Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.
Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.
Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni.
Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.
A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.
Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.
Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.
Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után. 