Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem
tűr halasztást. Exodus, II. rész.
Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak
két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas
The Inner Light epizód a Star Trek: The
Next Generationből, a másik a Life
Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról
szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek
alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy
negyvenkét percen keresztül könnyezek.
Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban
lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat:
ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy
pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a
legutóbbi epizóddal, ott is csak
egysoros
kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a
rész mindenkit hazavágott.
Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a
lényeget, hátha.
Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a
története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is
hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a
rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael
Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek.
Human
Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó
akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de
amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi
hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája
Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?
A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a
Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New
Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna,
aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben
fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an
honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg
fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni
kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama
és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.
És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig
tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem
áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore
kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy
elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit,
úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon
csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy
maradhatott volna meg a sorozat címe.
Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó
értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és
egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt
nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál.
Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI
fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a
Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az
átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus
megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.
Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is
fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül
se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy
megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy
istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a
kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret
valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.
És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk.
Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon
vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a
mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a
történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni
ezt a fickót.