Month: March 2009

Az a helyzet, hogy elég sokat gondolkodtam, van-e értelme megírni ezt az epizódmustrát. Ez, ahogy bimbe mondta, egy filmnek az első harmada, amiről önmagában nem lehet
véleményt alkotni. A bevezetés és a bonyodalom megvolt ebben a részben,
kaptunk hozzá egy valamennyire mesterséges cliffhangert, de a történet
nem teljes.

Ron Moore és Michael Rymer a minisorozattal
kezdve számtalanszor örvendeztettek meg bennünket közös munkájukkal, ám
a második évad vége (pontosabban a Lay Down Your Burdens I.) óta nem
dolgoztak együtt. Nem is lett volna teljes a finálé, ha a páros nem áll
össze újra, egy magára valamit is adó sorozatnál ez a minimum. Azt
viszont fantasztikus látni, hogy a minisorozat fakó, tárgyilagos, hűvös
és baljós képei óta mennyit fejlődött a sorozat, hova jutott el ez a
nagyszerű rendező-író páros.

Az epizód jelentős részét a
visszaemlékezések teszik ki, amelyeket jelenlegi formájukban nem akarok
kibogarászni. A kibeszélőben olvasható kommentekhez, illetve Ysu remek kritikájához
nem tudnék mit hozzáfűzni. Számomra örömteli volt, hogy épp most, a vég
kezdetekor nyúltunk vissza az előzményekhez. Csupán a karakterek
csiszolgatása miatt is élveztem őket, de meggyőződésem, hogy szerves
részét fogják képezni a történéseknek, és az egész egy kézzelfoghatóbb
vonalon is összefüggésbe hozható lesz majd a jelennel.

Az
mindenesetre bizonyos, hogy az eddig látottak mind azt a célt
szolgálták, hogy lássuk, ezek a karakterek honnan indultak, mik voltak
azok a történések az életükben, amelyek fölkészítették őket arra, hogy
évekkel később egy holokauszt utáni történelem főszereplőivé váljanak.
Ez persze csak a felszín karcolgatása, majd meglátjuk, hogyan
folytatódik ez a sok szál, mi csatlakozik még hozzájuk, mire mindez
összeáll egy kerek egésszé a következő kilencven percben.

Lee előtörténetének egyelőre nem érzem
szükségét, mert vannak dolgok, amelyeket jobb homályban hagyni,
különösen, ha valakivel annyit foglalkoztunk az elmúlt négy évben, mint
vele és Starbuckkal. Kicsit örültem volna, ha nem látjuk ezt az első
pillantásra kialakult vonzalmat közöttük, ha egy kicsit finomabbra
hangolták volna azt a jelenetet, és hagyják, hogy kétféleképp is
értelmezhessék a nézők. Miután a részeg Lee hazaért, gondolom az "I
dare you"-val egy Karával folytatott párbeszédet idézett, ami pont elég
lett volna, hogy lássuk, milyen hatással volt rá a lány.

Baltar történetével egészen eddig nem igazán tudtam mit kezdeni a
negyedik évadban, valahol számítottam arra, hogy politikai hatalomra
tesz majd szert a követői által, de csodálom, hogy erre csak a finálé
felé kerül sor. Most kezd összeállni az ő sztorija, de egyelőre
fogalmam sincs, merre fog vezetni. Az mindenesetre figyelemre méltó,
hogy virtuális Six szerint ő írja az emberiség utolsó fejezetét — ő az
egyetlen ember a flottában, aki tudja, hogy tényleg közeleg a vég, és
ez meg is rendíti. Tudja, hogy szerepe van benne, és ez határozza meg a
döntéseit.

Anders
flashbackje remekül tükrözi, hogy a cylonok újraírt memóriával is
hasonló személyiségek maradtak. Őszintén sajnálni fogom, ha ennek a
karakternek a kádban kell befejeznie a sorozatot, sokkal jobban bírtam
ennél. Tetszetős megoldás volt, hogy nem mutatták, amint elmondja a
koordinátákat Adamáéknak, csak az utóhatásait. Alapvető filmes kellék
ez, és százszor láttuk, de mennyivel jobb, mintha hallottuk volna Samet
útvonaltervet vagy számjegyeket diktálni, arról nem is beszélve, hogy
jobb ezt homályban hagyni, mint tönkretenni a hibridekről kialakult
elvont képet

Roslin
családjának sorsáról nem tudtam, de kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása ezeknek a flashbackeknek, lesz-e jelentősége ennek a randinak a fiatal fickóval. A
szökőkutas jelenetről szerintem a kelleténél jóval több is el lett
mondva, én szimplán a szokásos Ron Moore-féle ízléses melodrámának
éreztem, gyönyörű volt a babakocsikkal, a verőfényes nappal, úgy
általában véve a kontraszttal a mához képest, de érzelmileg jókora
túlzásnak vélem. Moore pedig egy hatalmas szemétláda, amiért még
terhessé is tette az egyik húgot. Gonosz ez az ember.

Örülök
annak, hogy végül nem a podcastból kellett egyedül megtudnunk, hogy mi van a
lázadókkal, legalábbis hogy anélkül is érintették volna a témát.
Racetrack és Skulls felfedezése nélkül mit sem ért volna az egész
küldetés. Vicces, hogy cakkumpakk két Raptor-pilótát, Racetracket és
Sharont ismertünk meg az egész sorozat alatt, és az égvilágon mindent
ők találtak meg, legyen az bolygó, ellenséges flotta, akármi.

A cylon Kolóniából az elmúlt héten nem sokat láttunk, de ez az
erőteljesen alienes-organikus kialakítás szerintem eszméletlenül jó
lett. Remélem, Darth Mojo ír majd egy esszét, hogy hogyan készült. A
sorozattól pedig szép, hogy ezzel a réges-régen elfeledett, a pilotban
egyetlenegyszer kiírt motívummal zárja a történetét. Ezzel is kerekebb
az egész, és valahol titkon reméltem, hogy a fináléban a legfőbb csata
helyszínéül az ominózus cylon homeworld szolgál majd. 

Adama beszédét az tette most hatásossá a hangárban, hogy valójában
nem volt hatásos. A minisorozat hasonlóan száraznak indult előadására
hajaz kicsit, de fontos, hogy ilyen érzelemmentesnek soha az életben
nem láthattuk az admirálist. Az egyszerűen megfogalmazott, mégis
magasztos beszédei kivétel nélkül meghatóak, most viszont sem a
hangnem, sem a tartalom nem engedi, hogy rokonszenvezzünk a
mondanivalóval. 

Az Exodusban tízezrek megmentése volt a tét, és Adama úgy szólt az
embereihez, hogy ha sikerrel járnak, bevonulnak a történelembe. Most
egyetlen emberért indulnak, ráadásul az érvrendszer is elég rozoga
lábakon áll mögötte, így az admirális a buzdítás helyett az
eltántorítást választja.Mégis meglepően sokan csatlakoznak az ügye
mellé, sokan biztosan amiatt az elhivatottság miatt, amire Adama direkt
nem akart hatni, sokan pedig azért, amiért az öreg maga is: stílusosan
akarják befejezni ezt a kilátástalan utazást. Ahogy Baltar mondta, a
Galactica nélkül egy új élet kezdődik (ami valójában inkább új
haldoklás), és néhányan talán megadják maguknak az esélyt, hogy ne
kelljen a részesének lenniük. 

Üres fejjel indultam neki ennek az epizódnak, és valahogy üres
fejjel is fejeztem be. Érzelmileg egyedül Roslin botorkálása hatott
rám, amint belé karolt Starbuck. A jelenetek szépsége, a remek
fény-árny-játék végig lenyűgözött, de egyharmad finálé után nincs más
választásom,várnom kell újabb egy hetet, mielőtt elgondolkodhatok. Azért a pontozottlista ne maradjon ki:

• Végre Tyrol is felbukkant, bár van egy olyan gyanúm, hogy a
  párbeszédét Helóval az előző részből emelték át. Azt bánom csak, hogy a
  pilóta nem volt dühösebb Tyrolra azért, amiért asszisztált Boomernek a
  menekülésében.
• A fináléban remek helye van és szép gesztus a jelenet Edward James Olmos és a fia, Bodie között. Épp ideje volt.
• Újabb rejtélyre kaptunk választ a Battlestar Galactica misztikumából: Dr. Cottle keresztnevét is kipipálhatjuk.
• Tricia Helfer nagyon jól visszarázódott az akkori Caprica-Six-személyiségébe, éles kontrasztot állítva Baltarnak, aki azóta sem sokat változott. Ahogy ott ült, váratlanul, Baltar házában, rögtön a minisorozatbeli megjelenését idézte föl bennem.
• Spinoffot Baltar faterjának! A vén kujon hihetetlen jó fej volt. Azok a
  beszólások, az az akcentus, a brites Baltar-szókincs, minden nagyon ott
  volt. Az a flashback már most a kedvenc jeleneteim közé tartozik.
• Adama
  nyúlfarknyi flashbackje egyelőre említést sem érdemel, de szerintem
  (remélem) nem a Galactica leszerelésére utal az az egyórás feladat,
  amit el kell végeznie. A Hero-beli küldetés sem lehet az Bulldoggal,
  szóval kíváncsi leszek.
• A zene egész egyszerűen zseniális volt. Nem tudom, az epizód elején teljesen új dallamokat hallhattunk-e (gyanítom, igen), de remekül sikerült. Néhány helyen túlságosan harsánynak éreztem a karaktertémák kihangsúlyozását, és a Wander My Friends például nem is volt helyénvaló Adama pakolása közben, de összességében véve Bear McCreary most sem okozott csalódást.