Végre eljutottam odáig, hogy leüljek megírni a Daybreak elemzését — nem tagadom, gátolt az is, hogy nem tudtam összeszedni a gondolataimat a finálé kapcsán. Sokáig gondolkodtam, hogy mihez nyúljak, miről ejtsek szót és miről ne, és végül megállapodtam, hogy ha sokat markolnék, csak keveset fognék.
Vannak fontosabb dolgok is annál, mint hogy kedveltem-e az űrcsatát vagy a cylon vs. cylon párbajokat, ezek úgyis olyan témák, amelyekről nem tudnék újat mondani. Ennélfogva nem fogom a Daybreak minden jelenetét és történetszálát
kivesézni, aki olvasta pár epizódmustrámat, az sejtheti, miről hogy
vélekedtem. Inkább ejtsünk szót a finálé magváról, a mitológiáról és a mondanivalóról.
Kezdjük a sorozat egyik legfontosabb visszatérő elemével. Az operaház jeleneteit én mindig is képletesen értettem, sosem gondoltam, hogy valaha is megfeleltetik a Galacticának a helyet. Erre már ugyan utaltak a Guess What's Coming to Dinnerben is, amikor Sharon félreértette Hera eltűnését, de ezt a magyarázatot, hogy a Galactica folyosói megegyezzenek az operaházéval, erőtlennek éreztem. Sokkal szebb lett volna meghagyni a helyet annak, ami: egy motívumnak.
A legfőbb gondom inkább mégis az volt, hogy az egész eseménysor arra ment ki, hogy Baltar és Six bevigye a CIC-ra a kis Herát. Ennyi? Ez minden? Ezért adta a víziót a résztvevőknek Isten közel egy éve? Könyörgöm. Tudom, persze, nem kell elmagyarázni, hogy "de ha akkor Hera nem megy be a CIC-ra, akkor nem így történnek a dolgok", de ez erőltetett.
Mindnyájan tudjuk, mi az igazság, hogy mi működött volna. Sixnek és Baltarnak kellett volna, de már részekkel ezelőtt gyámságba venni Herát, miután Sharon és Helo meghaltak, teszem azt, a lázadásban. Az allegória lett volna a javából, az szépen magyarázta volna meg az operaházbeli jelenetet, ennek tetejébe pedig belepasszolt volna abba is, hogy Head Six évekkel ezelőtt azt állította Baltarnak, hogy az ő gyereküket Sharon fogja kihordani. Nem hiszem el, hogy ezt mégsem tudták meglépni az írók.
Ennek a folytatása volt a CIC-n lezajlott standoff, ami valószínűleg az elkerülhetetlen és a lehető legizgalmasabb kulminációja volt az egész csatának. Cavilék behatolása a Galactica vezérlőjébe az utolsó ütőkártya, amivel még felül lehet múlni a sorozat eddigi összes izgalmát, és reménykedtem abban, hogy ez fog történni a Daybreakben.
Zseniális volt az a húzás, hogy nem láthattuk, amint Adamáék leszerelik a cylonokat, csak azt az epikus mozdulatot, ahogy az egyik Simont lerúgja az admirális. Az viszont kicsit megakasztott, hogy pontosan miért is tulajdonítanak annyira nagy jelentőséget Baltar beszédének, amit a Herát túszul ejtő Cavilnek intézett.
Cavil nap mint nap hallhatta Leoben vagy éppen a női modellek okfejtéseit Istenről, és Baltar beszéde nem hordozott magában olyan többlettartalmat, ami elgondolkodásra késztethette a vén cylont. Maga Baltar számára persze mindenképp fontos, hiszen onnan jutott el idáig, hogy teljesen őszintétlenül, kényszerűségből kezdett el Istenről prédikálni, csak mert az egyetlen menedéket a hívei biztosították számára.
A kulcsmondat, az igazi sorsfordító igazság szerint Tigh "We give you resurrection"-je volt, ami végső soron nem egyenes ági következménye Baltar beszédének, nem kellett feltétlenül elé ez a vallomás. Baltarra azért volt szükség, hogy ledöntse a negyedik falat: kiszóljon a közönségnek, és felkészítsen, hogy ennyi deus ex machinára nincs más magyarázat, csak maga Isten.
A sebtiben kötött szövetség felbomlása végül kitűnő módon oldódott meg, Tyrol bosszúállását Toryn nagyon jól sikerült beilleszteni a képbe, és ironikus is volt, hogy az erőszak jelentette végül a megváltást. Cavil öngyilkossága teljesen váratlan volt (mint ismeretes, Dean Stockwell külön kérte), és egy pillanatra nem értettem, de aztán el bírtam mosolyodni rajta, és most már külön tetszik is.
Mindig is érdekesnek tartottam, hogy Cavil atyából nyilvánvalóan számos példány volt, mégis úgy építették föl a karakterét, mintha egyetlen személy lenne több testben. Egyszerű ennek a magyarázata, a gonosznak arcot kell adni, egy személlyé kell tenni, ez a történelemben és Hollywoodban is mindig igaz volt. Itt is beválik, mert elsőre el sem gondolkozunk azon, hogy nincs-e több Cavil galaxisszerte további bázishajók fedélzetén.
Azzal sem voltam elégedett, hogy a zenét ilyen direkt módon integrálták a Föld megtalálásába, és az All Along the Watchtower hangjegyeit megfeleltették a koordinátáknak. Túlságosan kézenfekvő, ebből kifolyólag ötlettelen húzásnak érzem. Megértem, hogy ez Isten kedvenc száma, hiszen megtanította Sam Andersnek is (vagy épp tőle lopta), de kreatívabban is felhasználhatta volna.
Ugyanez a baj általában véve minden olyan történettel, amelyben az eseményekre a végső magyarázatot egy felsőbb hatalom, akár személy szerint Isten szolgáltatja. Sosem lehetnek olyan emberfelettien átgondoltak, annyira megtervezettek, amennyire valójában Isten képes lenne átgondolni és megtervezni őket. Éppen ezért az egész végeredmény valamelyest mesterkélt, fals lesz, még akkor is, ha Istent nem kifogásként, hanem valóban a történet mozgatórugójaként használták, mint a BSG-ben.
Azt mindenesetre nem róhatjuk fel a sorozatnak, hogy nem magyarázta meg tökéletesen a rejtélyeket, amelyeket az első évad óta szolgáltatott. Nekem tetszik is a válasz, hogy Isten tehet mindenről. Amit biztosan tudok, az az, hogy ez nem a Jolly Joker lap volt az írók paklijában, hanem egészen régóta annak a tudatában dolgoztak a sorozaton, hogy van egy aktívan tevékenykedő Isten a háttérben (még ha nem is szeretni így hívatni magát).
Ebbe a koncepcióba az égvilágon minden belefért — D'Anna látomása a templomban, Kara halála és visszahozatala, a Final Five felébresztése –, már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogy mindezt miért teszi Isten, és miért pont velük.
Az előbbire adott válasz az, hogy Isten azon munkálkodott, hogy kirángassa az emberiséget és a cylonokat abból a körforgásból, amelybe saját magukat hajszolják újra és újra. Az egyértelmű, hogy a BSG istene nem abszolút ura az eseményeknek, csak be-beavatkozik a történelembe, de alapvetően az emberiség ura a saját cselekedeteinek. Épp ez az ő célja, elérni, hogy a saját hibáinkból tanuljunk.
Nem isten a felelős azért, hogy mi megépítjük a cylonokat, és nem ő irányította a gépeket, hogy irtsák ki az emberiséget. Ezért volt nélkülözhetetlen az, hogy a genocídiumért az ateista Cavilt tegyék felelőssé az írók, hiszen ellentmondott volna Isten jó szándékainak. Ő nem avatkozna be ilyen módon, ő csak elősegíti bizonyos dolgok megtörténtét.
A körforgás során most először ütötte fel a fejét a monoteizmus a cylonok között, hiszen a koboli és a földi elődeik is a tizenkét istenben hittek, és ez játszott kulcsszerepet abban, hogy a sorozat úgy érjen véget, ahogy. Hogy ez egyértelmű legyen, arról Baltar CIC-n elmondott beszéde gondoskodik. Ez a hitvallás tette a jelen cylonjait mássá, többé, mint az elődeiket.
Végül igaza lett a Föld öt utolsó cylonjának, akik a robot cylonok egyistenhitétől várták azt, hogy megszakad a körforgás, csak az eredménnyel késtek ötven évet. A cylonok Istentől, pontosabban a vallástól kapták a szeretetet, a vágyat az emberré válásra, azokat az érzéseket, amelyekben az ateista Cavil hiányt szenved — nem véletlen, hogy ő áll a népirtás mögött.
Ami számomra széppé teszi még ezt a befejezést, az Isten szerepe a folyamatban. Az eredeti kánonban még az szerepelt, hogy már a koboli tizenharmadik törzs is egyistenhitet vallott, ezt Eloshától halljuk valamikor az első évadban. Ez arra engedett volna következtetni, hogy Isten nem a megszakítója, hanem az elindítója a körforgásnak, legalábbis közvetve. Ebből a premisszából kisülhetett volna egy olyan libertariánus befejezés, amelynek az a mondanivalója, hogy az ember saját magától is képes kitörni a körforgásból, ledobni a sors által ránk kényszerített béklyókat, és békét kötni azokkal, akikkel az Isten is ellenségnek teremtett bennünket.
Ez lett volna a kényelmes megoldás (hiszen ezt sugallták az előzmények), ez lett volna az igazán hollywoodi megoldás. Ehelyett Isten a BSG mitológiájában a jóakarónk lett, a gondoskodó, bár (a maga módján) csak terelgető isten, amilyennek az agnosztikusok, azaz "határozatlanok" képzelik, mint Ronald D. Moore vagy jómagam.
A történet valóban összeáll egy nagy egésszé, bár ezt az írók nem rágják a szánkba, elég hozzá némi fantázia. Isten hagyta, hogy a háború megtörténjen a Kobolon, a Földön és a Tizenkét Kolónián, hogy a végén az emberiség tanulhasson a saját hibáiból. A Föld öt utolsó cylonját kijelölte magának, és talán segített is nekik az angyalain keresztül újjáépíteni a feltámadás technológiát, hogy visszatérjenek, és kétezer évvel később megállítsák a háborút a kolóniákon.
A tizenkét kolónia cylonjai számára úgy rendezte a dolgokat, hogy az egy igaz istenben higgyenek, ami a fentebb ismertetett okokból volt fontos. Valamilyen okból később kijelölte Kara Thrace-t, és már gyermekkorától kezdve terelgette őt a végzete felé, hogy ő legyen az, aki az öt cylonnal vállvetve elvezeti az emberiséget az eredeti, majd az új Földre is.
Az öt cylonnak fontos szerepe volt a két faj megbékélésében és egyesülésében, és ebből a szempontból jó, hogy nem az alternatív utat választották az írók, amelyben Ellen Cavil pártjára állt. Őket ötüket könnyebben elfogadták az emberek, hiszen köztük éltek, viszont rajtuk keresztül a rebellis cylonokhoz is közelebb kerültek, akik pedig tisztelték az ötöket, így számukra is könnyebb volt az emberek elfogadása.
Nélkülük a szövetség sokkal bizonytalanabb lett volna, hiszen ők ide is és oda is egyformán tartoztak, nem véletlenül láttuk többször őket mediátori szerepben. Az eredeti Föld megtalálásában játszott szerepük ehhez képest jelentéktelen volt (ezt egyébként másképp is oldottam volna meg, nem Kara Viperjén keresztül, hanem mondjuk visszatérő emlékek vagy valami hasonló formájában).
A nukleáris Föld szintén kulcsszerepet játszott a sorozat végkimenetelében, lényegesen több volt, mint nézősokkoló fogás. A csalódás, amit okozott, a kiúttalanság, ami követte, mind-mind az Új-Caprica-szindrómát erősítették. Emlékezzünk, úgy kilenc hónapnyi utazás után az emberiségnek egy igen jelentős része inkább választotta a letelepedést a kietlen Új-Capricán, mint a klausztrofóbiás kabinokat és a kilátástalan gürcölést a flotta fenntartásáért.
A legjobb példa erre Ellen és Saul Tigh, akik nem egyből költöztek Új-Capricára, reménykedve abban, hogy kényelmes várost fognak majd ott építeni. Az ő letelepedésükkor Baltar diszfunkcionális kormánya már egy ideje működött, és a városból sem lett Eldorádó, mégis elhagyták a biztonságos, gyógyszerekkel és egyéb kényelmi szolgáltatásokkal teli Galacticát.
Ugyanezt a hatást erősítette, hogy Új-Caprica után további közel két évig kellett járniuk az űrt, és végül a Föld sem jelentett menedéket: ezek után nem maradt olyan ember a flottában, aki nem adott volna meg mindent azért, hogy valódi talaj legyen a lába alatt és kék ég a feje fölött.
Talán egy kicsivel szilárdabb magyarázat illette volna meg azt a döntést, hogy az emberiség városok építése nélkül telepszik le az új Földön, de ez olyasmi, ami mellett tudnunk kell elmenni a mondanivaló érdekében. Kevesebbért is függesztettük már fel a gondolkodásunkat egy-egy film vagy tévésorozat nézése közben. Végül is azt tudjuk, hogy a készleteket elosztották a különböző telepek közt, így egy darabig nem szenvedtek hiányt semmiben.
Ez az emberiség már egy megfáradt emberiség, egy reményvesztett emberiség, akik már a kevéssel is beérik. Ehhez képest igazi ajándékot kaptak: egy olyan bolygón élhetnek, amellyel a tizenkét kolónia együttvéve veheti csak fel a versenyt, és végre nem egyik napról a másikra kell élniük, kiszolgálva a hadsereget, csakis magukról és a családjukról kell gondoskodniuk, a lehető legmeghittebb módon. Nincsenek gyárak, főnökök, szakszervezetek, elnökök, mindenki a maga ura, és kizárólag a saját gondjával kell törődnie.
A flotta lakói, akiknek egymás után többször is csalódniuk kellett a civilizációban, habozás nélkül, nagy többséggel megszavazták volna Lee javaslatát a "tiszta lappal" való kezdésről. Hogy miért nem volt szavazás? Mert már ebbe is belefáradtak az emberek. Valószínűleg egy nagy, megkönnyebbült sóhajjal fogadták a bejelentést, hogy letelepszünk a bolygón, aztán békén hagyunk benneteket.
Romo Lampkin tette szóvá a meglepettségét, hogy ez a döntés nem vezetett lázadáshoz — igen, az írók gondoltak az erre vonatkozó nézői panaszokra –, és Adama kurta válaszában benne van mindaz, amit fentebb leírtam. Érezhetjük ezt egy kicsit kevésnek, és azt gondolom, ez jogos is bizonyos szempontból, hiszen megannyi más dolog mellett erre sem kaptunk kimerítő választ a sorozattól.
Két lehetőség van. Vagy magunk próbáljuk megmagyarázni a dolgot, próbálva az írók fejével gondolkodni (ld. fentebb), vagy felfüggeszteni a hitetlenségünket, és szó nélkül elfogadni, amit látunk. Ismerős ez az utóbbi? Ezt csináljuk akkor is, amikor FTL-hajtóművekről beszélnek egy olyan űrhajón, ahol az emberek nem szkafanderben lebegnek, vagy amikor meghalljuk a hajtóművek búgását a légüres térben.
Miért is olyan nehéz akkor elfogadni ezt a végső döntést az újrakezdés mellett? Mert nem ezt vártuk a Battlestar Galacticától. A BSG azon kevés sorozatok egyike, amelyik gondolkodásra készteti a nézőt. És nem arra gondolok, hogy a különböző rejtélyeken kell törnünk a fejünket, hanem hogy inspirálóan hat, kérdéseket vet föl és úgy általában, intelligensnek veszi a nézőit.
Ott hibázott a Battlestar Galactica, hogy ilyen sorozat létére túl sokszor várta el tőlünk, hogy egy pillanatra mégis tegyük félre az elménket, és gondolkozzunk a szívünkkel. A mondanivalókkal, a konklúziókkal azonban valahogy mindig ez a helyzet. Egy kicsit mindig át kell lépnünk néhány ilyen ellentmondáson ahhoz, hogy át tudjuk élni a befejezések okozta katarzist.
A BSG esetében ez mégis nehezebb egyeseknek, hiszen a sorozat túl ritkán nézett minket hülyének ahhoz, hogy hozzászokjunk. Ez a baj. És a "baj"-t ironikusan értem. Mint mondtam, sokkal kevesebbért hittünk már el sokkal nagyobb baromságot a tévének. A Battlestar azért csinálta ezt elegánsan, mert a merész lépést közvetlenül a mondanivaló szolgálatába állította.
Az elenganciáját az adja a dolognak, hogy a gondolkodásunkat ezúttal nem a saját szórakozásunk, hanem az okulásunk érdekében kellett kicsit (és tényleg csak kicsit) félretenni. A látványosság, az izgalom, az élmény kedvéért rengeteg dolgot elnézünk a filmeknek, a hangos űrtől kezdve a fénykardokon át a térhajtóművekig, de ez csupa üres szórakoztatás ahhoz képest, amit a BSG mondani akar.
Lee szavakba önti a lényeget: az eszünk mindig leelőzi a szívünket. Nem luddizmust várunk el az emberektől, csak hogy kapcsoljanak vissza. Ez a mondanivaló, és ezért hozza Lee azt a döntést, hogy ne építsenek városokat. Ha ezt a döntést nehezünkre esik elfogadni, akkor a mondanivalót esik nehezünkre elfogadni, és négy évig hiába néztük a sorozatot. Négy évig maximum jól szórakoztunk.
Nem akarom túlmagyarázni, mert már elég oldalról körbejártam ezt a kérdést, de ha mind közül pont a sorozat mondanivalóján akadunk fenn, akkor ott bajok vannak. A BSG elég egyérteművé tette, három különböző háborúval prezentálta, hogy mire akar kilyukadni. Sőt, a végén mosolygós japán robotlányokat is a képünkbe tolt, hogy biztosan megértsük.
Lee döntését végül a történelmi hatása is alátámasztja, hiszen sikerült elkerülni a megismétlődő ember-cylon konfliktust. Míg a korábbiakban néhány ezer éves ciklusokban újra és újra fellázadtak ellenünk a gépek, addig Lee most nyert nekünk százötvenezer évet, és ha okosak vagyunk, kicsit többet is. Erre ment ki a játék, ezért erőlködött Isten eónokon keresztül, hogy tanuljunk a saját hibánkból.
A kolóniaiak bizonyították, hogy tanultak, amikor letelepedtek az ősemberek közé, és elkezdték nekik megtanítani az eszükből adódó jó dolgokat. Ez is bizonyítja, hogy nem luddizmusra buzdít a sorozat, nem azt várja el, hogy kollektíve költözzünk ki az erdőbe, mielőtt Japánból megindul az AIBO- és ASIMO-inváziós hadsereg. Csak annyira tanít, hogy az ember örök hibája, hogy az esze lekörözi a szívét, és mindezt egy extrém példán keresztül mutatja be, ahogy minden science fiction történet teszi, amióta csak a műfaj létezik. És épp ez adja a sorozat szépségét. Évekig akart szakítani a sci-fi hagyományaival, és végül a műfaj egyik legalapvetőbb motívumával fejezte be az ívét.
