Month: March 2009

Nemrégiben néztem újra a Maelstromot, és azt fedeztem föl, hogy az az epizód még mindig örvényszerűen képes magával ragadni. David Weddle, Bradley Thompson és Michael Nankin
olyan atmoszférát tudtak varázsolni benne, amit azóta sem ért utol a
sorozat, és nem számítottam rá, de mindössze néhány résszel a finálé
előtt megismételték a varázslatot a Someone to Watch Over Me-ben.

A két író éppen azért foglalta le magának ezt az epizódot, mert tudták, hogy Nankin fog rajta dolgozni, és a szerencse úgy hozta, hogy erősen Starbuck-centrikus lett a története, amit az Act of Contrition, a Scar és a Maelstrom után bűn is lett volna más szerzőre bízni. A rendezővel teljessé vált trió nem is okozott csalódást, a Battlestar Galactica
egyik legegyedibb, legemlékezetesebb órájáról a fantasztikus hangulat,
a csodás felvételek és a megragadó alakítások gondoskodtak.

Az
epizóddal kapcsolatos várakozásaimat kettősség lengte be, mert az egyik
oldalon válaszokat vártam, a másikon pedig abban reménykedtem, hogy nem
fogják a várhatóan mély, érzelmes történetet megtörni hatalmas
revelációkkal. Most már tudom, hogy nyugodt szívvel megbízhattam volna David Weddle-ben és Bradley Thompsonban, hiszen az összes fordulatot sikerült rettentő finoman, megfelelően felépítve tálalniuk.

Valahol az agyam leghátsó részében létezett egy teória arról, hogy Slick, a zongorista Roark Critchlow remek előadásában egy képzeletbeli karakterként fog feltűnni, és sokakkal együtt gyanítottam, hogy Starbuck
apja lesz. Ettől kezdve nem volt nehéz megsejteni a bűntudatot a zenész
arcán, amikor Kara a saját apjához hasonlította őt, mégis, a
forgatókönyvet dicséri, hogy az utolsó zongoraleütés momentuma katarktikusra és felemelőre sikerült, nem rontotta el a pillanatot semmilyen "én megmondtam"-érzés.

Az All Along the Watchtower, pontosabban a dalba épített Final Four téma felfedése sem hagyott kívánnivalót maga után, bár Hera
rajzáról volt egy olyan benyomásom, hogy hangjegyeket ábrázol, és
titkon reménykedtem is abban, hogy lesz jelentősége annak a szonátának,
amelyet az epizód végére megkomponál Slick és Kara. Bear McCreary kiváló érzékkel építette fel a szerzeményt, és a munkája kifizetődött abban a brilliáns interpretációban, amelyet az epizód legvégén hallhatunk Anders ágya mellett.

A Battlestar Galactica az intim, mély karakterpillanatok mellett valóban a sötét, fájdalmas történetekben jeleskedik, és ez az epizód mindkettőben bővelkedett. A Tyrol/Boomer szál, amelyért elsősorban Bradley Thompson felelt, olyan fordulattal szolgált, amelyre egyáltalán nem számítottam. Nem gondoltam, hogy Hera fontos lehet a másik oldal számára, és elszoktam már az ilyen merész, alaposan előkészített csavaroktól, mint Boomer árulása.

Galen Tyrol szerepében Aaron Douglas olyan alakítást nyújtott most, amilyet talán még sosem láttunk tőle. A cylon
kivetítés alatt átélt érzelmi robbanásokat olyan tökéletesen
közvetítette, hogy még könnyek is szöktek a szemembe, amikor meglátta a
falra rajzolt centimétereket. Az árulás azért fájdalmas igazán, mert Boomer úgy húzta csőbe Tyrolt
— és a nézőt –, hogy valójában őszinte volt vele. Képtelenségnek
tartom, hogy az akció kedvéért felépítette fejben ezt a házat, ennek a
képnek valóban ott kellett élnie a fejében évek óta. Innentől kezdve ez
a legtökéletesebb csapda, amit ember el tud képzelni.

Starbuck és Slick jeleneteiből rengeteg végezte a vágószoba padlóján, bár inkább a zeneszerzéssel
kapcsolatos részletek hiányoztak, így a kapcsolatuk fejlődése hiteles
és következetes maradt. Érdekes, hogy bár Kara alig ismeri a férfit,
ösztönösen hozzá fordul, hogy a rémálmairól és a szörnyű titkáról beszéljen. Egy klisésebb sorozatban ezt azzal adták volna el, hogy a joviális, fekete bárzongorista életbölcsességekkel édesgeti magához a hősnőt, itt azonban erről szó sincs.

Mivel száz hasonló történetet láttunk már, az írók a képzelőerőnkre
bízhatták a kettejük kapcsolatának elmélyülését, közben pedig adhattak
egy újabb halvány utalást, hogy Kara nem véletlenül fordul
megnyugtatásért a férfihoz, hiszen ha csak tudat alatt is, de létezik
köztük a családi kapocs. A beszélgetésük az apjuk által elhagyott
gyerekekről sok mindenre rávilágít Starbuck jellemével kapcsolatban: a
lelki sérülés, amit ez a válás okozott Karában, tette őt külsőre
kemény, belül azonban sebezhető nővé. Dreilide Thrace/Slick ugyanúgy felelős azért, hogy a lánya ilyen félresiklott személyiség lett, mint amennyire a zsarnoki anya, Socrata Thrace.

A harmadik évad mandala-motívuma mellé most az All Along the Watchtower társult, mint kapocs Starbuck és a Final Five sorsa között. A történetükhöz most Hera
is hozzácsapódott, ami még inkább azt a megnyugtató befejezést
sugallja, hogy valójában minden nagyobb kérdésre egyetlen átfogó válasz
van. Nem véletlen, hogy várnak a felfedésével a készítők, ez lehet a
sorozat valaha volt legnagyobb revelációja, aminek az emocionális
hatását hosszasan kell alapozni, ha kell, régi, első-második évadig visszanyúló apróságokra emlékeztetve bennünket.

Összességében véve az epizód remekül gördítette tovább az eseményeket és a karaktereket a finálé felé, és a Deadlockkal ellentétben az itt bemutatott folyamatok önmagukban sem tűntek céltalannak. Ha a két rész B-szálat cserélt volna, és Boomer már akkor elrabolja Herát, Baltar pedig itt fegyverkezik föl, akkor egálban lett volna a két sztori, így viszont a Someone to Watch Over Me keményen kenterbe verte az elődjét. 

Bár se komolyabb akció, se nagyobb reveláció nem történt, az epizód mégis az évad — és talán a sorozat — legjelentősebbjei közé tartozik, hiszen mindent felvonultat, amiben a BSG erős. Weddle és Thompson
írásának bizonyos szempontból előnye, hogy meglehetősen egyenesek és
egyértelműek a kijelentéseik, így nem hagytak kétséget maguk után a karaktermomentumok. 

Hera elrablása az olyan váratlan és katarktikus fordulatokat idézi, mint Adama lelövése, Gina atombomba-robbantása vagy D'Anna riportfilmje, amelyek jól előkészített, mégis totálisan váratlan fejlemények voltak. Ez igazi, tökös, első-második
évados húzás volt, amilyenre nagyon régóta nem számíthattunk ebben a
sorozatban, pedig az egyik igazi specialitásának számított valaha. Most
láthattuk, hogy nem azért tűntek el, mert ötlettelenné váltak az írók,
hanem mert az átfogó történet második íve más eszközöket kívánt meg.

Mindez
persze mit sem érne akkor, ha az egésznek a hátterében nem azok a
karakterek lennének, akikkel magunk is azonosulunk, és a
kidolgozottságuknak hála maximálisan átérezzük a fájdalmukat, a
szenvedésüket az ilyen pillanatokban. Milyen üres lenne Boomer árulása, ha nem lenne a minisorozatig visszanyúló kapcsolat közte és Tyrol között? Mennyire céltalan és gonoszikertestvéres lett volna a szexjelenet, ha közben nem érezzük át Athena szenvedését, és nem tudjuk, hogy ebbe bele fog szakadni Helo szíve?

Michael Nankin
a sorozat egyik legsokoldalúbb rendezője, hiszen nemcsak látványos
képeket nyújt, hanem a színészeket is remekül koordinálja. Olyan
sebezhető és gyöngéd oldalát mutatja meg Katee Sackhoffnak, amelyet ritkán látunk, okosan játszik a fényekkel — a kedvencem, amikor visszatér az áram a bárba, és éppen elkapjuk Slick
bűntudatos arckifejezését, bár ez biztosan meg volt írva –, és olyan
beállításokat alkalmaz, amelyek észrevétlenül is hozzájárulnak a
jelenetek többrétegűségéhez. Grace Parkról sokáig nehezen hittem el, hogy sokoldalú, pedig a hanghordozásával, a testbeszédével kiválóan érzékeltette a különbségeket Athena és Boomer között.

A
kritikáim címével gyakran szeretem az epizódok egy újabb aspektusára
felhívni a figyelmet, amelyről aztán nem ejtek szót az írásomban, de
most szakítok a habitusommal. Régóta akartam valamilyen Ákos-számot választani (gyűlöljetek érte), és azért döntöttem most emellett, mert Boomer és Starbuck története olyan finoman rezonál egymással, a szeretethiányuk
és a dekadenciájuk annyira érdekes párhuzamot alkot, miközben
mindketten a képzeletükbe menekülnek, hogy nem mehettem el mellette szó
nélkül. 

Nagyon örülök, hogy Mo Ryan és Alan Sepinwall félelmei nem igazolódtak be teljesen, és ez a rész lényegesen pozitívabb fogadtatásban részeült, mint a Deadlock. Ennek ellenére muszáj azokhoz szólnom, akik elégedetlenek voltak a Someone to Watch Over Me-vel.
Igaz, hogy én mindig keresem az epizódok erősségeit, a jó oldalait,
különösen így, a negyedik évadban, de azt nem mondhatja senki, hogy ez
a történet nem volt jó, a kevés reveláció ellenére sem. Ez színtiszta, tömény BSG volt, minden ízében. Nem tudom, hogyha egy Black Market-szerű kínlódás végén rájönnénk az Élet, a Világmindenség
meg Minden válaszára, az jobb lenne? Azt vajon jó epizódnak neveznék a
fanyalgók? Melyik kerülne ki győztesen egy szavazáson? Nem akarom
tudni. 

És akkor a pontozottlistás veszedelem:

• Roslin rosszulléte, remegése — végre ismét kaptunk utalást a haldokló vezérre, kezdtük elhanyagolni az elnöknő
  betegségét. Vele együtt visszatért a transzcendens kapcsolat is a
  karakterek közt, láthatjuk, hogy minden mindennel összefügg, és ez jó.
• A CGI-sek még mindig nem fogytak ki a szemet gyönyörködtető effektekből, a Raptor felszállása, a begyulladó hajtómű látványa zseniális volt. 
• Roark Critchlow. Kitűnő választás Kara apukájának szerepére. Kellően hasonlítanak, plusz van benne valami jellegzetes és rejtélyes, már-már Michael T. Weiss-es.
• Aaron Douglas szavak nélküli játéka. A testbeszéde talán kicsit merev, de ez szándékos is lehet, az arcával azonban eszmétlen dolgokat ki tud fejezni.
• A tükör a bárpulton az első jelenetek egyikében: Starbuck tetkója már nem Andersével párosul, csak a sajátjával.
• Helo nem tudja megkülönböztetni a saját feleségét Boomertől. Ez igen, végre nem ő a heroikus Dávid-szobra a sorozatnak, még ő is elbaszhat valamit. Ideje volt már. Később, ahogy Athena üti a hátát, hát az szívettépő.