Rendezte: Michael Rymer
Írta: Ronald D. Moore
Történet: Ahogy a konfliktusok a tetőpontjukra hágnak, a cylonoknak és az embereknek nehéz döntéssel kell szembenézniük.
Vélemény: Oké,
ez a szinopszis gyakorlatilag bármelyik epizódra ráhúzható az elmúlt
két évből. Hála a jó égnek, és hála a jó égnek, hogy a Sci Fi
rendesen titokban tart mindent a fináléról. Nem mintha olyan komoly
fordulatokra számítanék, de azért mégis.
A Daybreakkel
általánosságokban kapcsolatos elvárásaimat már kifejtettem az
előzőekben, és továbbra is tartom az "üres fej"-módszert, de azért nem
bírom megállni, hogy ne tápláljak bizonyos reményeket a legutolsó
epizód felé. Közel kilencven percünk van még élvezni a BSG-t, és úgy
tartom, ennyi idő alatt a világot lehet megváltani. Ezért nem átallok
egy kicsit mindenből elvárni ettől a résztől.
A CGI-orgia
elkerülhetetlennek tűnik, ezért ezt külön nem is kérem a szakállas
showrunner alakú Jézuskától, de mit meg nem adnék némi tűzpárbajért a
Centurionokkal. Sosem adtam hangot a panaszomnak, de a CGI-lényekkel
eddig szerintem nem sikerült kielégítő módon megoldani a harcokat, még
a Valley of Darkness és a Razor is elvérzett volna itt, ha nincs
mögöttük egy jó rendező meg vágó. Hát ezt kéne még bepótolnia a
sorozatnak.
Ha már leettük a habot a tortáról, akkor azt
szeretném, ha a flashbackekből úgy látnánk többet, hogy valamennyire
egyértelműen kiderüljön, miért van rájuk szükség, és miért most van
rájuk szükség. Ha csak karakterárnyaló jelenetek lennének, akkor
tényleg bárhova elhelyezhették volna őket a sorozatban, ugyanúgy, ahogy
Adama&Tigh és Kara előtörténetét is megismertük. Szóval legyen
ennél jelentősebb a mondanivalójuk.
A visszaemlékezésekről a
Star Trek: Az új nemzedék befejezésének flash-forwardjai
jutottak eszembe, és elgondolkodtam, hogy lényegében azok sem képezték
az
epizód – és a sorozat – szerves részét, mégis csodás karaktermomentumok
voltak, és Ron Moore-ék Hugo-díjat érdemlően beleszőtték őket az epizód
SF-koncepciójába. Hasonlót várok most is, csak BSG-stílusban, és azzal
a plusz tizenöt év tapasztalattal és mínusz egy Brannon Bragával, amit
azóta Moore fel tud mutatni.
Kétségem
sem fér ahhoz, hogy szépen csomagolt és betonbiztos választ fogunk
kapni a sorozat nagy kérdéseire. Az eddigi revelációk szerintem
kiszámíthatatlanságuk ellenére sem voltak csalódást keltőek, és
ugyanezt szeretném a finálétól is. Hozzáteszem, most már titkon
reménykedem is abban, hogy a legvárhatóbb magyarázat helyett kapunk
valami mindfuckot, amitől egyszerre dobjuk el az agyunkat és nyaljuk
meg a tíz ujjunkat. Magam miatt nem aggódom, de keserű lenne a szám
íze, ha sok rajongó csalódottan venne búcsút a sorozattól.
Egy
dolgot még be kell vallanom, mielőtt zárom a soraimat. Bőgök a
filmeken. Persze csak a magam férfias módján, mert a romantikus mozikra
a celluloidot is sajnálom, nemhogy a zsebkendőt, de a Remény rabjaira
már évek óta mindig százas csomaggal készülök, ami nekem komoly
beruházás, mert elég sűrűn megnézem. Azért mondom ezt, mert azt akarom,
hogy a Daybreak legyen nekem, mind a háromszor negyvenöt percével, a
tévés Remény rabjai. A végére üljek a karosszékemben magzatpózba
kuporodva és szipogva, mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát.
Hát ezt is meggyóntam. Pénteken este bepattintom még a Daybreak
I.-et, aztán szombaton ne csodálkozzanak az ismerőseim, ha hozzám se
lehet majd szólni. Kritikát nem ígérek egyhamar, de ha lesz, remélem,
kétrészes lesz.