Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas The Inner Light epizód a Star Trek: The Next Generationből, a másik a Life Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat: ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a legutóbbi epizóddal, ott is csak egysoros kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek. Human Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna, aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit, úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál. Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk. Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni ezt a fickót.