Ron D. Moore a legújabb podcastaban ismét finoman megpedzegeti a következő részek tartalmát (semmi új), és elmagyaráz néhány dolgot a látottakkal kapcsolatban. A karakterek motivációiról is ejtett pár szót, de azokat nem részleteztem nagyon a tovább után, mert új információt nem nagyon hordozott a podcast. Ellenben megtudjuk, hogy mi történt a lázadókkal (hogy miért innen, ne kérdezzétek), érintjük Boomer és Head Six szerepét is, és néhány forgatási apróságra is fény derül, amelyek szintén segíthetik az epizód megértését. Tehát a lapozás után a podcast legfontosabb részletei magyarul.
Mit keres Caprica Six Dogsville-ben? Semmit. A forgatás során helyezték oda a jelenetet, hogy kicsit megalapozzák a helyszínt, lássuk, hogy mi zajlik mostanában ott.
Tigh és Six gyermekének az ötletét az írók dobták be Moore-nak, egyszerűen betettek egy jelenetet az egyik epizódba, amelyben Cottle értesíti Adamát, hogy Tigh teherbe ejtette a nőt. RDM nevetve kérdezte, hogy mit akarnak ezzel kezdeni, mire az írók vállat vontak. Moore-nak tetszett az ötlet, komplexebbé tette a sorozatot, de elég nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a szálnak a vége. Azt akarták, hogy a vetélést kétféleképp is lehessen értelmezni: okozhatta Isten szeretetének hiánya, illetve prózaibb módon az, hogy a cylon-cylon utódlás lehetetlen, és a gyermek a fogantatás pillanatától halálra volt ítélve.
Az ehhez hasonló momentumokat Ron Moore-ék próbálták mindig úgy prezentálni, hogy sohase lehessen pontosan tudni, merő véletlen és egybeesés áll-e az események hátterében, vagy isteni közbeavatkozás. Vékony a vonal a kettő között, ők megpróbáltak azon haladni, hogy a nézők (és a karakterek) maguk dönthessék el, melyik magyarázatot fogadják el. Ennek ellenére szándékosan kerültek olyan momentumok a sorozatba, amit racionálisan egyszerűen nem lehet megmagyarázni.
Ellen érkezése szándékosan emlékeztet annyira a Tigh Me Up, Tigh Me Down hasonló jelenetére. Ő és a Final Five többi tagja (képletesen) akárhány ezer évnyi létezés és gépiesség ellenére ugyanúgy emberek, a hibáikat, az alapvető személyiségüket nem törölte ki Cavil. Ellen valószínűleg mindig is olyan volt, mint amilyennek korábban és most is láthattuk. Szándékos volt, hogy az újraegyesülésük Anders mellett nem vezetett semmi mitikus revelációhoz.
Boomer sztorijával sokáig nem tudtak mit kezdeni, csak be-bepakolgatták az eseményekbe, mert hát mégiscsak régi karakter. A negyedik évad végén időszerű volt visszahozni, megérdemelte, hogy saját lezárást kapjon, mert hiszen a minisorozatban fontos szerepe volt, konkrétan ővele zárult az egész.
Boomer, Ellen és Tigh része lett volna egy történetszálnak, amit az írósztrájk után végül kidobtak és átírtak. Remélhetőleg Moore a sorozat végén elmondja, mi lett volna ez, de helyette biztosan kapunk valami Tyrol-Boomer-centrikusat.
Ezt az évadot gyakorlatilag teljesen úgy írták, hogy egyszerűen követték a logikusan egymás után következő lépéseket. Mindent a karakterek szempontjából vizsgáltak. Ki mit tenne adott helyzetben, merre haladna tovább?
Roslin mondatát Caprica Sixnek (“Ó, ez érdekes, nem hiszem, hogy valaha is néven neveztem”) valószínűleg Mary találta ki, vagy ő improvizálta, Moore már nem emlékszik pontosan.
A zongora fontos eleme a következő epizódnak.
A negyedik évadban Moore már nem tisztázta le a forgatókönyveket úgy, mint régen. A Deadlock idején már a finálén dolgozott. Sokat nem tudott foglalkozni ezekkel az utolsó epizódokkal, mert miközben írnia kellett, a Caprica és a Virtuality előkészületei is zajlottak, egyfolytában el volt foglalva.
Adamát a Galacticához való ragaszkodása eszi belülről, az, hogy folyamatosan fel kell adnia a hajóhoz való ragaszkodását, az olyan elveit, mint a számítógépek hálózatba kötésének tiltása. Emiatt harapózik el az alkoholizmusa is.
Head Six azért tűnt el mostanában, mert egyszerűen nem volt semmi, ami miatt megjelenhetett volna, nem volt olyan mondat, amit fontos lett volna elmondania. Éppen ezért Moore nem akarta azt, hogy Baltar nagyon meglepődjön a visszatérésén, nem akarta éreztetni, hogy régóta nem láttuk a virtuális szeretőt, mert az a kamerákon kívül valószínűleg többször is felbukkant. Az viszont nem véletlen, hogy most hozták vissza, látni fogjuk még.
A lázadókat nem kivégezték, hanem átszállították a börtönhajóra. Racetrack, Skulls és a többiek most ott tartózkodnak. A Galacticán ennek köszönhetően most vannak folyosók, amelyeken nem lehet biztonságosan végigmenni, még Adamának sem. A tengerészgyalogosok csak a legfontosabb területeket tudják most védeni, a robbanófejeket, a CIC-t, a gépházat, stb.
Ez is a hajó életének végét jelképezi, az életet már nem lehet sokáig fenntartani a fedélzeten. a Galacticának is van egy jelentős felezési ideje.
A Galactica és Tigh-ék gyermekének haldoklása párhuzamba állítható, ezért láthatunk bevágásokat Adamáról, ahogy a szerelési munkálatokat felügyeli. Robert Young döntése volt, hogy ezek a jelenetek pszichológiai sorrendben kerüljenek egymás után. Se Ron Moore, se Jane Espenson nem szólt bele sokat a vágásba.
Baltar az epizód végén nagyon sok civil gondolatait közvetíti. A tengerészgyalogosok egyébként sincsenek kiképezve a tömegkontrollra (erre láthattunk is példát), és Moore szerint érthető megoldásnak tűnt, hogy Baltar embereit válasszák a feladatra, elvégre ők még megbízhatóak.
Ha van szent hely a Galacticán, akkor az az Emlékek Fala. Az, hogy a cylonok oda tehetik a képeiket, hatalmas lépés. Az emberek talán már személyekként kezdenek gondolni a cylonokra, elfogadják őket?
Moore nem nagyon tud másik olyan sorozatról, ahol olyan erős barátságot ábrázoltak volna, mint amilyen Tigh-é és Adamáé.
Az epizódok itt már nagyon összefüggnek. Mindegyik önálló a maga módján, de egy az egyben egy nagy történetfolyamot alkotnak. Moore biztosra veszi, hogy innentől érdekes útjuk lesz a végéig.
Moore miatt késnek a podcastok, ezután épp a finálé vizuális effektjeiről ment beszélni.