Daybreak-spoiler röviden

A SpoilerTV-n át a TVGuide újságírójától jön az infó, aki részt vett a sajtóvetítésen hétfőn. Közepes spoilernek vélem az olvasottakat, nem bánom meg, hogy beleszaladtam, de nélküle is meglettem volna. A tovább mögött magyarul is megtalálható a szöveg.

A finálé első másfél órája [hm, én azt hittem, az egész annyi, valaki itt benézett valamit] annyira intenzív, hogy levegőt venni se tudunk majd. Annyi kérdésre kapunk választ — köztük olyanokra is, amelyeket nem is hittük, hogy érinteni fognak ilyen rövid idő alatt. Ezen kívül szégyen lenne, ha Mary McDonnellt idén nem ismernék el az Emmyn. A közönség többször könnyekben tört ki az alakítását látva.

4×20 – Daybreak II.

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Ronald D. Moore

Történet: Ahogy a konfliktusok a tetőpontjukra hágnak, a cylonoknak és az embereknek nehéz döntéssel kell szembenézniük.

Vélemény: Oké,
ez a szinopszis gyakorlatilag bármelyik epizódra ráhúzható az elmúlt
két évből. Hála a jó égnek, és hála a jó égnek, hogy a Sci Fi
rendesen titokban tart mindent a fináléról. Nem mintha olyan komoly
fordulatokra számítanék, de azért mégis.

A Daybreakkel
általánosságokban kapcsolatos elvárásaimat már kifejtettem az
előzőekben, és továbbra is tartom az "üres fej"-módszert, de azért nem
bírom megállni, hogy ne tápláljak bizonyos reményeket a legutolsó
epizód felé. Közel kilencven percünk van még élvezni a BSG-t, és úgy
tartom, ennyi idő alatt a világot lehet megváltani. Ezért nem átallok
egy kicsit mindenből elvárni ettől a résztől.

A CGI-orgia
elkerülhetetlennek tűnik, ezért ezt külön nem is kérem a szakállas
showrunner alakú Jézuskától, de mit meg nem adnék némi tűzpárbajért a
Centurionokkal. Sosem adtam hangot a panaszomnak, de a CGI-lényekkel
eddig szerintem nem sikerült kielégítő módon megoldani a harcokat, még
a Valley of Darkness és a Razor is elvérzett volna itt, ha nincs
mögöttük egy jó rendező meg vágó. Hát ezt kéne még bepótolnia a
sorozatnak. 

Ha már leettük a habot a tortáról, akkor azt
szeretném, ha a flashbackekből úgy látnánk többet, hogy valamennyire
egyértelműen kiderüljön, miért van rájuk szükség, és miért most van
rájuk szükség. Ha csak karakterárnyaló jelenetek lennének, akkor
tényleg bárhova elhelyezhették volna őket a sorozatban, ugyanúgy, ahogy
Adama&Tigh és Kara előtörténetét is megismertük. Szóval legyen
ennél jelentősebb a mondanivalójuk. 

A visszaemlékezésekről a
Star Trek: Az új nemzedék befejezésének flash-forwardjai
jutottak eszembe, és elgondolkodtam, hogy lényegében azok sem képezték
az
epizód – és a sorozat – szerves részét, mégis csodás karaktermomentumok
voltak, és Ron Moore-ék Hugo-díjat érdemlően beleszőtték őket az epizód
SF-koncepciójába. Hasonlót várok most is, csak BSG-stílusban, és azzal
a plusz tizenöt év tapasztalattal és mínusz egy Brannon Bragával, amit
azóta Moore fel tud mutatni.

Kétségem
sem fér ahhoz, hogy szépen csomagolt és betonbiztos választ fogunk
kapni a sorozat nagy kérdéseire. Az eddigi revelációk szerintem
kiszámíthatatlanságuk ellenére sem voltak csalódást keltőek, és
ugyanezt szeretném a finálétól is. Hozzáteszem, most már titkon
reménykedem is abban, hogy a legvárhatóbb magyarázat helyett kapunk
valami mindfuckot, amitől egyszerre dobjuk el az agyunkat és nyaljuk
meg a tíz ujjunkat. Magam miatt nem aggódom, de keserű lenne a szám
íze, ha sok rajongó csalódottan venne búcsút a sorozattól. 

Egy
dolgot még be kell vallanom, mielőtt zárom a soraimat. Bőgök a
filmeken. Persze csak a magam férfias módján, mert a romantikus mozikra
a celluloidot is sajnálom, nemhogy a zsebkendőt, de a Remény rabjaira
már évek óta mindig százas csomaggal készülök, ami nekem komoly
beruházás, mert elég sűrűn megnézem. Azért mondom ezt, mert azt akarom,
hogy a Daybreak legyen nekem, mind a háromszor negyvenöt percével, a
tévés Remény rabjai. A végére üljek a karosszékemben magzatpózba
kuporodva és szipogva, mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Hát ezt is meggyóntam. Pénteken este bepattintom még a Daybreak
I.-et, aztán szombaton ne csodálkozzanak az ismerőseim, ha hozzám se
lehet majd szólni. Kritikát nem ígérek egyhamar, de ha lesz, remélem,
kétrészes lesz.

Jók az első benyomások a fináléról

Michael Trucco, Katee SackhoffTegnap tartottak egy sajtóvetítést a Battlesar Galactica utolsó epizódjáról. Az első kritikák szerint a legjobb finálék között van a helye, és kulturális, politikai üzenetet is hordoz magában.

A Sci Fi mostantól SyFy néven fog futni, ebből kifolyólag az egyik kedvenc oldalam, a SyFy Portal nevet is változtatott Airlock Alphára, miután kivásárolták a brandjüket. Ők írták meg, hogy a Los Angeles Times szerint idén se lesz sok esélye az Emmykre a Battlestar Galacticának.

Sixx is megírta a kritikáját a Daybreak első részéről, mostantól pedig minden nap előrukkol valami BSG-s jósággal, kezdetnek egy fanvideóval.

Michael Trucco a tavalyi súlyos autóbalesete után nem tudott járni, ezért fekszik hetek óta ágyban és kádban a BSG Sam Anderseként. Katee Sackhoff elmondta, hogy ez nemcsak a sorozat történetét, de a kettejük kapcsolatát is alaposan átírta. Spoiler következik, a bekezdés hátralevő részét ki kell jelölni: a balesetnek köszönhetően a két színész barátsága is elmélyült, és így alakulhatott, hogy a karaktereik együtt lesznek a sorozat végén. Ha nem így történt volna, talán Apollóval jön össze Starbuck. Szerintem jobb is így.

Sackhoff minderről ebben a videósorozatban beszél, ahol megemlíti azt is, hogy a sorozatban a színészek igazán nagy befolyással lehettek a jeleneteikre és a karaktereikre. Ő és Aaron Douglas versenyeztek, hogy hány jelenetből tudják magukat kiíratni, hogy előbb hazamehessenek. Mindig megpróbálták elmagyarázni a rendezőnek/írónak, hogy miért is nincs helye Starbucknak vagy Tyrolnak az adott felvételen, és általában bejött. Azt is elmeséli, hogy a lázadásos epizódok egyikében hülyeségnek tartott egy jelenetet, amelyben az őrködő lázadóktól egy sarokra hangosan beszélgettek Leevel, ezért úgy döntött, hogy szörnyen színészkedik majd, hátha kivágják. Bejött.

Ron Moore podcastja az Islanded in a Stream of Starshoz

Ronald D. Moore végre elkészítette az előző előtti, vagyis a 4×18-as epizód podcastját, és ez meglepően informatív is lett. Majdnem mindig jókat mond, de most aztán különösen belelendült. Titkokra derül fény a Kolónia kapcsán, Daniel kapcsán, a producer beszámol a legérdekesebb és a legrosszabb jelenetek keletkezéséről, és megtudjuk, mire számíthatunk a kibővített változatban. Ezt a podcastot mindenkinek ajánlom, annak is, aki sosem olvas ilyen háttérinfókat. Sok mindent kiemeltem, de ha csak egy-két pont is fontos belőle, akkor is megéri végigrágni magunkat rajta.

 

A finálé podcastja időben kikerül a netre, mert már holnap rögzíti Ron Moore. 

Ennek az epizódnak a történéseit a tavalyi, Tahoe-tó parti visszavonulásuk idején beszélték meg. Az írósztrájk idején Ron Moore-nak volt ideje gondolkodni a dolgokon, és ennek köszönhetően egész más irányba ment el ez a rész, mint eredetileg tervezték. A korábbi koncepcióról most nem beszélt, ez vagy szóba kerül majd a finálé podcastjában, vagy kikerül a netre/DVD-re a teljes Tahoe-tavi beszélgetéssorozat (ez két-három napnyi anyag).

A negyedik évad első fele előtt is volt egy írói visszavonulás, akkor Las Vegasban (tudnak élni), van esély arra is, hogy azt itt elhangzottakba is belefüleljünk. 

Ron Moore hangsúlyozni szerette volna, hogy a robbanás az epizód elején (és Boomer károkozása) nem az utolsó szög a koporsóban, nem ez az az esemény, ami a halálba küldi a Galacticát, egész egyszerűen csak egy újabb lépés a folyamatban. 

A gépész-Sixszel vitázó specialista eredetileg Figurski lett volna, de a színész épp nem ért rá. Ez azt jelenti, hogy nem fog felbukkanni a fináléban sem?

Az operaházat szándékosan most hozták vissza, hogy ezt a szálat is lezárhassák a fináléban. 

Edward James Olmos rendezői változata úgy 15 perccel hosszabb, néhány úgy jelenetet tartalmaz, néhány pedig simán csak hosszabb, mint a tévés vágás. A DVD-re valószínűleg rákerül. 

Fontos volt, hogy lássuk Roslin betegségének komolyságát. Nem feltétlenül azért, mert a sorozatban fog meghalni, de a rák most már nagyon súlyos. Ezt úgy fogalmazta meg Moore, hogy nem tette egyértelművé, meghal-e Roslin, vagy sem.

Baltar többet beszélt a rádióban, mint amennyit láttunk belőle. Így nyitotta a beszédét: 

“Jó reggelt, itt Isten beszél. Jól hallották, Isten. Élőben a választott prófétáján, Gaius Baltaron keresztül. Ebben a tekintetben a mi Istenünk nem különbözik annyira Pythia isteneitől: ő hozzám beszél, én hozzátok. Sok isten – sok próféta; egy isten – egy próféta. Ki marad ki a körből? Ti. Mindnyájatok. Elárulok egy titkot, amire magam is nemrég jöttem rá. Isten nem fentről beszél, valamilyen kijelölt emberi szájon át. Mindnyájunkhoz szól, a szívünkben, és a mi döntésünk, hogy meghallgatjuk-e.” 

Ez remélhetőleg benne van EJO változatában, de lehet, hogy már előbb kivágták. 

Eredetileg a finálét kétórásra tervezték, ezért az időbeosztások összecsúsztak kicsit. Amíg ez az epizód készült, már javában zajlottak a finálé munkálatai is. Annyira hatalmas lett a Daybreak, hogy mindenkinek dupla munkát kellett végeznie. Gyakorlatilag a két epizódot egyszerre forgatták, egyes jeleneteket egyszerre is osztottak be. 

A gázóriás nem a Jupiter.

Ron Moore ötlete volt, hogy Starbuck ott üljön a vécén, amikor Baltar borotválkozik, eredetileg csak később ment volna be, áttörve Baltar háremén. Így meghittebb a jelenet, abban az ambivalens értelemben, hogy ezek ketten nem is állnak közel egymáshoz.

Moore szerint Starbuck azért árulta el Baltarnak a titkát, mert már nem tudta magában tartani. Leenek megpróbálta már elmondani, Baltar pedig Isten emberének tünteti föl magát, és ha ezzel kapcsolatban Kara cinikus is, akkor is van jelentősége a döntésében. A közös hátterüket tekintve így a legjobb, hogy nagy gyónás helyett dühből mondja el neki az igazat. RDM emlékeztet arra, hogy ezek ketten lefeküdtek egymással, és ez az első alkalom, hogy erre halványan is utaltak. Érdekes lehetett volna, ha erre korábban és hangsúlyosabban visszatérnek.

Az írók egészen meglepték Moore-t az ötlettel, hogy Anderst hibridizálják. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy mennyire hasznos és kreatív dolog csapatban dolgozni, ez volt az egyik olyan javaslatuk, amit teljes szívvel támogatott. 

Starbuck megölte volna Anderst, amikor pisztolyt szegezett a fejéhez? Igen. Egyértelműen, bizonyosan. Moore-nak kétsége sem fér hozzá. Tudja, hogy klisés a jelenet, amikor Sam elkapja a kezét és magyarázni kezd, de hatásos volt, és működött nekik. 

RDM félt attól, hogy a Sci Fi megint aggodalmaskodni kezd amiatt, hogy Roslinék betépnek, de mivel nem volt olyan tipikus “füves jelenet”, meglepetésére a csatorna egy szót sem szólt.

Ron Moore az elejétől kezdve hangsúlyozta, hogy ez a sorozat a karakterekről szól. Elsősorban dráma, és másodsorban science-fiction. Büszke arra, hogy ezt így tudták végigcsinálni. A sorozat nem a csatákról szól, nem a felrobbanó dolgokról, hanem ezekről az emberekről. Már a minisorozatnál problémázott a stúdió, hogy miért kell ennyit foglalkozni a karakterek felépítésével, miért nem vágunk egyből az akcióra, de Moore már akkor ellenállt. Ő a karaktermomentumok miatt, az életük miatt szereti ezt a sorozatot. Számára ők személyek, akiket jól ismer és szeret, és sokat jelentenek neki. 

Baltar CSI-jelenetét a mikroszkóppal meg a vércseppel nem is forgatták le. Ezekben az inzertekben nem James Callis kezét látjuk, amikor pedig Baltar belenéz a nagyítóba, az egy első évados jelenet, csak nem látszik, hogy hosszabb a haja. Ez nem is volt megírva a forgatókönyvben, de Moore szerint kellett némi átkötés a vécés és a hangáros jelenet közé. 

Az utolsó pillanatban került a forgatókönyvbe, hogy Adama kiküldött egy Heavy Raidert Hera után, mielőtt összeveszett Helóval. Felismerték, hogy Adama nem lenne ennyire nemtörődöm, hogy legalább egy kicsi felderítőakciót ne indítson. 

Voltak változatok, amelyekben a Roslinnal való beszélgetés, és amelyekben a Helóval való beszélgetés volt az, ami miatt úgy döntött Adama, hogy elhagyja a hajót. A végén úgy játszották ki, hogy inkább mindegyik együttese vezessen idáig. 

A forgatókönyvben három különböző temetés volt megírva, egymás után. Andy Seklir, a vágó ötlete volt, hogy mossák össze a hármat. EJO-nak nagyon tetszett a dolog, úgyhogy megcsinálták. Így hangsúlyosabb, hogy milyen kapcsolatban vannak a jelenetek és a szereplőik. 

Starbuck újjászületését a keresztény vallástörténethez kapcsolja, konkrétan Jézus újjászületéséhez. Kara halandó emberi lény (nem cylon!), aki visszajött a halottakból. Ez Gaius Baltar és mindenféle vallásos ember számára hatalmas dolog kell, hogy legyen. Maga az újjászületés egy epikus esemény, és jó ötletnek tűnt, hogy Baltar ezt megragadja, ezzel demonstrálja a maga igazát (saját magának is). 

Ron Moore kitért Starbuck és Daniel kapcsolatára, ami spoileres lehet azoknak, akik szeretnék még magukat fals elméletekben ringatni a finálé előtt: nincs közöttük semmi. Daniel nem az apja Karának. Daniel nem szuperhatalmú cylon modell, nem része a mítosznak. Ron Moore nem szereti tönkretenni a nézők szórakozását, nem szereti a teóriákat megölni, de ebben az esetben úgy érezte, hogy jobb, ha ezeket az elvárásokat lejjebb hangolja még a finálé előtt, nehogy úgy üljünk neki, hogy Daniel felbukkanását várjuk nagyban, és hoppon maradunk, miközben elsikkadunk a valódi történések fölött. A hetes cylon csak azért lett behozva (a számozásbeli hiba javításán kívül), hogy Cavilnek adjanak egy ilyen Káin és Ábel-allegóriát. Ron Moore bocsánatot kért, amiért ezt nem tették nyilvánvalóvá a képernyőn, és félrevezették a rajongóknak.

A Kolóniát a cylonok otthonuknak hívják. Az írók egy percig sem feledkezdtek meg a cylon homeworldről, mi több, a beszélgetéseken rendszeresen “Cylonia” névvel illették, inkább viccesen, mint komolyan. Sokáig nem akartak idejönni, mert féltek, hogy csak csalódást okozhatnak vele, nem lehet eléggé kielégíteni a rajongók fantáziáját. (És most hogy mondja, erről már beszélt egy korábbi interjúban vagy podcastban.)

Az írói visszavonuláskor is beszélgettek még Cyloniáról, és ekkor merült föl a Kolónia ötlete, úgyhogy összekötötték őket. Egy kis spoiler, bár belegondolva egyértelmű a dolog: a Kolónia szívében valahol ott van a Final Five eredeti, földi űrhajója. Az egész szerkezet lényegében aköré épült. Ez azt jelenti, hogy számítsunk egy Majmok bolygója-momentumra?

Ron Moore, ahogy nézte ezeket az utolsó részeket, elismerte, hogy hibázott, és túl sokat mutogatták a hajó javításai körül mászkáló Adamát. Az epizód végén az admirális döntése, hogy elhagyják a hajót, így nem lett kellőképpen hatásos. 

Úgy gondolja, hogy Adama sztoikus, magasztos figuráját meg kellett törni a sorozat végére. Érdekes látni ezt a szilárd figurát, ahogy egymás után érik a csapások, és végül már nem bírja. Azt sosem hangsúlyozták ki, hogy milyen bensőséges a kapcsolata a hajóval, de Moore-nak tetszett az ötlet, hogy a sorozat végére felfedezzük, hogy annyira szereti a Galacticát, mint James T. Kirk az Enterprise-t. Azt gondolta, hogy a nézőknek ez váratlan lesz, ezért emlékeztettek erre folyamatosan az ominózus jelenetekkel. 

A bővített verzióban azt is látni fogjuk, hogy hogyan kezdik meg a Galactica széthordását, miközben Adama a hangár függőfolyosójáról figyel. Ebből emeltek át néhány mondatot és felvételt a következő rész previously-ébe. Rendszeresen kerültek kivágott jelenetek a recapekbe a sorozat történetében, és erre a megoldásra különösen büszke.

Ron Moore egy hangos köszönömmel fejezte be a podcastot.

4×20 – Daybreak II. kanadai promó

Andrew jelezte, én pedig megköszönöm. Megnézni még mindig nem merem, de
a tovább mögött ott rejlik a kanadai Space csatorna előzetese a
Daybreak második részéhez. 

Aki élőben szeretné nézni a finálét (konkrét tanácsokkal sajnos nem tudok szolgálni, hogy hogyan), ne felejtse el, hogy egy órával korábban kell fölkelnie,
mert már kilenckor elkezdődik odakint a vetítés. Az időzónákkal meg még
mindig hadilábon állok, úgyhogy lehet, hogy ha keleti parti adást fog
be valaki, akkor elszalaszthatja az elejét, de ehhez végképp nem értek.

 

Pillangóeffektus

Az a helyzet, hogy elég sokat gondolkodtam, van-e értelme megírni ezt az epizódmustrát. Ez, ahogy bimbe mondta, egy filmnek az első harmada, amiről önmagában nem lehet
véleményt alkotni. A bevezetés és a bonyodalom megvolt ebben a részben,
kaptunk hozzá egy valamennyire mesterséges cliffhangert, de a történet
nem teljes.

Ron Moore és Michael Rymer a minisorozattal
kezdve számtalanszor örvendeztettek meg bennünket közös munkájukkal, ám
a második évad vége (pontosabban a Lay Down Your Burdens I.) óta nem
dolgoztak együtt. Nem is lett volna teljes a finálé, ha a páros nem áll
össze újra, egy magára valamit is adó sorozatnál ez a minimum. Azt
viszont fantasztikus látni, hogy a minisorozat fakó, tárgyilagos, hűvös
és baljós képei óta mennyit fejlődött a sorozat, hova jutott el ez a
nagyszerű rendező-író páros.

Az epizód jelentős részét a
visszaemlékezések teszik ki, amelyeket jelenlegi formájukban nem akarok
kibogarászni. A kibeszélőben olvasható kommentekhez, illetve Ysu remek kritikájához
nem tudnék mit hozzáfűzni. Számomra örömteli volt, hogy épp most, a vég
kezdetekor nyúltunk vissza az előzményekhez. Csupán a karakterek
csiszolgatása miatt is élveztem őket, de meggyőződésem, hogy szerves
részét fogják képezni a történéseknek, és az egész egy kézzelfoghatóbb
vonalon is összefüggésbe hozható lesz majd a jelennel.

Az
mindenesetre bizonyos, hogy az eddig látottak mind azt a célt
szolgálták, hogy lássuk, ezek a karakterek honnan indultak, mik voltak
azok a történések az életükben, amelyek fölkészítették őket arra, hogy
évekkel később egy holokauszt utáni történelem főszereplőivé váljanak.
Ez persze csak a felszín karcolgatása, majd meglátjuk, hogyan
folytatódik ez a sok szál, mi csatlakozik még hozzájuk, mire mindez
összeáll egy kerek egésszé a következő kilencven percben.

Lee előtörténetének egyelőre nem érzem
szükségét, mert vannak dolgok, amelyeket jobb homályban hagyni,
különösen, ha valakivel annyit foglalkoztunk az elmúlt négy évben, mint
vele és Starbuckkal. Kicsit örültem volna, ha nem látjuk ezt az első
pillantásra kialakult vonzalmat közöttük, ha egy kicsit finomabbra
hangolták volna azt a jelenetet, és hagyják, hogy kétféleképp is
értelmezhessék a nézők. Miután a részeg Lee hazaért, gondolom az "I
dare you"-val egy Karával folytatott párbeszédet idézett, ami pont elég
lett volna, hogy lássuk, milyen hatással volt rá a lány.

Baltar történetével egészen eddig nem igazán tudtam mit kezdeni a
negyedik évadban, valahol számítottam arra, hogy politikai hatalomra
tesz majd szert a követői által, de csodálom, hogy erre csak a finálé
felé kerül sor. Most kezd összeállni az ő sztorija, de egyelőre
fogalmam sincs, merre fog vezetni. Az mindenesetre figyelemre méltó,
hogy virtuális Six szerint ő írja az emberiség utolsó fejezetét — ő az
egyetlen ember a flottában, aki tudja, hogy tényleg közeleg a vég, és
ez meg is rendíti. Tudja, hogy szerepe van benne, és ez határozza meg a
döntéseit.

Anders
flashbackje remekül tükrözi, hogy a cylonok újraírt memóriával is
hasonló személyiségek maradtak. Őszintén sajnálni fogom, ha ennek a
karakternek a kádban kell befejeznie a sorozatot, sokkal jobban bírtam
ennél. Tetszetős megoldás volt, hogy nem mutatták, amint elmondja a
koordinátákat Adamáéknak, csak az utóhatásait. Alapvető filmes kellék
ez, és százszor láttuk, de mennyivel jobb, mintha hallottuk volna Samet
útvonaltervet vagy számjegyeket diktálni, arról nem is beszélve, hogy
jobb ezt homályban hagyni, mint tönkretenni a hibridekről kialakult
elvont képet

Roslin
családjának sorsáról nem tudtam, de kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása ezeknek a flashbackeknek, lesz-e jelentősége ennek a randinak a fiatal fickóval. A
szökőkutas jelenetről szerintem a kelleténél jóval több is el lett
mondva, én szimplán a szokásos Ron Moore-féle ízléses melodrámának
éreztem, gyönyörű volt a babakocsikkal, a verőfényes nappal, úgy
általában véve a kontraszttal a mához képest, de érzelmileg jókora
túlzásnak vélem. Moore pedig egy hatalmas szemétláda, amiért még
terhessé is tette az egyik húgot. Gonosz ez az ember.

Örülök
annak, hogy végül nem a podcastból kellett egyedül megtudnunk, hogy mi van a
lázadókkal, legalábbis hogy anélkül is érintették volna a témát.
Racetrack és Skulls felfedezése nélkül mit sem ért volna az egész
küldetés. Vicces, hogy cakkumpakk két Raptor-pilótát, Racetracket és
Sharont ismertünk meg az egész sorozat alatt, és az égvilágon mindent
ők találtak meg, legyen az bolygó, ellenséges flotta, akármi.

A cylon Kolóniából az elmúlt héten nem sokat láttunk, de ez az
erőteljesen alienes-organikus kialakítás szerintem eszméletlenül jó
lett. Remélem, Darth Mojo ír majd egy esszét, hogy hogyan készült. A
sorozattól pedig szép, hogy ezzel a réges-régen elfeledett, a pilotban
egyetlenegyszer kiírt motívummal zárja a történetét. Ezzel is kerekebb
az egész, és valahol titkon reméltem, hogy a fináléban a legfőbb csata
helyszínéül az ominózus cylon homeworld szolgál majd. 

Adama beszédét az tette most hatásossá a hangárban, hogy valójában
nem volt hatásos. A minisorozat hasonlóan száraznak indult előadására
hajaz kicsit, de fontos, hogy ilyen érzelemmentesnek soha az életben
nem láthattuk az admirálist. Az egyszerűen megfogalmazott, mégis
magasztos beszédei kivétel nélkül meghatóak, most viszont sem a
hangnem, sem a tartalom nem engedi, hogy rokonszenvezzünk a
mondanivalóval. 

Az Exodusban tízezrek megmentése volt a tét, és Adama úgy szólt az
embereihez, hogy ha sikerrel járnak, bevonulnak a történelembe. Most
egyetlen emberért indulnak, ráadásul az érvrendszer is elég rozoga
lábakon áll mögötte, így az admirális a buzdítás helyett az
eltántorítást választja.Mégis meglepően sokan csatlakoznak az ügye
mellé, sokan biztosan amiatt az elhivatottság miatt, amire Adama direkt
nem akart hatni, sokan pedig azért, amiért az öreg maga is: stílusosan
akarják befejezni ezt a kilátástalan utazást. Ahogy Baltar mondta, a
Galactica nélkül egy új élet kezdődik (ami valójában inkább új
haldoklás), és néhányan talán megadják maguknak az esélyt, hogy ne
kelljen a részesének lenniük. 

Üres fejjel indultam neki ennek az epizódnak, és valahogy üres
fejjel is fejeztem be. Érzelmileg egyedül Roslin botorkálása hatott
rám, amint belé karolt Starbuck. A jelenetek szépsége, a remek
fény-árny-játék végig lenyűgözött, de egyharmad finálé után nincs más
választásom,várnom kell újabb egy hetet, mielőtt elgondolkodhatok. Azért a pontozottlista ne maradjon ki:

  • Végre Tyrol is felbukkant, bár van egy olyan gyanúm, hogy a
    párbeszédét Helóval az előző részből emelték át. Azt bánom csak, hogy a
    pilóta nem volt dühösebb Tyrolra azért, amiért asszisztált Boomernek a
    menekülésében.
  • A fináléban remek helye van és szép gesztus a jelenet Edward James Olmos és a fia, Bodie között. Épp ideje volt.
  • Újabb rejtélyre kaptunk választ a Battlestar Galactica misztikumából: Dr. Cottle keresztnevét is kipipálhatjuk.
  • Tricia Helfer nagyon jól visszarázódott az akkori Caprica-Six-személyiségébe, éles kontrasztot állítva Baltarnak, aki azóta sem sokat változott. Ahogy ott ült, váratlanul, Baltar házában, rögtön a minisorozatbeli megjelenését idézte föl bennem.
  • Spinoffot Baltar faterjának! A vén kujon hihetetlen jó fej volt. Azok a
    beszólások, az az akcentus, a brites Baltar-szókincs, minden nagyon ott
    volt. Az a flashback már most a kedvenc jeleneteim közé tartozik.
  • Adama
    nyúlfarknyi flashbackje egyelőre említést sem érdemel, de szerintem
    (remélem) nem a Galactica leszerelésére utal az az egyórás feladat,
    amit el kell végeznie. A Hero-beli küldetés sem lehet az Bulldoggal,
    szóval kíváncsi leszek.
  • A zene egész egyszerűen zseniális volt. Nem tudom, az epizód elején teljesen új dallamokat hallhattunk-e (gyanítom, igen), de remekül sikerült. Néhány helyen túlságosan harsánynak éreztem a karaktertémák kihangsúlyozását, és a Wander My Friends például nem is volt helyénvaló Adama pakolása közben, de összességében véve Bear McCreary most sem okozott csalódást. 

4×20 – Daybreak II. promó

Hát, én ezt most már nem nézem meg, sőt, becsukott szemmel és füllel fogok egy hétig internetezni, nehogy úgy járjak, mint a Crossroads esetén, amikor a barom kanadaiak előtték a legfőbb csavart a trailerben.

Azért a bátrabbaknak a tovább mögé rejtettem a finálé promóját.

Daybreak I. kibeszélő

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Mo Ryannek ezúttal sikerül elkapnia egy interjúra Ron Moore-t, meg podcastra se számíthatunk egy darabig (az előző epizódé is késik, a finálé három részét pedig egyben akarja rögzíteni Moore), úgyhogy mindent bele a kommentekben, mert nem biztos, hogy lesz, aki elmagyarázza nekünk a látottakat. Akik türelmetlenek a torrenttel, próbálkozzanak inkább itt egy kereséssel.

4×19 – Daybreak I. sneak peek és kanadai promó

Nagyjából egy időben jelent meg a YouTube-on a Daybreak első részének
kanadai teasere, illetve egy egyperces részlet, amely szerencsére nem
árul el sokat, de rávilágít egy érdekesnek ígérkező történetszálra. A
lapozás után megtekinthető mindkét videó, a Space promója csak kamerás
minőségben.

Update: kiegészítettem a listát a "The Last Frakking Special" című különkiadás újabb reklámjával.

4×19 – Daybreak I.

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Ronald D. Moore

Történet: A Galacticát lassan széthordják, így Adama fölkészíti a hajóját és a legénységét egy utolsó küldetésre. Baltar különbejáratú Sixe figyelmeztet, hogy az emberiség utolsó fejezete közeleg.

Vélemény: Hát
elérkeztünk a fináléhoz. Ezen a héten kapunk háromnegyed órát, utána
pedig még kilencven percet, aztán vége. Egyelőre fogalmam sincs, mit
várjak ettől az első felvonástól, de Ron Moore biztosan okkal nem
sűrítette ennél összébb a történetét. Ennek ellenére van egy olyan
halvány gyanúm, hogy ez még mindig felvezetés lesz, és valami
olyasmivel fog véget érni, hogy Adama kiadja a parancsot az indulásra, mint az Exodusban.

A legjobb lenne talán egyben letudni a három órát, de hát blogolok a nyavalyás sorozatról, nem tehetem meg. Próbálok inkább pozitívan előretekinteni. A színészek szerint Ron Moore mesterművet
komponált a fináléval, Beethovent és Mozartot idézte meg, ráadásul
olyasmit tett le az asztalra, amire úgysem számítunk. Sokan végig is
bőgték, én pedig hajlok arra, hogy higgyek nekik. Bekészítek egy százas
zsepit, mert ismerem magamat, meg mert Aaron Douglas azt mondta, aztán legfeljebb tartalékba rakom jövő hétre.

Hallgatva
néhány egyéb jó tanácsra, teljesen üres tudattal ülök neki ennek a
finálénak. Komolyan nem tudom, mit várjak. Nem szeretnék sok ismétlést,
visszatérő, százszor látott motívumot, de nagyjából ebben ki is
merülnek az aggodalmaim. Amit nagyon szeretnék, az az, hogy ide-oda
legyek cibálva. Most izguljak, aztán görcsöljek, utána meg essen le az
állam. Néha felnevessek, máskor meg oda se bírjak nézni.

Talán
kicsit most előreszaladok, de nemrég volt egy beszélgetésem a
fináléról, és azt találtam mondani, hogy nem tudom, boldog vagy szomorú
befejezést szeretnék-e jobban. A Maffiózók kapcsán fölmerült, hogy definitív vagy nyitva hagyott lezárásnak örülnénk-e, de végül nem tudtam dönteni. Egyet tudok biztosan, hogy a forgatókönyvet Ronald D. Moore írta. Elég csak arra tekinteni, hogy mit hozott létre a BSG-vel, és máris meg se kell említenem, hogy a tévétörténelem egyik hivatalosan is legjobb fináléját már megírta. Nincs szükség győzködésre, önnyugtatásra, elég elkényelmesedni a fotelben, és megbízni abban, amit látni fogok.

El lehet rontani ezt a finálét? El hát. De nem azoknak, akik olyan csodákra képesek, mint a Kobol's Last Gleaming, a Lay Down Your Burdens, az Occupation/Precipice,
az Exodus, és végeláthatatlanul sorolhatnám. Miért pont most került
volna szar a ventilátorba? Miért most vérzett volna ki a csapat
kollektív írói vénája?

Ja, hogy a válaszok. Hogy azok még
mindent elronthatnak. Hát én kíváncsi lennék arra a mindenre. A
válaszokkal kapcsolatban nincsenek különösebb elvárásaim, bár abban
biztos vagyok, hogy nagy blődli nem sülhet ki belőlük. De hogy ezek
kihathatnak a teljes epizód minőségére? Netalán az egész sorozatéra?
Kötve hiszem. Rosszabb a Crossroads attól, hogy én jobban szerettem az ezredest, amíg nem volt cylon? Gagyi lett attól az Exodus, hogy baromság volt beáldozni a Pegasust? Amíg mindkét esetben úgy játszanak az érzelmeimen, mint Bear McCreary a harmonikáján, addig a válasz mindkét kérdésre nem.

Bizonyára
a fentieknek a fele sem tartozik ide, hanem a következő epizódhoz, de
jobb ezeket most leírni, amíg nem tudjuk, mi várható az első részben,
és mi marad a második kettőre. Jövő héten remélhetőleg a konkrétabb
elvárásokra térhetünk vissza, ez pedig szolgáljon a teljes finálé
prológusául.


Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/afogan/battlestar.freevo.hu/wp-includes/formatting.php on line 4365