Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.
Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.
Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz, hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét, újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor is, ha nem ő ült a direktori székben.
Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.
Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év legjobbjának.
Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence, Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is, ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar Galacticához.
Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld jól".
Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy adnának-e más szavakat a szájukba.
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről álmodni se mert volna.
Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar Galactica kreatív folyamatából.
Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a negyedik évad premierje után.