Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam,
de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date
lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani
az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az
évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az
epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t,
óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.


Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás
és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az
Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a
székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A
recap, vagyis az "Előző részek
tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan
fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam
elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész
rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki
lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka
egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a
leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs
után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a
képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg
fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű:
Sergio
Mimica-Gezzan
. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó
és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár
Into the West és
Taken-részt (mindketten fantasztikus
sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi
hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk
meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen
eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha
már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a
podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden
epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó
kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A
Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy
lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio
koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan
alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a
szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a
szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már
tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak
most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek
volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest
kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy
kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a
légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható
jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon
megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás
vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt
hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői
ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal
vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a
vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az
exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan
szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig
talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van
az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé,
hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak
más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál
sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és
megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be.
Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti
meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a
cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan
kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására
használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy
belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy
kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a
kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos
merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja
Az
év TV-s írója
díj
átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak.
Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra,
de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények
közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan
tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek
egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp
ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb
évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság
épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes
szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar
galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a
régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert
dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt
el a sorozattól, őszerintük a BSG
átugrotta
a cápát
az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven
keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is
ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t
néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction
reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt,
a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen
láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen
az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan
nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a
tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még
többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni
egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.