Azt gondolom, ennek a résznek a
fényében még inkább érthető, miért vették a Disquietet olyan lassúra és
karakterközpontúra. Ha itt egy percet is foglalkozni kellett volna az
egyes karakterek motivációival, az csak rontott volna az epizódon, így
viszont a Battlestar Galactica eddigi legizgalmasabb, legfeszültebb egy
óráját kaptuk meg.
Talán nem is feltétlenül a
feszültség a legjobb szó a rész jellemzésére, hiszen egy percig sem
azon aggódtunk, hogy "hőseinknek sikerül-e időben odaérni valahova". Mark
Verheiden nem játszott rá ilyen nyilvánvaló írói fogásokra, nem a "most
mi lesz"-momentumok vitték el a történetet a hátukon, hanem egyszerűen
a tiszta coolság, a legjobb akciófilmekre jellemző, karfábakapaszkodós lenyűgözés.
Erről a forgatókönyvről nem is lehet többet elmondani, csak
azt, hogy profi munka. Nem szeretem az olyan történeteket, amikor a
karakterek megoldhatatlannak tűnő szituációkba keverednek, aztán valami
brilliáns ötlet révén az utolsó öt percben mégis megmenekülnek, gyenge
írói manővernek érzem az ilyesmit az izgalom fokozására, és baromira
örülök, hogy ez a rész nem lett ilyen.
Nem azon kellett
feszülnünk, hogy Adama hogy szabadul ki a fogságból, nem azon, hogy
hogyan fognak megszökni Roslinék a Galacticáról, ezek a dolgok maguktól
értetődőek voltak a kontextusukban, szinte természetesen zajlottak le.
Mégis negyvenhárom percig az egekben volt a vérnyomásom, mert a
jelenetek hatásosak voltak, a képi beállítások a székbe szögeztek,
együtt éltem a karakterekkel.
Néhány kilógó és csiszolatlan párbeszéd azért kijutott a
szereplőknek. Egy kicsit didaktikusnak éreztem Verheiden próbálkozását
a lélekelemzéssel Roslin és Adama beszélgetésében az epizód elején a
passzív agresszióról, nagyon nem volt a helyén Lee beszólása Tigh-nak
az emberiség kiirtásáról, és Six aggodalma Sharon és az ő gyereke miatt
is kilógott az adott helyzetben egy kicsit. Megértem, hogy ezek mind
karaktermomentumok voltak, de egy kicsit polírozhatták volna még őket.
Ennek
ellenére hatalmas tisztelet jár Mark Verheidennek, amiért ilyen jól
egyensúlyozott végig az epizód igen vékony kötelén, amely a hihetőség
és a hiteltelenség között feszült. Ron Moore a podcastjában is
kiemelte, hogy mennyire fontos volt számukra, hogy Adama ne tűnjön
hülyének a saját hajóján, amiért a tudtán kívül lázadást készítenek elő
körülötte.Ehhez tökéletes választás volt Gaeta karaktere, az egyetlen
személy, aki ért is a CIC érzékszerveinek manipulálásához, és el is
hiszik neki, amit mond. Ha nem lett volna a vezérlő egyik
legmegbízhatóbb embere, máris dugába dőlt volna az egész terve.
Maga a lázadás egy battlestaron olyan grandiózus vállalkozás, amit
csak igen gondos körültekintéssel lehet kivitelezni, de ebben is okosak
voltak az írók. Megalapozottá és hihetővé varázsolták a szituációt
azzal, hogy ismert arcokat tettek az ellenállásba (ezt Moore is külön
kiemelte). Jót röhögtem, amikor megláttam a Resurrection Ship baltaarcú
Napsugár fiúit, megörültem Charlie Connornak, aki egy jelzés volt
felénk, hogy ugyan kevés a katona a fedélzeten, de a bezsúfolt civilek
sem restek, és nagyon-nagyon elszomorodtam a titkos kedvencem,
Racetrack miatt. Semmi bajom az átállásával, de nem tudom, hogy
viselném még egy jónő elvesztését.
Moore különösen büszke volt
John Dahl teljesítményére, mert a rendező képes volt a meglévő kevés
folyosódíszlet felhasználásával egy óriási hajó látszatát kelteni.
Ahogy a producer mondja, ekkorának még sosem láttuk a Galacticát.
Egy-két jól elhelyezett kellék, megvariált beállítás és világosítás, és
máris olyan érzésünk van, mintha azon a sarkon vagy abban a teremben
még soha életünkben nem fordultunk volna meg.
A leghatásosabb jelenetek egyértelműen a folyosón való fegyveres
rohangáláshoz kapcsolódnak. Nemrég volt egy komplett 24-rész, aminek
ugyanez volt a témája (bár ami azt illeti, ott ez filler volt), és
feleennyire se éreztem azt izgalmasnak vagy látványosnak. Starbuck és
Lee egyesülése zseniális lett, tipikus filmes fogás, amikor a jófiút az
utolsó pillanatban megmenti a háttérből érkező barát, de ez baromira
jól sült el, a Lee arcára fröccsenő vérrel, Kara beszólásával,
Racetrack rezzenéstelen arcával.
Hasonlóan hagyományos
panelt láthatunk akkor is, amikor Helóékért mennek a lázadók, és itt
kicsit érzem a történet megbicsaklását. Annak idején (pont most néztem
újra) Helo pisztollyal nyitott ajtót, amikor a Woman Kingben King
asszony éjjel dörömbölt náluk, most meg beszűrődik a dulakodás zaja, ő
meg puszta kézzel ácsorog a bejárat előtt? Na mindegy. A jelenet ennek
ellenére is idegtépő és nagyon feszült lett, csak ez az apróság kicsit
kizökkentett.
Apollo és Starbuck Mr. és Mrs. Smith-énél tényleg csak Adama és Tigh
zseniálisabb, ez a két tiszteletet parancsoló figura elképesztően
durván fest ekkora mordállyal a kezében. Adama — Verheiden
fogalmazásában –, ha bekapcsolja a méltóságát, félelmetes egy fickó
bír lenni. Ahogy Tigh-jal összhangban leszerelték a katonákat, ahogy az
utolsó képsorokban, alulnézetből láthatjuk, nem lehet kétségünk afelől,
hogy az öreget most nagyon-nagyon kihozták a sodrából.
A
legzseniálisabb mégis az, ahogy a CIC-n beszél, miután tüzet nyitottak
rá a tengerészgyalogosok. Nem magyarázkodik, nem bán meg semmit, nem érvel a döntései mellett, és
jelét sem adja annak, hogy legyőzték. Nem hagyna ilyesmit, főleg nem
egy Felix Gaetának. Nem a cylonok technológiájáról szól ez, hanem a zendülés tényéről. Az epizód meg sem próbálja meghatározni, hogy ki a jó és ki a rossz: az indokokat már ismerjük az előző részből, csak némi adalékot kapunk most mellé, hogy teljes legyen a kép, azon kívül pedig színtiszta bosszúállásról van most szó mind a két fél részéről.
Valóban tévedtem Roslinnal kapcsolatban, úgy tűnik, az elnök asszony
képes magát összeszedni, és mi másra lett volna ehhez szükség, mint egy
krízishelyzetre. Ez az a szituáció, amikor az elnök dolga, hogy helyre
tegye a népét, és ha erre csak Roslin alkalmas, akkor ő hajlandó ezt
megtenni. Jó látni, hogy az írók is számon tartják a jelentőségét
Roslin és Baltar találkozásának most, hogy egy oldalra kerültek. A
párbeszédük arról, hogy melyikük tud rosszabbul elnöki segédet
(vezérkari főnököt?) választani, még vicces is lett, főleg, hogy Baltar
egykori elnöksége jelenleg afféle tabutémának érződik.
Adama
és Roslin találkozására a hangárban nem is tudok megfelelő kifejezést,
a közös zenei témájuk teljessége miatt megható lett, ugyanakkor vicces
volt látni Lee és Starbuck, a "gyerekeik" reakcióját, még Baltar is
elmosolyodott, én pedig még harmadszori nézésre is kuncogok rajta, mint
egy zavarba esett kisiskolás.
Összességében ennyit lehet elmondani erről az epizódról, valóban
kitűnően konstruált és profin kivitelezett munka, végig eszméletlenül
izgalmasnak találtam, és mégis jutott idő néhány egészen kicsi
karaktermomentumra, ami igazán BSG-vé teszi ezt az epizódot. Még néhány
apróságot és podcast-infót azért kiemelek alant:
- Évadok óta terveztek egy zendüléses sztorit a Galacticán, de csak most jött el az ideje, most lett helyénvaló.
- Adama
eredetileg titkolózóbb lett volna a kapcsolatáról Roslinnal, Verheiden
ötlete volt, hogy már a forgatókönyv elején ilyen nyíltan vállalják a
dolgot Tigh előtt. A végeredményt Moore nem bánta meg, különösen a
három színész alakítása miatt. - Az idő azért van gyakran
kiírva, mert olyan gyorsan zajlanak az események, hogy tudatni kellett
a nézőkkel, miért nem tudnak még a karakterek bizonyos történtekről a
hajó egyéb részein. - Ron Moore kérte, hogy Laird fedélzeti főnök
haljon meg a teaserben, mert kellett valami brutális az epizód elejébe.
Skulls reakcióján látszik, hogy az ellentétek annyira elharapóztak a
két frakció között, hogy ez a gyilkosság sem zökkenti ki a zarekistákat. - Moore szerint sose volt ilyen gyors tempójú epizódjuk.
- Zarek
majdnem elnök lett ebben az epizódban, emiatt ment volna vissza Lee a
Galacticára. Ron végül nem érezte annyira hitelesnek ezt, bármennyire
is több fennhatóságot adott volna Zareknek a cselekedeteihez. - Gaetát
tényleg az elvesztett lába vezérli, de felgyülemlett benne Új-Caprica,
a Demetrius, minden, és szkeptikus lett Roslin útmutatásával
kapcsolatban. A láb elvesztése csak az utolsó csepp volt a pohárban. - A
finálé eseményei már most építkeznek, már most látszik, hogyan
alakulnak a karakterek sorsai. A mintát még nem lehet átlátni, de az
irány megvan, és a végén látni fogjuk, hogy hogyan kezdődtek már itt a
nyomai. - John Dahlnak sikerült váratlanná varázsolni a
Karáék és Adamáék találkozását a folyosó sarkán. Jellemző a filmeknél,
hogy a jófiúk két csapata között felváltva vágnak, és a néző a végén
már tudja, hogy egymással fognak találkozni a sarkon, de itt nem ez
volt a helyzet. A közönség már szinte előbb akart lőni, mint Karáék. - Őszintén szólva örültem volna, ha Adama lelövi a túszul ejtett katonát. Hogy ott helyben vagy csak miután leértek, mindegy, mindkettő ütött volna, bár tudom, ez nem az a sorozat.
- Adama: "Vacsorára megpróbálok hazaérni."
- Starbuck: "Olyantól, aki már meghalt egyszer, ez nem poén."
- Lehet, hogy az írók jobban szeretik Leet politikusként, de el kell ismerni, Jamie Bambernek jól áll pisztolypörgető katona szerepe.
- A kis nézeteltérés Gaeta és Zarek között biztosan közrejátszik majd a lázadás bukásában, bár ennek ellentmond, hogy a hadnagy végül ráküldte Narchót Roslinék Raptorjára, szóval talán mégis jó Che Guevarája lesz ő a BSG Castrójának.
- Vicces volt a rövid momentum Hot doggal, jó látni, hogy az előző résszel nem tették el végleg ezt a szálat.
- Starbuck most igazán önmaga volt, nagyon jó látni ilyennek, bevallom, az idegeimre ment az elmúlt egy évben.
- Ha Adama mostantól csak ordítozna egy puskával a kezében, akkor is imádnám ezt a sorozatot.
