A Galactica Station vette észre, hogy a legutóbbi epizódban elég sűrűn mutogatott cylon flotta hátterében látható az Orion csillagkép. Azon kívül semmi más, az igaz. Szerintem simán lehet, hogy csak a CGI-csapat viccelte meg a nézőket, akár a producerek tudtán kívül is, de valószínűleg ez így is, úgy is egy jelzés, hogy már közel járunk a Földhöz. A képre kattintva bejön a nagyméretű screencap.
A Galactica Station vette észre, hogy a legutóbbi epizódban elég sűrűn mutogatott cylon flotta hátterében látható az Orion csillagkép. Azon kívül semmi más, az igaz. Szerintem simán lehet, hogy csak a CGI-csapat viccelte meg a nézőket, akár a producerek tudtán kívül is, de valószínűleg ez így is, úgy is egy jelzés, hogy már közel járunk a Földhöz. A képre kattintva bejön a nagyméretű screencap.
Néztem már nem egy olyan sorozatot, amelyben a szimpatikusnak megírt
karaktereket annyira nem bírtam megkedvelni, hogy mindig ujjongtam, ha
valami rossz történt velük, és csalódott voltam, hogyha valami jó. Nem
tagadom, vannak ilyen szereplők a BSG-ben is, akiknek egyszerűen nem
tudok örülni, nem tudok szurkolni. A különbség csak az, hogy a
Battlestar Galactica írói képesek megrázóvá tenni annak a halálát is,
akit utálok.
Ehhez a hatáshoz persze kellett a noir-mester Michael Taylor, aki
képes volt teremteni magának egy jelenetet a The Ties That Bindban, amelyben kiélhette a benne
rejlő hardboiled krimiírót. És kellett hozzá Michael Nankin
is, akinek néhány vizuális megoldását ugyan nem értettem, de hogy a
depresszív hangulatot tökéletesen sikerült közvetítenie, az biztos.
Kezdem megint a cylon-szállal, hiszen az epizód is rögtön a
basestaron történtekkel sokkol le minket: először egy csupasz Cavil
látványával kell megbirkóznunk, majd egy percen belül ugyanez az
ember csókolózik Boomerrel. Egyébiránt tényleg azt hittem, hogy a
legutóbbi epizódban végleg leszámoltunk a cylon faszitrióval, úgyhogy a
meglepettségem nagyon hamar örömbe váltott át Cavil visszatérésekor. A
machinációi, amelyeknek az eredeti hajával hihetetlenül szexi Number
Six simán bedőlt, szerintem elég átlátszóak voltak, de azért arra nem
számítottam, amit a rész végén művelt a nyolcasokkal és a hatosokkal.
Most már nem merem elkiabálni, de mi van, ha az utolsó élő hatos és
nyolcas a Battlestar Galactica fedélzetén van?
Térjünk is át a Galacticán történtekre. Örülök, hogy megint került
némi hangsúly a politikai szálra, és remélem, nem csak egy epizód
erejéig, mint az első évadban. A politikának mindig is ugyanolyan
fundamentális szerepe volt a flotta túlélésében, mint a katonaságnak.
Legfeljebb azért jutott kevesebb idő rá a képernyőn, mert kevésbé volt
érdekes a nézők számára. Most azonban, egy füst alatt azzal, hogy Lee
karakterét négy év után végre érdekessé próbálják tenni, izgalmas lehet
a Tizenkettek Kvóruma is.
Nem sikkadtunk el az olyan apróságok felett sem, hogy Roslin hogy
boldogul Lee közelségével, külön örültem, amikor a sajtótájékoztatón
Barack Obama nyíltan is rákérdezett a dologra. Az is ugyanennyire tetszett, hogy nem sikerült palira venni a flottát a Demetrius
eltűnésével. Adama tartozott azzal Roslinnak, hogy elmondja neki,
valójában mit tervezett a hajóval, főleg azok után, hogy az elnöknő
tartotta neki a hátát az újságírók előtt. A kapcsolatuk sohasem volt
még ennyire érdekes, az egyik jelenetben a törődés és a szeretet
érezhető köztük, a másikban a feszültség és az ellenségeskedés.
Figyeltétek Roslin arcát, miközben Adama a krimit olvasta föl neki?
Hihetetlen ez a színésznő.
Tom Zarek feltűnésénél nem is lehet nagyobb pozitívuma egy
epizódnak. A szürke létező összes árnyalatában tündökölt ez alkalommal
is, sosem lehet megérteni az igazi szándékait. Elképesztően ügyesen
képes maga mellé állítani azt az embert, aki a Colonial Dayben azt mondta rá, hogy csak a hatalomra fáj a foga. Zarek a legkirályabb köpönyegforgató a tévé történetében, pont. Szerencsétlen Lee pitiáner módszerekkel meg is próbálta letámadni Roslint
az ülésen, de látszik, hogy kezdő még a politikában, ezt sugározta a
játéka is, a szövege is. Ahol csak lehet, félreállítják. Megjegyzem, a
politikai szál hatására átrendeztem az elméleteimet, már másvalakit
tartok az utolsó cylonnak.
A kukáshajó története az, ami egyelőre abszolúte nem érdekes, de láttunk már ilyet, amikor Helo és Sharon 273 részen keresztül eklendtek Capricán. Egyedül az különös benne, hogy Helónak hogy sikerült ennyi mindenkit rávenni arra, hogy tartson velük, és ki maradt így a Galacticán? Hot Dog? Dualla? Gratulálok. Érthetetlen, hogy Gaeta
mit keres ott például, de ezt a rendezés is meglepetésként
közvetítette, úgyhogy bizonyára lesz értelme a későbbiekben, nem csak
egy légből kapott ötlet volt az írók részéről. Starbuck most már tényleg
idegesítő, persze nincs is ezzel semmi baj, épp ezt akarták velünk
érzékeltetni. Az, hogy idegennek érzi a testét, sok érdekes dolgot
vetíthet még előre (véletlen egybeesés, de hétfőn pont ilyesmiről fogok elmélkedni). Meglátjuk, mi lesz még itt. Amit viszont
végképp nem értek, hogy milyen konstellációban kerül egy képre a Centaurus három csillaga a Jupiterrel és egy üstökössel. Mindegy, felfüggesztem a hitetlenkedésem, kész.
Térjünk is át az első számú cselekményszálra a hörcsögarcú lánnyal a középpontban. Nincs sok részleteznivalóm vele kapcsolatban, mert azt már elmondtam, hogy ezt a sötét történetet mennyire tökéletesen sikerült vizualizálnia Nankinnek. Az egyetlen gondom azokkal a béna auraeffektekkel volt, amelyek a hányinger-szédülés-hatást akarták érzékeltetni. Emlékeztek a Crossroads második részére, amikor Tory gyomra fordult föl? Ott volt auraeffekt? Nem. Michael Rymer. Ennyi. Az ő imbolygó kameramozgását se szerettem, de hatásos volt, azt nem tagadom. Plusz a kelleténél irritálóan sűrűbben használták a mozgások felgyorsítására szogáló kúl vágásokat (példának okáért amikor Kara nekiment Samnek a szex előtt), pedig az épp egy olyan gagyi újfilmes módszer, amelyektől Rymer is óvaint mindenkit. Aztán az az elidegenítő hatás sem tetszett, amellyel Tyrolt mutatták a háttérben, miközben Callynek magyarázkodott, és ő a kapcsolatuk szebb perceire emlékezett vissza, épp mielőtt leütötte volna.
Semmi más negatívumot nem tudok Nankin számlájára írni. A végső
jelenet, mikor felbukkan Tory a légzsilipnél, az hibátlan volt. A
rendezés teljesen a Terminátor első részét juttatta eszembe a
stop-motionnel animált gépemberrel. A frászt hozta rám ott a cylon
csaj, szabályszerűen fostam. A zene csalóka volt, mert azt akarta
érzékeltetni, hogy most minden megoldódik, de épp a képi hatások miatt
nem tudtam bedőlni neki. Ennek ellenére mégis örültem, mert nem bírtam
volna elviselni, ha Cally valóban magával ragadta volna a halálba a
saját fiát. Komolyan mondom, megkönnyebbültem, hogy Tory megjelent, még
ha sejtettem is, mire készül.
Már a kezdetektől lehetett érezni, hogy mi lesz az epizód
kimenetele, de valójában nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar
megszabadulnak Callytől. Gyorsan lezajlottak az idáig vezető események.
Ettől függetlenül nem éreztem megerőszakoltnak a cselekményt, hiszen
így tudott a legjobban ütni, de kicsit furcsa volt. Tory pedig a jelek
szerint az egyetlen, aki totálisan aláveti magát az újdonsült cylon
mivoltának. Amit az ételek és italok ízéről mondott, már előrevetítette
azt, hogy ő vált a legkevésbé emberivé négyőjük közül (talán ezért is
volt képes minden további nélkül lefeküdni Baltarral), és eluralkodott
rajta a benne bujkáló gép. Emberfeletti ereje is megjelent, de a
hanghordozása, a mozgása, a viselkedése, azaz vele kapcsolatban minden
nagyon gépies, terminátoros lett.
Az epizód erőssége, hogy mindenki félelmetesnek tűnt benne,
beleértve a beesett szemű Tyrolt, a dohányzó és rezignált Callyt, a
zsarnoki Roslint, a zavarodott Starbuckot, mindenkit. Vagyis
kijelenthetem, Michael Taylorral szemben teljesültek a várakozásaim,
nem mintha ez örömteli dolog lenne.
Zárásképpen pedig remélem, minden trekker értékelte a Weapons Locker 1701D poént.
Néztem már nem egy olyan sorozatot, amelyben a szimpatikusnak megírt karaktereket annyira nem bírtam megkedvelni, hogy mindig ujjongtam, ha valami rossz történt velük, és csalódott voltam, hogyha valami jó. Nem tagadom, vannak ilyen szereplők a BSG-ben is, akiknek egyszerűen nem tudok örülni, nem tudok szurkolni. A különbség csak az, hogy a Battlestar Galactica írói képesek megrázóvá tenni annak a halálát is, akit utálok.
Ehhez a hatáshoz persze kellett a noir-mester Michael Taylor, aki képes volt teremteni magának egy jelenetet a The Ties That Bindban, amelyben kiélhette a benne rejlő hardboiled krimiírót. És kellett hozzá Michael Nankin is, akinek néhány vizuális megoldását ugyan nem értettem, de hogy a depresszív hangulatot tökéletesen sikerült közvetítenie, az biztos.
Kezdem megint a cylon-szállal, hiszen az epizód is rögtön a basestaron történtekkel sokkol le minket: először egy csupasz Cavil látványával kell megbirkóznunk, majd egy percen belül ugyanez az ember csókolózik Boomerrel. Egyébiránt tényleg azt hittem, hogy a legutóbbi epizódban végleg leszámoltunk a cylon faszitrióval, úgyhogy a meglepettségem nagyon hamar örömbe váltott át Cavil visszatérésekor. A machinációi, amelyeknek az eredeti hajával hihetetlenül szexi Number Six simán bedőlt, szerintem elég átlátszóak voltak, de azért arra nem számítottam, amit a rész végén művelt a nyolcasokkal és a hatosokkal. Most már nem merem elkiabálni, de mi van, ha az utolsó élő hatos és nyolcas a Battlestar Galactica fedélzetén van?
Térjünk is át a Galacticán történtekre. Örülök, hogy megint került némi hangsúly a politikai szálra, és remélem, nem csak egy epizód erejéig, mint az első évadban. A politikának mindig is ugyanolyan fundamentális szerepe volt a flotta túlélésében, mint a katonaságnak. Legfeljebb azért jutott kevesebb idő rá a képernyőn, mert kevésbé volt érdekes a nézők számára. Most azonban, egy füst alatt azzal, hogy Lee karakterét négy év után végre érdekessé próbálják tenni, izgalmas lehet a Tizenkettek Kvóruma is.
Nem sikkadtunk el az olyan apróságok felett sem, hogy Roslin hogy boldogul Lee közelségével, külön örültem, amikor a sajtótájékoztatón Barack Obama nyíltan is rákérdezett a dologra. Az is ugyanennyire tetszett, hogy nem sikerült palira venni a flottát a Demetrius eltűnésével. Adama tartozott azzal Roslinnak, hogy elmondja neki, valójában mit tervezett a hajóval, főleg azok után, hogy az elnöknő tartotta neki a hátát az újságírók előtt. A kapcsolatuk sohasem volt még ennyire érdekes, az egyik jelenetben a törődés és a szeretet érezhető köztük, a másikban a feszültség és az ellenségeskedés. Figyeltétek Roslin arcát, miközben Adama a krimit olvasta föl neki? Hihetetlen ez a színésznő.
Tom Zarek feltűnésénél nem is lehet nagyobb pozitívuma egy epizódnak. A szürke létező összes árnyalatában tündökölt ez alkalommal is, sosem lehet megérteni az igazi szándékait. Elképesztően ügyesen képes maga mellé állítani azt az embert, aki a Colonial Dayben azt mondta rá, hogy csak a hatalomra fáj a foga. Zarek a legkirályabb köpönyegforgató a tévé történetében, pont. Szerencsétlen Lee pitiáner módszerekkel meg is próbálta letámadni Roslint az ülésen, de látszik, hogy kezdő még a politikában, ezt sugározta a játéka is, a szövege is. Ahol csak lehet, félreállítják. Megjegyzem, a politikai szál hatására átrendeztem az elméleteimet, már másvalakit tartok az utolsó cylonnak.
A kukáshajó története az, ami egyelőre abszolúte nem érdekes, de láttunk már ilyet, amikor Helo és Sharon 273 részen keresztül eklendtek Capricán. Egyedül az különös benne, hogy Helónak hogy sikerült ennyi mindenkit rávenni arra, hogy tartson velük, és ki maradt így a Galacticán? Hot Dog? Dualla? Gratulálok. Érthetetlen, hogy Gaeta mit keres ott például, de ezt a rendezés is meglepetésként közvetítette, úgyhogy bizonyára lesz értelme a későbbiekben, nem csak egy légből kapott ötlet volt az írók részéről. Starbuck most már tényleg idegesítő, persze nincs is ezzel semmi baj, épp ezt akarták velünk érzékeltetni. Az, hogy idegennek érzi a testét, sok érdekes dolgot vetíthet még előre (véletlen egybeesés, de hétfőn pont ilyesmiről fogok elmélkedni). Meglátjuk, mi lesz még itt. Amit viszont végképp nem értek, hogy milyen konstellációban kerül egy képre a Centaurus három csillaga a Jupiterrel és egy üstökössel. Mindegy, felfüggesztem a hitetlenkedésem, kész.
Térjünk is át az első számú cselekményszálra a hörcsögarcú lánnyal a középpontban. Nincs sok részleteznivalóm vele kapcsolatban, mert azt már elmondtam, hogy ezt a sötét történetet mennyire tökéletesen sikerült vizualizálnia Nankinnek. Az egyetlen gondom azokkal a béna auraeffektekkel volt, amelyek a hányinger-szédülés-hatást akarták érzékeltetni. Emlékeztek a Crossroads második részére, amikor Tory gyomra fordult föl? Ott volt auraeffekt? Nem. Michael Rymer. Ennyi. Az ő imbolygó kameramozgását se szerettem, de hatásos volt, azt nem tagadom. Plusz a kelleténél irritálóan sűrűbben használták a mozgások felgyorsítására szogáló kúl vágásokat (példának okáért amikor Kara nekiment Samnek a szex előtt), pedig az épp egy olyan gagyi újfilmes módszer, amelyektől Rymer is óvaint mindenkit. Aztán az az elidegenítő hatás sem tetszett, amellyel Tyrolt mutatták a háttérben, miközben Callynek magyarázkodott, és ő a kapcsolatuk szebb perceire emlékezett vissza, épp mielőtt leütötte volna.
Semmi más negatívumot nem tudok Nankin számlájára írni. A végső jelenet, mikor felbukkan Tory a légzsilipnél, az hibátlan volt. A rendezés teljesen a Terminátor első részét juttatta eszembe a stop-motionnel animált gépemberrel. A frászt hozta rám ott a cylon csaj, szabályszerűen fostam. A zene csalóka volt, mert azt akarta érzékeltetni, hogy most minden megoldódik, de épp a képi hatások miatt nem tudtam bedőlni neki. Ennek ellenére mégis örültem, mert nem bírtam volna elviselni, ha Cally valóban magával ragadta volna a halálba a saját fiát. Komolyan mondom, megkönnyebbültem, hogy Tory megjelent, még ha sejtettem is, mire készül.
Már a kezdetektől lehetett érezni, hogy mi lesz az epizód kimenetele, de valójában nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszabadulnak Callytől. Gyorsan lezajlottak az idáig vezető események. Ettől függetlenül nem éreztem megerőszakoltnak a cselekményt, hiszen így tudott a legjobban ütni, de kicsit furcsa volt. Tory pedig a jelek szerint az egyetlen, aki totálisan aláveti magát az újdonsült cylon mivoltának. Amit az ételek és italok ízéről mondott, már előrevetítette azt, hogy ő vált a legkevésbé emberivé négyőjük közül (talán ezért is volt képes minden további nélkül lefeküdni Baltarral), és eluralkodott rajta a benne bujkáló gép. Emberfeletti ereje is megjelent, de a hanghordozása, a mozgása, a viselkedése, azaz vele kapcsolatban minden nagyon gépies, terminátoros lett.
Az epizód erőssége, hogy mindenki félelmetesnek tűnt benne, beleértve a beesett szemű Tyrolt, a dohányzó és rezignált Callyt, a zsarnoki Roslint, a zavarodott Starbuckot, mindenkit. Vagyis kijelenthetem, Michael Taylorral szemben teljesültek a várakozásaim, nem mintha ez örömteli dolog lenne.
Zárásképpen pedig remélem, minden trekker értékelte a Weapons Locker 1701D poént.
Tudom, mit olvasna legszívesebben a többség a rövidhírek helyett (ez meg is látszik a látogatottságban), de úgy ígértem egy ezelőtti szolgálati közleményben, hogy bevárom a feliratokat az epizódmustrával. Azért még ma tuti publikálom, akármi is legyen.
New Yorkban a Comic Conon lezajlott a Battlestar Galactica-panelbeszélgetés, a vendégek Rekha Sharma, Michael Hogan, Michael Trucco és Mark Stern voltak. Utóbbi a Sci Fi Channel alelnöke, aki bevallotta, hogy nagyon nehezen tudják leküzdeni az emberekben az ellenérzést, amit a "Battlestar Galactica a Sci Fi Channel műsorán" mondata vált ki belőlük.
Rekha Sharma itt mesélt egy kicsit a Six of One-beli sírós jelenetéről, amit nagyon sok néző nem értett. Mint kiderült, az író, Michael Angeli ismert valakit, aki mindig sírt szeretkezés után, és ezt beleépítette Tory karakterébe. Lényegében azért, mert Tory nem volt épp jó hangulatban, hogy egy ágyba került azzal, aki tönkretette az életét Új-Capricán.
Stern megjegyezte, hogy milyen érdekes, hogy a nézők sosem lehetnek biztosak Moore politikai nézeteiben. Egyesek liberálisnak, mások konzervatívnak gondolják, aztán mikor már azt hiszik, hogy tudják, milyen irányba fog elmenni a show, Moore egyszer csak előáll egy ellentétes oldalú állásponttal.
Ha valaki még nem sokallt volna be a frak szótól, különösen a legutóbbi epizód után, annak van egy jó hírünk: egy jövendő epizódban elhangzik a gaggle-frak kifejezés. Ne kérdezzétek, mit jelent. A teljes cikket itt lehet elolvasni az eseményről.
Szerintem ez már volt, de akkor is haláli, hogy mivel reklámozza a kanadai Space Channel a klasszikus Battlestar Galactica vetítését.
Tudom, mit olvasna legszívesebben a többség a rövidhírek helyett (ez meg is látszik a látogatottságban), de úgy ígértem egy ezelőtti szolgálati közleményben, hogy bevárom a feliratokat az epizódmustrával. Azért még ma tuti publikálom, akármi is legyen.
New Yorkban a Comic Conon lezajlott a Battlestar Galactica-panelbeszélgetés, a vendégek Rekha Sharma, Michael Hogan, Michael Trucco és Mark Stern voltak. Utóbbi a Sci Fi Channel alelnöke, aki bevallotta, hogy nagyon nehezen tudják leküzdeni az emberekben az ellenérzést, amit a "Battlestar Galactica a Sci Fi Channel műsorán" mondata vált ki belőlük.
Rekha Sharma itt mesélt egy kicsit a Six of One-beli sírós jelenetéről, amit nagyon sok néző nem értett. Mint kiderült, az író, Michael Angeli ismert valakit, aki mindig sírt szeretkezés után, és ezt beleépítette Tory karakterébe. Lényegében azért, mert Tory nem volt épp jó hangulatban, hogy egy ágyba került azzal, aki tönkretette az életét Új-Capricán.
Stern megjegyezte, hogy milyen érdekes, hogy a nézők sosem lehetnek biztosak Moore politikai nézeteiben. Egyesek liberálisnak, mások konzervatívnak gondolják, aztán mikor már azt hiszik, hogy tudják, milyen irányba fog elmenni a show, Moore egyszer csak előáll egy ellentétes oldalú állásponttal.
Ha valaki még nem sokallt volna be a frak szótól, különösen a legutóbbi epizód után, annak van egy jó hírünk: egy jövendő epizódban elhangzik a gaggle-frak kifejezés. Ne kérdezzétek, mit jelent. A teljes cikket itt lehet elolvasni az eseményről.
Szerintem ez már volt, de akkor is haláli, hogy mivel reklámozza a kanadai Space Channel a klasszikus Battlestar Galactica vetítését.
A következő epizód címe Escape Velocity, szinopszis a jövő hét közepén jön. Addig is itt van az első promó a tovább mögött, és ha több is lesz, majd update-elem a bejegyzést.
A következő epizód címe Escape Velocity, szinopszis a jövő hét közepén jön. Addig is itt van az első promó a tovább mögött, és ha több is lesz, majd update-elem a bejegyzést.
Először is egy rettentő szomorú hír: Ron Moore épp most írja az utolsó epizódot. Tegnap este állt neki, de már a harmadik oldalnál átírta volna az egészet, szóval ez kurva jó lesz.
A SyFyPortalnál azon agyalnak, hogy talán az idei lesz az az év a Battlestar Galactica számára, amikor komolyabban is észrevehetik az Emmy-díjakért felelős akadémiánál.
A döntnökök jellemzően csak azokat a műsorokat értékelik, amelyek a
jelölés idején is képernyőn vannak, és ez most először esik meg a
BSG-vel. Igaz, hogy tavaly végre nyert egy kategóriában
a BSG, de idén a fontosabb díjakért is versenybe szállhat. Ráadásul sok
sorozat ki sem húzta 2008-ig a sztrájk miatt. Ellenben, megjegyzem,
sci-fi sorozatot jóformán az első Star Trek óta nem ismertek el az
Emmy-gálán.
A tegnapi Ron Moore-hír mellé már nem akartam bebiggyeszteni a másik hasonló sikert a BSG berkeiből: David Eick egy hétszámjegyű fizetéssel járó szerződést kötött az NBC-vel, melynek értelmében további két évig szolgáltat műsorokat a csatornának.
Eleddig három projekthez adta a nevét az új szezonra, melyek közül
egynek a forgatókönyvét ő maga fogja írni. Nem fogjátok kitalálni, egy
remake lesz az, de még nem tudjuk, melyik műsoré. És bízunk a Children
of Men feldolgozásában is. A részletekről a fenti linken
tájékozódhattok.
Ha már Eicknél tartunk, a producer folytatja a scifi.comon a videóblogját,
a legújabb posztban a színészek és a készítők (RDM, Eick, Michael
Rymer, Mark verheiden) osztják meg vegyes érzelmeiket az utolsó évaddal
járó búcsúról. A képanyagok spoileresek lehetnek, de érdemes megnézni
az interjúkat.
Tricia Helfer bevallotta, hogy nem szereti
virtuális Sixet játszani, de a többi alteregóval elégedett. Virtuális
Six azonban elég szűkös karakter, mert semmit sem tudni róla, nincs
előtörténete, semmije, csak lóg a levegőben.
A tovább mögött láthatjátok a He That Believeth in Me és a Six of One rövidke összefoglalóját a csaj tolmácsolásában, aki a What the Frak Is Going on… videót is narrálta. Haláliak, tényleg. Ne hagyja ki senki.
Először is egy rettentő szomorú hír: Ron Moore épp most írja az utolsó epizódot. Tegnap este állt neki, de már a harmadik oldalnál átírta volna az egészet, szóval ez kurva jó lesz.
A SyFyPortalnál azon agyalnak, hogy talán az idei lesz az az év a Battlestar Galactica számára, amikor komolyabban is észrevehetik az Emmy-díjakért felelős akadémiánál. A döntnökök jellemzően csak azokat a műsorokat értékelik, amelyek a jelölés idején is képernyőn vannak, és ez most először esik meg a BSG-vel. Igaz, hogy tavaly végre nyert egy kategóriában a BSG, de idén a fontosabb díjakért is versenybe szállhat. Ráadásul sok sorozat ki sem húzta 2008-ig a sztrájk miatt. Ellenben, megjegyzem, sci-fi sorozatot jóformán az első Star Trek óta nem ismertek el az Emmy-gálán.
A tegnapi Ron Moore-hír mellé már nem akartam bebiggyeszteni a másik hasonló sikert a BSG berkeiből: David Eick egy hétszámjegyű fizetéssel járó szerződést kötött az NBC-vel, melynek értelmében további két évig szolgáltat műsorokat a csatornának. Eleddig három projekthez adta a nevét az új szezonra, melyek közül egynek a forgatókönyvét ő maga fogja írni. Nem fogjátok kitalálni, egy remake lesz az, de még nem tudjuk, melyik műsoré. És bízunk a Children of Men feldolgozásában is. A részletekről a fenti linken tájékozódhattok.
Ha már Eicknél tartunk, a producer folytatja a scifi.comon a videóblogját, a legújabb posztban a színészek és a készítők (RDM, Eick, Michael Rymer, Mark verheiden) osztják meg vegyes érzelmeiket az utolsó évaddal járó búcsúról. A képanyagok spoileresek lehetnek, de érdemes megnézni az interjúkat.
Tricia Helfer bevallotta, hogy nem szereti virtuális Sixet játszani, de a többi alteregóval elégedett. Virtuális Six azonban elég szűkös karakter, mert semmit sem tudni róla, nincs előtörténete, semmije, csak lóg a levegőben.
A tovább mögött láthatjátok a He That Believeth in Me és a Six of One rövidke összefoglalóját a csaj tolmácsolásában, aki a What the Frak Is Going on… videót is narrálta. Haláliak, tényleg. Ne hagyja ki senki.
