Néztem már nem egy olyan sorozatot, amelyben a szimpatikusnak megírt
karaktereket annyira nem bírtam megkedvelni, hogy mindig ujjongtam, ha
valami rossz történt velük, és csalódott voltam, hogyha valami jó. Nem
tagadom, vannak ilyen szereplők a BSG-ben is, akiknek egyszerűen nem
tudok örülni, nem tudok szurkolni. A különbség csak az, hogy a
Battlestar Galactica írói képesek megrázóvá tenni annak a halálát is,
akit utálok.
Ehhez a hatáshoz persze kellett a noir-mester Michael Taylor, aki
képes volt teremteni magának egy jelenetet a The Ties That Bindban, amelyben kiélhette a benne
rejlő hardboiled krimiírót. És kellett hozzá Michael Nankin
is, akinek néhány vizuális megoldását ugyan nem értettem, de hogy a
depresszív hangulatot tökéletesen sikerült közvetítenie, az biztos.
Kezdem megint a cylon-szállal, hiszen az epizód is rögtön a
basestaron történtekkel sokkol le minket: először egy csupasz Cavil
látványával kell megbirkóznunk, majd egy percen belül ugyanez az
ember csókolózik Boomerrel. Egyébiránt tényleg azt hittem, hogy a
legutóbbi epizódban végleg leszámoltunk a cylon faszitrióval, úgyhogy a
meglepettségem nagyon hamar örömbe váltott át Cavil visszatérésekor. A
machinációi, amelyeknek az eredeti hajával hihetetlenül szexi Number
Six simán bedőlt, szerintem elég átlátszóak voltak, de azért arra nem
számítottam, amit a rész végén művelt a nyolcasokkal és a hatosokkal.
Most már nem merem elkiabálni, de mi van, ha az utolsó élő hatos és
nyolcas a Battlestar Galactica fedélzetén van?
Térjünk is át a Galacticán történtekre. Örülök, hogy megint került
némi hangsúly a politikai szálra, és remélem, nem csak egy epizód
erejéig, mint az első évadban. A politikának mindig is ugyanolyan
fundamentális szerepe volt a flotta túlélésében, mint a katonaságnak.
Legfeljebb azért jutott kevesebb idő rá a képernyőn, mert kevésbé volt
érdekes a nézők számára. Most azonban, egy füst alatt azzal, hogy Lee
karakterét négy év után végre érdekessé próbálják tenni, izgalmas lehet
a Tizenkettek Kvóruma is.
Nem sikkadtunk el az olyan apróságok felett sem, hogy Roslin hogy
boldogul Lee közelségével, külön örültem, amikor a sajtótájékoztatón
Barack Obama nyíltan is rákérdezett a dologra. Az is ugyanennyire tetszett, hogy nem sikerült palira venni a flottát a Demetrius
eltűnésével. Adama tartozott azzal Roslinnak, hogy elmondja neki,
valójában mit tervezett a hajóval, főleg azok után, hogy az elnöknő
tartotta neki a hátát az újságírók előtt. A kapcsolatuk sohasem volt
még ennyire érdekes, az egyik jelenetben a törődés és a szeretet
érezhető köztük, a másikban a feszültség és az ellenségeskedés.
Figyeltétek Roslin arcát, miközben Adama a krimit olvasta föl neki?
Hihetetlen ez a színésznő.
Tom Zarek feltűnésénél nem is lehet nagyobb pozitívuma egy
epizódnak. A szürke létező összes árnyalatában tündökölt ez alkalommal
is, sosem lehet megérteni az igazi szándékait. Elképesztően ügyesen
képes maga mellé állítani azt az embert, aki a Colonial Dayben azt mondta rá, hogy csak a hatalomra fáj a foga. Zarek a legkirályabb köpönyegforgató a tévé történetében, pont. Szerencsétlen Lee pitiáner módszerekkel meg is próbálta letámadni Roslint
az ülésen, de látszik, hogy kezdő még a politikában, ezt sugározta a
játéka is, a szövege is. Ahol csak lehet, félreállítják. Megjegyzem, a
politikai szál hatására átrendeztem az elméleteimet, már másvalakit
tartok az utolsó cylonnak.
A kukáshajó története az, ami egyelőre abszolúte nem érdekes, de láttunk már ilyet, amikor Helo és Sharon 273 részen keresztül eklendtek Capricán. Egyedül az különös benne, hogy Helónak hogy sikerült ennyi mindenkit rávenni arra, hogy tartson velük, és ki maradt így a Galacticán? Hot Dog? Dualla? Gratulálok. Érthetetlen, hogy Gaeta
mit keres ott például, de ezt a rendezés is meglepetésként
közvetítette, úgyhogy bizonyára lesz értelme a későbbiekben, nem csak
egy légből kapott ötlet volt az írók részéről. Starbuck most már tényleg
idegesítő, persze nincs is ezzel semmi baj, épp ezt akarták velünk
érzékeltetni. Az, hogy idegennek érzi a testét, sok érdekes dolgot
vetíthet még előre (véletlen egybeesés, de hétfőn pont ilyesmiről fogok elmélkedni). Meglátjuk, mi lesz még itt. Amit viszont
végképp nem értek, hogy milyen konstellációban kerül egy képre a Centaurus három csillaga a Jupiterrel és egy üstökössel. Mindegy, felfüggesztem a hitetlenkedésem, kész.
Térjünk is át az első számú cselekményszálra a hörcsögarcú lánnyal a középpontban. Nincs sok részleteznivalóm vele kapcsolatban, mert azt már elmondtam, hogy ezt a sötét történetet mennyire tökéletesen sikerült vizualizálnia Nankinnek. Az egyetlen gondom azokkal a béna auraeffektekkel volt, amelyek a hányinger-szédülés-hatást akarták érzékeltetni. Emlékeztek a Crossroads második részére, amikor Tory gyomra fordult föl? Ott volt auraeffekt? Nem. Michael Rymer. Ennyi. Az ő imbolygó kameramozgását se szerettem, de hatásos volt, azt nem tagadom. Plusz a kelleténél irritálóan sűrűbben használták a mozgások felgyorsítására szogáló kúl vágásokat (példának okáért amikor Kara nekiment Samnek a szex előtt), pedig az épp egy olyan gagyi újfilmes módszer, amelyektől Rymer is óvaint mindenkit. Aztán az az elidegenítő hatás sem tetszett, amellyel Tyrolt mutatták a háttérben, miközben Callynek magyarázkodott, és ő a kapcsolatuk szebb perceire emlékezett vissza, épp mielőtt leütötte volna.
Semmi más negatívumot nem tudok Nankin számlájára írni. A végső
jelenet, mikor felbukkan Tory a légzsilipnél, az hibátlan volt. A
rendezés teljesen a Terminátor első részét juttatta eszembe a
stop-motionnel animált gépemberrel. A frászt hozta rám ott a cylon
csaj, szabályszerűen fostam. A zene csalóka volt, mert azt akarta
érzékeltetni, hogy most minden megoldódik, de épp a képi hatások miatt
nem tudtam bedőlni neki. Ennek ellenére mégis örültem, mert nem bírtam
volna elviselni, ha Cally valóban magával ragadta volna a halálba a
saját fiát. Komolyan mondom, megkönnyebbültem, hogy Tory megjelent, még
ha sejtettem is, mire készül.
Már a kezdetektől lehetett érezni, hogy mi lesz az epizód
kimenetele, de valójában nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar
megszabadulnak Callytől. Gyorsan lezajlottak az idáig vezető események.
Ettől függetlenül nem éreztem megerőszakoltnak a cselekményt, hiszen
így tudott a legjobban ütni, de kicsit furcsa volt. Tory pedig a jelek
szerint az egyetlen, aki totálisan aláveti magát az újdonsült cylon
mivoltának. Amit az ételek és italok ízéről mondott, már előrevetítette
azt, hogy ő vált a legkevésbé emberivé négyőjük közül (talán ezért is
volt képes minden további nélkül lefeküdni Baltarral), és eluralkodott
rajta a benne bujkáló gép. Emberfeletti ereje is megjelent, de a
hanghordozása, a mozgása, a viselkedése, azaz vele kapcsolatban minden
nagyon gépies, terminátoros lett.
Az epizód erőssége, hogy mindenki félelmetesnek tűnt benne,
beleértve a beesett szemű Tyrolt, a dohányzó és rezignált Callyt, a
zsarnoki Roslint, a zavarodott Starbuckot, mindenkit. Vagyis
kijelenthetem, Michael Taylorral szemben teljesültek a várakozásaim,
nem mintha ez örömteli dolog lenne.
Zárásképpen pedig remélem, minden trekker értékelte a Weapons Locker 1701D poént.