A lélekbúvár Angeli

Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni.

A Guess What's Coming to Dinner írójával, a Battlestar Galactica legellentmondásosabb alkotójával, Michael Angelivel azonban most készített interjút a Galactica Sitrep csapata, ami jó alkalmat adott nekem arra, hogy legalább őt bemutassam, ezzel is árnyalva a forgatókönyveiről kialakult képet a nézőkben, mind visszamenőleg, mint a jövőre nézve.

A WGA előírja a sorozatok számára, hogy minden évben meghatározott számú forgatókönyvet külsős írónak kell kiadni, így került a Battlestar Galacticához annak idején Michael Angeli is, aki korábban dolgozott már együtt David Eickkel és Ron Moore-ral külön-külön. 2004-ben még szabadúszóként letette az asztalra a Six Degrees of Separationt, két évvel később pedig végleg csatlakozott a stábhoz. Azóta co-executive producerként tevékenykedik, ami több beleszólást és egy állandó ülőhelyet jelent számára az írók dolgozószobájában.


"No more Mr. Nice Gaius!" – Angeli emlékezetes mondatainak egyike

A negyvenhat éves férfi pszichológiából és angolból szerezte az alapdiplomáját, kreatív irodalomból pedig a mesterfokozatát, a WGA-tagsága előtt pedig újságírással kereste a kenyerét. Dolgozott a Playboynak és a Cosmopolitannek is, és hamar kétes hírnévre tett szert a nem épp feminista beállítottságú cikkeivel.

Személyes ismerőse a 4400 alkotóinak, René Echevarriának és Ira Behrnek, akiken keresztül Ron Moore-t is megismerte, lévén mindhárman régi Star Trek-es kollégák. Ira Behrt sokuk keresztapjának tartja, akinek a támogatása sok ajtót meg tud nyitni egy író előtt. Későbbi munkaadójával először a Touching Evil című sorozatban dolgozott együtt, ahol épp fordított volt a felállás, Angeli volt állandó tagja a stábnak, és neki kellett segítenie az egy epizódra beugró Ron Moore-t, amitől kényelmetlenül is érezte magát, ismerve a kollégája képességeit.


Egyike Angeli több perces dialógusainak, amelyben a színészek a szart is kijátsszák magukból

Csak jókat tud mondani a Battlestar Galactica írói dolgozószobájáról, ahol mindenki ért mindenhez egy kicsit, és nincs köztük versengés vagy szakterületek szerinti munkamegosztás és egyéb megkülönböztetés. Michael Taylor hisztérikus. Mark Verheiden rendszert csinált abból, hogy azelőtt öt perccel dobjon be valami óriási ötletet, hogy mindenki feladná. David Weddle-nél és Bradley Thompsonnál különbözőbb embereket nem is ismer, ők mégis egész életükben együtt dolgoztak. Jane Espensonnak a tánctudását dicsérte, amit nem értek. És Ron Moore úgy tudja diktálni sztori tempóját, hogy bármelyiküket pillanatok alatt helyrerázza és magával ragadja. Szerinte nagyon ritkán találkozni ilyen hatékonyan együttműködő csapattal a televíziózásban.

Az első írói kreditje a társproduceri tevékenykedése óta az A Measure of Salvation volt, melyet a The Woman King követett, amelyek bevallottan nem tartoznak Ron Moore kedvenc részei közé, és amelyekkel sok rajongó örök haragját sikerült kivívnia, miután mindkettőben piedesztálra emelte Helo karakterét. A következő munkája azonban éppenséggel sokak kedvence lett, miután neki jutott a megtisztelő feladat, hogy a The Son Also Risesben bemutassa Romo Lampkin figuráját. Teljesen szabad kezet kapott az ügyvéd kidolgozásában, a cél az volt, hogy feledtetni lehessen a Starbuck hiányát, és meg tudják győzni a nézőket, hogy ez az alak igenis képes megvédeni Gaius Baltart a tárgyaláson.


Angeli személyes kedvence a Son Also Risesból

Angeli szinte állandóan napszemüveget hord, ha süt a nap, ha nem, ha kint van, ha bent, ezért evidens volt, hogy ezt a tulajdonságát örökölje a "gyermeke" is, majd ehhez hozzárakta azt a macskát, akit rajta kívül mindenki utált a forgatáson, megfűszerezte a kleptomániával, és kész is volt az egyik legfurcsább és legérdekesebb karakter, aki valaha is a Galactica fedélzetére tette a lábát. A Lampkin szájába adott mondatok és az epizód intelligens dialógusai sokakat meggyőztek Michael Angeli tehetségéről és igazi erősségéről.

A jól megírt párbeszédek azóta is az ő védjegyét képezik, nem véletlenül kapta idén a Six of One-t sem, és nyilván továbbviszi ezt a tudományát a Guess What's Coming to Dinnerben, majd a Blood on the Scalesben is, amelynek a forgatását néhány héttel ezelőtt fejezték be. A most pénteki epizódjáról csak annyit árult el, hogy megismerhetünk egy új női pilótát, és nagy leleplezésre számíthatunk az első negyed órában.

Nem tartja magát nagy internetezőnek, Verheidennel, Moore-ral és Espensonnal ellentétben nem is gondolkodik saját blogon, a rajongói közösség is eléggé hidegen hagyja. Egyéb munkáit láthatjuk a Monk című sorozatban vagy a Médiumban, korábban pedig a James Cameron nevével fémjelzett Sötét angyalban találkozhattunk vele. Most, hogy a Battlestar Galactica forgatása nemsokára befejeződik, két dolog fog számára hiányozni: Ron Moore és Ron Moore. Valamikor a jövőben pedig meg fogja írni a maga Hunter S. Thompson-szerű memoárjait kalandos újságírói életéről. Persze szigorúan zenehallgatás közben, ugyanis anélkül képtelen egy sort is írni.

A lélekbúvár Angeli

Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha
minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis
ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült
megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy
emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni.

A Guess What's Coming to Dinner írójával, a Battlestar Galactica legellentmondásosabb alkotójával, Michael Angelivel azonban most készített interjút a Galactica Sitrep csapata, ami jó alkalmat adott nekem arra, hogy legalább őt bemutassam,
ezzel is árnyalva a forgatókönyveiről kialakult képet a nézőkben, mind
visszamenőleg, mint a jövőre nézve.

A WGA
előírja a sorozatok számára, hogy minden évben meghatározott számú
forgatókönyvet külsős írónak kell kiadni, így került a Battlestar Galacticához annak
idején Michael Angeli is, aki korábban dolgozott már együtt David Eickkel és Ron Moore-ral külön-külön. 2004-ben még szabadúszóként letette az asztalra a Six Degrees of Separationt, két évvel később pedig végleg csatlakozott a stábhoz. Azóta co-executive producerként tevékenykedik, ami több beleszólást és egy állandó ülőhelyet jelent számára az írók dolgozószobájában.


"No more Mr. Nice Gaius!" – Angeli emlékezetes mondatainak egyike

A negyvenhat éves férfi pszichológiából és angolból szerezte az alapdiplomáját, kreatív irodalomból pedig a mesterfokozatát, a WGA-tagsága előtt pedig újságírással kereste a kenyerét. Dolgozott a Playboynak és a Cosmopolitannek is, és hamar kétes hírnévre tett szert a nem épp feminista beállítottságú cikkeivel.

Személyes ismerőse a 4400 alkotóinak, René Echevarriának és Ira Behrnek, akiken keresztül Ron Moore-t is megismerte, lévén mindhárman régi Star Trek-es kollégák. Ira Behrt sokuk keresztapjának tartja, akinek a támogatása sok ajtót meg tud nyitni egy író előtt. Későbbi munkaadójával először a Touching Evil című sorozatban dolgozott együtt, ahol épp fordított volt a felállás, Angeli volt állandó tagja a stábnak, és neki kellett segítenie az egy epizódra beugró Ron Moore-t, amitől kényelmetlenül is érezte magát, ismerve a kollégája képességeit.


Egyike Angeli több perces dialógusainak, amelyben a színészek a szart is kijátsszák magukból

Csak jókat tud mondani a Battlestar Galactica írói dolgozószobájáról, ahol mindenki ért mindenhez egy kicsit, és nincs köztük versengés vagy szakterületek szerinti munkamegosztás és egyéb megkülönböztetés. Michael Taylor hisztérikus. Mark Verheiden rendszert csinált abból, hogy azelőtt öt perccel dobjon be valami óriási ötletet, hogy mindenki feladná. David Weddle-nél és Bradley Thompsonnál különbözőbb embereket nem is ismer, ők mégis egész életükben együtt dolgoztak. Jane Espensonnak a tánctudását dicsérte, amit nem értek. És Ron
Moore úgy tudja diktálni sztori tempóját, hogy bármelyiküket pillanatok
alatt helyrerázza és magával ragadja. Szerinte nagyon ritkán
találkozni ilyen hatékonyan együttműködő csapattal a televíziózásban.

Az első írói kreditje a társproduceri tevékenykedése óta az A Measure of Salvation volt, melyet a The Woman King követett, amelyek bevallottan nem tartoznak Ron Moore kedvenc részei közé, és amelyekkel sok rajongó örök haragját sikerült kivívnia, miután mindkettőben piedesztálra emelte Helo karakterét. A következő munkája azonban éppenséggel sokak kedvence lett, miután neki jutott a megtisztelő feladat, hogy a The Son Also Risesben bemutassa Romo Lampkin figuráját. Teljesen szabad kezet kapott az ügyvéd kidolgozásában, a cél az volt, hogy feledtetni lehessen a Starbuck hiányát, és meg tudják győzni a nézőket, hogy ez az alak igenis képes megvédeni Gaius Baltart a tárgyaláson.


Angeli személyes kedvence a Son Also Risesból

Angeli szinte állandóan napszemüveget hord, ha süt a nap,
ha nem, ha kint van, ha bent, ezért evidens volt, hogy ezt a
tulajdonságát örökölje a "gyermeke" is, majd ehhez hozzárakta azt a
macskát, akit rajta kívül mindenki utált a forgatáson, megfűszerezte a
kleptomániával, és kész is volt az egyik legfurcsább és legérdekesebb
karakter, aki valaha is a Galactica fedélzetére tette a lábát. A Lampkin szájába adott mondatok és az epizód intelligens dialógusai sokakat meggyőztek Michael Angeli tehetségéről és igazi erősségéről.

A jól megírt párbeszédek azóta is az ő védjegyét képezik, nem véletlenül kapta idén a Six of One-t sem, és nyilván továbbviszi ezt a tudományát a Guess What's Coming to Dinnerben, majd a Blood on the Scalesben
is, amelynek a forgatását néhány héttel ezelőtt fejezték be. A most
pénteki epizódjáról csak annyit árult el, hogy megismerhetünk egy új
női pilótát, és nagy leleplezésre számíthatunk az első negyed órában.

Nem tartja magát nagy internetezőnek, Verheidennel,
Moore-ral és Espensonnal ellentétben nem is gondolkodik saját blogon, a
rajongói közösség is eléggé hidegen hagyja. Egyéb munkáit láthatjuk a
Monk című sorozatban vagy a Médiumban, korábban pedig a James Cameron
nevével fémjelzett Sötét angyalban találkozhattunk vele. Most, hogy a
Battlestar Galactica forgatása nemsokára befejeződik, két dolog fog
számára hiányozni: Ron Moore és Ron Moore. Valamikor a jövőben pedig
meg fogja írni a maga Hunter S. Thompson-szerű memoárjait kalandos
újságírói életéről. Persze szigorúan zenehallgatás közben, ugyanis anélkül képtelen egy sort is írni.

A Battlestar Galactica vizionáriusa

Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.

Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.

Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz, hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét, újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor is, ha nem ő ült a direktori székben.

Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.

Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év legjobbjának.

Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence, Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is, ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar Galacticához.

Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld jól".

Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy adnának-e más szavakat a szájukba.

Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek

Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről álmodni se mert volna.

Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar Galactica kreatív folyamatából.


Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a negyedik évad premierje után.

A Battlestar Galactica vizionáriusa


Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar
Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt
feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek
a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és
David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás
történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő
víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként
ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.

Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom
határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat
egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak
hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.

Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz,
hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa
kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan
visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját
annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét,
újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának
rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig
folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem
nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más
aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a
nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a
mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett
javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor
is, ha nem ő ült a direktori székben.

Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában
is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás
foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti
sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.

Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a
Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a
szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó
című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és
Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a
függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben
akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek
közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance
filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai
visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia
elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film
öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis
a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év
legjobbjának.

Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője
rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence,
Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is,
ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar
Galacticához.

Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos
jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen
nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs
kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben
túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem
fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és
koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David
Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you
do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld
jól".

Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig
tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik
a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik
a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei
is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan
az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon
jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító
színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket
egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy
adnának-e más szavakat a szájukba.

Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek

Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg
másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens
szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas
alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben
újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül
Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi
keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről
álmodni se mert volna.

Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és
valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a
sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez
a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék
tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek
lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar
Galactica kreatív folyamatából.



Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az
a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a
Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a
túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi
ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a
negyedik évad premierje után.

A Battlestar jazzduója

Bármit is sejtessen a cím, egy pillantás a tagekre rögtön egyértelműsíti, miről lesz most szó: bizony nem zenéről, hanem a Battlestar Galactica elválaszthatatlan írópárosáról, David Weddle-ről és Bradley Thompsonról, akik a következő részt is jegyzik. Két emberről lévén szó, az átlagnál kétszer többet is írtam.

Régóta foglalkoztatott, hogy ez a két ember hogy a fenébe tud több mint tíz éve töretlenül, tökéletes összhangban együttműködni, egyáltalán, hogy osztják meg egymás közt a munkát, mi lehet a páros titka, amiért eszükbe sem jut szólóban dolgozni.

David Weddle Közös pályafutásuk 1995 környékén kezdődött, mikor Ira Steven Behr, a Star Trek: Deep Space Nine vezető írója megismerkedett és összebarátkozott Daviddel, majd egyszer körbevezette a sorozat díszletei közt. David ekkor kapott az alkalmon, és merészen rákérdezett, nem írhatna-e pár sztorit nekik egy barátjával, Bradley Thompsonnal. A többi pedig már történelem.

Először egy történetvázlatot adtak el a producereknek, amelyből épp Ronald D. Moore, későbbi munkaadójuk készített forgatókönyvet. Tőle rengeteget tanultak ez idő alatt, ugyanis Ron rendszeresen kikérdezte őket minden apró részletről és változtatásról, amit a sztorin eszközölt. A folyamatos finomítás, csiszolgatás és újraírás filozófiája átöröklődött a BSG-be is, jellemzően David és Bradley legfőbb erénye lett.

Az eladott sztorit két forgatókönyv követte, majd egy állandó szerződés a két utolsó évadra. Nélkülük a Star Trek ma szegényebb lenne olyan sötét, az utópiával szakító történetekkel, mint a 31-es szekciót bemutató Inquisition, vagy az Orion szindikátussal foglalkozó Prodigal Daugter. David Weddle személy szerint is legjobb munkájuknak tartja az Inquisitiont.

A Star Trek azonban akkor is egy idealista, fekete-fehér világot ábrázolt. El lehet képzelni, milyen folytonos kínlódás és küzdelem lehetett átvinni a Rick Berman-féle vezetésen az ilyen szürke tónusú, naturalista elképzeléseket. Ezek után mindkettejüknek kész felüdülés volt, amikor Ron Moore felkérte őket, csatlakozzanak a Battlestar Galactica stábjához. Nem csoda, hogy mindketten úgy tartják, ez életük legjobb állása, amit csak el tudnak képzelni.

Összehasonlítva előző projektjükkel, azt tartják a BSG legfőbb erényének, hogy itt a karakterek sokkal hétköznapibbak, emberszerűbbek. Senki sem tökéletes, sőt, az emberek tele vannak gyengeségekkel, előítéletekkel, bizonytalansággal. Egy ilyen – nem is sötét, inkább realisztikus – környezetben végre kiélhetik kreativitásukat. Itt teljesedett ki, amit a Deep Space Nine-ban Ira Behr megálmodott: hogy hogyan lesz egy sci-fi sorozatból folytatásos (vagy ha úgy tetszik, szerializált) dráma.

A DS9-csapattól tanultakkal és a Moore-tól kapott hatalmas írói szabadsággal felvértezve a BSG-ben jelentős eredményeket értek el eddig. Gyakran merészelnek eltérni az íróstábbal megbeszéltektől, a változtatásaikat még a szigorú Moore is legtöbbször örömmel fogadja. Az egész stábból valószínűleg az ő elképzeléseik állnak legközelebb a vezető produceréhez, mely talán a régi kollegiaritásnak köszönhető, és a mérhetetlen tapasztalatnak, amit a két idősödő úriember magáénak tudhat.

A kettejük jó munkakapcsolata sok éves ismeretségnek köszönhető. Egy színitanodába jártak Richard Hatch-csel, aki akkor épp az eredeti Battlestar Galactica stábját erősítette. Vele a Colonial Day című epizód forgatása előtt találkoztak csak újra, ám az eltelt huszonhat évben ők a színészet helyett az írói pályára léptek, s azóta is együtt dolgoznak.

Meglepő, de valójában nem is egyszerre végzik a munka dandárját, hanem elosztják egymás közt. Általában Brad feladata, hogy az epizód központi karakteréhez kapcsolódó jeleneteket megírja, míg David "alájátszik" a mellékszálak felépítésével. Aztán kicserélik egymás közt a jeleneteket, és tökéletesítik egymás munkáját. Eközben minimális közöttük a kommunikáció. Olyan függetlenül alkotnak egymástól, mint egy jól összeszokott jazz-előadópáros; egyszerűen csak jó lehet, amit együtt adnak ki a kezükből.

Ők ketten nélkülözhetetlen tagjai az írógárdának, gyakorlatilag az összes epizódban benne van a kezük. Mindkettőjük édesapja szolgált a Második Világháborúban, ám ez egész másképp hatott rájuk. Weddle apja a legvéresebb csatákat járta meg, ami igen súlyos lelki sérülést okozott neki. David ezt látva értette meg, milyen a valóságos trauma, amin keresztülmennek a veteránok, s ennek hasznát vette az írásban is.

Bradley Thompson Bradley apja alacsonyabb rendfokozatú tengerészeti tiszt volt, így sosem élte át ugyanezt, ám mindig is érdeklődött a háborúk iránt. Rengeteg könyve volt a témában, valamint a repülés is vonzotta – hobbijával pedig megfertőzte fiát is. Így Brad igazi katonai szakértő lett anélkül, hogy valaha is bevonult volna (a vietnámi háború idején 161-es sorszámmal jelentkezett, és 158 embert hívtak be abban az évben). Azóta nem bánta meg, hogy megmenekült a pszichikai megpróbáltatásoktól, ellenben jól hasznosítja tudását a stábban: szinte a sorozat összes katonai akcióját ő tervezi meg.

Munkájuk a Battlestar Galacticában nem csak nekik, hanem nekünk is öröm, olyan epizódokat köszönhetünk nekik, mint a Zak Adama halálát feltáró Act of Contrition, vagy a második évadot nyitó Scattered/Valley of Darkness duplarész, a Downloaded vagy a rengeteg elismerést besöprő Exodus. Legközelebb pedig a Rapture-rel, a január 21.-ei epizóddal mutatják meg, mit is tudnak.

Forrásaim:

Battlestar Wiki

Wikipedia

Chicago Tribune interjú

Bradley Thompson-interjú

 

A Battlestar jazzduója

Bármit is sejtessen a cím, egy
pillantás a tagekre rögtön egyértelműsíti, miről lesz most szó: bizony
nem zenéről, hanem a Battlestar Galactica elválaszthatatlan
írópárosáról, David Weddle-ről és Bradley Thompsonról, akik a következő
részt is jegyzik. Két emberről lévén szó, az átlagnál kétszer többet is
írtam.


Régóta foglalkoztatott, hogy
ez a két ember hogy a fenébe tud több mint tíz éve töretlenül,
tökéletes összhangban együttműködni, egyáltalán, hogy osztják meg
egymás közt a munkát, mi lehet a páros titka, amiért eszükbe sem jut
szólóban dolgozni.

David Weddle
Közös pályafutásuk 1995 környékén
kezdődött, mikor Ira Steven Behr, a Star Trek: Deep Space Nine vezető
írója megismerkedett és összebarátkozott Daviddel, majd egyszer
körbevezette a sorozat díszletei közt. David ekkor kapott az alkalmon,
és merészen rákérdezett, nem írhatna-e pár sztorit nekik egy
barátjával, Bradley Thompsonnal. A többi pedig már történelem.

Először egy történetvázlatot adtak el
a producereknek, amelyből épp Ronald D. Moore, későbbi munkaadójuk
készített forgatókönyvet. Tőle rengeteget tanultak ez idő alatt,
ugyanis Ron rendszeresen kikérdezte őket minden apró részletről és
változtatásról, amit a sztorin eszközölt. A folyamatos finomítás,
csiszolgatás és újraírás filozófiája átöröklődött a BSG-be is,
jellemzően David és Bradley legfőbb erénye lett.

Az eladott sztorit két forgatókönyv
követte, majd egy állandó szerződés a két utolsó évadra. Nélkülük a
Star Trek ma szegényebb lenne olyan sötét, az utópiával szakító
történetekkel, mint a 31-es szekciót bemutató Inquisition, vagy az Orion szindikátussal foglalkozó Prodigal Daugter. David Weddle személy szerint is legjobb munkájuknak tartja az Inquisitiont.

A Star Trek azonban akkor is egy
idealista, fekete-fehér világot ábrázolt. El lehet képzelni, milyen
folytonos kínlódás és küzdelem lehetett átvinni a Rick Berman-féle
vezetésen az ilyen szürke tónusú, naturalista elképzeléseket. Ezek után
mindkettejüknek kész felüdülés volt, amikor Ron Moore felkérte őket,
csatlakozzanak a Battlestar Galactica stábjához. Nem csoda, hogy
mindketten úgy tartják, ez életük legjobb állása, amit csak el tudnak
képzelni.

Összehasonlítva előző projektjükkel,
azt tartják a BSG legfőbb erényének, hogy itt a karakterek sokkal
hétköznapibbak, emberszerűbbek. Senki sem tökéletes, sőt, az emberek
tele vannak gyengeségekkel, előítéletekkel, bizonytalansággal. Egy
ilyen – nem is sötét, inkább realisztikus – környezetben végre
kiélhetik kreativitásukat. Itt teljesedett ki, amit a Deep Space
Nine-ban Ira Behr megálmodott: hogy hogyan lesz egy sci-fi sorozatból
folytatásos (vagy ha úgy tetszik, szerializált) dráma.

A DS9-csapattól tanultakkal és a
Moore-tól kapott hatalmas írói szabadsággal felvértezve a BSG-ben
jelentős eredményeket értek el eddig. Gyakran merészelnek eltérni az
íróstábbal megbeszéltektől, a változtatásaikat még a szigorú Moore is
legtöbbször örömmel fogadja. Az egész stábból valószínűleg az ő
elképzeléseik állnak legközelebb a vezető produceréhez, mely talán a
régi kollegiaritásnak köszönhető, és a mérhetetlen tapasztalatnak, amit
a két idősödő úriember magáénak tudhat.


A kettejük jó munkakapcsolata
sok éves ismeretségnek köszönhető. Egy színitanodába jártak Richard
Hatch-csel, aki akkor épp az eredeti Battlestar Galactica stábját
erősítette. Vele a Colonial Day
című epizód forgatása előtt találkoztak csak újra, ám az eltelt
huszonhat évben ők a színészet helyett az írói pályára léptek, s azóta
is együtt dolgoznak.

Meglepő, de valójában nem is egyszerre
végzik a munka dandárját, hanem elosztják egymás közt. Általában Brad
feladata, hogy az epizód központi karakteréhez kapcsolódó jeleneteket
megírja, míg David "alájátszik" a mellékszálak felépítésével. Aztán
kicserélik egymás közt a jeleneteket, és tökéletesítik egymás munkáját.
Eközben minimális közöttük a kommunikáció. Olyan függetlenül alkotnak
egymástól, mint egy jól összeszokott jazz-előadópáros; egyszerűen csak
jó lehet, amit együtt adnak ki a kezükből.

Ők ketten nélkülözhetetlen tagjai az
írógárdának, gyakorlatilag az összes epizódban benne van a kezük.
Mindkettőjük édesapja szolgált a Második Világháborúban, ám ez egész
másképp hatott rájuk. Weddle apja a legvéresebb csatákat járta meg, ami
igen súlyos lelki sérülést okozott neki. David ezt látva értette meg,
milyen a valóságos trauma, amin keresztülmennek a veteránok, s ennek
hasznát vette az írásban is.

Bradley Thompson
Bradley apja alacsonyabb rendfokozatú
tengerészeti tiszt volt, így sosem élte át ugyanezt, ám mindig is
érdeklődött a háborúk iránt. Rengeteg könyve volt a témában, valamint a
repülés is vonzotta – hobbijával pedig megfertőzte fiát is. Így Brad
igazi katonai szakértő lett anélkül, hogy valaha is bevonult volna (a
vietnámi háború idején 161-es sorszámmal jelentkezett, és 158 embert
hívtak be abban az évben). Azóta nem bánta meg, hogy megmenekült a
pszichikai megpróbáltatásoktól, ellenben jól hasznosítja tudását a
stábban: szinte a sorozat összes katonai akcióját ő tervezi meg.

Munkájuk a Battlestar Galacticában nem
csak nekik, hanem nekünk is öröm, olyan epizódokat köszönhetünk nekik,
mint a Zak Adama halálát feltáró Act of Contrition, vagy a második évadot nyitó Scattered/Valley of Darkness duplarész, a Downloaded vagy a rengeteg elismerést besöprő Exodus. Legközelebb pedig a Rapture-rel, a január 21.-ei epizóddal mutatják meg, mit is tudnak.


Forrásaim:

Battlestar Wiki

Wikipedia

Chicago Tribune interjú

Bradley Thompson-interjú

 

Bear McCreary, a zenefelelős

Egy sorozatot, filmet leginkább a zenéje tehet különlegessé, felismerhetővé. Ezen állhat vagy bukhat egy produkció sikere. A siker titka lehet egy jól eltalált dallam – gondoljunk csak a Birodalmi indulóra, amiről mindenkinek Darth Vader jut eszébe -, lehet a különleges hangzásvilág, mint ami a Terminátor II-re vagy az X-Aktákra jellemző, de lehet a nem szokványos hangszerelés és stílus is, mint Ennio Morricone vagy Boban Marković szerzeményei, illetve mint a Battlestar Galactica zenéje.

Stanley Kubrick 2001: Űrodisszeája óta nem tudunk elképzelni sci-fi produkciót nagyzenekari csinnadratta és fanfárok nélkül. John Williams és Danny Elfman óta nem tudjuk elképzelni a főszereplőket és helyszíneket külön-külön zenei téma nélkül. A Battlestar Galactica készítői viszont, mivel eleve nem sci-finek tekintik a sorozatukat, alaposan átgondolták, akarják-e ezeket a hagyományokat folytatni. A szimfonikus zenekari aláfestés így szóba se jöhetett, és helyette bemutattak egy teljesen szokatlan és egyedi, ütőhangszeres-törzsi jellegű koncepciót. A témákkal kapcsolatban is sajátos megoldást választottak, nem három-négy könnyen felismerhető dallam jellemzi a sorozatot, hanem minden karakterhez, szituációhoz külön kompozíció társul. Nem az a cél, hogy a fülünkbe másszon, hanem hogy minimális eszközökkel, nüansznyi zenei információ átadásával is jellemző és egyéni legyen a dallam.

Ezt a koncepciót a minisorozatot komponáló Richard Gibbs és Bear MecCreary alapozták meg. Az előbbi teremtette meg az epizódokat felütő kilenchangú gamelánszólamot, ugyanazt a hangsort, amely ha felcsendül, tudjuk, Number Six mindjárt felbukkan Baltar mellett. Őtőle származik a főcímek végén, a felvezető precap alatt hallható feszült dobfutam is. Az egész úgy kezdődött, hogy Michael Rymer rendező a korai vágásokat Peter Gabriel muzsikájával festette alá a Krisztus utolsó megkísértéséből. Ezzel ki is kövezte az utat a zeneszerzők számára a koncepció megteremtése felé. Kialakult az ütősöket hangsúlyozó, ősi gyökerű zenevilág, melyet a sorozatban már egyedül Bear McCreary vitt tovább.

Bear McCreary Számára az első egyedülálló munka életében a 33 megzenésítése volt, amelyben még jócskán Gibbs hagyatékára támaszkodott, majd az évek alatt fokozatosan kialakította saját stílusát, kiszélesítve a Battlestar Galactica zenei skáláját. Persze, mint mindenben, itt is a producerek szava dönt. Moore és Eick ötletei határozzák meg az epizódonkénti alapvető irányvonalat, amelybe McCrearynek legfeljebb beleszólása van.

Mégis sikerült elérnie, hogy ne ódzkodjanak teljességgel az akusztikus élőzenétől és a nagyzenekartól; azóta a Kobol's Last Gleaming pőre vonósmuzsikája a rajongók egyik legnagyobb kedvence. Mostanra már annyiféle kompozícióval bővült a sorozat repertoárja, hogy az afrikai ütős-elem csak egy lett a sok közül. Kifejezetten dominálnak a vonósok, egyre nagyobb teret nyernek a klasszikus hangszerelésű szimfóniák, miközben ír, francia, skót és keleti, sőt, még rock-motívumok is fel-feltűnnek a közöttük.

McCreary elmondása szerint eddig több mint hatvan témát dolgozott ki, melyek többségét rendszeresen újra is hasznosítja. Előfordul, hogy a hangsúlyozás érdekében szükség van "egyszer használatos" dallamokra is, így például a Black Market maffiafőnökének, vagy a Hero Bulldogjának saját zenéje van, de gyakoribb eset, hogy a hasonló érzelmi töltetű vagy ugyanazon szereplőket felvonultató jelenetek alatt egy-egy visszatérő dallam csendül fel, így a néző sokkal könnyebben képes azonosulni a kívánt hatással. Ezeket hívja a szakzsargon leitmotifnak, reméljük, egyszer a sorozatjunkie-k definiálják majd az alapfogalmaik közt. Ilyenek a már említett "Six téma", vagy az ír népzenei beütésű, furulyás "Adama család téma", de Starbucknak, Boomernek és Tighnak is megvannak a maguk leitmotifjai.

A sokszínűség és Bear McCreary kreatív hozzáállása teszik a Battlestar Galactica zenéjét igen különlegessé, és teszik száz közül is felismerhetővé a sorozatot. Jellemző, hogy a Universal kiadó már a negyedik rész adásba kerülése után szerződést kötött az első évad hanganyagának kiadására.

Érdekességek:

  • Az első évad alatt a főcímzene eltérő volt az Angliában és az Amerikában vetített részekben. A Sky One-on előbb került adásba a sorozat, így ott még Richard Gibbs eredeti szerzeménye volt hallható. A Sci Fi Channel viszont már változtatni akart azon, így az USA-ban a második évadig egyszer sem hangzott fel a szanszkrit női kórus, amihez mi, letöltők, már hozzászoktunk.
  • A harmadik évadban a Cylon Basestaron játszódó jelentek alatt hallható zongorakíséret James Callis, vagyis Baltar ötlete volt, melyet azzal indokolt, hogy jobban kifejezné Baltar rettegését. Eredetileg valamilyen szintetikusabb, "spacey" kompozíciót képzeltek el a készítők, de végül megtetszett nekik Callis javaslata, és annál maradtak.
  • Bear McCreary a saját honlapján, a Bear's Battlestar Galactica Blogban rendszeresen beszámol az egyes epizódokkal való munkájáról, érdekes dolgokra hívja fel a figyelmet a zenével kapcsolatban.
  • A főcímzene női kórusa szanszkrit nyelven énekel, ami kedvelt nyelv a filmes zeneszerzők körében, ugyanis senki sem érti, de baromi jól hangzik. Általában létező énekeket, mantrákat használnak fel, így történt ez a Battlestar Galactica esetén is, melyben a Gayatri Mantrát hallhatjuk:
    Aum bhoor bhuwah swaha,
    Tat savitur varenyam
    Bhargo devasaya dheemahi
    Dhiyo yo naha prachodayat

    Angolra fordítva mindez ennek felel meg:
    Oh God! Thou art the Giver of Life,
    Remover of pain and sorrow,
    The Bestower of happiness,
    Oh! Creator of the Universe,
    May we receive thy supreme sin-destroying light,
    May Thou guide our intellect in the right direction.

A cikk forrásai (természetesen) Ron Moore podcastjei, a theLogBook.com interjúja Bear McCrearyvel, a zeneszerző saját honlapja, valamint a SyFy Portal összefoglalója az ott olvashatókról.

Bear McCreary, a zenefelelős

Egy sorozatot, filmet
leginkább a zenéje tehet különlegessé, felismerhetővé. Ezen állhat
vagy bukhat egy produkció sikere. A siker titka lehet egy jól eltalált
dallam – gondoljunk csak a Birodalmi indulóra, amiről mindenkinek Darth
Vader jut eszébe -, lehet a különleges hangzásvilág, mint ami a
Terminátor II-re vagy az X-Aktákra jellemző, de lehet a nem szokványos
hangszerelés és stílus is, mint Ennio Morricone vagy Boban Marković szerzeményei, illetve mint a Battlestar Galactica zenéje.

Stanley Kubrick 2001: Űrodisszeája óta
nem tudunk elképzelni sci-fi produkciót nagyzenekari csinnadratta és
fanfárok nélkül. John Williams és Danny Elfman óta nem tudjuk
elképzelni a főszereplőket és helyszíneket külön-külön zenei téma
nélkül. A Battlestar Galactica készítői viszont, mivel eleve nem
sci-finek tekintik a sorozatukat, alaposan átgondolták, akarják-e
ezeket a hagyományokat folytatni. A szimfonikus zenekari aláfestés így
szóba se jöhetett, és helyette bemutattak egy teljesen szokatlan és
egyedi, ütőhangszeres-törzsi jellegű koncepciót. A témákkal
kapcsolatban is sajátos megoldást választottak, nem három-négy könnyen
felismerhető dallam jellemzi a sorozatot, hanem minden karakterhez,
szituációhoz külön kompozíció társul. Nem az a cél, hogy a fülünkbe
másszon, hanem hogy minimális eszközökkel, nüansznyi zenei információ
átadásával is jellemző és egyéni legyen a dallam.

Ezt a koncepciót a minisorozatot
komponáló Richard Gibbs és Bear McCreary alapozták meg. Az előbbi
teremtette meg az epizódokat felütő kilenchangú gamelánszólamot,
ugyanazt a hangsort, amely ha felcsendül, tudjuk, Number Six mindjárt
felbukkan Baltar mellett. Őtőle származik a főcímek végén, a felvezető precap
alatt hallható feszült dobfutam is. Az egész úgy kezdődött, hogy
Michael Rymer rendező a korai vágásokat Peter Gabriel muzsikájával
festette alá a Krisztus utolsó megkísértéséből. Ezzel ki is kövezte az
utat a zeneszerzők számára a koncepció megteremtése felé. Kialakult az
ütősöket hangsúlyozó, ősi gyökerű zenevilág, melyet a sorozatban már
egyedül Bear McCreary vitt tovább.

Bear McCreary
Számára az első egyedülálló munka életében a 33
megzenésítése volt, amelyben még jócskán Gibbs hagyatékára
támaszkodott, majd az évek alatt fokozatosan kialakította saját
stílusát, kiszélesítve a Battlestar Galactica zenei skáláját. Persze,
mint mindenben, itt is a producerek szava dönt. Moore és Eick ötletei
határozzák meg az epizódonkénti alapvető irányvonalat, amelybe
McCrearynek legfeljebb beleszólása van.

Mégis sikerült elérnie, hogy ne
ódzkodjanak teljességgel az akusztikus élőzenétől és a nagyzenekartól;
azóta a Kobol's Last Gleaming pőre vonósmuzsikája a rajongók egyik
legnagyobb kedvence. Mostanra már annyiféle kompozícióval bővült a sorozat repertoárja, hogy az afrikai ütős-elem csak egy lett a sok közül. Kifejezetten dominálnak a vonósok, egyre nagyobb teret nyernek a klasszikus hangszerelésű szimfóniák, miközben ír, francia, skót és keleti, sőt, még rock-motívumok is fel-feltűnnek a közöttük.

McCreary elmondása szerint eddig
több mint hatvan témát dolgozott ki, melyek többségét rendszeresen újra
is hasznosítja. Előfordul, hogy a hangsúlyozás érdekében szükség van
"egyszer használatos" dallamokra is, így például a Black Market maffiafőnökének, vagy a Hero
Bulldogjának saját zenéje van, de gyakoribb eset, hogy a hasonló
érzelmi töltetű vagy ugyanazon szereplőket felvonultató jelenetek alatt egy-egy visszatérő dallam csendül fel, így a néző sokkal könnyebben
képes azonosulni a kívánt hatással. Ezeket hívja a szakzsargon leitmotifnak, reméljük, egyszer a sorozatjunkie-k definiálják majd az alapfogalmaik közt. Ilyenek a már említett "Six téma", vagy az ír népzenei beütésű, furulyás "Adama család téma", de Starbucknak, Boomernek és Tighnak is megvannak a maguk leitmotifjai.

A sokszínűség és Bear McCreary kreatív
hozzáállása teszik a Battlestar Galactica zenéjét igen különlegessé, és
teszik száz közül is felismerhetővé a sorozatot. Jellemző, hogy a
Universal kiadó már a negyedik rész adásba kerülése után szerződést
kötött az első évad hanganyagának kiadására.

Érdekességek:

  • Az első évad alatt a
    főcímzene eltérő volt az Angliában és az Amerikában vetített részekben.
    A Sky One-on előbb került adásba a sorozat, így ott még Richard Gibbs
    eredeti szerzeménye volt hallható. A Sci Fi Channel viszont már
    változtatni akart azon, így az USA-ban a második évadig egyszer sem
    hangzott fel a szanszkrit női kórus, amihez mi, letöltők, már
    hozzászoktunk.
  • A harmadik évadban a Cylon Basestaron játszódó
    jelentek alatt hallható zongorakíséret James Callis, vagyis Baltar
    ötlete volt, melyet azzal indokolt, hogy jobban kifejezné Baltar
    rettegését. Eredetileg valamilyen szintetikusabb, "spacey" kompozíciót
    képzeltek el a készítők, de végül megtetszett nekik Callis javaslata,
    és annál maradtak.
  • Bear McCreary a saját honlapján,
    a Bear's Battlestar Galactica Blogban rendszeresen beszámol az egyes
    epizódokkal való munkájáról, érdekes dolgokra hívja fel a figyelmet a
    zenével kapcsolatban.
  • A főcímzene női kórusa
    szanszkrit nyelven énekel, ami kedvelt nyelv a filmes zeneszerzők
    körében, ugyanis senki sem érti, de baromi jól hangzik. Általában
    létező énekeket, mantrákat használnak fel, így történt ez a Battlestar
    Galactica esetén is, melyben a Gayatri Mantrát hallhatjuk:
    Aum bhoor bhuwah swaha,
    Tat savitur varenyam
    Bhargo devasaya dheemahi
    Dhiyo yo naha prachodayat

    Angolra fordítva mindez ennek felel meg:
    Oh God! Thou art the Giver of Life,
    Remover of pain and sorrow,
    The Bestower of happiness,
    Oh! Creator of the Universe,
    May we receive thy supreme sin-destroying light,
    May Thou guide our intellect in the right direction.

A cikk forrásai (természetesen) Ron Moore podcastjei, a theLogBook.com interjúja Bear McCrearyvel, a zeneszerző saját honlapja, valamint a SyFy Portal összefoglalója az ott olvashatókról.

Hova tűnt David Eick?

David Eick David Eick az az ember, akit a Battlestar Galacticával kapcsolatban csak egy napon lehet emlegetni Ronald D. Moore-ral. Én még csak nem is beszéltem róla, pedig ők együtt dolgozták ki a minisorozatot, az egész BSG-feldolgozás alapjait. Ugyanakkora arc a showban, mint Moore, a jelentősebb részeket mindig együtt írták Moore-ral, sőt, volt, hogy a podcastbe is besegített, mostanában viszont csak mint Executive Producer tűnik fel a képernyőn, semmi több. Mi lett vele, hogy kevesebb részt vállal a produkcióból?

A válasz egyszerű: David Eick elfoglalt. Egy rakás sorozatba hívták meg az utóbbi időben producernek és írónak. Róla tudni kell, hogy imád képregényeket és hamvába holt ötleteket feléleszteni és tökélyre fejleszteni. Itt van nekünk eleve a Battlestar Galactica: hát mit kihoztak abból a Star Wars-utánérzés gagyizmusból, amit Glen A. Larson talált ki annak idején? Aztán az egyik első munkája a Darkman-film folytatása volt, az egy képregényen alapuló horror, nézhető valami lett abból is.

Azóta mondjuk sok kacathoz adta a nevét, de most a BSG-vel megmutatta, hogy mit is tud. Egyből fel is kérték, hogy dolgozza fel a Universal egykori sorozatát, a Bionic Womant. Eick ugyanazzal a hozzállással kezeli ezt a produkciót is: azt nyilatkozta, csak a címet tartják meg az eredeti produkcióból, és a mesterséges nő történetével párhuzamot próbálnak vonni a nők jelenkori problémáira. Ezért nem is mesélek bővebben a '70-es évekbeli sorozatról, egyrészt úgysem volt egy egetrengető alapötlet, másrészt az Eick-verzió nem is fog rá emlékeztetni.

És ezzel még nem értünk a sor végére, ugyanis felröppent a hír, hogy Eick lesz a feje a Them című sorozat stábjának is. Ez egy elég friss képregénynek (illetve grafikus regénynek) lesz a feldolgozása, mely a Six címet viseli. A kettő alapötlete ugyanaz: idegenek érkeznek a Földre emberi alakban, és elég komoly gondot okoz nekik az emberi érzelmek és logika megértése. Míg a képregényben az idegen ügynökök az álmainkon keresztül vizsgálgattak minket, addig a sorozatban egyenesen megszálló terroristák hatolnak be közénk, csak azzal nem számolnak, hogy a számukra teljesen új emóciók szinte drogként fognak hatni rájuk. A sztorikban megegyezik, hogy arra próbál rávilágítani, mit jelent érző, gondolkodó embernek lenni.

David Eick tehát ilyesmivel foglalkozik manapság. Tudjuk, hogy a tehetsége megvan ahhoz, hogy mindkét projektet olyan BSG-szintűre fejlessze, bár engem ez a bionikus nő akkor se tudott túlságosan felcsigázni. Az idegenes-megszállós történetről meg elég keveset tudunk még, lehet hogy nagyon B-kategóriás lesz, de simán lehet belőle kiváló Dráma/Thriller/Sci-Fi kombináció is. Egy esély mindenképp jár nekik.

Azért ne gondoljuk azt, hogy executive producerként nem foglalkozik eleget a BSG-vel többé: ott van most is minden alkalommal az írók között, és együtt hozzák tető alá a sztorikat, erről a videoblogja is tanúskodik. Sőt, a következő, Hero című rész forgatókönyvét épp ő jegyzi, most először teljesen egyedül. Ja, és Michael Rymer lesz a rendező! Hogy ez miért jó? Olvass vissza.

Mostantól spoilerezek: lehet, hogy emiatt a forgatókönyv miatt maradt a pilot-rész megírása Ron Moore-ra, mert ebben elég durva dolgok fognak kiderülni az öregebbik Adamáról, meg úgy általában a Cylon támadásról. Megjelenik egy régi bajtárs, a Carl Lumbly által játszott Bulldog, aki felfed egy aprócska titkot szeretett admirálisunkról, ami kissé új megvilágításba helyezi a Cylonok népirtásának okát.

Erről az epizódról már sokat lehetett hallani korábban, mert drasztikus hatással lesz a karakterekre és a történetre, azonban minden részletet mélységes titokban tartottak eddig. Annyit lehet csak tudni, hogy ez a Bulldog fazon vagy négy évig fogoly volt egy Basestaron, Adama hibájából, és most jön, hogy bosszút álljon. Valamelyik trailerben lehetett is látni Adamát véres arccal, megverve a földön, valószínűleg most meg fogjuk tudni, mi történt vele. Az egyik videoblog-bejegyésből még a történet vége is kiderülni látszik, de azt már tényleg nem lövöm le, aki akar, járjon utána.

No, hát röviden kb. ennyit David Eickről. A jövőben meg fogom énekelni a többi fontosabb arc ódáját is.

Hova tűnt David Eick?

David Eick
David Eick az az ember, akit a Battlestar Galacticával kapcsolatban
csak egy napon lehet emlegetni Ronald D. Moore-ral. Én még csak nem is
beszéltem róla, pedig ők együtt dolgozták ki a minisorozatot, az egész
BSG-feldolgozás alapjait. Ugyanakkora arc a showban, mint Moore, a
jelentősebb részeket mindig együtt írták Moore-ral, sőt, volt, hogy a
podcastbe is besegített, mostanában viszont csak mint Executive
Producer tűnik fel a képernyőn, semmi több. Mi lett vele, hogy kevesebb
részt vállal a produkcióból?

A válasz egyszerű: David Eick
elfoglalt. Egy rakás sorozatba hívták meg az utóbbi időben producernek
és írónak. Róla tudni kell, hogy imád képregényeket és hamvába holt
ötleteket feléleszteni és tökélyre fejleszteni. Itt van nekünk eleve a
Battlestar Galactica: hát mit kihoztak abból a Star Wars-utánérzés
gagyizmusból, amit Glen A. Larson talált ki annak idején? Aztán az
egyik első munkája a Darkman-film folytatása volt, az egy képregényen
alapuló horror, nézhető valami lett abból is.

Azóta mondjuk sok kacathoz adta a
nevét, de most a BSG-vel megmutatta, hogy mit is tud. Egyből fel is
kérték, hogy dolgozza fel a Universal egykori sorozatát, a Bionic Womant.
Eick ugyanazzal a hozzállással kezeli ezt a produkciót is: azt
nyilatkozta, csak a címet tartják meg az eredeti produkcióból, és a
mesterséges nő történetével párhuzamot próbálnak vonni a nők jelenkori
problémáira. Ezért nem is mesélek bővebben a '70-es évekbeli
sorozatról, egyrészt úgysem volt egy egetrengető alapötlet, másrészt az
Eick-verzió nem is fog rá emlékeztetni.

És ezzel még nem értünk a sor végére, ugyanis felröppent a hír, hogy Eick lesz a feje a Them című sorozat stábjának is. Ez egy elég friss képregénynek (illetve grafikus regénynek) lesz a feldolgozása, mely a Six
címet viseli. A kettő alapötlete ugyanaz: idegenek érkeznek a Földre
emberi alakban, és elég komoly gondot okoz nekik az emberi érzelmek és
logika megértése. Míg a képregényben az idegen ügynökök az álmainkon
keresztül vizsgálgattak minket, addig a sorozatban egyenesen megszálló
terroristák hatolnak be közénk, csak azzal nem számolnak, hogy a
számukra teljesen új emóciók szinte drogként fognak hatni rájuk. A
sztorikban megegyezik, hogy arra próbál rávilágítani, mit jelent érző,
gondolkodó embernek lenni.

David Eick tehát ilyesmivel foglalkozik
manapság. Tudjuk, hogy a tehetsége megvan ahhoz, hogy mindkét projektet
olyan BSG-szintűre fejlessze, bár engem ez a bionikus nő akkor se
tudott túlságosan felcsigázni. Az idegenes-megszállós történetről meg
elég keveset tudunk még, lehet hogy nagyon B-kategóriás lesz, de simán
lehet belőle kiváló Dráma/Thriller/Sci-Fi kombináció is. Egy esély
mindenképp jár nekik.

Azért ne gondoljuk azt, hogy executive
producerként nem foglalkozik eleget a BSG-vel többé: ott van most is
minden alkalommal az írók között, és együtt hozzák tető alá a
sztorikat, erről a videoblogja is tanúskodik. Sőt, a következő, Hero című
rész forgatókönyvét épp ő jegyzi, most először teljesen egyedül. Ja, és
Michael Rymer lesz a rendező! Hogy ez miért jó? Olvass vissza.

Mostantól spoilerezek: lehet,
hogy emiatt a forgatókönyv miatt maradt a pilot-rész megírása Ron
Moore-ra, mert ebben elég durva dolgok fognak kiderülni az öregebbik
Adamáról, meg úgy általában a Cylon támadásról. Megjelenik egy régi
bajtárs, a Carl Lumbly
által játszott Bulldog, aki felfed egy aprócska titkot szeretett
admirálisunkról, ami kissé új megvilágításba helyezi a Cylonok
népirtásának okát.

Erről az epizódról már sokat lehetett
hallani korábban, mert drasztikus hatással lesz a karakterekre és a
történetre, azonban minden részletet mélységes titokban tartottak
eddig. Annyit lehet csak tudni, hogy ez a Bulldog fazon vagy négy évig
fogoly volt egy Basestaron, Adama hibájából, és most jön, hogy bosszút
álljon. Valamelyik trailerben lehetett is látni Adamát véres arccal,
megverve a földön, valószínűleg most meg fogjuk tudni, mi történt vele.
Az egyik videoblog-bejegyésből még a történet vége is kiderülni
látszik, de azt már tényleg nem lövöm le, aki akar, járjon utána.


No, hát röviden kb. ennyit David Eickről. A jövőben meg fogom énekelni a többi fontosabb arc ódáját is.