Posted on

Amikor a filler viszi el a pálmát

A szokásosnál hamarabb hozzájutottam a legújabb BSG epizódomhoz, így
hamarabb is írok róla. Cserébe spoilermentes leszek, ígérem.


Valaki írta nemrég egy blogban, hogy "Egyszer talán úgy fogok megnézni
egy Battlestar Galactica-részt, hogy nem sírom el magam". Eddig a
harmadik évaddal, úgy néz ki, ezt én is elmondhatom magamról. Ilyen
súlyos dráma egyszerűen nem létezik.

Nagy várakozásaim nem voltak az Unfinished Business című rész felé,
mert már hamar látszott, hogy töltelékepizód lesz. Nem mintha magával a
kategóriával bajaim lennének, állítom, hogy az összes kedvenc
sorozatomból az összes kedvenc részem filler. Individuálisak, kerek
egész sztorit adnak, így önállóan is maradéktalan élményt nyújtanak. Ha
az embernek olyan kedve van, hogy kicsit nosztalgiázni akar valamelyik
régi kedvencével, akkor biztosan a fillereket fogja elővenni, nem
azokat a részeket, melyeknek önmagukban se fülük, se farkuk. Ráadásul
az ilyen töltelékepizódok, abból kifolyólag, hogy nem tolják tovább a high concept
szekerét, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a karakterekre, a drámára.
Ronald D. Moore meg nem hogy imád ezzel foglalkozni, de ezt is csinálja
a legjobban.

Ezért múlja felül messze magasan a várakozásokat az Unfinished
Business. Ezért ez RDM egyik legkedvesebb része az egész sorozatból.
Ezért fogok erre az egyre emlékezni jóval azután, hogy már azt is
elfelejtettem, mi volt a harmadik évad történetíve. Mert pont az, és
kizárólag az van benne, amiért szeretem a BSG-t. Tömény, nagyon tömény
adagban kapjuk meg pár ember egyéves fejlődéstörténetét. A középpontban
Kara és Lee állnak, egy olyan történettel, amitől az egyik percben
dühös "akurvaéletbe", a másikban meglepett "miafasz", a harmadikban meg
örömteli kacaj hagyja el a számat. A másik pólust Adama képviseli,
Laura által megtámogatva. Belegondoltatok már, mi zajlott le az
admirálisban a Cylonok New Capricára érkezése óta? Hát, most bele
fogtok, és el fog szorulni a torkotok.

Ennyit elöljáróban azoknak, akik még nem látták az Unfinished
Businesst, akik meg igen, azok úgyis tudják, hogy miről beszélek.
Akinek nem tetszett ez a rész, annak hibásak az elképzelései a
sorozatról, és valószínűleg egész más miatt nézi, mint amiről szól. Aki
ebben a részben csalódott, annak nem magasabbak, hanem mások az
elvárásai, mint amit a Battlestar Galactica nyújt. Emiatt nem kell
egyből másik sorozat után nézni, csak el kell gondolkodni ezen egy
picit.

A podcastet pedig mindenkinek ajánlom, annak is, aki amúgy nem
szokta letölteni és meghallgatni őket. Elég gyenge a hang minősége
(pedig nemrég cserélték a mikrofont :)), de ott van Grace Park és
Tahmoh Penikett, és jót beszélgetnek a Moore házaspárral.

Posted on

Casus belli

A Battlestar Galactica epizódok jó szokása, hogy olyan címeket viselnek, amelyeket legalább kétféleképp lehet értelmezni. Ez alól a Hero sem kivétel, elsőként azt gondolnánk, hogy Bulldog lesz a címszereplő, végül azonban kiderül, hogy ironikusan Adama az, aki hőssé avanzsál. De haladjunk csak szép sorjában.

Ha valaki eddig kerülte is a spoilereket, az már a Hero nyitóképeiből megsejthette, hogy itt valami múlttal való babrálás lesz. Az angolban szakszó is van erre, a retcon az. Gondolom egyszer majd megjelenik a pontos definíciója a sorozatjunkie-n vagy a comment:comon, röviden annyit róla, hogy a Retroactive Continuity rövidítése, ami a múlt visszamenőleges megvariálását jelenti. Ilyenekkel lehet színesíteni egy karaktert, elősegíteni a fejlődését, vagy új megvilágításba helyezni történelmi tényeket. Itt pontosan ez történt, Adama lett az áldozata egy retconnak. Nem ez az első eset, hogy a BSG-ben kijátsszák ezt a kártyát: anno Starbuckról derült ki, hogy mi köze Zak Adama halálához, és ezzel teljesen új oldalát ismerhettük meg hősnőnknek.

Éppen elcsépeltsége miatt nehéz úgy használni ezt az írói eszközt, hogy közben ne legyünk sablonosak és kiszámíthatóak. Ron Moore-ról pedig tudni kell, hogy semmit se utál jobban, mint ha a sorozata sablonos és kiszámítható. Tavaly ezért meakulpázott háromnegyed órán keresztül a Black Market podcastjében. "Technikai problémák miatt" jelenleg nem lehet hozzáférni a Heróhoz fűzött kommentárjához, de nagyon kíváncsi lennék, erről mit gondol. Nekem ugyanis félig-meddig csalódás volt a sztori, leszámítva a retcon okozta sokkot, semmi olyan nem volt, ami kiemelné ezt az átlag sorozatepizódok közül.

Mint már említettem korábban, David Eick írta a forgatókönyvet, és éppenséggel neki sikerült megmentenie azt az ellaposodástól. Nyilván a kerettörténetet együtt találják ki az executive producerek, de a párbeszédek zsenialitása, a nüanszos jellemábrázolás egyértelműen Eicket dicsérik. Neki sikerül a drámát a tetőig fokozni, a maximumot kihozni az adva adott lehetőségekből. Mindehhez Rymer rendezői munkája társul, ami a színészek tökéletes játékát segít kihangsúlyozni, s ez nagyon fontos egy karakterközpontú témában.

Igazából éppen a hangsúlyos jellemábrázolás az, ami elvonja a figyelmet az eléggé tipikus történetről. Az egészben benne van ez a trekes vonalvezetés és konklúzió, ami abszolút nem hiányzott a BSG-ből. Annyi ilyet láttunk már: kiderül valami sötét titok a főhősről, ő gyötrődik miatta, de a barátok megbocsátanak, és "eltussolják" az ügyet, hiszen az egész nem a főhős hibája. Többségében az ilyenek csak egy epizódra kínálnak elegendő alapot, és a továbbiakban említés sincs róla. Kíváncsi vagyok, Adama és Roslin vagy Adama és Lee kapcsolatára mennyire fogja rányomni a bélyegét ez a szégyenfolt. Az ügynek elő kell még néhányszor kerülnie, már csak azért is, mert Bulldog, amíg él, emlékeztetni fog rá minket.

Csakhogy a Battlestar látványosan kezdi elveszíteni a kontinuitását. Nem tudjuk, mi van Tom Zarekkel, alelnök lett-e. Nem értjük, hogy Helo hogy lehet még mindig XO, amikor gyakorlatilag hazaárulást követett el. Persze, biztos belátták, hogy neki volt igaza, és nem büntették meg. A fenébe is, ilyen nincs! Nem csodálkoznék azon se, ha ez a szitu is a feledés homályába veszne, és Bulldog mától az admirális puszipajtása lenne. Ezt magyarázza meg Moore, ha tudja.

Ennek ellenére vannak még jelek, hogy előre is gondolkodnak a producerek: D'Anna, vagyis Number Three válsága nyilván vezetni fog valahová, és aki nem átall spoilerezni, az sejti is, hogy hová. Szép fehér színnel én is leírom, hogy ki lehessen jelölni a kíváncsiskodóknak: tudvalevő, hogy a Cylonok közül valaki isteni státuszra fog törekedni, valószínűleg ennek látjuk a kezdeteit. És ha már itt tartunk, sokan tippelgetnek, hogy vajon mi a fene lehetett az a hely, ahova D'Anna került a klinikai halál állapotában. Eme blog olvasóinak szerencséjük van, ha a memóriájuk kihagyott volna: a fenti BSG-blog logó arról árulkodik, hogy mi jártunk már ott, Kobol végső tündöklésekor, kézenfogva Six-szel és Baltarral.

A másik kérdés, ami nem hagyja nyugodni a nézőket, az a Cylonok tervének bonyolódása: úgy néz ki, pontosan tudják, hol van a Rag-Tag Fleet, mégse mennek oda legyakni őket. Hát kérem, aki még mindig ott tart, hogy a Cylonok ki akarják pusztítani az emberiséget, az valószínű átaludt egy fél évadot. Amit most látunk, az egy verseny a Föld eléréséért. Hogy mi haszna van a kenyérpirítóknak a Galacticából és utasaiból, azt én se tudom, de talán arra számítanak, hogy a legközelebbi jelet is az emberek találják meg előttük, és akkor majd jól lecsapnak arra is. Mindenesetre egy Adama kiiktatása az egész flotta szétesését jelentené, amiből hosszú hónapok munkája lenne felépülni, és ez rengeteg előny lenne a Cylonoknak. Tudják jól, próbálkoztak már ilyesmivel, amikor ráküldték a Vénemberre Boomert. Annak is szükségállapot és katonai puccs lett az eredménye.

Posted on

Casus belli

A Battlestar Galactica epizódok jó
szokása, hogy olyan címeket viselnek, amelyeket legalább kétféleképp
lehet értelmezni. Ez alól a Hero sem kivétel, elsőként azt gondolnánk,
hogy Bulldog lesz a címszereplő, végül azonban kiderül, hogy ironikusan
Adama az, aki hőssé avanzsál. De haladjunk csak szép sorjában.

Ha valaki eddig kerülte is a
spoilereket, az már a Hero nyitóképeiből megsejthette, hogy itt valami
múlttal való babrálás lesz. Az angolban szakszó is van erre, a retcon
az. Gondolom egyszer majd megjelenik a pontos definíciója a
sorozatjunkie-n vagy a comment:comon, röviden annyit róla, hogy a
Retroactive Continuity rövidítése, ami a múlt visszamenőleges
megvariálását jelenti. Ilyenekkel lehet színesíteni egy karaktert,
elősegíteni a fejlődését, vagy új megvilágításba helyezni történelmi
tényeket. Itt pontosan ez történt, Adama lett az áldozata egy
retconnak. Nem ez az első eset, hogy a BSG-ben kijátsszák ezt a
kártyát: anno Starbuckról derült ki, hogy mi köze Zak Adama halálához,
és ezzel teljesen új oldalát ismerhettük meg hősnőnknek.

Éppen elcsépeltsége miatt nehéz úgy
használni ezt az írói eszközt, hogy közben ne legyünk sablonosak és
kiszámíthatóak. Ron Moore-ról pedig tudni kell, hogy semmit se utál
jobban, mint ha a sorozata sablonos és kiszámítható. Tavaly ezért
meakulpázott háromnegyed órán keresztül a Black Market podcastjében.
"Technikai problémák miatt" jelenleg nem lehet hozzáférni a Heróhoz
fűzött kommentárjához, de nagyon kíváncsi lennék, erről mit gondol.
Nekem ugyanis félig-meddig csalódás volt a sztori, leszámítva a retcon
okozta sokkot, semmi olyan nem volt, ami kiemelné ezt az átlag
sorozatepizódok közül.

Mint már említettem korábban, David
Eick írta a forgatókönyvet, és éppenséggel neki sikerült megmentenie
azt az ellaposodástól. Nyilván a kerettörténetet együtt találják ki az
executive producerek, de a párbeszédek zsenialitása, a nüanszos
jellemábrázolás egyértelműen Eicket dicsérik. Neki sikerül a drámát a
tetőig fokozni, a maximumot kihozni az adva adott lehetőségekből.
Mindehhez Rymer rendezői munkája társul, ami a színészek tökéletes
játékát segít kihangsúlyozni, s ez nagyon fontos egy karakterközpontú
témában.

Igazából éppen a hangsúlyos
jellemábrázolás az, ami elvonja a figyelmet az eléggé tipikus
történetről. Az egészben benne van ez a trekes vonalvezetés és
konklúzió, ami abszolút nem hiányzott a BSG-ből. Annyi ilyet láttunk
már: kiderül valami sötét titok a főhősről, ő gyötrődik miatta, de a
barátok megbocsátanak, és "eltussolják" az ügyet, hiszen az egész nem a főhős hibája. Többségében az ilyenek csak egy epizódra kínálnak elegendő
alapot, és a továbbiakban említés sincs róla. Kíváncsi vagyok, Adama és
Roslin vagy Adama és Lee kapcsolatára mennyire fogja rányomni a
bélyegét ez a szégyenfolt. Az ügynek elő kell még néhányszor kerülnie,
már csak azért is, mert Bulldog, amíg él, emlékeztetni fog rá minket.

Csakhogy a Battlestar látványosan kezdi
elveszíteni a kontinuitását. Nem tudjuk, mi van Tom Zarekkel, alelnök
lett-e. Nem értjük, hogy Helo hogy lehet még mindig XO, amikor
gyakorlatilag hazaárulást követett el. Persze, biztos belátták, hogy
neki volt igaza, és nem büntették meg. A fenébe is, ilyen nincs! Nem
csodálkoznék azon se, ha ez a szitu is a feledés homályába veszne, és
Bulldog mától az admirális puszipajtása lenne. Ezt magyarázza meg
Moore, ha tudja.

Ennek ellenére vannak még jelek, hogy
előre is gondolkodnak a producerek: D'Anna, vagyis Number Three válsága
nyilván vezetni fog valahová, és aki nem átall spoilerezni, az sejti
is, hogy hová. Szép fehér színnel én is leírom, hogy ki lehessen
jelölni a kíváncsiskodóknak: tudvalevő, hogy a Cylonok közül valaki isteni státuszra fog törekedni, valószínűleg ennek látjuk a kezdeteit.
És ha már itt tartunk, sokan tippelgetnek, hogy vajon mi a fene
lehetett az a hely, ahova D'Anna került a klinikai halál állapotában.
Eme blog olvasóinak szerencséjük van, ha a memóriájuk kihagyott volna:
a fenti BSG-blog logó arról árulkodik, hogy mi jártunk már ott, Kobol
végső tündöklésekor, kézenfogva Six-szel és Baltarral.

A másik kérdés, ami nem hagyja nyugodni
a nézőket, az a Cylonok tervének bonyolódása: úgy néz ki, pontosan tudják,
hol van a Rag-Tag Fleet, mégse mennek oda legyakni őket. Hát kérem, aki
még mindig ott tart, hogy a Cylonok ki akarják pusztítani az
emberiséget, az valószínű átaludt egy fél évadot. Amit most látunk, az
egy verseny a Föld eléréséért. Hogy mi haszna van a kenyérpirítóknak a
Galacticából és utasaiból, azt én se tudom, de talán arra számítanak,
hogy a legközelebbi jelet is az emberek találják meg előttük, és akkor
majd jól lecsapnak arra is. Mindenesetre egy Adama kiiktatása az egész
flotta szétesését jelentené, amiből hosszú hónapok munkája lenne
felépülni, és ez rengeteg előny lenne a Cylonoknak. Tudják jól,
próbálkoztak már ilyesmivel, amikor ráküldték a Vénemberre Boomert.
Annak is szükségállapot és katonai puccs lett az eredménye.

Posted on

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével,
valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is
befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is
összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen
tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban,
másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is
bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de
annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően
jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését.
Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak
újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad
anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom,
rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk.
És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad
elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók
előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy
csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással:
tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica
epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon
a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy
a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én
szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés,
kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen,
egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami
a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy,
hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott
volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a
Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek
a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a
Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a
szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra
ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél
drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk
minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem
vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz
ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a
lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens
magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy
mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül
lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében,
hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak
a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás
miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett
"sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen
élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is
milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot,
de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen
ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden
kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is.
Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért
nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy
miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek
DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén
Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a
BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az
egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha
erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem
magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál
véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit
csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét
is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges
mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az
emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés,
egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a
BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre
fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak
erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid
ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt
is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne
lett volna minden.

Posted on

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével, valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban, másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését. Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom, rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk. És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással: tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés, kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen, egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy, hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében, hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett "sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot, de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is. Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés, egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne lett volna minden.

Posted on

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak, nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve, az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen. Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét, és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére, hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb, ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik, ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira, hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni, akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Posted on

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira
dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a
kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket
és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült
idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is
az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak,
nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től
szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black
Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert
nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az
volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének
alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy
ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál
csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért
változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a
fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a
Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja
azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez
alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica
Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem
rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély
jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is
sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen
nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a
hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet
kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a
háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve,
az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem
nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak
Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen.
Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy
tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy
megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét,
és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére,
hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a
történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen
elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb,
ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete
menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna
lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta
ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen
megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy
Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni
velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle
valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik,
ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten
karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin
döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira,
hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A
Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de
ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése
meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és
már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni,
akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a
végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa
jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az
ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen
fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt
a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még
mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a
döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt
muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez
alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit
helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég
sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és
az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep
Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján
Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a
Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem
feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley
Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban
is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg
ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott
valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David
Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb
jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó
részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást
megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új
szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói
kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Posted on

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem
tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak
két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas
The Inner Light epizód a Star Trek: The
Next Generationből, a másik a Life
Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról
szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek
alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy
negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban
lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat:
ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy
pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a
legutóbbi epizóddal, ott is csak
egysoros
kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a
rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a
lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a
története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is
hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a
rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael
Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek.
Human
Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó
akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de
amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi
hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája
Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a
Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New
Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna,
aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben
fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an
honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg
fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni
kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama
és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig
tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem
áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore
kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy
elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit,
úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon
csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy
maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó
értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és
egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt
nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál.
Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI
fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a
Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az
átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus
megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is
fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül
se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy
megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy
istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a
kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret
valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk.
Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon
vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a
mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a
történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni
ezt a fickót.

Posted on

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas The Inner Light epizód a Star Trek: The Next Generationből, a másik a Life Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat: ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a legutóbbi epizóddal, ott is csak egysoros kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek. Human Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna, aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit, úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál. Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk. Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni ezt a fickót.

Posted on

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam,
de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date
lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani
az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az
évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az
epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t,
óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.


Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás
és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az
Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a
székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A
recap, vagyis az "Előző részek
tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan
fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam
elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész
rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki
lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka
egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a
leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs
után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a
képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg
fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű:
Sergio
Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó
és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár
Into the West és
Taken-részt (mindketten fantasztikus
sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi
hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk
meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen
eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha
már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a
podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden
epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó
kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A
Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy
lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio
koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan
alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a
szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a
szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már
tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak
most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek
volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest
kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy
kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a
légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható
jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon
megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás
vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt
hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői
ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal
vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a
vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az
exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan
szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig
talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van
az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé,
hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak
más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál
sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és
megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be.
Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti
meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a
cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan
kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására
használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy
belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy
kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a
kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos
merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja
Az
év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak.
Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra,
de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények
közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan
tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek
egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp
ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb
évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság
épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes
szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar
galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a
régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert
dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt
el a sorozattól, őszerintük a BSG
átugrotta
a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven
keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is
ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t
néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction
reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt,
a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen
láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen
az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan
nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a
tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még
többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni
egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.