Battlestar Trektica

Lehet, hogy lassan unalmassá válnak az epizódmustráim, de valahogy én mindig képes vagyok találni valami jót a Battlestar Galacticában. Nekem speciel a Black Market is bejött, mondjom bárki bármit, és a The Woman Kingben is találtam jó dolgokat. Igazság szerint épp ettől változatos a sorozat, hogy nem ugyanazért jó az összes rész, mindig más apróságokra érdemes odafigyelni bennük. Van, hogy a sztorin van a hangsúly és a feszültségen, van, hogy az emberiséget érintő drámán, és van, hogy csak egyetlen személy sorsán.

Leginkább erről kéne szóljon a The Woman King, hiszen az évad folyamán Helo tört már borsot a felettesei orra alá, és nem ártott volna rendesen foglalkozni azzal, hogy hogyan élte meg ő maga, hogy meghiúsította a cylon fajon tervezett genocídiumot, illetve hogy igyekezett jóvá tenni a bűnét. A történeten alig-alig érezhető a karakter drámája, pedig Helo valójában rettenetesen erőlködik, hogy valahogy helyrehozza, amit elkövetett, és magát is újra elfogadtassa a legénységgel, annak ellenére, hogy a felesége cylon. Még ki is vágták az egyik legfontosabb jelenetet, amikor bevallotta Adamának, hogy ő felelős a beteg cylon foglyok haláláért.

Emelett, szinte a semmiből, előkerül egy társadalmi probléma, a rasszizmus, előítélet és megkülönböztetés, amely ugyanolyan általánosan, csak bolygónyi léptékben sújtja a kolóniák társadalmát, mint a miénket. Teljesen jó, hogy kicsit jobban belátást engednek a tizenkét planéta közötti különbségekbe, de az ilyesmit már a sorozat eleje óta jócskán meg kellett volna alapozni, és mindig foglalkozni kellett volna vele. Ugyanúgy, hogy anno a Deep Space Nine-ban állandó téma volt a bajori-kardassziai-ember ellentét, és nagyon sok nagyon jó történetnek szolgált alapul.

Így, hogy kicsit légbőlkapottnak tűnik a saggitaroniak kiközösítése, annyira nem is "üt" a rész mondanivalója. Olyan béna megoldásokkal próbálták velünk elhihetni, hogy ez az ellentét jó régre visszanyúlik, hogy elővették a kedvenc szereplőinket, például Tyrolt, és a szájukba adtak olyan mondatokat, amiket nem biztos, hogy várnánk tőlük. Hirtelen mindenki utálni kezdte a sageket. Felettébb érdekes. Addig oké, hogy tudtuk róluk, hogy gyakorlatilag külön állatfaj, annyira más a hitvallásuk mindenről, de kicsit túlzásba estek ebben a részben az írók.

Ez a három téma, vagyis Helo szenvedése és megboldoguláshoz vezető ösvénye, a saggitaroniak speciális helyzete és gyógyszerellenessége, valamint az előítélet és kiközösítés morális kérdése, külön-külön is megérnének negyvenkét percet, együtt viszont csak kioltják egymást. Egyik kifejtésére sincs elegendő idő, egyik sem tud hatásos lenni. Ráadásul ez a gyógyszer-probléma a Szomszédoktól kezdve az összes létező kórház- és nem kórház-sorozatban előjött már, annyira elcsépelt és annyira nincs benne már semmi provokatív és újszerű, hogy rossz látni a BSG-ben. Az előítélet-kérdésben még láttam volna fantáziát, ha tényleg rendszeres témája lett volna a sorozatnak, nem pedig valami egyepizódos afférocska.

A befejezés, bár nekem nagyon ütött, zenéstől, rendezésestől, színészestől, párbeszédestől, akkor is katasztrofálisan trekes volt. Az egyik karakter váltig állít valamit, de senki sem hisz neki, sőt, hülyének nézik, mígnem valamelyik szavahihető figura rájön, hogy valójában ő tévedett, és hősünknek van igaza, és gyorsan megmenti a tetőfokára hágó helyzetet. Unalmaaas. Nem BSG-be való.

Itt a tipikus helyzetmegmentő emberünk Dr. Cottle lett, akinek talán még soha nem volt ekkora szerepe egy részen belül, pedig eszméletlen jól alakít. Tigh a vártnál kicsit köcsögebb volt, de végül is ő ilyen, Michael Hogan pedig tényleg egy isten. Gladia a saját blogjában már ódát zengett a King asszonyt alakító színésznőhöz, aki az előző kettőhöz hasonlóan szintén kanadai, és mily meglepő, csupa olyan amerikai sorozatban kapott szerepet, amelyeket Vancouverben forgattak. Elárulom a titkot: nemcsak olcsóbb Kanadában filmet csinálni, de ha helyi színészeket alkalmazol, akkor még támogatást is kapsz. A visszatérő mellékszereplők között még több a canuck, például a pilóták jó része is az (persze főleg elmismásolt akcentussal :)).

Más. Sokan nem értették, mit keres hirtelen több száz menekült a Galacticán, honnan jöttek, mióta vannak ott. Emlékeztetek mindenkit, hogy a The Passage című részben nem tudom hány hajót elvesztettek a ködben, amelyeknek az utasait korábban ideiglenesen átvezényelték biztonságosabb hajókra, mint amilyen a Galactica is. Nyilván az egyik odaveszett hajó főleg sageket szállított, akik most ottragadtak a mi rombolónkon.

Figyeljétek meg, ha még nem tettétek volna, hogy amikor Fej-Baltar felbukkant ismét, ugyanazt a zenét hallhattuk, mint ami Fej-Six feltűnésekor szokott felcsendülni, csak visszafelé lejátszva. Bear McCreary zenei ötletessége itt is megmutatta magát (bár jelzem, ez már a Downloadedben is így volt).

Hát tessék, ilyen egy igazi filler-rész. Ezeket kell megmutogatni a barátoknak, barátnőknek, mert kerek, egész történetük van, és minimális előismeret kell a megértésükhöz. Bár, ami azt illeti, ennek is lett volna szerepe Baltar későbbi tárgyalásán, ugyanis az eredeti történet szerint volt egy nagy mészárlás New Capricán, amelynek során renegát saggitaroniak sokaságát végezték volna ki. Ebben szerepe lett volna Baltarnak, Zareknek, sőt, Gaetának is valamelyest, de ezt az egészet végül kivágták a tárgyalásból, vagyis meg nem történtté nyilvánították, és utólagosan eltávolították a The Woman Kingből is az erre utaló jeleneteket. Ettől kicsit szétesett, hülyébb lett a történet, de hát ez van. Nyilván az évadfináléért megérte megcsinálni.

Na, most egy kicsit én is tékelek egy bréket a blogolásból, talán a szinopszist még megírom jövő hétre, de két okból nincs kedvem most sokat írni: egyrészt a valódi világban is van épp elég jó dolgom, másrészt gyűlöletes dolog három percet várni egy billentyűleütésre a freeblog szerkesztőjében. Bár most megberheltem, pont nagyon megy, de attól még egy életre meguntam a gépelést.

Azért, amiket beígértem, pl. EJO és Michael Rymer kivesézését, valamint a trekes összehasonlítgatásokat meg fogom csinálni, de hogy mikor posztolom, azt a Jó Isten sem tudja. Különben is, hagyni kell témákat a kilenc hónapos hatásszünet idejére a két évad között :).

Kell egy kis áramszünet?

A 13. rész címe a Cheers főcímdalára utal, ami előrevetíti, hogy egy
vidám, kicsit könnyedebb epizód elébe fogunk nézni, akárcsak annak
idején a Tigh Me Up, Tigh Me Down esetén. Csakhogy a készítők, úgy
tűnik, egész egyszerűen már nem tudják lazára venni a figurát. A sztori
nagy újdonsága Joe Bárja, a Galactica különbejáratú szórakozóhelye,
mely a Cloud Nine hiányát igyekszik pótolni. Elvileg a jövőben is
fogunk vele találkozni, bár van egy olyan előérzetem, hogy a hozzá
kapcsolódó jelenetek többségét továbbra is alaposan ki fogják vágni.
Most is feláldozták a történetét Baltar kihallgatásáért. Nem tett
rosszat az epizódnak, de hogy vidám nem lett, az biztos.

Szerencsére a negyvenegynéhány percnek csak a töredéke foglalkozik a
Starbuck-Apollo kapcsolat lezárásával, amit sikerült elég jól, olyan
battlestarosan megoldani. Jobb ez így. Kicsit megfűszerezte a
kapcsolatukat ez a fellángolás, de nagyon nem tett volna nekik jót, ha
együtt maradnak. Különben is, Kara és Sam az egyik legjobb páros,
akiket valaha láttam a tévében, Dualla pedig túl szeretnivaló ahhoz,
hogy csak úgy elbánjanak vele. Lee persze hű marad önmagához, és a
feleségével szemben végtelenül tisztességes, még ha közben ő maga
szenved is.

Az ő vívódásukat azonban csak részleteiben ismerjük meg, át-átváltva
Baltar jeleneteiről. Edward James Olmos keze nyoma nagyon meglátszik a
vágáson, ugyanis a Battlestartól szokatlan módon szakítják meg a
legfeszültebb, legintenzívebb momentumokat, hogy a finoman hangolt,
érzelmes pillanatokat mutassák be a két párkapcsolatban.

A rendező a színészekből is a maximumot hozza ki, egy kicsit
kicsavarja és felrázza a szerepeiket: Mary McDonnell óriásit alakít,
amikor Baltarral kell elhitetnie, hogy pillanatokon belül képes kidobni
az első légzsilipen, ha nem beszél. James Callis, ha nem épp egy
kábelcsatornán futó sci-fiben játszana, Emmyt is kaphatna a mostani
teljesítményéért. Mindenki számára világossá válik Baltar
meghasonlottsága, a benne dúló kettősség, hogy tudja, hogy bűnös, de
meggyőződése, hogy nem tehet semmiről. Életében talán először mondja ki
a szerelme nevét, és Caprica Six-et, mint a bűnökért felelős Cylont nevezi meg.

A kihallgatási módszerek sora, amely ide juttatja Baltart,
lenyűgöző. Pusztán pszichológiai nyomásnak vetik alá, a legvégsőkig nem
folyamodnak fizikai kínokozáshoz, és eredményre is jutnak. Zseniális a
módszerek egymásra építettsége, az ötletek sorozata. Természetesen itt
is képbe jön a sci-fi elem, de ilyennel már a 24-ben is
találkozhattunk, és még mindig messze fantáziadúsabb, mint a Cylonok
vallatási módszerei: az Adama által bevetett hallucinogén szer csak
segít, hogy Baltar pszichéjét befolyásolják, és ügyes fogalmazással
rávezessék őt a színvallásra.

Baltar így végre szembesül a bűneivel, tudatosul benne, hogy
felelősségre vonható minden szörnyűségért, ami az embereket érte a
Cylonok megjelenése óta, és kétségbeesik. A legszebb, hogy magát is
megkérdőjelezi, ártatlan-e, vagy pedig valahol belül tisztában volt
azzal, hogy a kezdetektől az ellenséget segítette. Gaetával való
beszélgetése alatt, mikor korrigálni kezdi egykori tanácsadója
számításait, újra szembesülünk hihetetlen lángelméjével, mely talán a
közvetlen oka annak, hogy ő a Galactica emberi ésszel legkevésbé
érthető és értelmezhető karaktere. Az őrület és a zsenialitás közti
vékony határon egyensúlyozva néha olyanokat tesz, amiket mi sosem
fogunk tudni megérteni, mégis ő a leghitelesebb, legkonzisztensebb
jellem, mert profán és önös érdekek vezérlik, és ha nem is szívesen, de
tudunk vele azonosulni.

Csak a felfoghatatlan, mindent tisztábban és magasabb szinten átlátó
elméje, mely időnként Six kivetüléseként jelenik meg, az egyetlen
tényező, ami elidegenít minket a személyiségétől, hiszen az általa
sugallt motivációk már annyira mélységesen önzőek, olyannyira nincsenek
tekintettel semmire és senkire, hogy képtelenség csak részben is
elfogadni őket. És ez teszi őt olyan érdekessé, nélkülözhetetlenné.
Leginkább a Star Trek (bocs, megint) Dr. Bashirjéhez lehet őt
hasonlítani, illetve az általa istápolt génmanipuláltakhoz, akik készek
lettek volna elveszteni egy véres háborút, mert a számításaik szerint
pár évtizeden belül egy lázadás újra talpra állította volna és
stabilizálta volna a haldokló Föderációt. Erről majd legközelebb,
részletesen.


Végezetül elmesélem, mi volt a bónuszjelenetben, amit a scifi.com/battlestar oldalon lehetett megtekinteni a tévéadás után (én is csak olvastam, lehet hogy nem pont így volt).

Roslin belép Six cellájába, akit épp megszabadítanak a béklyóitól.
Az elnökasszony megkérdezi, hogy hogy szólíthatja Sixet, ám ő előbb
biztosítékot akar, hogy nem fogják kidobni a légzsilipen, mint egykor
Leobent. Roslin ígéretét teszi, Six pedig Capricaként mutatkozik be.
Roslin elmondja, hogy tudják, Baltar nem vett részt a kolóniák
elpusztításában, és látja Capricán, hogy szereti Gaiust. Erre Six azzal
vádolja őt, hogy megkínozták Baltart, pedig régen tisztességes
itélőszékük volt. Roslin egyezséget akar ajánlani, ám Six megelőzi: ha
Gaius megkapja a tárgyalását, ő tanúskodni fog, és mindent elmond. Az
elnökasszony egy szó nélkül távozik, Six pedig ledől a priccsre. Vége.

Szóval Six megint megmentette Baltart. A tárgyalásra az évad végéig
azonban várnunk kell, egyelőre el leszünk foglalva egyéb
karakterközpontú epizódokkal. Jövő héten nem lesz Battlestar, mert
mindenki a Superbowlt fogja nézni, ezért a Sci Fi Channel is csak egy
B-filmet mert bevállalni vasárnap estére. Utána pedig a The Woman Kinget láthatjuk, én sokat agyaltam, mit jelenthet ez a cím, aztán kiderült, hogy a King egy nő neve lesz. Bár biztos szójátéknak szánták.

Kell egy kis áramszünet?

A 13. rész címe a Cheers főcímdalára utal, ami előrevetíti, hogy egy vidám, kicsit könnyedebb epizód elébe fogunk nézni, akárcsak annak idején a Tigh Me Up, Tigh Me Down esetén. Csakhogy a készítők, úgy tűnik, egész egyszerűen már nem tudják lazára venni a figurát. A sztori nagy újdonsága Joe Bárja, a Galactica különbejáratú szórakozóhelye, mely a Cloud Nine hiányát igyekszik pótolni. Elvileg a jövőben is fogunk vele találkozni, bár van egy olyan előérzetem, hogy a hozzá kapcsolódó jelenetek többségét továbbra is alaposan ki fogják vágni. Most is feláldozták a történetét Baltar kihallgatásáért. Nem tett rosszat az epizódnak, de hogy vidám nem lett, az biztos.

Szerencsére a negyvenegynéhány percnek csak a töredéke foglalkozik a Starbuck-Apollo kapcsolat lezárásával, amit sikerült elég jól, olyan battlestarosan megoldani. Jobb ez így. Kicsit megfűszerezte a kapcsolatukat ez a fellángolás, de nagyon nem tett volna nekik jót, ha együtt maradnak. Különben is, Kara és Sam az egyik legjobb páros, akiket valaha láttam a tévében, Dualla pedig túl szeretnivaló ahhoz, hogy csak úgy elbánjanak vele. Lee persze hű marad önmagához, és a feleségével szemben végtelenül tisztességes, még ha közben ő maga szenved is.

Az ő vívódásukat azonban csak részleteiben ismerjük meg, át-átváltva Baltar jeleneteiről. Edward James Olmos keze nyoma nagyon meglátszik a vágáson, ugyanis a Battlestartól szokatlan módon szakítják meg a legfeszültebb, legintenzívebb momentumokat, hogy a finoman hangolt, érzelmes pillanatokat mutassák be a két párkapcsolatban.

A rendező a színészekből is a maximumot hozza ki, egy kicsit kicsavarja és felrázza a szerepeiket: Mary McDonnell óriásit alakít, amikor Baltarral kell elhitetnie, hogy pillanatokon belül képes kidobni az első légzsilipen, ha nem beszél. James Callis, ha nem épp egy kábelcsatornán futó sci-fiben játszana, Emmyt is kaphatna a mostani teljesítményéért. Mindenki számára világossá válik Baltar meghasonlottsága, a benne dúló kettősség, hogy tudja, hogy bűnös, de meggyőződése, hogy nem tehet semmiről. Életében talán először mondja ki a szerelme nevét, és Caprica Six-et, mint a bűnökért felelős Cylont nevezi meg.

A kihallgatási módszerek sora, amely ide juttatja Baltart, lenyűgöző. Pusztán pszichológiai nyomásnak vetik alá, a legvégsőkig nem folyamodnak fizikai kínokozáshoz, és eredményre is jutnak. Zseniális a módszerek egymásra építettsége, az ötletek sorozata. Természetesen itt is képbe jön a sci-fi elem, de ilyennel már a 24-ben is találkozhattunk, és még mindig messze fantáziadúsabb, mint a Cylonok vallatási módszerei: az Adama által bevetett hallucinogén szer csak segít, hogy Baltar pszichéjét befolyásolják, és ügyes fogalmazással rávezessék őt a színvallásra.

Baltar így végre szembesül a bűneivel, tudatosul benne, hogy felelősségre vonható minden szörnyűségért, ami az embereket érte a Cylonok megjelenése óta, és kétségbeesik. A legszebb, hogy magát is megkérdőjelezi, ártatlan-e, vagy pedig valahol belül tisztában volt azzal, hogy a kezdetektől az ellenséget segítette. Gaetával való beszélgetése alatt, mikor korrigálni kezdi egykori tanácsadója számításait, újra szembesülünk hihetetlen lángelméjével, mely talán a közvetlen oka annak, hogy ő a Galactica emberi ésszel legkevésbé érthető és értelmezhető karaktere. Az őrület és a zsenialitás közti vékony határon egyensúlyozva néha olyanokat tesz, amiket mi sosem fogunk tudni megérteni, mégis ő a leghitelesebb, legkonzisztensebb jellem, mert profán és önös érdekek vezérlik, és ha nem is szívesen, de tudunk vele azonosulni.

Csak a felfoghatatlan, mindent tisztábban és magasabb szinten átlátó elméje, mely időnként Six kivetüléseként jelenik meg, az egyetlen tényező, ami elidegenít minket a személyiségétől, hiszen az általa sugallt motivációk már annyira mélységesen önzőek, olyannyira nincsenek tekintettel semmire és senkire, hogy képtelenség csak részben is elfogadni őket. És ez teszi őt olyan érdekessé, nélkülözhetetlenné. Leginkább a Star Trek (bocs, megint) Dr. Bashirjéhez lehet őt hasonlítani, illetve az általa istápolt génmanipuláltakhoz, akik készek lettek volna elveszteni egy véres háborút, mert a számításaik szerint pár évtizeden belül egy lázadás újra talpra állította volna és stabilizálta volna a haldokló Föderációt. Erről majd legközelebb, részletesen.

Végezetül elmesélem, mi volt a bónuszjelenetben, amit a scifi.com/battlestar oldalon lehetett megtekinteni a tévéadás után (én is csak olvastam, lehet hogy nem pont így volt).

Roslin belép Six cellájába, akit épp megszabadítanak a béklyóitól. Az elnökasszony megkérdezi, hogy hogy szólíthatja Sixet, ám ő előbb biztosítékot akar, hogy nem fogják kidobni a légzsilipen, mint egykor Leobent. Roslin ígéretét teszi, Six pedig Capricaként mutatkozik be. Roslin elmondja, hogy tudják, Baltar nem vett részt a kolóniák elpusztításában, és látja Capricán, hogy szereti Gaiust. Erre Six azzal vádolja őt, hogy megkínozták Baltart, pedig régen tisztességes itélőszékük volt. Roslin egyezséget akar ajánlani, ám Six megelőzi: ha Gaius megkapja a tárgyalását, ő tanúskodni fog, és mindent elmond. Az elnökasszony egy szó nélkül távozik, Six pedig ledől a priccsre. Vége.

Szóval Six megint megmentette Baltart. A tárgyalásra az évad végéig azonban várnunk kell, egyelőre el leszünk foglalva egyéb karakterközpontú epizódokkal. Jövő héten nem lesz Battlestar, mert mindenki a Superbowlt fogja nézni, ezért a Sci Fi Channel is csak egy B-filmet mert bevállalni vasárnap estére. Utána pedig a The Woman Kinget láthatjuk, én sokat agyaltam, mit jelenthet ez a cím, aztán kiderült, hogy a King egy nő neve lesz. Bár biztos szójátéknak szánták.

A felismerés ereje

Kezdjük ott, hogy David Weddle és Bradley Thompson tényleg brutálisan jó írók. A Rapture-ben
minden színésznek magasra tették a lécet, folyamatosan fenntartották a
feszültséget, és most még úgy sem érezhettük, hogy kapkodva
rohantunk végig a háromnegyed órába sűrített eseményeken.

A kissé céltalannak tűnő Lee-Dee-Kara-Sam sztori egyszerűen működni
látszott az ő kezeik között. Végre, most először nem sunnyadt el Dualla
szerepe ebben a négyesben. Most igazán érezzük, hogy ő a szenvedő
alanya ennek az egésznek, hiszen a saját férjén sem bír kiigazodni.
Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy hogy volt képes Starbuck után
küldeni őt, de a keserűség, ami az arcáról sugárzott az epizód végén,
mindent elárult. Egyszerűen tökéletes volt, hogy egy szót sem szóltak
egymáshoz, mégis mindent le lehetett olvasni az arcukról.

A Hera-szálnak sosem láttam különösebb értelmét, nem tudom, vezet-e
majd valahova, de most fantasztikus volt, amit kihoztak belőle. Te
Atyaúristen, Helo lelőtte a saját feleségét! Ez valami embertelen.
Aztán nem sokkal később a kirohanása az elnökasszonnyal szemben, az a
sorozat egyik legjobb jelenete volt. Adama, ahogy finoman visszafogta
Helo kezét, nehogy meggondolatlanul cselekedjen, Roslin, ahogy
lesütötte a szemét, mikor a százados kérdőre vonta Hera halálának
megrendezése miatt… Olyan apróságok, mégis annyira tökéletessé teszik
a drámát.

Azt is Hera-szálnak köszönhetjük, hogy Caprica Six a Galactica fedélzetére került. Végre, kicsit
szakítottunk a status quóval, kicsit megint megbolydult a felállás.
Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, Baltar visszakerüléséről már nem
is beszélve. Egyikük sem fogja olcsón megúszni, de most valahogy csak
Sixet tudom sajnálni. Érdekességképp csak annyit, hogy Helo karakterét eredetileg nem akarták visszahozni a sorozatba,
hagyták volna meghalni a capricai nukleáris télben. Csak a minisorozat
után annyi nézőt érdekelt, hogy mi lett vele, hogy az írók meggondolták
magukat, és kitaláltak neki egy szerelmi szálat Sharonnal, majd behozták
Herát is. Ezért mondom, hogy kissé céltalan ez a vonal, mert az eredeti
sakktáblán nem is szerepeltek a figurái.

Bevallom, kicsit féltem, hogy túl banálisan fogják feloldani az Eye
of
Jupiter cliffhangerét, de egyrészt szerencsére hamar túlestek rajta,
másrészt hatalmasat ütött az a pár jelenet az elején. Még a mindig
higgadt Cavil is aggódni látszott itt, és azt is megértetük, miért volt
az egész
Number Three-vonal alapvetően hibás: a báziscsillagon egy másik példány
is támogatta az épp landolni készülő D'Anna deviáns terveit, amiket az
egész Cylon társadalom megkérdőjelezett. Persze az igazán sokkoló
események a Galactica irányítóközpontjában zajlottak. Tighban mi
mehetett végbe akkor, amikor egy hajszál választotta el attól, hogy
tömeggyilkosságot hajtson végre, parancsra? Még most is kísért a
tekintete.


Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere
volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális
volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt
győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor
összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe
(avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr.
President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta.

Az egyetlen, akit egyszerűen nem értek meg már régóta, az
Boomer, vagyis a báziscsillagon élő Sharon-verzió. Annyira
inkonzisztens a figurája, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Grace Park
eleve nem tud normálisan eljátszani egy Cylont. Neki az az elképzelése róluk, hogy mind üres arckifejezésű,
érzelemmentes lények, és ezalól csak Athena lehet kivétel. A korábbi
Cylon hajón játszódó jelenetekben legalábbis iszonyú szar volt. Most
meg hirtelen Boomer, aki még az előző részben is olyannak tűnt, mint
akiben alig maradt emberség, hirtelen féltékenykedni kezdett
Athenára a gyereke miatt. Ezért volt eléggé hiteltelen számomra a
jelenet, amelyben Hera torkának esett.

Lucy Lawless pedig nagyon hiányzoni fog. Nagyon jó volt a karaktere,
és
nagyon jól is játszotta. Bár még ő se tudta Tricia Helfer-i módon
megkülönböztetni egymástól a különböző példányokat, legfeljebb azzal,
hogy egyszer új-zélandi akcentussal beszélt, egyszer nem. Én legalábbis
gyakran zavarban voltam, hogy most akkor melyik is D'Anna, melyik volt
a Downloadedben, és így tovább (bár ez jelezheti, hogy a hármas
modell darabjai sokkal egyformábbak, mint mondjuk a hatosé vagy a
nyolcasé). Viszont, ahogy Cavil mondta, meghatározatlan időre
kapcsolták le őt, úgyhogy a következő évadokban még akár vissza is
térhet…

És akkor még Starbuckról alig beszéltünk. Amikor
Helo megmutatta neki a mandala mintáját – te jó Isten. Mennyit
kételkedtem, hogy Ron Moore-nak van-e egyáltalán koncepciója, terve,
vagy csak bedobálja az ötleteket! Erre nézd meg, mióta tervezte ezt
Starbuckkal! A Valley of Darknessben tényleg ott volt a falon a rajz, és többször is feltűnően mutatták.

 

Jelenet a Valley of Darknessből

 

Sőt, ahogy arra a sorozatjunkie.hu egy kommentelője
rávilágított, Leoben már az első évadban megmondta neki, hogy előre meg
van írva a sorsa. Mi több, Leoben valahogyan tisztában volt Starbuck
múltjával, a gyerekkorával is. Mit jelentsen ez? Mit tudhat Leoben,
amit a többi Cylon nem?
Illetve mi köze lehet Starbucknak az Öt Cylonhoz? Kit látott D'Anna? És
vajon Moore-nak lehet a tarsolyában valami távlati terv Herával is?

Szóval úgy néz ki, a rész több kérdést tesz fel, mint amennyit
megválaszol. Szokás szerint. És ettől jó egy sorozat, azt hiszem. Meg
attól, hogy harmadszor nézem végig a Rapture-t,
ahelyett, hogy nekiállnék az új 24-nek, vagy folytatnám a Heroest vagy
a Prison Breaket. Egyébként így, hogy már nem muszáj annyira a sztorit
figyelnem, teljesen el tudok veszni Michael Rymer rendezésében és Bear
McCreary zenéjében. Elképesztőek mind a ketten. Gary Hutzel észbontó
vizuális effektjeiről nem is beszélve. Érdemes figyelni.

A felismerés ereje

Kezdjük ott, hogy David Weddle és Bradley Thompson tényleg brutálisan jó írók. A Rapture-ben minden színésznek magasra tették a lécet, folyamatosan fenntartották a feszültséget, és most még úgy sem érezhettük, hogy kapkodva rohantunk végig a háromnegyed órába sűrített eseményeken.

A kissé céltalannak tűnő Lee-Dee-Kara-Sam sztori egyszerűen működni látszott az ő kezeik között. Végre, most először nem sunnyadt el Dualla szerepe ebben a négyesben. Most igazán érezzük, hogy ő a szenvedő alanya ennek az egésznek, hiszen a saját férjén sem bír kiigazodni. Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy hogy volt képes Starbuck után küldeni őt, de a keserűség, ami az arcáról sugárzott az epizód végén, mindent elárult. Egyszerűen tökéletes volt, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, mégis mindent le lehetett olvasni az arcukról.

A Hera-szálnak sosem láttam különösebb értelmét, nem tudom, vezet-e majd valahova, de most fantasztikus volt, amit kihoztak belőle. Te Atyaúristen, Helo lelőtte a saját feleségét! Ez valami embertelen. Aztán nem sokkal később a kirohanása az elnökasszonnyal szemben, az a sorozat egyik legjobb jelenete volt. Adama, ahogy finoman visszafogta Helo kezét, nehogy meggondolatlanul cselekedjen, Roslin, ahogy lesütötte a szemét, mikor a százados kérdőre vonta Hera halálának megrendezése miatt… Olyan apróságok, mégis annyira tökéletessé teszik a drámát.

Azt is Hera-szálnak köszönhetjük, hogy Caprica Six a Galactica fedélzetére került. Végre, kicsit szakítottunk a status quóval, kicsit megint megbolydult a felállás. Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, Baltar visszakerüléséről már nem is beszélve. Egyikük sem fogja olcsón megúszni, de most valahogy csak Sixet tudom sajnálni. Érdekességképp csak annyit, hogy Helo karakterét eredetileg nem akarták visszahozni a sorozatba, hagyták volna meghalni a capricai nukleáris télben. Csak a minisorozat után annyi nézőt érdekelt, hogy mi lett vele, hogy az írók meggondolták magukat, és kitaláltak neki egy szerelmi szálat Sharonnal, majd behozták Herát is. Ezért mondom, hogy kissé céltalan ez a vonal, mert az eredeti sakktáblán nem is szerepeltek a figurái.

Bevallom, kicsit féltem, hogy túl banálisan fogják feloldani az Eye of Jupiter cliffhangerét, de egyrészt szerencsére hamar túlestek rajta, másrészt hatalmasat ütött az a pár jelenet az elején. Még a mindig higgadt Cavil is aggódni látszott itt, és azt is megértetük, miért volt az egész Number Three-vonal alapvetően hibás: a báziscsillagon egy másik példány is támogatta az épp landolni készülő D'Anna deviáns terveit, amiket az egész Cylon társadalom megkérdőjelezett. Persze az igazán sokkoló események a Galactica irányítóközpontjában zajlottak. Tighban mi mehetett végbe akkor, amikor egy hajszál választotta el attól, hogy tömeggyilkosságot hajtson végre, parancsra? Még most is kísért a tekintete.

Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe (avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr. President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta.

Az egyetlen, akit egyszerűen nem értek meg már régóta, az Boomer, vagyis a báziscsillagon élő Sharon-verzió. Annyira inkonzisztens a figurája, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Grace Park eleve nem tud normálisan eljátszani egy Cylont. Neki az az elképzelése róluk, hogy mind üres arckifejezésű, érzelemmentes lények, és ezalól csak Athena lehet kivétel. A korábbi Cylon hajón játszódó jelenetekben legalábbis iszonyú szar volt. Most meg hirtelen Boomer, aki még az előző részben is olyannak tűnt, mint akiben alig maradt emberség, hirtelen féltékenykedni kezdett Athenára a gyereke miatt. Ezért volt eléggé hiteltelen számomra a jelenet, amelyben Hera torkának esett.

Lucy Lawless pedig nagyon hiányzoni fog. Nagyon jó volt a karaktere, és nagyon jól is játszotta. Bár még ő se tudta Tricia Helfer-i módon megkülönböztetni egymástól a különböző példányokat, legfeljebb azzal, hogy egyszer új-zélandi akcentussal beszélt, egyszer nem. Én legalábbis gyakran zavarban voltam, hogy most akkor melyik is D'Anna, melyik volt a Downloadedben, és így tovább (bár ez jelezheti, hogy a hármas modell darabjai sokkal egyformábbak, mint mondjuk a hatosé vagy a nyolcasé). Viszont, ahogy Cavil mondta, meghatározatlan időre kapcsolták le őt, úgyhogy a következő évadokban még akár vissza is térhet…

És akkor még Starbuckról alig beszéltünk. Amikor Helo megmutatta neki a mandala mintáját – te jó Isten. Mennyit kételkedtem, hogy Ron Moore-nak van-e egyáltalán koncepciója, terve, vagy csak bedobálja az ötleteket! Erre nézd meg, mióta tervezte ezt Starbuckkal! A Valley of Darknessben tényleg ott volt a falon a rajz, és többször is feltűnően mutatták.

 

Jelenet a Valley of Darknessből

 

Sőt, ahogy arra a sorozatjunkie.hu egy kommentelője rávilágított, Leoben már az első évadban megmondta neki, hogy előre meg van írva a sorsa. Mi több, Leoben valahogyan tisztában volt Starbuck múltjával, a gyerekkorával is. Mit jelentsen ez? Mit tudhat Leoben, amit a többi Cylon nem? Illetve mi köze lehet Starbucknak az Öt Cylonhoz? Kit látott D'Anna? És vajon Moore-nak lehet a tarsolyában valami távlati terv Herával is?

Szóval úgy néz ki, a rész több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol. Szokás szerint. És ettől jó egy sorozat, azt hiszem. Meg attól, hogy harmadszor nézem végig a Rapture-t, ahelyett, hogy nekiállnék az új 24-nek, vagy folytatnám a Heroest vagy a Prison Breaket. Egyébként így, hogy már nem muszáj annyira a sztorit figyelnem, teljesen el tudok veszni Michael Rymer rendezésében és Bear McCreary zenéjében. Elképesztőek mind a ketten. Gary Hutzel észbontó vizuális effektjeiről nem is beszélve. Érdemes figyelni.

Deus ex machina

Sikerült olyannyira rápihennem a The Passage kritikájára, hogy csak Karácsonykor jutott időm megírni az Eye of Jupiterét. Szégyellem magam, hogy az ünnepek alatt is blogolok, aki meg ilyenkor olvas, az vessen magára, és nyomás pihenni, elszakadni a géptől.


Valahol ott fejeztem be a legutóbbi bejegyzésem, hogy a BSG készítőit szidtam, amiért palira akarták venni a nézőiket a Zeusz-Jupiter kavarással. És mivel magyarázta Ron Moore a változtatást (vö. podcast)?
Hát hogy ez mennyivel jobban hangzik. Szerintük a "Jupiter szeme" olyan
faszán cseng, hogy inkább átírták a forgatókönyvet meg gyakorlatilag az
egész mitológiát. Hát nem. Mindig mondom, hogy a cselekmény meg a dráma
miatt el lehet nézniegy-két "csalást" az íróknak (mint Tyrol hol van-hol nincs szakálla meg a technoblablák többsége), de azért mindennek van határa. Azért ennyire nem kell coolnak lenni.

Ettől függetlenül a rész teljesen rendben volt. Sőt. Mi az, hogy. Imádtam Tyrol
"Harmadik típusú találkozások"-szerű bekattanását, amikor megindult a
hegy felé. Az a legjobb, hogy alapból is ez a hasonlat jutott eszembe
arról a jelenetről (még mondtam is magamban, hogy csak nehogy valami
hegynél lyukadjon ki), erre apodcastben Moore is bevallja, ezt a misztikus "Tyrol's »close encounters« moment" megoldást választották, amikor arról folyt a vita, hogy hogy bukkanjanak rá Jupiter szemére. Pedig fölmerült olyan is, hogy Cally botoljon bele egy emberi csontra a homokban, és akkor elkezdenek felásni mindent, míg elő nem kerül a szentély.

Nem tudom, de nekem ez a misztikum
sokkal jobban bejön. Lehet, hogy az íróknak egyszerűbb megoldani az
ilyen kérdéseket ezzel az "Isten a gépezetben"joker-kártyával, de ez egyszerűen kell. Emlékeztet, hogy nem a Star Treket nézed (csak nehogy a kolóniák isteneiről is kiderüljön, hogy holmi féregjárat-lakók vagy Q-k :)). Ugyanakkor ad is valami egyediséget a BSG-nek, mint drámának és mint sci-fi sorozatnak egyaránt.

Ha már a Treknél tartunk, azért hadd világítsak rá egy fontos hasonlóságra. Elkezdem jó messziről.

Minden sorozatra jellemző, hogy a fő cselekményszál mellett ki szokás tölteni az időt egy úgynevezett B-plottal is. Általában ez foglalkozik a karakterek kisebb-nagyobb zűrjeivel, személyes problémáival, és aligha van köze az A-plothoz. Annak idején a Star Trek – Deep Space Nine ezért magasodott minden sorozat fölé, mert képes volt összefésülni az A- és B-szálakat,
rövid és hosszú távon egyaránt. A fő cselekmény kimenetelét mindig
befolyásolták a háttérben zajló események, egymástól akármilyen
távolról is indultak azok. Ezzel aDS9 stílust teremtett, fölemelte a mércét, és jelenleg a Battlestar Galactica azon kevesek egyike, akik fel tudnak érni ehhez. Talán mert ugyanaz az ember áll mögöttük, akit úgy hívnak, hogy Ronald D. Moore.

Ez a magasszintű írás, ez a hihetetlen átgondoltság teszi, hogy a B-szálak sosem unalmasak, hiszen lényegében az A-szálak részei. Ezért fognak nagyot döbbenni azok, akik most utálják a "szappanoperás" Kara-Lee-Dee-Anders vonalat, amivel az Unfinished Business óta szenvednek. Nem tudom, hogy hova fog ez a konfliktus kilyukadni, de tuti, hogy szerepe lesz a következő rész(ek) történéseiben. Jól kitalált plot device. Akárcsak a Baltar-Six-Three kombó, ami szintén most kezd kibontakozni.

Cylon-részről nekem csak most vált
egyértelművé, hogy a jelenlegi hét modell nem csak hogy nem beszél a
másik ötről, de nem is ismerik őket. Ez azért eléggé más színben
tünteti fel a dolgokat, mondhatni, az egész korábbi spekulációm
értelmét veszti. Mi több, így már az sem nonszensz, hogyBaltar esetleg cylon lehet. Mindegy is, az elmélkedésnek most nincs helye.

Hera, a hibrid csecsemő története eddig eléggé bizonytalan volt, és inkább B-, mint A-történetnek tűnt (rendre ki is vágták a jeleneteit eddig), de lassacskán ő is begyűrűzik a középpontba, mint Isabelle a 4400-ban. Már ha egyáltalán vezethet valahova az ő szála, amit most erősen kétlek, de ki tudja. Az mindenesetre hatalmas volt, amikor Roslin bevallotta Adamának, hogy mit tettek a gyerekkel. Az a vicc, hogy abban a jelenetben Adama csak a fürdőszobába ment volna ki, és nekiállt volna borotválkozni, miközben Roslin
a háta mögött magyarázta volna a bizonyítványát. Istenem, de jó, hogy
levágták. Mennyire hatásos volt így. Az admirális úgy bepöccen a
kolóniák elnökére, hogy végig se hallgatja, és szó nélkül távozik.
Hatalmas.

Enélkül a két színész nélkül feleennyit sem érne a sorozat. Amikor Baltar visszatért a Galacticára, és szembesítették kettejükkel, az megint óriási volt. Hogy sugárzott felőlük a gyűlölet! És komolyan fontolóra vették Cavil ajánlatát, hogy Baltarért
cserébe átengedik a szentélyt. Egy kivágott jelenetben még meg is
beszélték ennek a lehetőségét. Csak hogy jól kihajíthassák az exelnököt
a zsilipen.

Végül: szóval mi a fene az a Jupiter szeme? Elég elcsépelt megoldás lenne, ha Tyrol
az utolsó pillanatban rátalálna egy benyomható gombra a falban, vagy
fölfedezne egy rejtett jelet az ősi írások segítségével. Vegyük észre
itt is Isten kezét: miért pont egyszerre értek oda emberek ésCylonok? Miért pont akkor, amikor bármelyik pillanatban fölrobbanhat a rendszer csillaga? Mintha Baltar tett is volna erre utalást Gaetának
(ez is érdekes, így próbálja kifejezni, hogy lélekben még velük van).
Na jó, mindenkinek meghagyom az fantáziálás élményét, de az
összefüggéseket azért vegyük észre.


Hát, egy-két rövidhírtől eltekintve Szilveszterig vissza se fogok térni, sőt, egyelőre fogalmam sincs, mivel fogom kitölteni a január 21-ig tartó időszakot, de igyekszem majd bővíteni az Elmélkedés
kategória tárházát is, már amennyire tudom. Csak azért szólok, mert nem
érdemes minden nap idelátogatni, inkább kövessétek nyomon azRSS csatornán a blogot.

Deus ex machina

Sikerült olyannyira rápihennem a The Passage kritikájára, hogy csak Karácsonykor jutott időm megírni az Eye of Jupiterét. Szégyellem magam, hogy az ünnepek alatt is blogolok, aki meg ilyenkor olvas, az vessen magára, és nyomás pihenni, elszakadni a géptől.

Valahol ott fejeztem be a legutóbbi bejegyzésem, hogy a BSG készítőit szidtam, amiért palira akarták venni a nézőiket a Zeusz-Jupiter kavarással. És mivel magyarázta Ron Moore a változtatást (vö. podcast)? Hát hogy ez mennyivel jobban hangzik. Szerintük a "Jupiter szeme" olyan faszán cseng, hogy inkább átírták a forgatókönyvet meg gyakorlatilag az egész mitológiát. Hát nem. Mindig mondom, hogy a cselekmény meg a dráma miatt el lehet nézniegy-két "csalást" az íróknak (mint Tyrol hol van-hol nincs szakálla meg a technoblablák többsége), de azért mindennek van határa. Azért ennyire nem kell coolnak lenni.

Ettől függetlenül a rész teljesen rendben volt. Sőt. Mi az, hogy. Imádtam Tyrol "Harmadik típusú találkozások"-szerű bekattanását, amikor megindult a hegy felé. Az a legjobb, hogy alapból is ez a hasonlat jutott eszembe arról a jelenetről (még mondtam is magamban, hogy csak nehogy valami hegynél lyukadjon ki), erre apodcastben Moore is bevallja, ezt a misztikus "Tyrol's »close encounters« moment" megoldást választották, amikor arról folyt a vita, hogy hogy bukkanjanak rá Jupiter szemére. Pedig fölmerült olyan is, hogy Cally botoljon bele egy emberi csontra a homokban, és akkor elkezdenek felásni mindent, míg elő nem kerül a szentély.

Nem tudom, de nekem ez a misztikum sokkal jobban bejön. Lehet, hogy az íróknak egyszerűbb megoldani az ilyen kérdéseket ezzel az "Isten a gépezetben"joker-kártyával, de ez egyszerűen kell. Emlékeztet, hogy nem a Star Treket nézed (csak nehogy a kolóniák isteneiről is kiderüljön, hogy holmi féregjárat-lakók vagy Q-k :)). Ugyanakkor ad is valami egyediséget a BSG-nek, mint drámának és mint sci-fi sorozatnak egyaránt.

Ha már a Treknél tartunk, azért hadd világítsak rá egy fontos hasonlóságra. Elkezdem jó messziről.

Minden sorozatra jellemző, hogy a fő cselekményszál mellett ki szokás tölteni az időt egy úgynevezett B-plottal is. Általában ez foglalkozik a karakterek kisebb-nagyobb zűrjeivel, személyes problémáival, és aligha van köze az A-plothoz. Annak idején a Star Trek – Deep Space Nine ezért magasodott minden sorozat fölé, mert képes volt összefésülni az A- és B-szálakat, rövid és hosszú távon egyaránt. A fő cselekmény kimenetelét mindig befolyásolták a háttérben zajló események, egymástól akármilyen távolról is indultak azok. Ezzel aDS9 stílust teremtett, fölemelte a mércét, és jelenleg a Battlestar Galactica azon kevesek egyike, akik fel tudnak érni ehhez. Talán mert ugyanaz az ember áll mögöttük, akit úgy hívnak, hogy Ronald D. Moore.

Ez a magasszintű írás, ez a hihetetlen átgondoltság teszi, hogy a B-szálak sosem unalmasak, hiszen lényegében az A-szálak részei. Ezért fognak nagyot döbbenni azok, akik most utálják a "szappanoperás" Kara-Lee-Dee-Anders vonalat, amivel az Unfinished Business óta szenvednek. Nem tudom, hogy hova fog ez a konfliktus kilyukadni, de tuti, hogy szerepe lesz a következő rész(ek) történéseiben. Jól kitalált plot device. Akárcsak a Baltar-Six-Three kombó, ami szintén most kezd kibontakozni.

Cylon-részről nekem csak most vált egyértelművé, hogy a jelenlegi hét modell nem csak hogy nem beszél a másik ötről, de nem is ismerik őket. Ez azért eléggé más színben tünteti fel a dolgokat, mondhatni, az egész korábbi spekulációm értelmét veszti. Mi több, így már az sem nonszensz, hogyBaltar esetleg cylon lehet. Mindegy is, az elmélkedésnek most nincs helye.

Hera, a hibrid csecsemő története eddig eléggé bizonytalan volt, és inkább B-, mint A-történetnek tűnt (rendre ki is vágták a jeleneteit eddig), de lassacskán ő is begyűrűzik a középpontba, mint Isabelle a 4400-ban. Már ha egyáltalán vezethet valahova az ő szála, amit most erősen kétlek, de ki tudja. Az mindenesetre hatalmas volt, amikor Roslin bevallotta Adamának, hogy mit tettek a gyerekkel. Az a vicc, hogy abban a jelenetben Adama csak a fürdőszobába ment volna ki, és nekiállt volna borotválkozni, miközben Roslin a háta mögött magyarázta volna a bizonyítványát. Istenem, de jó, hogy levágták. Mennyire hatásos volt így. Az admirális úgy bepöccen a kolóniák elnökére, hogy végig se hallgatja, és szó nélkül távozik. Hatalmas.

Enélkül a két színész nélkül feleennyit sem érne a sorozat. Amikor Baltar visszatért a Galacticára, és szembesítették kettejükkel, az megint óriási volt. Hogy sugárzott felőlük a gyűlölet! És komolyan fontolóra vették Cavil ajánlatát, hogy Baltarért cserébe átengedik a szentélyt. Egy kivágott jelenetben még meg is beszélték ennek a lehetőségét. Csak hogy jól kihajíthassák az exelnököt a zsilipen.

Végül: szóval mi a fene az a Jupiter szeme? Elég elcsépelt megoldás lenne, ha Tyrol az utolsó pillanatban rátalálna egy benyomható gombra a falban, vagy fölfedezne egy rejtett jelet az ősi írások segítségével. Vegyük észre itt is Isten kezét: miért pont egyszerre értek oda emberek ésCylonok? Miért pont akkor, amikor bármelyik pillanatban fölrobbanhat a rendszer csillaga? Mintha Baltar tett is volna erre utalást Gaetának (ez is érdekes, így próbálja kifejezni, hogy lélekben még velük van). Na jó, mindenkinek meghagyom az fantáziálás élményét, de az összefüggéseket azért vegyük észre.

Hát, egy-két rövidhírtől eltekintve Szilveszterig vissza se fogok térni, sőt, egyelőre fogalmam sincs, mivel fogom kitölteni a január 21-ig tartó időszakot, de igyekszem majd bővíteni az Elmélkedés kategória tárházát is, már amennyire tudom. Csak azért szólok, mert nem érdemes minden nap idelátogatni, inkább kövessétek nyomon azRSS csatornán a blogot.

A mellékszereplő passiója

Hát egy hét után végre le bírtam tenni a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot (OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a The Passage elemzése.

Amint arra már felhívtam a figyelmet, a sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy "szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is. Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".

Ez még a Battlestar Galactica egyik valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó, nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage. Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.

Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették, mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet, ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt, hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak éreztem.

Ennek ellenére én is rettentő szomorú voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem így kellett volna.

Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.

Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát. Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős, nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával, erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már hihetetlen.

A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása. Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem, miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára, jól kicsesztek vele az írók. 🙂

Több helyütt is olvastam néhány jobb memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.

Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter? Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával. Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a nézőit.

Annál érdekesebb a feltevés, és élnék is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.

Majd elfelejtettem. Hát természetesen az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta jeleneteket. És milyen igaza van.

Mellesleg ebből a részből a szokásosnál is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett. Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.

Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.

A mellékszereplő passiója

Hát egy hét után végre le bírtam tenni
a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot
(OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a
The Passage elemzése.

Amint arra már felhívtam a figyelmet, a
sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy
"szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva
egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a
Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is.
Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről
megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját
alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet
mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".

Ez még a Battlestar Galactica egyik
valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó,
nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd
tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több
eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem
annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage.
Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud
merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer
vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem
éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.

Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt
az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp
sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni
ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de
szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas
témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették,
mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos
megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi
halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet,
ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt,
hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak
éreztem.

Ennek ellenére én is rettentő szomorú
voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a
katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem
így kellett volna.


Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.

Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát.
Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős,
nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával,
erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember
lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már
hihetetlen.

A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása.
Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig
megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig
álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem,
miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy
fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal
leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára,
jól kicsesztek vele az írók. 🙂

Több helyütt is olvastam néhány jobb
memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak
az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták
már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy
kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.

Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter?
Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem
is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című
filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával.
Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a
nézőit.

Annál érdekesebb a feltevés, és élnék
is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és
ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a
háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a
spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.

Majd elfelejtettem. Hát természetesen
az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh
ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum
legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja
elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt
mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja
őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta
jeleneteket. És milyen igaza van.

Mellesleg ebből a részből a szokásosnál
is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető
Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat
aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a
radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk
szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az
epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem
fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont
a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött
lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett.
Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy
ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két
színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.

Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami
nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye
of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.

Amikor a filler viszi el a pálmát

A szokásosnál hamarabb hozzájutottam a legújabb BSG epizódomhoz, így hamarabb is írok róla. Cserébe spoilermentes leszek, ígérem.

Valaki írta nemrég egy blogban, hogy "Egyszer talán úgy fogok megnézni egy Battlestar Galactica-részt, hogy nem sírom el magam". Eddig a harmadik évaddal, úgy néz ki, ezt én is elmondhatom magamról. Ilyen súlyos dráma egyszerűen nem létezik.

Nagy várakozásaim nem voltak az Unfinished Business című rész felé, mert már hamar látszott, hogy töltelékepizód lesz. Nem mintha magával a kategóriával bajaim lennének, állítom, hogy az összes kedvenc sorozatomból az összes kedvenc részem filler. Individuálisak, kerek egész sztorit adnak, így önállóan is maradéktalan élményt nyújtanak. Ha az embernek olyan kedve van, hogy kicsit nosztalgiázni akar valamelyik régi kedvencével, akkor biztosan a fillereket fogja elővenni, nem azokat a részeket, melyeknek önmagukban se fülük, se farkuk. Ráadásul az ilyen töltelékepizódok, abból kifolyólag, hogy nem tolják tovább a high concept szekerét, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a karakterekre, a drámára. Ronald D. Moore meg nem hogy imád ezzel foglalkozni, de ezt is csinálja a legjobban.

Ezért múlja felül messze magasan a várakozásokat az Unfinished Business. Ezért ez RDM egyik legkedvesebb része az egész sorozatból. Ezért fogok erre az egyre emlékezni jóval azután, hogy már azt is elfelejtettem, mi volt a harmadik évad történetíve. Mert pont az, és kizárólag az van benne, amiért szeretem a BSG-t. Tömény, nagyon tömény adagban kapjuk meg pár ember egyéves fejlődéstörténetét. A középpontban Kara és Lee állnak, egy olyan történettel, amitől az egyik percben dühös "akurvaéletbe", a másikban meglepett "miafasz", a harmadikban meg örömteli kacaj hagyja el a számat. A másik pólust Adama képviseli, Laura által megtámogatva. Belegondoltatok már, mi zajlott le az admirálisban a Cylonok New Capricára érkezése óta? Hát, most bele fogtok, és el fog szorulni a torkotok.

Ennyit elöljáróban azoknak, akik még nem látták az Unfinished Businesst, akik meg igen, azok úgyis tudják, hogy miről beszélek. Akinek nem tetszett ez a rész, annak hibásak az elképzelései a sorozatról, és valószínűleg egész más miatt nézi, mint amiről szól. Aki ebben a részben csalódott, annak nem magasabbak, hanem mások az elvárásai, mint amit a Battlestar Galactica nyújt. Emiatt nem kell egyből másik sorozat után nézni, csak el kell gondolkodni ezen egy picit.

A podcastet pedig mindenkinek ajánlom, annak is, aki amúgy nem szokta letölteni és meghallgatni őket. Elég gyenge a hang minősége (pedig nemrég cserélték a mikrofont :)), de ott van Grace Park és Tahmoh Penikett, és jót beszélgetnek a Moore házaspárral.