Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

A Battlestar Galactica vizionáriusa

Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.

Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.

Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz, hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét, újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor is, ha nem ő ült a direktori székben.

Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.

Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év legjobbjának.

Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence, Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is, ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar Galacticához.

Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld jól".

Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy adnának-e más szavakat a szájukba.

Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek

Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről álmodni se mert volna.

Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar Galactica kreatív folyamatából.


Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a negyedik évad premierje után.

A Battlestar Galactica vizionáriusa


Nagyon régóta szerettem volna már megírni a Battlestar
Galactica legfontosabb rendezőjéről szóló ismertetőmet, és ezzel együtt
feléleszteni a Stábszemle rovatot is. Michael Rymer az az ember, akinek
a sorozat lenyűgöző látványvilágát javarészt köszönhetjük. Ronald D. Moore és
David Eick kezdeti koncepcióját a realisztikus, kézikamerás
történetábrázolásról ő dolgozta ki és ő fejlesztette tovább, és az ő
víziója az, amit mi a Battlestar Galactica 2003-as minisorozataként
ismertünk meg. Nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, és ezt maga is nagyon jól tudja. A cikk folytatódik a tovább után.

Michael Rymer képes volt megtalálni azt a finom
határvonalat a valósághűség és a látványosság között, amely a sorozat
egyik védjegyévé vált az idők során. Elérte, hogy a produkció ne csak
hiteles, de szép is legyen, és ha kellett, gyakran feláldozta a kézikamera közeli képeit egy-egy sokkoló nagytotálért vagy kameraúsztatásért.

Nem véletlen, hogy a minisorozat leforgatása után 2004-ben visszahívták a beindított sorozat első epizódjához, a 33-hoz,
hogy vigye tovább az előző évben lefektetett hagyományokat. Az általa
kitaposott ösvényt aztán már könnyűszerrel járták be az olyan
visszatérő rendezők, mint Rod Hardy vagy Sergio Mimica-Gezzan. Munkáját
annyira megbecsülték a BSG berkeiben, hogy nem engedték el a kezét,
újra és újra meghívták, először az első évad dupla évadzárójának
rendezéséhez, aztán a második évad két nyitóepizódjához, a sor pedig
folytatódott, míg Rymert állandó munkatársnak és producernek nem
nyilvánították a harmadik évadban. A jelenléte a produkció más
aspektusaiban is gyakran tettenérhető, hiszen egy jó rendező nemcsak a
nagyszerű beállításoknak, hanem a létező összes kreatív elemnek a
mestere. A második évtől gyakorlatilag minden epizód kapcsán tett
javaslatokat a vágásra, a rendezésre, a történet megközelítésére akkor
is, ha nem ő ült a direktori székben.

Sokoldalúsága hosszú fejlődés eredménye: Rymer ifjúkorában
is imádta a filmeket, ezért kritikus akart lenni, vagyis inkább az írás
foglalkoztatta. Mikor bekerült egy esztétaképzőkörbe, kezdeti
sajnálatára a tanára nem a mozik nézésével, hanem az elkészítésével kezdte az oktatásukat. Nemsokára leforgatta élete első "filmjét", egy horrort, és belehabarodott a rendezésbe és az írásba.

Így került Ausztráliából, szülőhazájából az USA-ba, ahol a
Dél-Kaliforniai Egyetem ösztöndíjasaként kezdte meg tanulmányait a
szakmában. Akkoriban futott be a Szex, hazugság, videó
című mozi a vele egyidős, függetlenfilmes Steven Soderberghtől, és
Michael Rymer meglátta benne a jövőjét. Saját útjának is a
függetlenséget választotta, így senki nem szólt bele, ha egy személyben
akarta megírni és rendezni is a saját ötleteit. A kilencvenes évek
közepétől így meg is jelentek első munkái, főleg a Sundance
filmfesztiválon, amelyekkel ugyan nem ért el akkora kritikai
visszhangot, mint Soderbergh, de begyűjtötte az ausztrál filmakadémia
elismerését az Angel Baby rendezéséért és a forgatókönyvéért is (a film
öt másik kitüntetése mellett), majd a Writer's Guild of America, vagyis
a nemrég sztrájkoló írócéh is megválasztotta a munkáját az év
legjobbjának.

Nem kellett sokáig várnia, hogy felfigyeljenek rá a nagy stúdiók, az ezredforduló után ő ülhetett a Kárhozottak királynője
rendezői székébe, és bár a mozi nem lett épp a kritikusok kedvence,
Rymert kérték föl a UPN csatorna egyik pilotjának az elkészítésére is,
ahonnan már egyenes út vezetett a Sci Fi Channelhöz és a Battlestar
Galacticához.

Ő maga is elismeri, hogy ma már nem nagy kunszt látványos
jeleneteket forgatni és hatásvadász képi világot teremteni, különösen
nem a profi technikákkal és ügyes post-processinggel, rengeteg kortárs
kollégája mestere az ilyesminek. Szerinte azonban a legtöbben
túlértékelik ennek a jelentőségét (Michael Bay, valaki?), és nem
fektetnek elegendő hangsúlyt a színészeik megértésére és
koordinálására, valamint a végső célra, történetmesélésére. Ahogy David
Eick idézte egyszer viccelődve az aussie akcentusú rendezőt, "When you
do somethin', do it prop'rly", azaz "Ha valamit csinálsz, azt csináld
jól".

Ez a mentalitás maximálisan igaz Rymerre, aki évekig
tanulmányozta a színészmesterséget is, csak hogy megértse azokat, akik
a keze alatt dolgoznak, és pontosabban, érthetőbben tudja átadni nekik
a saját elképzeléseit. Őt igazolják a Battlestar Galactica színészei
is, akik szerint Michael Rymerrel a legkönnyebb együtt dolgozni, sokan
az ő irányítása alatt nyújtják a legjobb teljesítményüket. Rymer nagyon
jól tudja, hogy egy-egy karakterbe nem az írók, hanem az őket alakító
színészek látnak bele a legjobban, így mindig kikéri a véleményüket
egy-egy jelenet előtt, hogy ők hogy képzelték el a figurájukat, vagy
adnának-e más szavakat a szájukba.

Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek
Michael Rymer és David Eick a minisorozatról beszélnek

Hasonló okokból neki köszönhető az is, hogy az eredetileg
másodvonalbeli karakternek szánt Tyrol fedélzeti főnök olyan prominens
szerepet kapott a minisorozatban. Annyira megfogta Rymert Aaron Douglas
alakítása, hogy rávette, improvizáljon néhány jelenetet, miközben
újakat íratott neki Moore-ral. Addig erőltette a dolgot, hogy végül
Douglas olyan színekben is helyet kapott, ahol eredetileg semmi
keresnivalója nem lett volna, és annyi képernyőidőt kapott, amiről
álmodni se mert volna.

Többek közt a színészeinek ilyen mértékű szeretete, és
valamelyest a sci-fi iránti rajongása is az, ami ott tartja őt a
sorozatnál, amiért nem hajlandó elszakadni ettől a munkától, még ha ez
a karrierje rovására is megy. Bevallottan rajong Ron Moore-ék
tehetségéért, tiszteli az alkotásukat, mi pedig ugyanolyan elégedettek
lehetünk, mint ő, amiért ennyire kiveszi a részét a Battlestar
Galactica kreatív folyamatából.



Michael Rymer nem szereti a CGI-központú jeleneteket, mert szerinte az
a történet rovására megy. A kedvenc epizódja a Crossroads, a
Scatteredöt és a The Eye of Jupitert viszont utálta megrendezni, mert a
túlzsúfolt forgatókönyvek megnehezítik a dolgát. A sorozat eddigi
ötvenöt részéből tizenkilencet jegyez, ez a szám eggyel nőni fog a
negyedik évad premierje után.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.