Bábel tornya

Végre eljutottam odáig, hogy leüljek megírni a Daybreak elemzését — nem tagadom, gátolt az is, hogy nem tudtam összeszedni a gondolataimat a finálé kapcsán. Sokáig gondolkodtam, hogy mihez nyúljak, miről ejtsek szót és miről ne, és végül megállapodtam, hogy ha sokat markolnék, csak keveset fognék.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak.jpg

Vannak fontosabb dolgok is annál, mint hogy kedveltem-e az űrcsatát vagy a cylon vs. cylon párbajokat, ezek úgyis olyan témák, amelyekről nem tudnék újat mondani. Ennélfogva nem fogom a Daybreak minden jelenetét és történetszálát
kivesézni, aki olvasta pár epizódmustrámat, az sejtheti, miről hogy
vélekedtem. Inkább ejtsünk szót a finálé magváról, a mitológiáról és a mondanivalóról.

Kezdjük a sorozat egyik legfontosabb visszatérő elemével. Az operaház jeleneteit én mindig is képletesen értettem, sosem gondoltam, hogy valaha is megfeleltetik a Galacticának a helyet. Erre már ugyan utaltak a Guess What's Coming to Dinnerben is, amikor Sharon félreértette Hera eltűnését, de ezt a magyarázatot, hogy a Galactica folyosói megegyezzenek az operaházéval, erőtlennek éreztem. Sokkal szebb lett volna meghagyni a helyet annak, ami: egy motívumnak.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-1.jpg

A legfőbb gondom inkább mégis az volt, hogy az egész eseménysor arra ment ki, hogy Baltar és Six bevigye a CIC-ra a kis Herát. Ennyi? Ez minden? Ezért adta a víziót a résztvevőknek Isten közel egy éve? Könyörgöm. Tudom, persze, nem kell elmagyarázni, hogy "de ha akkor Hera nem megy be a CIC-ra, akkor nem így történnek a dolgok", de ez erőltetett.

Mindnyájan tudjuk, mi az igazság, hogy mi működött volna. Sixnek és Baltarnak kellett volna, de már részekkel ezelőtt gyámságba venni Herát, miután Sharon és Helo meghaltak, teszem azt, a lázadásban. Az allegória lett volna a javából, az szépen magyarázta volna meg az operaházbeli jelenetet, ennek tetejébe pedig belepasszolt volna abba is, hogy Head Six évekkel ezelőtt azt állította Baltarnak, hogy az ő gyereküket Sharon fogja kihordani. Nem hiszem el, hogy ezt mégsem tudták meglépni az írók. 

 http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-2.jpg

Ennek a folytatása volt a CIC-n lezajlott standoff, ami valószínűleg az elkerülhetetlen és a lehető legizgalmasabb kulminációja volt az egész csatának. Cavilék behatolása a Galactica vezérlőjébe az utolsó ütőkártya, amivel még felül lehet múlni a sorozat eddigi összes izgalmát, és reménykedtem abban, hogy ez fog történni a Daybreakben. 

Zseniális volt az a húzás, hogy nem láthattuk, amint Adamáék leszerelik a cylonokat, csak azt az epikus mozdulatot, ahogy az egyik Simont lerúgja az admirális. Az viszont kicsit megakasztott, hogy pontosan miért is tulajdonítanak annyira nagy jelentőséget Baltar beszédének, amit a Herát túszul ejtő Cavilnek intézett.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-3.jpg

Cavil nap mint nap hallhatta Leoben vagy éppen a női modellek okfejtéseit Istenről, és Baltar beszéde nem hordozott magában olyan többlettartalmat, ami elgondolkodásra késztethette a vén cylont. Maga Baltar számára persze mindenképp fontos, hiszen onnan jutott el idáig, hogy teljesen őszintétlenül, kényszerűségből kezdett el Istenről prédikálni, csak mert az egyetlen menedéket a hívei biztosították számára. 

A kulcsmondat, az igazi sorsfordító igazság szerint Tigh "We give you resurrection"-je volt, ami végső soron nem egyenes ági következménye Baltar beszédének, nem kellett feltétlenül elé ez a vallomás. Baltarra azért volt szükség, hogy ledöntse a negyedik falat: kiszóljon a közönségnek, és felkészítsen, hogy ennyi deus ex machinára nincs más magyarázat, csak maga Isten.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-4.jpg

A sebtiben kötött szövetség felbomlása végül kitűnő módon oldódott meg, Tyrol bosszúállását Toryn nagyon jól sikerült beilleszteni a képbe, és ironikus is volt, hogy az erőszak jelentette végül a megváltást. Cavil öngyilkossága teljesen váratlan volt (mint ismeretes, Dean Stockwell külön kérte), és egy pillanatra nem értettem, de aztán el bírtam mosolyodni rajta, és most már külön tetszik is.

Mindig is érdekesnek tartottam, hogy Cavil atyából nyilvánvalóan számos példány volt, mégis úgy építették föl a karakterét, mintha egyetlen személy lenne több testben. Egyszerű ennek a magyarázata, a gonosznak arcot kell adni, egy személlyé kell tenni, ez a történelemben és Hollywoodban is mindig igaz volt. Itt is beválik, mert elsőre el sem gondolkozunk azon, hogy nincs-e több Cavil galaxisszerte további bázishajók fedélzetén. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-5.jpg

Azzal sem voltam elégedett, hogy a zenét ilyen direkt módon integrálták a Föld megtalálásába, és az All Along the Watchtower hangjegyeit megfeleltették a koordinátáknak. Túlságosan kézenfekvő, ebből kifolyólag ötlettelen húzásnak érzem. Megértem, hogy ez Isten kedvenc száma, hiszen megtanította Sam Andersnek is (vagy épp tőle lopta), de kreatívabban is felhasználhatta volna.

Ugyanez a baj általában véve minden olyan történettel, amelyben az eseményekre a végső magyarázatot egy felsőbb hatalom, akár személy szerint Isten szolgáltatja. Sosem lehetnek olyan emberfelettien átgondoltak, annyira megtervezettek, amennyire valójában Isten képes lenne átgondolni és megtervezni őket. Éppen ezért az egész végeredmény valamelyest mesterkélt, fals lesz, még akkor is, ha Istent nem kifogásként, hanem valóban a történet mozgatórugójaként használták, mint a BSG-ben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-6.jpg

Azt mindenesetre nem róhatjuk fel a sorozatnak, hogy nem magyarázta meg tökéletesen a rejtélyeket, amelyeket az első évad óta szolgáltatott. Nekem tetszik is a válasz, hogy Isten tehet mindenről. Amit biztosan tudok, az az, hogy ez nem a Jolly Joker lap volt az írók paklijában, hanem egészen régóta annak a tudatában dolgoztak a sorozaton, hogy van egy aktívan tevékenykedő Isten a háttérben (még ha nem is szeretni így hívatni magát). 

Ebbe a koncepcióba az égvilágon minden belefért — D'Anna látomása a templomban, Kara halála és visszahozatala, a Final Five felébresztése –, már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogy mindezt miért teszi Isten, és miért pont velük. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-7.jpg

Az előbbire adott válasz az, hogy Isten azon munkálkodott, hogy kirángassa az emberiséget és a cylonokat abból a körforgásból, amelybe saját magukat hajszolják újra és újra. Az egyértelmű, hogy a BSG istene nem abszolút ura az eseményeknek, csak be-beavatkozik a történelembe, de alapvetően az emberiség ura a saját cselekedeteinek. Épp ez az ő célja, elérni, hogy a saját hibáinkból tanuljunk. 

Nem isten a felelős azért, hogy mi megépítjük a cylonokat, és nem ő irányította a gépeket, hogy irtsák ki az emberiséget. Ezért volt nélkülözhetetlen az, hogy a genocídiumért az ateista Cavilt tegyék felelőssé az írók, hiszen ellentmondott volna Isten jó szándékainak. Ő nem avatkozna be ilyen módon, ő csak elősegíti bizonyos dolgok megtörténtét. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-8.jpg

A körforgás során most először ütötte fel a fejét a monoteizmus a cylonok között, hiszen a koboli és a földi elődeik is a tizenkét istenben hittek, és ez játszott kulcsszerepet abban, hogy a sorozat úgy érjen véget, ahogy. Hogy ez egyértelmű legyen, arról Baltar CIC-n elmondott beszéde gondoskodik. Ez a hitvallás tette a jelen cylonjait mássá, többé, mint az elődeiket. 

Végül igaza lett a Föld öt utolsó cylonjának, akik a robot cylonok egyistenhitétől várták azt, hogy megszakad a körforgás, csak az eredménnyel késtek ötven évet. A cylonok Istentől, pontosabban a vallástól kapták a szeretetet, a vágyat az emberré válásra, azokat az érzéseket, amelyekben az ateista Cavil hiányt szenved — nem véletlen, hogy ő áll a népirtás mögött. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-9.jpg

Ami számomra széppé teszi még ezt a befejezést, az Isten szerepe a folyamatban. Az eredeti kánonban még az szerepelt, hogy már a koboli tizenharmadik törzs is egyistenhitet vallott, ezt Eloshától halljuk valamikor az első évadban. Ez arra engedett volna következtetni, hogy Isten nem a megszakítója, hanem az elindítója a körforgásnak, legalábbis közvetve. Ebből a premisszából kisülhetett volna egy olyan libertariánus befejezés, amelynek az a mondanivalója, hogy az ember saját magától is képes kitörni a körforgásból, ledobni a sors által ránk kényszerített béklyókat, és békét kötni azokkal, akikkel az Isten is ellenségnek teremtett bennünket. 

Ez lett volna a kényelmes megoldás (hiszen ezt sugallták az előzmények), ez lett volna az igazán hollywoodi megoldás. Ehelyett Isten a BSG mitológiájában a jóakarónk lett, a gondoskodó, bár (a maga módján) csak terelgető isten, amilyennek az agnosztikusok, azaz "határozatlanok" képzelik, mint Ronald D. Moore vagy jómagam. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-10.jpg

A történet valóban összeáll egy nagy egésszé, bár ezt az írók nem rágják a szánkba, elég hozzá némi fantázia. Isten hagyta, hogy a háború megtörténjen a Kobolon, a Földön és a Tizenkét Kolónián, hogy a végén az emberiség tanulhasson a saját hibáiból. A Föld öt utolsó cylonját kijelölte magának, és talán segített is nekik az angyalain keresztül újjáépíteni a feltámadás technológiát, hogy visszatérjenek, és kétezer évvel később megállítsák a háborút a kolóniákon.

A tizenkét kolónia cylonjai számára úgy rendezte a dolgokat, hogy az egy igaz istenben higgyenek, ami a fentebb ismertetett okokból volt fontos. Valamilyen okból később kijelölte Kara Thrace-t, és már gyermekkorától kezdve terelgette őt a végzete felé, hogy ő legyen az, aki az öt cylonnal vállvetve elvezeti az emberiséget az eredeti, majd az új Földre is.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-11.jpg

Az öt cylonnak fontos szerepe volt a két faj megbékélésében és egyesülésében, és ebből a szempontból jó, hogy nem az alternatív utat választották az írók, amelyben Ellen Cavil pártjára állt. Őket ötüket könnyebben elfogadták az emberek, hiszen köztük éltek, viszont rajtuk keresztül a rebellis cylonokhoz is közelebb kerültek, akik pedig tisztelték az ötöket, így számukra is könnyebb volt az emberek elfogadása. 

Nélkülük a szövetség sokkal bizonytalanabb lett volna, hiszen ők ide is és oda is egyformán tartoztak, nem véletlenül láttuk többször őket mediátori szerepben. Az eredeti Föld megtalálásában játszott szerepük ehhez képest jelentéktelen volt (ezt egyébként másképp is oldottam volna meg, nem Kara Viperjén keresztül, hanem mondjuk visszatérő emlékek vagy valami hasonló formájában). 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-12.jpg

A nukleáris Föld szintén kulcsszerepet játszott a sorozat végkimenetelében, lényegesen több volt, mint nézősokkoló fogás. A csalódás, amit okozott, a kiúttalanság, ami követte, mind-mind az Új-Caprica-szindrómát erősítették. Emlékezzünk, úgy kilenc hónapnyi utazás után az emberiségnek egy igen jelentős része inkább választotta a letelepedést a kietlen Új-Capricán, mint a klausztrofóbiás kabinokat és a kilátástalan gürcölést a flotta fenntartásáért.

A legjobb példa erre Ellen és Saul Tigh, akik nem egyből költöztek Új-Capricára, reménykedve abban, hogy kényelmes várost fognak majd ott építeni. Az ő letelepedésükkor Baltar diszfunkcionális kormánya már egy ideje működött, és a városból sem lett Eldorádó, mégis elhagyták a biztonságos, gyógyszerekkel és egyéb kényelmi szolgáltatásokkal teli Galacticát. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-13.jpg

Ugyanezt a hatást erősítette, hogy Új-Caprica után további közel két évig kellett járniuk az űrt, és végül a Föld sem jelentett menedéket: ezek után nem maradt olyan ember a flottában, aki nem adott volna meg mindent azért, hogy valódi talaj legyen a lába alatt és kék ég a feje fölött. 

Talán egy kicsivel szilárdabb magyarázat illette volna meg azt a döntést, hogy az emberiség városok építése nélkül telepszik le az új Földön, de ez olyasmi, ami mellett tudnunk kell elmenni a mondanivaló érdekében. Kevesebbért is függesztettük már fel a gondolkodásunkat egy-egy film vagy tévésorozat nézése közben. Végül is azt tudjuk, hogy a készleteket elosztották a különböző telepek közt, így egy darabig nem szenvedtek hiányt semmiben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-14.jpg

Ez az emberiség már egy megfáradt emberiség, egy reményvesztett emberiség, akik már a kevéssel is beérik. Ehhez képest igazi ajándékot kaptak: egy olyan bolygón élhetnek, amellyel a tizenkét kolónia együttvéve veheti csak fel a versenyt, és végre nem egyik napról a másikra kell élniük, kiszolgálva a hadsereget, csakis magukról és a családjukról kell gondoskodniuk, a lehető legmeghittebb módon. Nincsenek gyárak, főnökök, szakszervezetek, elnökök, mindenki a maga ura, és kizárólag a saját gondjával kell törődnie.

A flotta lakói, akiknek egymás után többször is csalódniuk kellett a civilizációban, habozás nélkül, nagy többséggel megszavazták volna Lee javaslatát a "tiszta lappal" való kezdésről. Hogy miért nem volt szavazás? Mert már ebbe is belefáradtak az emberek. Valószínűleg egy nagy, megkönnyebbült sóhajjal fogadták a bejelentést, hogy letelepszünk a bolygón, aztán békén hagyunk benneteket. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-15.jpg

Romo Lampkin tette szóvá a meglepettségét, hogy ez a döntés nem vezetett lázadáshoz — igen, az írók gondoltak az erre vonatkozó nézői panaszokra –, és Adama kurta válaszában benne van mindaz, amit fentebb leírtam. Érezhetjük ezt egy kicsit kevésnek, és azt gondolom, ez jogos is bizonyos szempontból, hiszen megannyi más dolog mellett erre sem kaptunk kimerítő választ a sorozattól. 

Két lehetőség van. Vagy magunk próbáljuk megmagyarázni a dolgot, próbálva az írók fejével gondolkodni (ld. fentebb), vagy felfüggeszteni a hitetlenségünket, és szó nélkül elfogadni, amit látunk. Ismerős ez az utóbbi? Ezt csináljuk akkor is, amikor FTL-hajtóművekről beszélnek egy olyan űrhajón, ahol az emberek nem szkafanderben lebegnek, vagy amikor meghalljuk a hajtóművek búgását a légüres térben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-16.jpg

Miért is olyan nehéz akkor elfogadni ezt a végső döntést az újrakezdés mellett? Mert nem ezt vártuk a Battlestar Galacticától. A BSG azon kevés sorozatok egyike, amelyik gondolkodásra készteti a nézőt. És nem arra gondolok, hogy a különböző rejtélyeken kell törnünk a fejünket, hanem hogy inspirálóan hat, kérdéseket vet föl és úgy általában, intelligensnek veszi a nézőit. 

Ott hibázott a Battlestar Galactica, hogy ilyen sorozat létére túl sokszor várta el tőlünk, hogy egy pillanatra mégis tegyük félre az elménket, és gondolkozzunk a szívünkkel. A mondanivalókkal, a konklúziókkal azonban valahogy mindig ez a helyzet. Egy kicsit mindig át kell lépnünk néhány ilyen ellentmondáson ahhoz, hogy át tudjuk élni a befejezések okozta katarzist. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-17.jpg

A BSG esetében ez mégis nehezebb egyeseknek, hiszen a sorozat túl ritkán nézett minket hülyének ahhoz, hogy hozzászokjunk. Ez a baj. És a "baj"-t ironikusan értem. Mint mondtam, sokkal kevesebbért hittünk már el sokkal nagyobb baromságot a tévének. A Battlestar azért csinálta ezt elegánsan, mert a merész lépést közvetlenül a mondanivaló szolgálatába állította. 

Az elenganciáját az adja a dolognak, hogy a gondolkodásunkat ezúttal nem a saját szórakozásunk, hanem az okulásunk érdekében kellett kicsit (és tényleg csak kicsit) félretenni. A látványosság, az izgalom, az élmény kedvéért rengeteg dolgot elnézünk a filmeknek, a hangos űrtől kezdve a fénykardokon át a térhajtóművekig, de ez csupa üres szórakoztatás ahhoz képest, amit a BSG mondani akar. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-18.jpg

Lee szavakba önti a lényeget: az eszünk mindig leelőzi a szívünket. Nem luddizmust várunk el az emberektől, csak hogy kapcsoljanak vissza. Ez a mondanivaló, és ezért hozza Lee azt a döntést, hogy ne építsenek városokat. Ha ezt a döntést nehezünkre esik elfogadni, akkor a mondanivalót esik nehezünkre elfogadni, és négy évig hiába néztük a sorozatot. Négy évig maximum jól szórakoztunk. 

Nem akarom túlmagyarázni, mert már elég oldalról körbejártam ezt a kérdést, de ha mind közül pont a sorozat mondanivalóján akadunk fenn, akkor ott bajok vannak. A BSG elég egyérteművé tette, három különböző háborúval prezentálta, hogy mire akar kilyukadni. Sőt, a végén mosolygós japán robotlányokat is a képünkbe tolt, hogy biztosan megértsük.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-19.jpg

Lee döntését végül a történelmi hatása is alátámasztja, hiszen sikerült elkerülni a megismétlődő ember-cylon konfliktust. Míg a korábbiakban néhány ezer éves ciklusokban újra és újra fellázadtak ellenünk a gépek, addig Lee most nyert nekünk százötvenezer évet, és ha okosak vagyunk, kicsit többet is. Erre ment ki a játék, ezért erőlködött Isten eónokon keresztül, hogy tanuljunk a saját hibánkból. 

A kolóniaiak bizonyították, hogy tanultak, amikor letelepedtek az ősemberek közé, és elkezdték nekik megtanítani az eszükből adódó jó dolgokat. Ez is bizonyítja, hogy nem luddizmusra buzdít a sorozat, nem azt várja el, hogy kollektíve költözzünk ki az erdőbe, mielőtt Japánból megindul az AIBO- és ASIMO-inváziós hadsereg. Csak annyira tanít, hogy az ember örök hibája, hogy az esze lekörözi a szívét, és mindezt egy extrém példán keresztül mutatja be, ahogy minden science fiction történet teszi, amióta csak a műfaj létezik. És épp ez adja a sorozat szépségét. Évekig akart szakítani a sci-fi hagyományaival, és végül a műfaj egyik legalapvetőbb motívumával fejezte be az ívét. 

Keressük a legjobb epizódot – eredményhirdetés

Vasárnap éjfélkor lezárult a szavazás, amelyben az olvasók a Battlestar Galactica legjobb epizódjáról döntöttek. 345 voks érkezett, amiért innen is köszönet a sorozatjunkie-nak, és ez a mennyiség elég volt arra, hogy a győzelem megkérdőjelezhetetlenül, egyértelműen és nagy fölénnyel az Exodus második részéé legyen.

A Battlestar Galactica legjobb epizódja

A Daybreak bekerülése a megismételt döntőbe lényegében csak a dobogós epizódok esélyeit befolyásolta, megfigyelhető, hogy a Revelations, a Pegasus, a 33 és a Lay Down Your Burdens szavazatszámai alig változtak arányaikban. A Pegasus és a Revelations helycseréje mindenesetre nagyon érdekes, talán betudható annak is, hogy az utóbbiról azóta tudjuk, az alkotóik mi mindenre képesek még.

A dobogón harmadik helyezettet nem is lehet hirdetni, csak két másodikat, ugyanis a Crossroads és a Daybreak hajszálpontosan ugyanannyi, hatvannégy szavazattal fejezte be a versenyt. Érdemes megfigyelni, hogy ha a Crossroadst és az Exodust összerakjuk, akkor kapjuk nagyjából azt, amit történetileg a Daybreak próbált nyújtani, a finálé mégis inkább a karakterközpontúbb, fordulatgazdagabb Crossroadstól tudott szavazatokat elhódítani.

Nem is bizonyítja ennél jobban semmi sem azt, hogy az Exodus második része egy olyan jelentőségű, olyan erős momentuma volt a sorozatnak, amelyet sok szempontból azóta sem tudtak meghaladni az írók. Az új-capricai menekülés látványával és izgalmaival elérték azt a csúcsot, amit nemhogy a BSG, de az egész sci-fi filmes világ nyújtani tud. Az Exodus hivatkozási alap, ha látványeffektekről van szó, igazi mérföldkő, és nem azért, mert előtte nem láttunk több tonnás bárkákat hullani az égből, hanem mert nincs még egy olyan űrcsata, ami az érzelmeinkre is ugyanolyan megkapóan képes hatni, mint ezekre a nevetséges, kocsonyás golyókra a koponyánkban.

A Battlestar Galactica négy évadja pontosan elég volt arra, hogy az űrcsata fogalmát teljes egészében kimerítsék, kezdve a meteorzáporban zajló repülőpárbajokkal a légköri üldözéseken át a csillagködben fröcsögő Raider-vérig, valahogy mégis az Exodus ragadt meg az emberek emlékezetében. Egyszerű oka van ennek, és ez nem más, mint az ütközethez szolgáló körítés, a csata tétje és drámája.

Lehet egy háború jelentőségteljesebb, lelkileg megterhelőbb, gyomorszorítóbb, mint amit a több milliárd fős emberiség életéért vívnak? Lehet. Akkor, ha az utolsó túlélőkért, a fajunk fennmaradásának maroknyi zálogáért vívják. Ezt bizonyította be az Exodus. Ez a súly az, ami ezt az epizódot a Razor, a He That Believeth in Me és a Daybreak szemet gyönyörködtető effektjei fölé emeli. Ez az, ami mellett Hollywood összes űrcsatája csak céltalan dollárpazarlásnak tűnik.

David Weddle és Bradley Thompson a BSG stábjából az a két író, akik a legtökéletesebben tudják a háború fájdalmait megragadni és közvetíteni. Kitűnően vezetik vissza ezeket a monumentális eseményeket az egyes emberek drámájára, arra a lelki áldozatra, amelyet vesztesek és győztesek egyaránt átélnek. A nagyságukat bizonyítja, hogy ez a negyvenöt perc az egyik legszűkszavúbb epizódja a sorozatnak, gyakorlatilag néhány, hihetetlenül hatásos mondat vezet bennünket végig ezen az érzelmi hullámvasúton. Mindenki emlékszik Lee búcsújája a Pegasustól (“Thank you”), Adama döbbenetére (“Damn you, Lee – Thank you, Lee”), és Tigh “Not all of them”-jére, amelyektől nekem máig könnyek szöknek a szemembe.

Az Exodust soha többé nem lehet felülmúlni. Ha erre volt valakinek lehetősége, akkor azok a Battlestar Galactica írói voltak, de ők sem voltak rá képesek. Lehet ennél monumentálisabbat, látványosabbat, színesebbet-szagosabbat alkotni, de az csak a tálalás. Lehet ennél megrázóbbat, drámaibbat, depresszívebbet írni, de az csak alapanyag kérdése. Mind a két téren egyszerre érvényesülni, az csak az Exodusnak sikerült.

Keressük a legjobb epizódot – a döntő

Megismételjük a döntő szavazást, immár egy újabb jelölttel kiegészítve. Most végre minden évad és félévad legerősebb darabja szegül szembe egymással, hogy eldőljön a végső kérdés: mi a Battlestar Galactica legjobb epizódja? A válaszokat vasárnap éjfélig várjuk.

Keressük a legjobb epizódot – hetedik forduló, eredmények

Eldőlt az utolsó előtti forduló, délben folytatjuk a szavazást, most már kiegészítve a Daybreakkel.

Egy órával korábban írom ezt, mint hogy a szavazás lezárult, úgyhogy az adataim nem biztos, hogy véglegesek, de az eredményen fordítani már nem lehet. Rengeteg, 243 szavazat érkezett be, ebből 94 a Daybreakre. A második és a harmadik helyezett a Sometimes a Great Notion és a Someone to Watch Over Me lettek, ami igen szép eredmény David Weddle, Bradley Thompson és Michael Nankin triójától. Talán ha csak egy epizódot írnak az évben, másként alakulnak a dolgok, de ha összeadjuk a szavazataikat, sem bírták volna legyűrni Ron Moore fináléját. Ez azt is jelenti, hogy a döntőbe egy újabb Michael Rymer rendezte epizód került, tehát az Exodus második részének kivételével teljes a dominanciája.

A Daybreak győzelme szép eredmény, még az ellentmondásossága ellenére is az egyik legsokoldalúbb, legtöbbet nyújtó epizódja a sorozatnak, amihez nyilván a hossza is hozzájárult. Az epikus jelenetei, a véglegessége, a karakterek szép lezárásai és a mondanivaló mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Daybreak komoly kihívója legyen a döntő többi résztvevőjének. Délben indul a megmérettetés.

Keressük a legjobb epizódot – hetedik forduló, szavazás

Nincs mese, ott vesszük föl a fonalat, ahol a legutóbb letettük. A legjobb epizód keresését a negyedik évad első felénél hagytuk abba, amit egy időközi választás követett, de most itt az alkalom, hogy végleg lezárjuk ezt a sürgető kérdést: melyik a Battlestar Galactica legjobb epizódja?

A szokást folytatva először tartunk egy elődöntőt, amelyben a legutolsó félévadot szavaztatjuk meg, majd ennek a győztesét beemeljük az eddig kiválasztott döntősök közé, és újraszavaztatjuk a végső kérdést, kiegészítve a legújabb elemmel.

Most már bőven eleget vártam ahhoz, hogy leülepedjen az elmúlt pár rész, és bár a kritikát még mindig nem sikerült megszülnöm a fináléról, azt hiszem, mindenkinek képet alkothatott már arról, mit is szeretett igazán, és mit kevésbé. Vajon mi fog győzedelmeskedni? A brilliánsan depresszív Sometimes a Great Notion? Az epikus lázadás-trilógia valamelyik darabja? Ellen és Sam infódömpingje? Kara csodásan megkomponált epizódja, a Someone to Watch Over Me? Netalán az ellentmondásos finálé, a Daybreak? Szakítva a hagyományokkal, ezt az utolsót egy epizódnak vettem, mert kivételesen ezt a megoldást éreztem jogosnak (különben is, ki szavazna külön a Daybreak I.-re?)

Hogy ez kiderüljön, nem kell mást tennetek, mint az alábbi űrlapon kattintanotok egyet!

Ron Moore-podcast a fináléról

Nagy nehezen sikerült feldolgoznom 140 percnyi infót Ron Moore-tól és a
nejétől, a tovább mögött olvashatjátok, mit szűrtem le a tripla
podcastból. Aki nem kíváncsi a készítők magyarázkodására, vagy úgyis
tudja, hogy bármilyen háttérinfón csak felhúzni képes magát, az inkább
ne lapozzon, és ne tudja meg, milyen alternatív befejezéseket
fontolgattak még az írók, mi a jelentősége a galambnak, a szökőkútnak,
mi volt a 4.5 teljes eredeti sztorija az írósztrájk előtt, melyik jelenetet mi ihlette, és így tovább.

 

A flashbackek eredetileg nem voltak sorrendben, időben
összevissza játszották be őket. Michael Rymer vágta össze úgy, hogy
sorrendbe kerüljenek, de a Sci Fi egyik fejese, Mark Stern azt mondta,
hogy szerinte nem elég hatásosak, nem tudott velük azonosulni. Papíron
nagyon jól működtek eredeti változatukban is, mindenkinek tetszettek,
de a képernyőn annyira nem működtek elsőre, így a vágó, Andrew Seklir
javaslatára tömbösítették a nagy részüket az epizód elejére. Innentől
már működött a dolog. 

Ron Moore fejében még a flashbackek
kitalálása előtt megszületett a madarat seprűvel üldöző ember képe.
Hogy mi a jelentése? Moore nem tudja, de ez nem baj, ez is része a
művészetnek úgy általában. A jelenet egyszerűen beleillett a sorozatba,
ott volt a helye. Baltar flashbackjében arra világítanak rá, hogy még a
maga fajta nemtörődöm, playboy figuráknak is vannak családi problémái,
titkai. 

Laura a szökőkútban régi ötlete volt Moore-nak, az
Epiphanies óta meg akarta csinálni (akkor a rák diagnózisa miatt), csak
akkor David Eick lebeszélte róla. Moore biztos volt benne, hogy Mary
remekül nézne ki a jelenetben, amit pedig közvetíteni akart, az az,
hogy Laura hogyan próbál meg újra érezni valamit, úgy érezni, hogy
életben van minden veszteség után. 

Laura Roslin visszaemlékezéseit ugyanabban az épületben vették föl, mint Starbuckéit. 

A 4.5 eredeti története dióhéjban: a
4×12-ben Ellen felébred Cavillel a Kolónián (vagy egy bázishajón). A
flottában nő az elégedetlenség, mindenki demoralizált, Zarek ráveszi
Gaetát, hogy működjenek együtt, és ebből egy forradalom robban ki (ez
lett a zendülés). A francia forradalomhoz hasonlítja Moore az eredeti
ötleteiket. A 4×13-ban, mikor Zarek és Gaeta támadni akarnak a
bázishajóra, megjelennek Cavil cylonjai. A csata elintézi a flotta
felét. Adama visszaszerzi a hajóját, Baltar pedig megmenti Herát. 

Egy
ellentámadásban Boomert és Cavilt foglyul ejtik, és Tyrol fokozatosan
maguk mellé állítja Boomert. Adama vagy megbünteti a lázadókat, vagy
megadja a flotta kapitányainak a lehetőséget, hogy szabadon
eltávozzanak. Zarek akár el is mehetett volna pár szimpatizáns
hajójával a kozmoszba önállóan. A 4×15-ben Tory találkozik Cavillel, és
megtudja, hogy Ellen életben van. Tory arra használja fel Baltar
szektájának tagjait, hogy rendetlenséget szítson. A szekta
(élet)veszélyessé válik, és Baltar, miután rájön, mit engedett
szabadjára, feladja magát. 

A 4×16-ban Tyrol megtudja, hogy Nicky
valójában Narcho fia. A 4×17-ben (feltételezhetően egy másik) Cavil
megpróbálja rávenni Ellent, hogy álljon mellé, legyen az El Cid
karakter, és megtudjuk, hogy ő, Cavil volt a hét cylon modell Luciferje
a Final Five-val, mint teremtőkkel szemben. Baltar és Cavil
kikalkulálják, hogy az emberiség három generáción belül kihal, ha így
folytatják, és az egyetlen lehetséges jövő, ha a két faj egyesül Herán
keresztül. 

Caprica Six ekkortájt veszti el a babáját, mert Tigh
sosem szerette igazán. Baltar és Six lassan újra közelednek egymáshoz,
és Hera lesz a pótgyerekük. A rebellis cylonok és az emberiség
egyesülnek a "Fab Four" mögött. Boomer elárulja, milyen "etnikai
tisztogatásokat" végez Cavil a kolónián, akkor még Cylonián,
bedobozolva azokat a modelleket, akik nem értenek vele egyet. Boomer
ráveszi a többi modellt, hogy csatlakozzanak a szövetséghez, és egy
flottányi bázishajó építésével szálljanak szembe vele. 

A
4×19-ben eljön az Armageddon, teljes támadás Cylonián. Cavil, Ellen
elszöknek az utolsó bázishajóval, és magukkal viszik Herát is. A finálé
története kevésbé kidolgozott, de pár a fontosabb elemek itt is
megvoltak.Helo és Athena meghalnak Heráért. A végső csata előtt Tigh meggyőzi Ellent, hogy fújja le a támadást, és álljon át az oldalukra.
Kara találja meg a Földet. A csata után valahogyan a galaxis egy távoli
pontjára kerülnek, ahol egy sárga nap fénylik, és Kara jegyzi meg, hogy
"Nézz a sárga nap mögé, ott van a mi Földünk." Az írók ekkor még nem
találták ki, hogy pontosan milyen mechanizmus útján találja meg a
Földet, de köze volt a Final Five-hoz is. 

A Föld megtalálása
után a Galactica becsapódik/beugrik a Föld felszínére, és ekkor Adama
Cortezként kiadja a parancsot, hogy égessék fel a hajót, ne legyen kiút
a bolygóról. Ezután ő és Roslin egy Raptorban elmennek megnézni az
univerzumot. A jelenünkben láthatjuk, hogy Közép- vagy Dél-Amerikában
régészek feltárnak egy sor ősi, mesterséges dombot, amelyeknek a
létezésére nincs magyarázat. Ezek a dombok tényleg léteznek, és tényleg
nem tudni, miért épültek. A többi dolog Herával meg a beilleszkedéssel
ugyanaz volt.

A sztrájk után az írók megbeszélték, hogy a Tigh vs. Ellen dolog elég gyenge befejezésnek, nem működne, de átgondolták, mik azok az ötletek, amiket kedvelnek. Így maradt meg a Cavil/Lucifer dolog, a zendülés, stb. 

Adama
vonalhúzását, amivel kettéosztotta a legénységét a Daybreak I. végén,
az alamói csata ihlette. Ron Moore gyerekkorában — apai hatásra —
számtalanszor látta a történet John Wayne-féle filmváltozatát, és
megkedvelte a híres ütközet sztoriját. A moziban ugyan nem volt benne,
de a legenda szerint Travis ezredes egy vonalat húzott a homokba, és
aki azt átlépte, az maradt ott Alamónál megvívni a csatát. 

A
finálét egyidőben forgatták a Capricával, általában a város különböző
pontjain, de volt, hogy szomszédos stúdiókban zajlottak a felvételek. 

A
sztriptízbár koedukált volt, férfi-női táncosokkal egyaránt, de vagy
nem castingoltak chippendale fiúkat, vagy Rymer nem mutatta őket. A
DVD-n Ellen is vetkőzni fog kicsit a férjének. 

Az epizódot nem
strukturálták meg annyira, mint egy szokásos részt. A csatornának
elküldték a vázlatot, de Ron Moore utána egyből ment forgatókönyvet
írni, nem dolgozták ki jobban a történetet. Utoljára a 33-at írta így.
Az egészet munkaként fogta föl, és teljesen érzelemmentesen írta a
szavakat. Amikor a forgatások előtt a rendezőasszisztens felolvast a
stáb előtt a szöveget, akkor tört ki először könnyekben. 

Racetrack és Skulls mögött egy igazi űrhajós ült, aki az ISS-en laptopon nézte a BSG-t, és meglátogathatta a forgatást. 

Az operaház eredetileg nem bírt nagyobb jelentőséggel, de
az írói visszavonulások idején rendszeresen visszatértek a témához, és
meg akarták magyarázni, akartak neki valamilyne szimbolikát adni. Ron
Moore örül, hogy a hozzáállásuk, hogy nem terveznek el előre mindent,
kifizetődött abban a jelenetben, amikor összekötötték az operaházat a
Galacticával. 

Fontos volt, hogy Baltar, aki miatt az egész
háború elkezdődhetett, a tudós ismerte el először, hogy létezik valami
felsőbb hatalom, és ezzel menti meg a helyzetet, ezzel jöhet létre a
béke. 

A sorozat valóban brutális, de Ron Moore sosem akarta,
hogy nihilista legyen, nem érezte ezt vele kapcsolatban. Szerinte
mindig is volt valami szép a BSG-ben, és ezen a hangon akarta
befejezni. Sosem olyasmi volt a mondanivaló, hogy az élet értelmetlen. 

RDM
külön kiemelte, mennyire fontos volt, hogy a Cavillel kötött békének
egy súlyos emberi bűn, a gyilkosság vessen véget, ami nélkül nem
találnák meg a Földet. Mindenképpen le akarták zárni a
Tory-Cally-sztorit, és nagyon passzolt a helyzethez, ehhez a fontos
momentumhoz ez a megoldás. 

Katee Sackhoff parókát hordott a visszaemlékezésekben. Ki vette észre? 

A
Naprendszerbe való ugrás után Roslin megkérdezi Karát, hogy hova vitte
őket. Kara erre eredetileg úgy felelt, hogy "Somewhere along the
watchtower", de valószínűleg ezt Michael Rymer le sem forgatta, mert
nem tetszett neki. A kamera feltekintését a Holdról a Földre, azaz a
Földfelkeltét az Apollo 8 fotója ihlette, magának a Földnek a látványát
pedig az Apollo 17 fotója. 

Egy időben fölmerült, hogy mi lenne, ha a Galactica az ógörög korba érkezne meg, és
ők ihletnék a hellén istenségeket. Ez azonban nem kötötte volna őket
össze sehogyan sem a nyugati civilizációkkal, és elég Star Trek-es
volt. Olyan lehetőség sosem merült föl, hogy nem a múltunkba érkeznek.
Amikor a mitokondriális Éváról hallott, akkor jött rá Moore, hogy őneki
kell lennie Herának. Hogy miért nem adták nekünk a technológiájukat,
stb., arra magyarázat Lee döntése és Adama Cortez-húzása. 

Ron
Moore nem tördelte a szokásos reklámközti fejezetekre a finálét, egy
nagy filmnek írta. Elismerte Callum Keith Rennie (Leoben) és Mark
Sheppard (Romo Lampkin) fontosságát, és a fináléra mindenképp vissza
akarták őket hozni. 

Aaron Douglas megörült, hogy északra
költöztetik, bele is került a kedvéért a forgatókönyvbe, hogy a
felföldekre, Skóciába megy, és "ő lesz minden skótok apja." Jamie
Bamber és James Callis nagyon jó barátok lettek élőben, ezért kaptak a
fináléban egy utolsó közös jelenetet. RDM megjegyezte, hogy bár
mindnyájan gyakorolják, de valószínűleg Jamie utánozza a legjobban
Edward James Olmost. 

Mary McDonnell külön felhívta arra Moore
figyelmét, hogy azt beszélték meg, hogy a sorozat végéig ő meg fog
halni. Jóval korábban még volt egy olyan verzió is, hogy Roslinból
Mózes legyen, aki már nem éri meg a Földet, és éppen előtte hal meg, de
Moore nem akarta ezt elvenni a karaktertől. 

Kara visszatértéről
ismét csak annyit mondott el Moore, hogy minél inkább próbálták
megmagyarázni, ki is ő, annál kevésbé volt izgalmas. Tudjuk, hogy
kapcsolatban van a felsőbb hatalommal, de talán sosem érthetjük meg,
hogy milyen módon, és ez minden, amit tudhatunk erről. 

Ha nem lett volna világos, Roslin lefeküdt a tanítványával. 

Az
Afrika-felvételek természetesen Kanadában készültek, és nem is lett
nagyon módosítva a helyszín CGI-vel. A fákat kicsit kicserélgették,
kitörölték az örökzöldeket, de nagyjából ennyi. Lee Adama
flashbackjében majdnem CGI-vel kellett megoldani a galamb kirepülését,
de végül a madár fogta magát, és egy szép balfordulóval kiszállt.

Az utolsó jelenetekben
láthattuk volna az elpusztított, felrobbanó Raptorokat, de már
túlmagyarázásnak tűnt a jelenet. New Yorkot Vancouver belvárosában
vették föl, CGI-vel módosítva. Ron Moore a cameójában egy Jimi
Hendrix-pólót viselt, de jogi okokból nem láthattuk. 

Három BSG-soundtrack jelenik meg az idén

A The Thing-prequel forgatókönyvét újraíratja a stúdió, így Ron Moore verziója lekerült az asztalról. Egy Eric Heisserer nevű fickó vette át a helyét, aki elmondta, hogy nem csupán szkriptdoktorkodnia kellett, hanem teljesen elölről kezdeni a projektet. 

Mark Verheiden örülne, ha a BSG-ben írott forgatókönyveiket valaha kiadnák, hiszen azok rengeteg változáson mentek keresztül, mire leforgatott anyag lett belőlük. Az érdeklődőknek biztosan tetszenének a plusz információk, és az írók különböző prózai stílusát is érdekes lehet megismerni. 

Bear McCreary három Galactica-vonatkozású soundtrack albumot jelentet meg idén. Az első ezek közül a Caprica-pilot zenéje lesz, ami június elején kerül a boltokba, május végén pedig letölthető lesz a kiadó honlapjáról. A BSG negyedik évadjának zenéje két lemezes lesz, amiből a második kizárólag a Daybreaknek lesz dedikálva, az elsőn pedig helyet kap Gaeta lábfájásos dala is. Ez az album július második felében várható, míg a harmadiknak egyelőre nincs céldátuma, de mind a Razor, mind a The Plan muzsikáját tartalmazni fogja. Bear McCreary szeretne összeállítani egy többlemezes albumot azokból az anyagokból, amelyeket eddig nem adtak ki, és további BSG-koncerteket is tervez. Ezen kívül jelenleg egy számítógépes játék zenéjét írja, de nem árulhatta el, hogy mi az, csak hogy a soundtrackjét biztosan élveznénk. 

 

Jane Espenson szerint az angyalok

Jane Espenson írónő egy interjúban elmondta, mi az ő meglátása a Battlestar Galactica Head karaktereiről, illetve Kara “a halál hírnöke” szerepéről. Figyelem, tekintettel arra, hogy Ron Moore szándékosan nem adott konkrétabb magyarázatot a képzelt karakterek illetve Isten létezésére, minden alant olvasható csupán spekuláció:

Íme, így láttam én mindig is ezt a kérdést. Ha valaki egy rendkívül fejlett civilizációból valahol az univerzumban érdeklődni kezdene az emberiség iránt, nem lenne elképzelhető, hogy az ő technológiájukkal olyan képességeik lennének, amelyek csodálatosnak tűnnének a számunkra? Talán “angyaloknak” hinnénk őket. Talán ők az okai, hogy létezik az angyalok mítosza. De ez csak az én véleményem. Az a nagyszerű a jó regényekben (vagy tévésorozatokban), hogy bizonyos kérdéseket nyitva hagynak a saját filozófiai megoldásaink számára.

[Arra a kérdésre, hogy Kara miért volt a halál hírnöke:] Én úgy vettem, hogy az utalás volt arra, hogy Kara vezetett el bennünket arra a pontra, ahol a [színtiszta] emberiség véget ért. Attól a ponttól kezdve akit embernek nevezünk, magában hordoz cylon DNS-t is.