítés (is)? Nem tudom, de a gyerekes arc
kétségtelenül ott van, és határozottan
emlékszem, hogy annak idején ijedtnek éreztem
Hoshit, és körülbelül ’Na most mi
lesz?’-nek tudtam be az arckifejezését. Tényleg
nem egy rettegő halálfélelemről van szó,
csak olyan naivan ijedt.

Ezt tulajdonképpen azért veszem ilyen hosszan, mert az
alkotók összeraktak számunkra egy benyomást
Hoshiról – földi időszámítás
szerint először itt –, majd eljuttattak minket oda, hogy
admirálist csináltak belőle. Egyébként
direkt írtam időrendben a Razort és a Pegasus-t.
Mert érdekességként meg akartam jegyezni, hogy
szerintem ráncosabbra sminkelték Hoshit a Razorban.
Persze nem túlzottan, éppen egy kicsit, hogy az ’ijedt
kölyök’ csak simán ’kölyökre’
cserélődjön. Az én tippem az lenne, hogy már
itt érezhették az alkotók, hogy vele talán
kezdhetnek majd valamit, és a negyedik évadba már
úgy akarták bevezetni, mint aki úgy néz
ki, mintha rendelkezne bizonyos tapasztalatokkal. (Addig nem merek
elmenni, hogy már ott tudták Moore-ék, hogy mi
lesz a vége. Illetve el mernék, de szerintem nem
tudták)

Apropó tapasztalatok, kétségkívül
van neki belőle bőven. Jó sok parancsnok alatt
szolgált, a három leghosszabb Cain és a két
Adama lehetett, de meg kell említeni Fisket, Garnert, valamint
– a negyedik évad hetedik részétől rövid
időn keresztül – Tight is. Tehát ha valaki
tanult már valamit a felettesei hibáiból,
illetve a különböző vezénylési
stílusokból, akkor az ő. Vagy legalábbis
potenciális esélyes. Tehát ilyen szempontból
logikus, ezt kipipálhatjuk.

De ugye, de ugye, jön a mindnyájunk számára
– bár más-más okokból –
feledhetetlen pillanat, amikor kiderül a Gaetával való
szerelmi viszonya. Itt egyébként még mindig egy
kicsit gyerekes, illetve talán nem is ez a jó szó.
Akárhogyis, halálpontosan jeleníti meg az
eszetlen szerelmest. Az indok talán nem ez, de a naivság
egyszerűen sugárzik belőle a webisode-ok végén.
Az elején pedig megtudjuk, hogy tulajdonképpen lopott –
méghozzá Gaetáért, Gaetának –
a gyengélkedőről (persze a lopás ténye
nem száz százalék, de legjobb esetben is a
„szerezni” szót használhatjuk), majd a
legkisebb reménnyel felvértezve megállás
nélkül keresi az eltűnt Raptort. Majd az említett
szakít vele, amire már leírtam a reakcióját.
Egyébként nem véletlenül hoztam az imént
szóba, hogy mindkét esetben ő készül
atomot indítani, ugyanis a gyógyszerlopás ilyen
szempontból is érdekes. Hiszen Hoshi nemhogy nem szól
semmit, de egy csöppnyi megrendülés nélkül
teljesíti Adama atom-parancsát, amire még Tigh
is csak csukott szemmel mer gondolni. Persze mindez felfogható
Cain lenyomataként is, de akkor is: bár nagyon explicit
módon, de a lopás is megerősíti azt, hogy
mennyire szereti Gaetát, nem véletlenül
’mocskolták be’ ezt a karaktert, ezzel is
súlyosabbá akarták tenni a kapcsolatukat, és
ily módon a szakításukat is.

Tehát azt hiszem, megegyezhetünk, hogy hatalmas
traumaként éri a szakítás. A lázadásos
részben a kapcsolatukról csak annyit tudunk meg, hogy a
CIC telefonján beszélgetve is tegezik egymást,
ami azért egy ilyen katonai légkörben minimum
barátságra utal. Ennek ellenére nem csatlakozik
a lázadáshoz – igazából nem
meglepő, olyan értelemben, hogy nem tudnám
elképzelni Hoshit a lázadók oldalán. De
nem is a nem csatlakozás a lényeg, hanem a felfedezés,
hogy mit tesz Gaeta. Ez tovább növeli azt a sokkot, amit
talán még mindig nem hevert ki teljesen. Bár
nincs rá különösebb hangsúly fektetve,
de Hoshi arckifejezésén a meglepetésen kívül
már jól látszik a teljes kiábrándultság
is, ezt már akkor is határozottan így éreztem.
Kár, hogy nem vitték tovább a sztoriját,
de mindenképpen a lázadás tehette fel az i-re a
pontot a karakter számára. De ezt nem a lázadós
részben tudjuk meg, hanem a következő állomásunkon.

Ami egyben az utolsó is a kinevezés előtt. Éspedig
nem más, mint az a bizonyos kávékiöntés
a CIC taktikai asztalára. Ez ugyan a legkevésbé
sem formálja tovább a jellemét, de egy
nagyon-nagyon fontos momentum. Itt van megmutatva a végleges
Hoshi, az, aki az egész út, az egész fejlődés
legvégén áll. Természetesen nem a
kávétörlés a lényeg, hanem az,
ahogyan Tighjal beszél. Sehol egy csepp megszeppentség,
a kezdetben erős ijedtség teljesen eltűnt –
véleményem szerint ezért kellett a kávé.
Mármint azért, mert: Tightól a legtöbb
ember – a második évad Hoshija valószínűleg
különösen – fél, akkor is, ha nem csinált
semmit. Ennek ellenére egy igencsak súlyos hiba után
csak egy nyugodt elnézést vet oda az ezredesnek.
Gondoljunk csak bele, ugyan Tigh is hatalmas változáson
ment keresztül, de ő tulajdonképpen „az egyik
leggonoszabb első tiszt”, és tényleg majdnem
mindenki fél tőle. Ezt tovább erősíti,
hogy Hoshi egy már-már nemtörődöm
félmondattal válaszol Tighnak az epizód végén,
amikor az ezredes azt kérdezi tőle, hogy eldöntötte-e
már, hogy megy-e a küldetésre. Természetesen
nem arról van szó, amit mond, hanem arról,
ahogyan mondja. Ha ezt összehasonlítjuk a korábbi
– akárcsak a szerelmi trauma előtti –
Hoshival, akkor azt hiszem, beláthatjuk a hatalmas változást.
Ezt a részletet mindenképpen érdemes újranézni,
ha érdekel a téma. Tizenkilencedik epizód
19:55-nél és 34:20-nál. Mellesleg megemlítendő,
hogy a haja is megváltozott, gondolom ezzel is éreztetni
akarták a változást, ami egyébként
egyértelmű, de mégsincs kimondva hangsúlyosan,
tulajdonképpen csak utalgatnak rá, és a
tudatalattinkat próbálják róla meggyőzni.
De ha tüzetesebben megvizsgáljuk az eseményeket,
rájöhetünk, hogy a vége felé már
egy nagyon is gondosan felépített változásról
van szó.

(és persze megemlítendő Tightól az utólag
erősen röhögésre sarkalló „You
will never make Admiral like that” mondat)

És így értünk el oda, hogy már
nemhogy nem lepődtem meg, hanem egy gondolatbeli bólintással
nyugtáztam a kinevezését, bár azért
előre nem tudtam volna kitalálni. Ami nem baj. Egyébként,
ha valakinek nem lenne tiszta, Hoshi jelentkezik a küldetésre.
Nekem először furcsa volt, mert nem emlékeztem, és
utólag nem illett bele a kiábrándult, gyökeresen
megváltozott személyiségébe, hogy ne
menjen. De aztán újranéztem, és
megértettem.

Nektek pedig a következőket javaslom, ha valami nem lenne
tiszta a postomban (ami könnyen előfordulhat, mert sokszor
nem fogalmazok érthetően): Kérdezzetek/kritizáljatok
nyugodtan akár itt kommentben, akár az e-mail címemen,
akár a liszteslada.blog.hu–n, szintén
kommentben. Remélem azért élveztétek a
kis, (nagyon) amatőr elemzésemet.

Ák_

http://liszteslada.blog.hu

ak.lisztesladablog@gportal.hu

Posted on

A tévé legegyszerűbb házaspárja

Az Agathon házaspár méltán nevezhető a Battlestar Galactica legjobb kapcsolatának, már csak a gének kiváló kombinációja miatt is (és nem, nem a faji keveredésre gondolok), de ők az egyetlenek, akik tisztán és kölcsönösen szerethetik egymást, ellentétektől és akadályoktól mentesen egymáséi lehetnek.

Agathonék

Ennek az az egyszerű oka van, hogy a férj és a feleség a lelkileg legkevésbé elfuserált karakterek a sorozatban, ezért egyúttal a legszerethetőbbek is, elvégre nincs hibájuk, ami a nézők nemtetszését tudná kiváltani. Épp emiatt van herótom tőlük, de ettől még őket is megilleti a tisztességes bánásmód, így most ők kerülnek terítékre, hiszen a blog se szólhat mindig csupa jó dologról. A tovább mögött kiderül, miért működik Helo és Athena kapcsolata felhőtlenül, és miért Sharon az egyik legérdekesebb, mégis unalmas figurája a történetnek.

Helóról, azaz Karl C. Agathonról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egy kidolgozott karakter lenne a Battlestar Galacticában. Ha hasonlítanom kéne valakihez, akkor olyan, mint a Star Trekben a gyerekek (istenem, mennyire nem tudtak gyerekeket írni abban a sorozatban). Közös bennük, hogy van egy-két fontosabb, elnagyolt jellemvonásuk, amivel ráadásul általában az agyára mennek a nézőnek, viszont mindig képviselnek valamilyen értéket, ami miatt az írók kényszeresen szerepeltetni akarják őket.

Helo esetében szerencsére a jellemzők nem idegesítőek, mint Wesley Crusher strébersége és Jake Sisko létezése, viszont a BSG homályos, sosem teljesen egyenes mondandójából nagyon kilóg az erkölcsösségével, a sziklaszilárd elveivel és a feltétlen hűségével. Ebben a sorozatban általában jelentős emberi hibák jellemzőek a karakterekre, nem megkérdőjelezhetetlen erények. 


Muszáj volt berakni ezt a képet Grace Parkról, de akkor már a női olvasókat sem hagyhattam figyelmen kívül…

Egy átlagos tévéprodukciót simán el bírna vinni a hátán egy ilyen figura, de a BSG-ben máshoz vagyunk szokva. Érezhetően nem tudtak mit kezdeni vele az írók a legelején, hiszen nem volt előre kidolgozva a szerepe és a jelleme, csak utólag írták vissza a történetbe. Ellenben a felesége, Sharon Agathon az egyik legalaposabban megismert cylon, mégis nehéz róla olyan szuperlatívuszokban beszélni, mint ami megilleti Sixet a számtalan alteregójáért. 

Athenáról tudjuk, hogy abban alapvetően különbözik Boomer hívójelű alteregójától, hogy sosem tápláltak belé hamis emlékeket, mindig tudatában volt faji hovatartozásának, csak néhány halvány tapasztalaton osztozott a Galacticára beépített társától, mégis az emberek mellé állt.


Hera megfogantatása. A világító gerinc bizonyára annak a jele, hogy a cylon szerelemből szexel

A cylonok többségéről elmondható, hogy nem lehetnek túlságosan idősek, legalábbis a fejlődésüket befolyásoló emlékek nem nyúlnak vissza olyan régre. Tudjuk, hogy képesek érzelmekre és tapasztalásra, mi több, fizikailag szinte teljesen emberiek, ám a megszületést, a kora gyermekkort, a kamaszságot és a felnőtté válást sosem élhetik meg. Kifejlett emberként látják meg a napvilágot, így nem esnek át olyan hormonális viharokon, mint egy, az Ödipusz-komplexusával megbírkózó kisgyermek, vagy egy, az életet megtapasztalni kezdő serdülő. 

Ebből kifolyólag az emberi emóciók legnagyobb részét csak utánozni tudják, illetve csak sejthetik, hogy a bennük dúló érzelmek azonosak a teremtőikéivel. Míg Boomer a hamis emlékeinek köszönhetően teljes értékű ember lehetett volna, addig Athena gyakorlatilag egy négy-öt éves gyermek agyával létezik egy felnőtt testben. Az érzései olyanok, mintha baltával faragták volna őket, a döntései és a motivációi végletesen polarizáltak, a világot feketén és fehéren látja.


A híres-hírhedt cylon threesome

Tudjuk, hogy a cylonok számára (társadalom, nevelés, pszichikai fejlődés hiányában) nincsenek erkölcsi korlátok egymás között, vagyis számukra mindennapos a szexualitás, kortól, nemtől, létszámtól függetlenül, pusztán az élvezetért, ahogy azt egy érzelemmentes replikánstól el is várja az ember. Magyarán a cylonok nem azért "gépiesek", hogy Cavil szavával éljek, mert programozták az agyukat, hanem mert nem tudtak bennük kifejlődni az érzelmek úgy, mint egy emberben.

Amikor Sharon Capricán életében először emberrel folytat aktust, megtapasztalja a valódi, kölcsönös érzelmeket. A pilótát megfigyelve próbálja megmagyarázni a saját érzéseit, és arra a következtetésre jut, hogy szerelmes az első emberbe, akivel találkozott. Hasonlóan egyszerűen alakul a továbbiakban is a férfival való kapcsolata: ha már – úgymond – szerelmes belé, bármit is jelentsen ez, akkor hozzámegy feleségül, gyermeket szül neki, ahogy azt az emberek csinálják. 


A család kicsi kincse

Ugyanilyen bárdolatlan módszerrel közelíti meg a cylon-ember kérdést is, miután elkötelezi magát az utóbbi faj mellett: a saját népét ugyan nem feltétlenül gyűlöli, de ha már meghozta a döntését, akkor megszakít minden kapcsolatot velük, és végül ellenségesen viselkedik velük, ahogy azt egy végletember tenné.

Kevés érzés tölti meg az elméjét, azok többsége is a "szeretet-utálat"-"hűség-ellenségesség" koordináta-rendszerének végpontjain helyezkedik el. Nem csoda, hogy a Guess What's Coming to Dinner végén, gyermekét féltve meglövi Natalie-t, annak ellenére, hogy biztos lehet benne, nem ő jelent veszélyt Herára. Egy felnőtt ember tudta volna kezelni a helyzetet, Sharon Agathon nem. Ugyanezek a kezdetleges elvek vezérlik akkor is, mikor a másolatainak kijelenti, hogy a választott oldalhoz ragaszkodni kell, nem lehet kiszállni, amikor a dolgok rosszra fordulnak.

Emiatt konfliktusmentes a kapcsolata Helóval is, hiszen miután az emberi szokásoknak megfelelően elkötelezte magát mellette, már nem lehet helye ellentéteknek. Karl eközben a hűség mintaképe, aki szintén elvből képtelen lenne ellentétbe keveredni a feleségével. Nem csoda hát, hogy felhőtlen a szerelmük és sziklaszilárd a házassági kötelékük: ennél többet nem lehet elvárni az egyszerű, elnagyolt érzésektől motivált emberektől. 

Ennek ellenére az írók újra és újra képesek elővenni és érdekessé tenni a történetüket, megríkatni bennünket a tragédiájukkal, egyszóval felemelni őket a többi karakter szintjére. Ugyan meglehetősen gyenge láncszemei a produkciónak, de ha azt vesszük, hogy egy többször ekkora nézettségű Hősökben vagy Szökésben az összes figura ennyire van kidolgozva, máris nem lehet okunk a panaszra.

Posted on

A tévé legegyszerűbb házaspárja

Az Agathon házaspár méltán nevezhető a Battlestar Galactica legjobb kapcsolatának, már csak a gének kiváló kombinációja miatt is (és nem, nem a faji keveredésre gondolok), de ők az egyetlenek, akik tisztán és kölcsönösen szerethetik egymást, ellentétektől és akadályoktól mentesen egymáséi lehetnek.

Agathonék

Ennek az az egyszerű oka van, hogy a férj és a feleség a lelkileg legkevésbé elfuserált karakterek a sorozatban, ezért egyúttal a legszerethetőbbek is, elvégre nincs hibájuk, ami a nézők nemtetszését tudná kiváltani. Épp emiatt van herótom tőlük, de ettől még őket is megilleti a tisztességes bánásmód, így most ők kerülnek terítékre, hiszen a blog se szólhat mindig csupa jó dologról. A tovább mögött kiderül, miért működik Helo és Athena kapcsolata felhőtlenül, és miért Sharon az egyik legérdekesebb, mégis unalmas figurája a történetnek.


Helóról, azaz Karl C. Agathonról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egy kidolgozott karakter lenne a Battlestar Galacticában. Ha hasonlítanom kéne valakihez, akkor olyan, mint a Star Trekben a gyerekek (istenem, mennyire nem tudtak gyerekeket írni abban a sorozatban). Közös bennük, hogy van egy-két fontosabb, elnagyolt jellemvonásuk, amivel ráadásul általában az agyára mennek a nézőnek, viszont mindig képviselnek valamilyen értéket, ami miatt az írók kényszeresen szerepeltetni akarják őket.

Helo esetében szerencsére a jellemzők nem idegesítőek, mint Wesley Crusher strébersége és Jake Sisko létezése, viszont a BSG homályos, sosem teljesen egyenes mondandójából nagyon kilóg az erkölcsösségével, a sziklaszilárd elveivel és a feltétlen hűségével. Ebben a sorozatban általában jelentős emberi hibák jellemzőek a karakterekre, nem megkérdőjelezhetetlen erények. 


Muszáj volt berakni ezt a képet Grace Parkról, de akkor már a női olvasókat sem hagyhattam figyelmen kívül…

Egy átlagos tévéprodukciót simán el bírna vinni a hátán egy ilyen figura, de a BSG-ben máshoz vagyunk szokva. Érezhetően nem tudtak mit kezdeni vele az írók a legelején, hiszen nem volt előre kidolgozva a szerepe és a jelleme, csak utólag írták vissza a történetbe. Ellenben a felesége, Sharon Agathon az egyik legalaposabban megismert cylon, mégis nehéz róla olyan szuperlatívuszokban beszélni, mint ami megilleti Sixet a számtalan alteregójáért. 

Athenáról tudjuk, hogy abban alapvetően különbözik Boomer hívójelű alteregójától, hogy sosem tápláltak belé hamis emlékeket, mindig tudatában volt faji hovatartozásának, csak néhány halvány tapasztalaton osztozott a Galacticára beépített társától, mégis az emberek mellé állt.


Hera megfogantatása. A világító gerinc bizonyára annak a jele, hogy a cylon szerelemből szexel

A cylonok többségéről elmondható, hogy nem lehetnek túlságosan idősek, legalábbis a fejlődésüket befolyásoló emlékek nem nyúlnak vissza olyan régre. Tudjuk, hogy képesek érzelmekre és tapasztalásra, mi több, fizikailag szinte teljesen emberiek, ám a megszületést, a kora gyermekkort, a kamaszságot és a felnőtté válást sosem élhetik meg. Kifejlett emberként látják meg a napvilágot, így nem esnek át olyan hormonális viharokon, mint egy, az Ödipusz-komplexusával megbírkózó kisgyermek, vagy egy, az életet megtapasztalni kezdő serdülő. 

Ebből kifolyólag az emberi emóciók legnagyobb részét csak utánozni tudják, illetve csak sejthetik, hogy a bennük dúló érzelmek azonosak a teremtőikéivel. Míg Boomer a hamis emlékeinek köszönhetően teljes értékű ember lehetett volna, addig Athena gyakorlatilag egy négy-öt éves gyermek agyával létezik egy felnőtt testben. Az érzései olyanok, mintha baltával faragták volna őket, a döntései és a motivációi végletesen polarizáltak, a világot feketén és fehéren látja.


A híres-hírhedt cylon threesome

Tudjuk, hogy a cylonok számára (társadalom, nevelés, pszichikai fejlődés hiányában) nincsenek erkölcsi korlátok egymás között, vagyis számukra mindennapos a szexualitás, kortól, nemtől, létszámtól függetlenül, pusztán az élvezetért, ahogy azt egy érzelemmentes replikánstól el is várja az ember. Magyarán a cylonok nem azért "gépiesek", hogy Cavil szavával éljek, mert programozták az agyukat, hanem mert nem tudtak bennük kifejlődni az érzelmek úgy, mint egy emberben.

Amikor Sharon Capricán életében először emberrel folytat aktust, megtapasztalja a valódi, kölcsönös érzelmeket. A pilótát megfigyelve próbálja megmagyarázni a saját érzéseit, és arra a következtetésre jut, hogy szerelmes az első emberbe, akivel találkozott. Hasonlóan egyszerűen alakul a továbbiakban is a férfival való kapcsolata: ha már – úgymond – szerelmes belé, bármit is jelentsen ez, akkor hozzámegy feleségül, gyermeket szül neki, ahogy azt az emberek csinálják. 


A család kicsi kincse

Ugyanilyen bárdolatlan módszerrel közelíti meg a cylon-ember kérdést is, miután elkötelezi magát az utóbbi faj mellett: a saját népét ugyan nem feltétlenül gyűlöli, de ha már meghozta a döntését, akkor megszakít minden kapcsolatot velük, és végül ellenségesen viselkedik velük, ahogy azt egy végletember tenné.

Kevés érzés tölti meg az elméjét, azok többsége is a "szeretet-utálat"-"hűség-ellenségesség" koordináta-rendszerének végpontjain helyezkedik el. Nem csoda, hogy a Guess What's Coming to Dinner végén, gyermekét féltve meglövi Natalie-t, annak ellenére, hogy biztos lehet benne, nem ő jelent veszélyt Herára. Egy felnőtt ember tudta volna kezelni a helyzetet, Sharon Agathon nem. Ugyanezek a kezdetleges elvek vezérlik akkor is, mikor a másolatainak kijelenti, hogy a választott oldalhoz ragaszkodni kell, nem lehet kiszállni, amikor a dolgok rosszra fordulnak.

Emiatt konfliktusmentes a kapcsolata Helóval is, hiszen miután az emberi szokásoknak megfelelően elkötelezte magát mellette, már nem lehet helye ellentéteknek. Karl eközben a hűség mintaképe, aki szintén elvből képtelen lenne ellentétbe keveredni a feleségével. Nem csoda hát, hogy felhőtlen a szerelmük és sziklaszilárd a házassági kötelékük: ennél többet nem lehet elvárni az egyszerű, elnagyolt érzésektől motivált emberektől. 

Ennek ellenére az írók újra és újra képesek elővenni és érdekessé tenni a történetüket, megríkatni bennünket a tragédiájukkal, egyszóval felemelni őket a többi karakter szintjére. Ugyan meglehetősen gyenge láncszemei a produkciónak, de ha azt vesszük, hogy egy többször ekkora nézettségű Hősökben vagy Szökésben az összes figura ennyire van kidolgozva, máris nem lehet okunk a panaszra.

Posted on

Doktor, doktor

Az érdemtelenül ritkán látogatott rovatom ez alkalommal kissé rendhagyó lesz, mert képtelenség, hogy egy negyedik évadját taposó sorozat egyik fő karakterét teljes mélységéig kivesézzem. Sint már így is teljes személyiségprofilt készített róla, én most megpróbálom lerántani a leplet Dr. Gaius Baltar sötét múltjáról, arról, amelyik a megszületése elé nyúlik vissza. A Final Five ismeretlen története után itt van a doktoré is, lássuk, az ő figuráját honnan merítette Ronald D. Moore.

A fenti képen nem James Callis és az egyik imitátora látható, hanem – Star Trek-nézőknek nem kell bemutatnom – Alexander Siddig, azaz Julian Bashir, akire a második "doktor" vonatkozik a címben. Ő volt ugyanis a Deep Space Nine piszkos titkot rejtegető orvosa. Vajon puszta véletlen, hogy a mindkét sorozat fölött atyáskodó Ronald D. Moore egy hozzá ennyira hasonló színészt kasztingolt Baltar szerepére? A tovább mögött meglátjuk.

Alexander Siddigről tudni kell, hogy Szudánban látta meg a napvilágot egy kicsit más néven, de angol anyja révén Nagy-Britanniában nőtt fel, és ott tanulta meg a Received Pronounciationt, azt a beszédstílust, amit még az anyanyelvű angolok is úgy tanulnak, és nagyjából két százalékuk beszéli összesen. Muszlim vallásúnak tartja magát.

James Callis egy kelet-európából származó zsidó család tagja, de született londoni. Ugyan a természetes akcentusa kicsit más, de a színészeti akadémián elsajátította azt az RP-t, amelyet Dr. Gaius Baltarként is használ, akárcsak Siddig tette Bashir szerepében. A két színész között hat év korkülönbség van, és fizikai felépítésük is eltér, ám az arcvonásaikban nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. Az orruk egyforma, a szemeik nagy, kerek szemek, összességében véve ugyanolyan ártatlan, naiv a fizimisájuk. A színészi játékuk is megdöbbentően hasonló, magukban hordoznak némi gyermeki esetlenséget és valami felsőbbrendű kulturáltságot egyaránt, amelyet a perfekt brit akcentusok csak erősítenek.

A Battlestar Galactica indulásakor (mikor még hatmillióan nézték az első epizódokat…) sokakat egyszerűen nem lehetett meggyőzni, hogy nem Alexander Siddig játssza Baltar doktort. Ma már ugyan nem fordul elő ilyesmi, de 2004-2006 között a rajongói találkozókon szégyenletesen sokan kértek Siddigtől autogramot Baltar-fotóra, és ugyanúgy Callistől Dr. Bashir képére. Mindketten hamar megszokták a kínos helyzetet, és mosolyogva írták alá egymás fényképeit azzal, hogy "Juliának James Callistől, NEM Alexander Siddigtől", és ellenkezőleg.

Hogy mi az oka a véletlen egybeesésnek, hogy két, egymásra ennyire zavarbaejtően hasonlító ember szerepeljen doktorként Ronald D. Moore egy-egy sorozatában, arra konkrét bizonyíték nincs, de az igazság az, hogy nemcsak a színészek, hanem a karaktereik közti egyezések is szembetűnőek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 2004-ben a brit színész kapta meg Baltar szerepét, ám az igazat megvallva David Eick volt az, aki James Callis meghallgatása után jóformán nem is volt hajlandó más aspiránsokkal foglalkozni, tudta, hogy megtalálta az emberét. Ennek ellenére nem sikkadhatunk el bizonyos tények fölött.

Ron Moore a harmadik évadban csatlakozott a DS9 írói stábjához, így kellett elboldogulnia a már kidolgozott karakterekkel. Akkor még meglehetősen szórakoztató, de egyoldalú karakternek ismerhettük meg hősünket, Dr. Bashirt: a Csillagflotta egyik legtehetségesebb orvosának indult, aki sohase beszélt a múltjáról és a családi hátteréről, ellenben roppantul művelt és jó modorú férfinak ismerhettük meg, aki a szakmáján kívül is számtalan dolog iránt érdeklődött. A sorozat folyamán megismertük szenvedélyét a történelem és a sportok iránt is, ismeretei igen széles skálát lefedtek. Mindemellett imádta a nőket, a viselkedése azonban igencsak esetlen, néha komikus és nevetséges volt. És rejtegetett egy nagy titkot.

Miután megismertük szerencsétlen sorsú, a társadalom számára meglehetősen haszontalan szüleit, nemsokára kiderült a doktorról, hogy születési rendellenességgel látott napvilágot, szellemileg jócskán elmaradt a társaitól. A Bashir család mindent megtett azért, hogy egyetlen gyermeküket alávethessék egy illegális génmanipulációs eljárásnak, amelynek eredményeként a fiatal Julianből igazi lángelme vált, az agya olyan gyorsan forgott, hogy vissza kellett magát fognia, hogy ne tűnjön ki az iskolában.

Azok után, hogy minderről tudomást szereztek a kollégái is, nem titkolta tovább a tehetségét. Fejben gyorsabban számolt, mint a komputer, és, ami azt illeti, egy hozzá hasonló kis csapattal egy alkalommal kiszámolta a Föderáció számára a lehető legoptimálisabb jövőt, azaz megjósolta az elkövetkező harminc-ötven év történéseit. Ebben az új szerepben már egy sokkal komolyabb, aligha nevetséges személyiség vált a doktorból. Nem fogjátok elhinni, kinek köszönhette az ötödik évadban ezt a változást a karakter: Ronald D. Moore-nak. Ő volt az, aki kitalálta az egész koncepciót adoktor rejtett zsenialitásáról.

Hozzá képest Dr. Gaius Baltar szegény sorban nőtt föl, és sosem beszélt senkinek a múltjáról és a családi hátteréről. Ennek ellenére a flotta legműveltebb és legjobb modorú férfijaként ismertük meg, akinek az ismeretei gyakorlatilag az összes létező természettudományra kiterjednek valamennyire. Köztudottan imádja a nőket, ám gyakran kerül miattuk nevetséges helyzetekbe (különösen, ha egy bizonyos képzeletbeli szőke nőről van szó), és esetlen viselkedése gyakran vezet komikus helyzetekhez. És rejteget egy nagy titkot.

Mindmáig nem tudja róla senki – bár egy alkalommal csaknem lelepleződött -, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Erről a történetről nem beszélek sokat, hiszen mindenki ismeri, de érdemes megjegyezni, hogy Bashirhez hasonlóan nehezen tört fel a szülői körülményekből, igaz, teljesen önerőből jutott oda, ahova. A brilliáns elméje tette híressé, és szeretett is kérkedni vele. Pillanatok alatt számolt ki fejben bonyolult összefüggéseket, képes volt memorizálni a cylonok asztrometriai adatait a Föld felé vezető útról, és – feltehetően szintén elképesztő elméjének köszönhetően – meg tudja jósolni a jövő történéseit.

Ugyan nem látja olyan tudatosan és olyan pontosan az elkövetkezendő eseményeket, mint Bashir és génmanipulált csapata, de valószínűleg valahol tudat alatt képes felfedezni bizonyos mintákat az univerzumban (ld. Leoben a Flesh and Bone-ban), amelyekből kikövetkezteti a saját maga számára legoptimálisabb jövőt. Igaz, ezt egy skizoid személyiség, egy Tricia Helfernek kinéző alteregó segítségével teszi, de akkor is teszi (legalábbis a materialista nézet szerint, amelyben virtuális Six nem isten angyala). Miután Baltar is átmegy a saját nehéz időin, és átesik némi karakterváltozáson, ő is veszít komikusságából, és a sorozat végére egészen más szerepkörbe kerül, mint amelyben az elején megismertük – épp úgy, mint Dr. Bashir.

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki belelátja ezeket a hasonlóságokat a két karakterbe, de nem tagadhatjuk le, hogy mindketten a zseni szerepét töltötték be a sorozataikban, nőimádók, esetlenek és komikusak voltak, és a fejlődésük között is vonhatók párhuzamok. Dr. Bashir az egyik legérdekesebb személyisége volt a Deep Space Nine-nak, és elkerülhetetlen, hogy olyasvalaki, aki ennyi évet töltött már el alkotóként a sci-fi műfajban, ne használjon fel újra olyan dolgokat, amelyek egyszer már beváltak. Baltar talán csak a legszembetűnőbb példája annak, hogy mi mindent örökölt a nagy elődöktől a Battlestar Galactica, amely írói stábjának felében veterán Star Trek-írókat tisztelhetünk.


Callis már viccet is űzött a gyakori félreértésből

Posted on

Doktor, doktor

Az érdemtelenül ritkán látogatott rovatom ez alkalommal
kissé rendhagyó lesz, mert képtelenség, hogy egy negyedik évadját
taposó sorozat egyik fő karakterét teljes mélységéig kivesézzem. Sint
már így is teljes személyiségprofilt készített róla, én most
megpróbálom lerántani a leplet Dr. Gaius Baltar sötét múltjáról, arról,
amelyik a megszületése elé nyúlik vissza. A Final Five ismeretlen
története után itt van a doktoré is, lássuk, az ő figuráját honnan
merítette Ronald D. Moore.

A
fenti képen nem James Callis és az egyik imitátora látható, hanem –
Star Trek-nézőknek nem kell bemutatnom – Alexander Siddig, azaz Julian
Bashir, akire a második "doktor" vonatkozik a címben. Ő volt ugyanis a Deep
Space Nine piszkos titkot rejtegető orvosa. Vajon puszta véletlen, hogy
a mindkét sorozat fölött atyáskodó Ronald D. Moore egy hozzá ennyira
hasonló színészt kasztingolt Baltar szerepére? A tovább mögött
meglátjuk.

Alexander Siddigről tudni kell, hogy Szudánban látta meg a
napvilágot egy kicsit más néven, de angol anyja révén Nagy-Britanniában
nőtt fel, és ott tanulta meg a Received Pronounciationt, azt a
beszédstílust, amit még az anyanyelvű angolok is úgy tanulnak, és
nagyjából két százalékuk beszéli összesen. Muszlim vallásúnak tartja
magát.

James Callis egy kelet-európából származó zsidó család tagja, de
született londoni. Ugyan a természetes akcentusa kicsit más, de a
színészeti akadémián elsajátította azt az RP-t, amelyet Dr. Gaius
Baltarként is használ, akárcsak Siddig tette Bashir szerepében. A
két színész között hat év korkülönbség van, és fizikai felépítésük is
eltér, ám az arcvonásaikban nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot. Az
orruk egyforma, a szemeik nagy, kerek szemek, összességében véve
ugyanolyan ártatlan, naiv a fizimisájuk. A színészi játékuk is megdöbbentően hasonló, magukban hordoznak némi gyermeki esetlenséget és valami felsőbbrendű kulturáltságot egyaránt, amelyet a perfekt brit akcentusok csak erősítenek.

A Battlestar Galactica indulásakor (mikor még hatmillióan
nézték az első epizódokat…) sokakat egyszerűen nem lehetett
meggyőzni, hogy nem Alexander Siddig játssza Baltar doktort. Ma már
ugyan nem fordul elő ilyesmi, de 2004-2006 között a rajongói
találkozókon szégyenletesen sokan kértek Siddigtől autogramot
Baltar-fotóra, és ugyanúgy Callistől Dr. Bashir képére. Mindketten
hamar megszokták a kínos helyzetet, és mosolyogva írták alá egymás
fényképeit azzal, hogy "Juliának James Callistől, NEM Alexander
Siddigtől", és ellenkezőleg.

Hogy mi az oka a véletlen egybeesésnek, hogy két, egymásra ennyire zavarbaejtően hasonlító ember szerepeljen doktorként Ronald
D. Moore egy-egy sorozatában, arra konkrét bizonyíték nincs, de az
igazság az, hogy nemcsak a színészek, hanem a karaktereik közti egyezések is
szembetűnőek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 2004-ben a brit
színész kapta meg Baltar szerepét, ám az igazat megvallva David Eick
volt az, aki James Callis meghallgatása után jóformán nem is volt
hajlandó más aspiránsokkal foglalkozni, tudta, hogy megtalálta az
emberét. Ennek ellenére nem sikkadhatunk el bizonyos tények fölött.

Ron Moore a harmadik évadban csatlakozott a DS9 írói
stábjához, így kellett elboldogulnia a már kidolgozott karakterekkel.
Akkor még meglehetősen szórakoztató, de egyoldalú karakternek
ismerhettük meg hősünket, Dr. Bashirt: a Csillagflotta egyik
legtehetségesebb orvosának indult, aki sohase beszélt a múltjáról és a
családi hátteréről, ellenben roppantul művelt és jó modorú férfinak
ismerhettük meg, aki a szakmáján kívül is számtalan dolog iránt
érdeklődött. A sorozat folyamán megismertük szenvedélyét a történelem
és a sportok iránt is, ismeretei igen széles skálát lefedtek.
Mindemellett imádta a nőket, a viselkedése azonban igencsak esetlen,
néha komikus és nevetséges volt. És rejtegetett egy nagy titkot.

Miután megismertük szerencsétlen sorsú, a társadalom
számára meglehetősen haszontalan szüleit, nemsokára kiderült a
doktorról, hogy születési rendellenességgel látott napvilágot,
szellemileg jócskán elmaradt a társaitól. A Bashir család mindent
megtett azért, hogy egyetlen gyermeküket alávethessék egy illegális
génmanipulációs eljárásnak, amelynek eredményeként a fiatal Julianből
igazi lángelme vált, az agya olyan gyorsan forgott, hogy vissza kellett
magát fognia, hogy ne tűnjön ki az iskolában.

Azok után, hogy minderről tudomást szereztek a kollégái is, nem titkolta tovább a tehetségét.
Fejben gyorsabban számolt, mint a komputer, és, ami azt illeti, egy
hozzá hasonló kis csapattal egy alkalommal kiszámolta a Föderáció
számára a lehető legoptimálisabb jövőt, azaz megjósolta az elkövetkező
harminc-ötven év történéseit. Ebben az új szerepben már egy sokkal
komolyabb, aligha nevetséges személyiség vált a doktorból. Nem fogjátok
elhinni, kinek köszönhette az ötödik évadban ezt a változást a
karakter: Ronald D. Moore-nak. Ő volt az, aki kitalálta az egész
koncepciót adoktor rejtett zsenialitásáról.

Hozzá képest Dr. Gaius Baltar szegény sorban nőtt föl, és
sosem beszélt senkinek a múltjáról és a családi hátteréről. Ennek
ellenére a flotta legműveltebb és legjobb modorú férfijaként ismertük
meg, akinek az ismeretei gyakorlatilag az összes létező
természettudományra kiterjednek valamennyire. Köztudottan imádja a
nőket, ám gyakran kerül miattuk nevetséges helyzetekbe (különösen, ha
egy bizonyos képzeletbeli szőke nőről van szó), és esetlen viselkedése gyakran vezet komikus helyzetekhez. És rejteget egy nagy titkot.

Mindmáig nem tudja róla senki – bár egy alkalommal csaknem lelepleződött -, hogy ő
tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Erről a történetről nem
beszélek sokat, hiszen mindenki ismeri, de érdemes megjegyezni, hogy
Bashirhez hasonlóan nehezen tört fel a szülői körülményekből, igaz,
teljesen önerőből jutott oda, ahova. A brilliáns elméje tette híressé,
és szeretett is kérkedni vele. Pillanatok alatt számolt ki fejben
bonyolult összefüggéseket, képes volt memorizálni a cylonok
asztrometriai adatait a Föld felé vezető útról, és – feltehetően
szintén elképesztő elméjének köszönhetően – meg tudja jósolni a jövő
történéseit.

Ugyan nem látja olyan tudatosan és olyan pontosan az
elkövetkezendő eseményeket, mint Bashir és génmanipulált csapata, de
valószínűleg valahol tudat alatt képes felfedezni bizonyos mintákat az
univerzumban (ld. Leoben a Flesh and Bone-ban), amelyekből
kikövetkezteti a saját maga számára legoptimálisabb jövőt. Igaz, ezt
egy skizoid személyiség, egy Tricia Helfernek kinéző
alteregó segítségével teszi, de akkor is teszi (legalábbis a
materialista nézet szerint, amelyben virtuális Six nem isten angyala).
Miután Baltar is átmegy a saját nehéz időin, és átesik némi
karakterváltozáson, ő is veszít komikusságából, és a sorozat végére
egészen más szerepkörbe kerül, mint amelyben az elején megismertük –
épp úgy, mint Dr. Bashir.

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki belelátja ezeket a
hasonlóságokat a két karakterbe, de nem tagadhatjuk le, hogy mindketten
a zseni szerepét töltötték be a sorozataikban, nőimádók, esetlenek és komikusak voltak, és
a fejlődésük között is vonhatók párhuzamok. Dr. Bashir az egyik
legérdekesebb személyisége volt a Deep Space Nine-nak, és
elkerülhetetlen, hogy olyasvalaki, aki ennyi évet töltött már el alkotóként a
sci-fi műfajban, ne használjon fel újra olyan dolgokat,
amelyek egyszer már beváltak. Baltar talán csak a legszembetűnőbb
példája annak, hogy mi mindent örökölt a nagy elődöktől a Battlestar
Galactica, amely írói stábjának felében veterán Star Trek-írókat
tisztelhetünk.


Callis már viccet is űzött a gyakori félreértésből

Posted on

Isten, tudatalatti, és cylon nyalánkságok II. – írta Sint

A bejegyzés első része itt található.

 

Végre eljutottunk HeadSixhez. Aki egyben tökéletes,
kegyetlenül őszinte partner, terapeuta, és irányító szülő is. Az ember
szereplése láttán szívesen feltenné a ma már klasszikusnak számító,
elcsépelt kérdést Baltarnak: Mesélne az édesanyjáról?:) De komolyabbra
fordítva a szót: HeadSixszel kapcsolatban eddig két kiemelkedő elmélet
merült fel. Az egyik szerint Six Baltar tudatalatti kivetülése, a zseni
világot mindennél jobban átlátó elméjének teremtménye. A másik szerint
Six az, akinek mondja magát: Isten angyala, aki vezeti a
kiválasztottat. Nos, azt mondják különféle elméleteket alkotni könnyű.
Ezért nem is alkotok újabbakat. Ugyanis véleményem szerint mindkettő. Ő
Baltar hite, lényének egy darabja, Isten angyala, és a világ egy része.
Persze ez egy kicsit sok lehet így, de mondhatnánk, hogy amíg a foton
egyszerre hullám és részecske, addig a mi kedves Six entitásunk is
lehet mindez egyszerre. Fentebb már leírtam, mely én szeletnek
feleltethető meg leginkább HeadSix, de bontsuk ki kicsit jobban Gaius
tudattalan személyiségben rejlő lehetőségeket.


Mint említettem egy korábbi hozzászólásban HeadSix Baltar
személyiségének tudatalatti ellentétpárjának is megfeleltethető, ami a
tudatos személyiséggel fordított tulajdonságokat mutat. Például, amíg a
tudat racionális, addig a tudatalatti mélyen vallásos. Ahogy Gladia is
gondolja, nem feltétlen véletlen, hogy HeadBaltar a régi világfi
stílust képviseli – szegény leszorult a tudatalattiba. Emellett azonban
van egy pszihológiai jelenség, ami szintén tetten érhető a semmiből
előbukkanó hölgyben. Ez pedig a Jung által személyes tudattalan és a
kollektív tudattalan határára helyezett anima. A személyiség ellentétes
nemű párja. A férfiben lakó nő. Van egy olyan elmélet, mi szerint a
szerelem első látásra jelenség a férfi animája, és a nő animusa
kivetítése a leginkább megfelelő személyre. Van-e ennél szebb
magyarázat Baltar és Six, és mellettük HeadBaltar, és HeadSix komplex
kapcsolatára? Előfordulhat, hogy a két személy ellentétes nemű belső
párja tökéletesen azonos a másik valós személyével? Bár ezt a sorozat
jövője még cáfolhatja, de kár lenne érte, vagy ahogy szokták mondani,
olyan szép pár voltak együtt. És különben is, szeretem nézni Triciát.:)

Folytatva a gondolatmenetet, Baltarhoz hasonlóan mi is
evezzünk át lassan a misztikum, és a racionalitás elmosódó
határvonalának vizeire. A mi kedves Gaius-nénk tehát akár tudatalatti,
akár anima, akár a szülő én egy belülre tolt része, mindenképpen közel
áll a kollektív tudattalanhoz. Ahol az emberiséget egészét jellemző
ideák, elképzelések, ősképek, úgynevezett archetípusok laknak.
Ráadásnak emellett tucatnyi máig pontosan megmagyarázhatatlan dolog.
Itt bizony olyan minták is vannak, amelyek nemcsak a biológiai létezés
építőköveinek szintjeiig nyúlnak vissza, hanem a fizikai világ alapvető
törvényszerűségeinek képét közvetítik. Sejtszerkezetek, részecske
kölcsönhatások, fraktálok, sokdimenziós geometriai képletek, és így
tovább. Már-már fantasztikumnak tűnik, pedig tudományos tény. A
kollektív tudattalan szintjén Jung szerint minden ember ugyanúgy
egységes, ahogy az alapvető testi adottságok szintjén. Vannak kutatók,
akik szerint a kollektív tudattalan teljesen egy, általa minden
kapcsolatban áll mindennel. Ennél a pontnál eszünkbe juthat az ismert
Bibliai idézet: „Megteremté Isten az embert maga képmására”. Vagy
idézzük Leobent: „Mi mind istenek vagyunk”. Személy szerint levontam
azt a következtetést, hogy a Battlestar alkotói gárdája ehhez hasonló
szemlélettel dolgozik, gondolkodik.

Azt hiszem, sokan
érzitek már mire fogunk kilyukadni. A katolikus, vagy erős keresztény
hitben élők itt hagyják abba az olvasást, nehogy szemük
megbotránkoztassa őket.:) Jung szerint a kollektív tudattalan
határtalan, végét nem ismerjük. A keresztények szerint Isten
mindenható, mindenhol jelen van. Mások szerint Isten, és a szent lelke
bennünk lakik. Sorolhatnánk. A két fogalom majdhogynem egy. Ha ilyen
szempontból vizsgáljuk, úgy tűnik az ember alakú cylon modellek, még
inkább a hibridek is ugyanazzal a kollektív tudattalannal, ha úgy
tetszik, Istennel vannak kapcsolatban, mint az emberek. Másrészt ez
alapján Caprica Six kivetülése Baltar tudatából bizony egy angyal is,
mely Isten terve szerint vezeti. Szerintem többet nem is kell
magyaráznom.

Persze az is lehet, hogy mást képzeltek el az alkotók.
Idővel eldől, bár van bennem egy olyan érzés, hogy pont a kellő
misztikum fenntartása miatt a teljes metafizikus magyarázat el lesz
hagyva.

A sok pszihológiai és vallási fejtegetés között kiemelnék
egy részt, mi Baltar lelki fejlődésének – vagy inkább kinyílásának –
útján engem leginkább megragadott. Ez pedig a börtön kép, a raboskodás
ideje. Nem csupán azért, mert az állapot egyfajta önkéntelen
remeteséget okoz, időt biztosítva az önvizsgálatra, elmélkedésre, hanem
tökéletes szimbólum is egyben. Az évtizedek szokásainak, és
beidegződéseinek végtelen játszmáival megfeleltethető rácsok, melyek
fogva tartják a tisztább belső, magasabbra törekvő ént. A börtönből
kicsempészett írásai ennek a szárnybontogatását szimbolizálták, ahogy
felsőbb én szabadulni próbált, felébredni az eddig rákényszeríttet
álomból.

Itt megemlítek a történelmünkből két hasonló, ám mégis
teljesen különböző sorsú embert, akik remek párhuzamot mutatnak a
raboskodó Gaiussal. Az egyik Pál Apostol, a másik pedig Adolf Hitler.
Az egyik mű az Újszövetség leveleinek egy része, a másik pedig a Mein
Kampf. Elgondolkodtató.

Bár a párhuzamok emlegetésekor itt nem feledkezhetünk meg
az elnökasszony börtönvakációjáról, és az alatta érkező látomásokról
sem.

Mindezekből leszűrhető, hogy Gaius útja bizony a próféták
útja. Személyiségjegyei, alapvető tulajdonságai tökéletes vallásújítóvá
teszik, saját tudtán kívül is. Az út azonban nem könnyű, teli
szenvedéssel, kísértéssel, bukásokkal, és helyrehozandó hibákkal.
Hiszen ha az ember tökéletesnek születne, nem lenne hová fejlődnie.
Buddhához, és Mohamedhez hasonlóan van, amikor tobzódik a világ testi
adományaiban, és lelkének útja stagnál. Máskor gyermeki lelkétől
igencsak távol álló katonai hatalmaknak hála elszenvedi a poklok
poklait, megalázzák a vezetők előtt, bűnbakká teszik, akár Jézust.
Szembekerül saját bűneivel. És irtózatos szenvedés árán, de kibír
mindent. Nemhogy kibírja, de nem roppan teljesen össze, iszákos sem
lesz tőle, mint az őt annyira rühellő, jócskán nagyra nőtt kritikus
szülői énnel megáldott Tigh. (Ezért is szereti annyira dádázni a lázadó
gyerek énnel domináló Starbuckot.:)) Sőt néha mintha a fájdalom és
bűntudat erősítené meg hitében, önmagában, mint mikor a börtönben
megfogalmazza saját hitvallását a rendszerről. Bár annyi előnye van,
hogy mikor már nem bírná, mindig érte nyúl egy segítő kéz, újabb csodás
megmenekülés, újabb feltámadó hit. Újabb véletlen? Vagy a mindenható
erő nem hagyja veszni az ilyen ritka embereket, akik a jövőbelifejlődés
lehetőségét nyújtják mások számára?

Élete, annak ellenére, hogy emberi gyarlóságokkal, és
vétségekkel van teli, láthatóan a folyamatos emelkedésről,
tökéletesedésről szól. Ezt teszi, mikor alacsony sorból felküzdi magát
korának legismertebb tudósává, és ezt teszi, mikor végül a lelki utat
választja – mert tűnhet úgy, hogy ez kényszer volt számára, de
valójában igenis az ő döntésén múlott. Hiszen nem adta fel, sosem
lépett ki. A korábban általam is idézett szimfónia hasonlat pedig nem
csak a sorozatra húzható, hanem magára Baltarra is, a saját érzéseit,
és gondolatait is közvetíti, hogy miként érti meg egyre teljesebben
énjét, és a vele történtek célját. A látszólag következetlen események
lassan egésszé állnak össze.

Mégis, egyelőre nagyon nehéz bármiféle párhuzamot vonni a
földi vallásalapítók és Gaius között. Pontosan azért, mert életüknek
azt a részét ismerjük jobban, ami Baltar életében még csupán most
kezdődik. Inkább az üzenettel vagyunk tisztában, a tanítással, amit
ebben a szakaszban adtak át. Én kíváncsian várom, bekövetkezik-e ez, és
ha igen, akkor vajon a készítők mennyi időt szentelnek ennek a
bemutatására.

Rengeteg olyan megközelítés, lehetőség van ezeken kívül,
amivel vizsgálni lehetne a Galactica világának vallásait, vagy Gaius
Baltar személyiségét, szerepét ezen belül. Itt csupán egy nagyon kis
morzsát emeltünk ki a komplex, bonyolult kapcsolatokkal teli
rendszerből. Azonban remélem ez a kis darabka is elég ahhoz, hogy
lássuk, egy „sima” sci-fi sorozat is mennyi mindent közvetíthet az
emberekről, a világról, milyen gazdag képet nyújthat a benne szereplő
fiktív, erősen archetípusos személyekről. Nemcsak tudatos énünknek,
hanem a tudatalattinknak is. Valószínű ez is hozzájárul a Battlestar
Galactica sikeréhez, és töretlen népszerűségéhez.

 

Még egyszer köszönet Sintnek az áldozatos munkájáért. 

Posted on

Isten, tudatalatti, és cylon nyalánkságok… – írta Sint

A bejegyzés szerzője a keresztény és a keleti vallások iránt is érdeklődik, és folytatott tanulmányokat a pszichológia terén is. Az írásához több forrásanyagot használt. Ez a bejegyzés első része.

 

Elsőként leszögezném, hogy szerintem Battlestar Galactica
egyfajta modern mítosz. Mítosz olyan értelemben, hogy az emberi
természet sokszínűségéről, hibáiról, erényeiről, és tanulságairól szól,
a mai emberek nyelvén, és képi világán keresztül. A bűnről, a
felelősségről, a szeretetről, a megbocsátásról, és minden olyan egyéb
dologról, ami emberré tesz minket. Rengeteg benne az archetípus, a
meghatározó személyiségű karakter, és a különféle személyiségek közötti
alapvető konfliktus. Mivel a mítoszt nem lehet elkülöníteni a
társadalomtól, a környezettől, mely létrehozta, ezért vessünk egy rövid
kitekintést oda, ahol létrejött: az Amerikai Egyesült Államokra, és
annak vallási képére.

Amerikában a vallás jóval jelentősebb, nagyobb szerephez
jut, mint Európában, vagy akár mint Magyarországon. Többen látogatják a
templomokat, többen vesznek részt közösségi hitéletben, és jóval
magasabb az egyházak anyagi támogatása. Az evangéliumi protestanizmus
hatalmas népszerűségnek örvend, több mint negyven millió fő tekinti
magát „újjászületett kereszténynek”. Sokszor még magát a politikai
választást is a vallás befolyásolja. Mint látható az Újvilág messze
keresztényebb a hit őshazájánál. Egy új jelensége a lelki élet ilyen
gazdagságának az indvidualizálódás. Ugyan ez sok esetben már nem
közvetlen a kereszténységhez kötődik, de más hitek bevonásával is
ugyanaz marad a lényege. Mégpedig az, hogy vallás nem kulturális
hagyomány többé, hanem egyéni döntés tárgya lesz, egy személyes
spirituális út. Ez foglalkoztatja az embereket, a gondolkodókat, és
benne van a mindennapi életben. Így elérkeztünk a Battlestar Galactica
szerintem legizgalmasabb egyénisége, Gaius Baltar „születési”
hátteréhez.


Mert a sorozat egyik fő vonala az említett úriember – már
amennyire annak mondható – lelki fejlődése, olykor visszaesése, bűnei,
és úgy tűnik immár a tudásán kívüli értékei is. Ezen a sokszor
meg-megbicsakló úton pedig mindenkori kísérője: saját hite,
tudatalattija, angyala, avagy HeadSix (és újonnan HeadBaltar, bár itt
még vannak kétségeim). Erre a mondatra még visszatérek, ám mielőtt
filozofálni kezdenék, szeretném egy kicsit áttekinteni a műben
megjelenő monoteizmus jellemzőit. Sok részletet ki fogok hagyni,
részben saját emlékezetem rövidsége, részben a terjedelem véges volta
okán. Valamire pedig azért nem térek ki, mert annyira minimális
információ jött ki róla, hogy szinte bármi kihozható belőle.

Kétségtelen, hogy a Cylonok – vagyis főként Six –, és
Baltar hite a kereszténységhez áll legközelebb. Az egyistenhit, és a
bűn fogalmának tézisei mindenki számára érthetőek. Isten, személyes
hibáktól független, mindenkire kiterjedő, egyetemes szeretetének
elképzelése is, vagy sorsunk irányításának feladása, és az Úr kezébe
helyezése. Ugyanakkor érdekesnek találom, hogy a cylon modellek – ha
egyre fájdalmasabban is – végeredményben reinkarnálódnak. A keleti
hitek alapja ez, úgy ahogy sok misztikus, filozófus elfogadott
világnézete. A mai kereszténység tagadja, ugyanakkor létezik rá
bizonyíték, hogy néhány gnosztikus őskeresztény szekta nem vetette el
ezt az elképzelést. Persze nem feledhető, hogy Krisztus is
újjászületett holtából, ahogy a hívő keresztény lelke is újjászületik a
vízbe való szimbolikus alámerülés során. Itt bizony eszünkbe juthatnak
a szmötyis kádból felmerülő cylonok. Mégis, a kereszténységben a célra
mutató, lineáris üdvtörténet az elfogadott. Baltar esetében is ezt
láthatjuk.

Ugyanakkor világ ciklikussága a cylonok hitében is
megjelenik. Bizony, a hibrid szavai: „All of this has happened before
and all of it will happen again… and again…". Ámen, vagy „so say we
all”, nem is tudom eldönteni.:) Mindezek tetejébe a báziscsillagokat
irányító hibridek már szinte élő paradoxonoknak, az időn kívüliség
anyagi megtestesüléseinek tűnnek. Talán épp ezért nem tudnak teljesen
érthetően kommunikálni, mert jelenben élő, adatokból álló,
rendszerezett realistás érzékük, és az időn áttekintő korlátlan
„látásuk” következében képtelenek megkülönböztetni a kettő között
érzékelhető világot? Ki tudja? Az biztos, hogy a paradoxon szintén a
keleti vallások, leginkább a buddhizmus kedvelt eszköze.

Hát igen, még ilyen rövid összefoglalás után is látható,
hogy elég nagy az összevisszaság vallási téren, de talán
reménykedhetünk benne, hogy a kakofonikus hangzavarból harmonikus
szimfónia lesz a végére.

Térjünk vissza mítoszunk egyik főhősére, Gaiusra. Már
tudjuk róla, hogy alacsony sorból, szegény körülmények közül származik.
Élete során már korai időkben a folyamatos tanulás és változás útjára
lépett. Még a beszédstílusát is átalakította, hogy elérje a céljait.
Nem is beszélve arról, hogy zseni mivolta ellenére is minden bizonnyal
keményen kellett tanulnia és küzdenie azért, hogy eljusson a megfelelő
iskolákba. Ez már magában olyan ugrás amire – bizony be kell vallanunk
– a legtöbb ember nem, vagy csak nagyon nehezen lenne képes.
Meggyőződésem, hogy Baltart eddig kétszer láthattuk a csúcson: egyszer
a sorozat kezdetén, a mindenki által ismert, és elfogadott tudós zseni
képében, aztán, mint újonnan választott elnök. Az első a szellem,
értelem csúcsa volt, a második a világi hatalomé. Biztos vagyok benne,
hogy lesz egy harmadik csúcs is, ami felé most indult meg.

Sajnos nem tudjuk, hogy az első csúcsra jutásánál
segédkezett-e valami különleges esemény – gondolok itt a HeadSixhez
hasonló jelenségre. Eddig nem láttunk utalást rá. Nem tudjuk milyen
hátteret kapott családjától, én viszont úgy sejtem, hogy eleinte a
kemény körülmények, majd az idegen környezet hatására ki kellett benne
alakulnia valaminek, amibe kapaszkodhatott. Nyilvánvaló, hogy később az
egymást követő szerelmi – vagy inkább testi – kapcsolatokba menekülés
ugyan rövid időszakokra pótolta, de mégsem elégítette ki a
biztonságérzetét. Ezért – lehet nem is tudatosan – kialakította saját
hitét. Ami több volt a kolóniák dogmatikus, megmerevedett tanításainál,
ami némi biztonságot nyújtott az általa nagyon is jól ismert,
könyörtelen fizikai világban… és amiben neki, Gaius Baltarnak fontos,
nélkülözhetetlen szerepe volt. El lehet gondolkodni azon, hogy miért is
egyezik ez annyira a cylonok, Six hitével. Vajon a körülmények tették
őket hasonlatossá, a világ logikán alapuló, szívtelen törvényeinek
magas fokú ismerete? Véletlen csupán, furcsa szinkronitás, vagy valóban
létezik egyfajta mindent irányító erő? The One, and Only God, ahogy
szájából hallhattuk?

Ez a tudatalattijában létező entitás, a Szuperisten úgy
tűnik háttérbe szorult, mikor Baltar elismertséget és hírnevet kapott,
majd mindaddig nem is jelent meg – Gaius racionális fele bizonyára
önmaga számára is nevetségesnek érezte ezt a hitet –, míg kívülről nem
érkezett több visszajelzés is valóságára. Az első azt hiszem a
következő párbeszéd lehetett: „Tudod, miért csináltam, Gaius." –
"Persze, mert szeretsz." – "Igen, valamint Isten azt akarta, hogy
segítsek.". (Köszönet Freevónak az idézetért.) Talán nem is véletlen,
hogy a képzeletéből kilépő fantom későbbi alakja az első impulzusnak
köszönhető. De említhetnénk, a mellé járuló „miért pont én menekültem
meg” érzést, vagy azt az elképesztő lelki törést, amit a felelősség és
bűntudat hirtelen rászakadása okozott. Bizonyára ez mind, és még sok
más is hozzájárult Gaius „csendes társának” megjelenéséhez.

Itt tegyünk egy kis kitérőt, lépjünk ki a történetből, és
vizsgáljuk meg Gaius személyiségét Eric Berne tranzakció-elemzése
szempontjából.Mivel helyünk véges csak a legfontosabb oszlopokat
vázolom fel, de úgy gondolom ez is érdekes lesz annak, akit érdekel
Baltar személyiségének lényege.

Az elemzés szerint a személyiség három fő szeletre
osztható. A gyermek énre, a felnőtt énre, és a szülő énre. Ezen belül a
gyermek én rendelkezik a pozitív alkalmazkodó, és a vele szemben álló
negatív lázadó résszel, és a köztük elhelyezkedő szabad gyermek énnel.
Míg a felnőtt én nagyjából egységes, addig a szülő én két részre, a
pozitív gondoskodó, és a negatív kritikus részre bontható – a szülő ént
nevéből fakadóan főként felmenőink, nevelőink hagyják ránk.

Gaius énjének legdominánsabb fele kétségtelenül a szabad
gyermek én. Ez a rész bizony azt teszi, amihez épp kedve van, a
legalapvetőbb késztetéseknek indukálják cselekedeteit. Jellemzője, hogy
szereti magát, szeret megmutatkozni, ami örömet okoz neki. Kreatívan,
és könnyeden áll a dolgokhoz, és ez sokszor új kérdésekhez, új
elképzelésekhez vezeti. Tud spontánul viselkedni – emlékszünk arra a
nyilatkozatra, amit Gaius a sajtónak adott az első választáskor –, és
jó szexuális partner, hiszen intim helyzetekben is önmaga tud lenni.
Ugyanakkor emellé tudósunk esetében bizonyosan járul egy majd
ugyanilyen erős felnőtt én, melynek feladata a valóság ismerete, és
állandó tesztelése. Ami ellenőrzi a gyermek én kreatív ötleteit. Ezen
két szelet volt az, aminek kohéziója Baltart zsenivé tették. A szabad
gyermek kreativitása párosulva a felnőtt elemző racionalitásával.

Felmerül, vajon mi van Baltar szülő énjével? A gondoskodó
és kritikus szülővel, mely óvja, és ha szükséges dorgálja a gyereket,
intelmeket, előírásokat, hagyományokat közvetít. Ami, ha az előző kettő
mellett szintén erős pozícióval rendelkezik a személyiségbe, akkor a
vallást, a filozófiát, és a társadalomtudományokat megújító, igen ritka
elméket szül. Úgy gondolom ez esetünkben szinte eggyé vált hősünk
önmagában alkotott Istenképével, és végül a tudatalatti alkotásán
keresztül, egy Isteni angyal, Six képében testesült meg, hogy vezesse
néha kissé habókos hősünket az élet útvesztőiben.

 


A téma itt folytatódik.

Posted on

Az én hősöm, Tigh ezredes

Nemrég írt Human Insect a sorozatjunkie-ra egy bejegyzést "Baltar, our hero" címmel, teljesen jogosan. Baltar tényleg hatalmas figura a sorozatban, és Human értelmezésében őrá is igaz a Hero cím :). És ha már kifejtettem lentebb, miért többjelentésű a cím, most elregélem, miért Tigh az én hősöm.

Saul Tigh / Paul Hogan Ejtettem már róla szót, hogy az utóbbi időben egyre nagyobbra tartom Michael Hogant, a karakteréről már nem is beszélve. Tighnak egyszerűen fantasztikus sztorit találtak ki a harmadik évadra. Sosincs középpontban, mégis ő az, aki a legszembetűnőbben változik folyamatosan. A Hero meg nem énekelt hőse is Tigh ezredes. Miközben Edward James Olmos feladata lenne, hogy minden jelenetet kitöltsön, addig Hogan észrevétlenül ellopja előle az egész epizódot. Minden egyes mondatának súlya van. Amit Eick a szájába adott, azt Hogan teszi hitelessé.

Egyértelművé teszi, hogy a három veterán közül Tigh a legtapasztaltabb. Az első Cylon háborúban hajók sorát lőtték ki alatta, míg fedélzeti főnök volt; közelhercba került a kenyérpirítókkal, aztán pilóta lett, és még szörnyűbb események részese lett. Messze szörnyűbb és véresebb csatákat élt át, mint Adama valaha is. New Capricán pedig mindenkinél többet veszített el. “Sometimes surviving can be it’s own death sentence.”, mondja Bulldognak, és ezzel kifejez mindent.

Mégis képes innen talpra állni. Már saját magát is leírta, leírta őt Adama és a legénység is, de ő talpra áll. Először hibáztatja az admirálist (“Are you here to talk to your friend, or your XO? Because last time I checked, I was neither.”), de magában belátja, hogy saját életéért csak ő a felelős. A maga és a barátja felé érzett bizonyítani akarás hajtja rá, hogy visszavegye egyenruháját, és így álljon két régi bajtársa közé, mikor azok egymásnak esnek. Épp az a keserű bölcsesség, ami sem Bulldogban, sem Adamában nincs meg, teszi az ezredest a konfliktus megoldójává: “It’s better to know the truth than to live a lie. We’re all soldiers, Danny. We’re all expendable. And we did what we had to do to protect the mission.” Még Adama is túl naív, hogy ezt belássa.

Tigh Danny sorsában a sajátjára ismer, és rövid monológjával valójában magának tesz vallomást: “I'll tell you a dirty little secret. The toughest part about getting played is losing your dignity. Feeling like you are not worth the oxygen you are sucking down. You get used to it. Start to believe it. You start to love it. It's like a bottle that never runs dry and you keep reaching for it over and over again.”

Átalakulása szinte kézzel fogható: az ember, aki teljesen elhagyta magát az utóbbi időben, újra egyenes háttal jár uniformisában. Aki a legelső jelenetben még szemfedő nélkül próbálgatta periférikus látását, a történet végére tisztességes kötőt húz a sebére. Mentálisan és fizikailag is rendbe szedve magát, újra Adama elé áll, bár maga sem tudja pontosan, hogy miért. A barátságuk azonban helyreáll, és előbb-utóbb a munkakapcsolatuk is, ahogy arra a jelek utalnak.

Aki pedig eddig naivan úgy gondolta, hogy Cottle csodadoki kitalál valami műszemet Tighnak, csalódhat: bizony meg kell szoknunk, hogy az egyik főszereplő arcán most már állandóan ott lesz egy kötés. Egyrészt ez nem a Star Trek, ahol egy harmadfokú égési sérülést zseblámpával begyógyítanak, másrészt a Deep Space Nine-ban is volt már rá példa, hogy egy fontosabb karaktert félig megvakítottak, és onnantól végig úgy szerepelt.

Posted on

Az én hősöm, Tigh ezredes

Nemrég írt Human Insect a sorozatjunkie-ra egy bejegyzést
"Baltar,
our hero" címmel, teljesen jogosan. Baltar tényleg hatalmas figura a
sorozatban, és Human értelmezésében őrá is igaz a Hero cím :). És ha már
kifejtettem lentebb, miért többjelentésű a cím, most elregélem, miért Tigh az
én hősöm.

Saul Tigh / Paul Hogan
Ejtettem már róla szót, hogy az utóbbi időben egyre nagyobbra tartom Michael Hogant, a karakteréről már nem is beszélve. Tighnak egyszerűen fantasztikus
sztorit találtak ki a harmadik évadra. Sosincs középpontban, mégis ő az, aki a
legszembetűnőbben változik folyamatosan. A Hero meg nem énekelt hőse is Tigh
ezredes. Miközben Edward James Olmos feladata lenne, hogy minden jelenetet
kitöltsön, addig Hogan észrevétlenül ellopja előle az egész epizódot. Minden
egyes mondatának súlya van. Amit Eick a szájába adott, azt Hogan teszi
hitelessé.

Egyértelművé teszi, hogy a három veterán közül Tigh a legtapasztaltabb. Az
első Cylon háborúban hajók sorát lőtték ki alatta, míg fedélzeti főnök volt;
közelhercba került a kenyérpirítókkal, aztán pilóta lett, és még szörnyűbb
események részese lett. Messze szörnyűbb és véresebb csatákat élt át, mint
Adama valaha is. New Capricán pedig mindenkinél többet
veszített el. “Sometimes surviving can be it’s own death sentence.”, mondja
Bulldognak, és ezzel kifejez mindent.

Mégis képes innen talpra állni. Már saját magát is leírta, leírta
őt Adama és a legénység is, de ő talpra áll. Először hibáztatja az admirálist
(“Are you here to talk to your friend, or your XO? Because last time I
checked, I was neither.”), de magában belátja, hogy saját életéért csak ő a
felelős. A maga és a barátja felé érzett bizonyítani akarás hajtja rá, hogy
visszavegye egyenruháját, és így álljon két régi bajtársa közé, mikor azok
egymásnak esnek. Épp az a keserű bölcsesség, ami sem Bulldogban, sem Adamában
nincs meg, teszi az ezredest a konfliktus megoldójává:
“It’s better to know the truth than to
live a lie. We’re all soldiers, Danny. We’re all expendable.
And we did what we had to do to protect the
mission.” Még Adama is túl naív, hogy ezt belássa.

Tigh Danny sorsában a sajátjára ismer, és rövid monológjával valójában
magának tesz vallomást: “I'll tell you a dirty little secret. The
toughest part about getting played is losing your dignity. Feeling like you
are not worth the oxygen you are sucking down. You get used to it. Start to
believe it. You start to love it. It's like a bottle that never runs dry and
you keep reaching for it over and over again.”

Átalakulása szinte kézzel
fogható: az ember, aki teljesen elhagyta magát az utóbbi időben, újra egyenes
háttal jár uniformisában. Aki a legelső jelenetben még
szemfedő nélkül próbálgatta periférikus látását, a
történet végére tisztességes kötőt húz a sebére. Mentálisan és fizikailag is
rendbe szedve magát, újra Adama elé áll, bár maga sem tudja pontosan, hogy
miért. A barátságuk azonban helyreáll, és előbb-utóbb a munkakapcsolatuk is,
ahogy arra a jelek utalnak.

Aki pedig eddig naivan úgy gondolta, hogy Cottle csodadoki kitalál
valami műszemet Tighnak, csalódhat: bizony meg kell szoknunk, hogy az egyik
főszereplő arcán most már állandóan ott lesz egy kötés. Egyrészt ez nem a Star
Trek, ahol egy harmadfokú égési sérülést zseblámpával begyógyítanak, másrészt
a Deep Space Nine-ban is volt már rá példa, hogy egy fontosabb karaktert félig
megvakítottak, és onnantól végig úgy szerepelt.