Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar
Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt
feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek
a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és
David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás
történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő
víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként
ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.
Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom
határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat
egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak
hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.
Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz,
hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa
kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan
visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját
annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét,
újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának
rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig
folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem
nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más
aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a
nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a
mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett
javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor
is, ha nem ő ült a direktori székben.
Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában
is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás
foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti
sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.
Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a
Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a
szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó
című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és
Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a
függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben
akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek
közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance
filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai
visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia
elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film
öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis
a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év
legjobbjának.
Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője
rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence,
Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is,
ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar
Galacticához.
Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos
jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen
nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs
kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben
túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem
fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és
koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David
Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you
do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld
jól".
Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig
tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik
a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik
a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei
is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan
az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon
jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító
színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket
egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy
adnának-e más szavakat a szájukba.
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg
másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens
szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas
alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben
újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül
Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi
keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről
álmodni se mert volna.
Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és
valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a
sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez
a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék
tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek
lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar
Galactica kreatív folyamatából.
Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az
a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a
Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a
túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi
ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a
negyedik évad premierje után.