Kezdjük ott, hogy David Weddle és Bradley Thompson tényleg brutálisan jó írók. A Rapture-ben
minden színésznek magasra tették a lécet, folyamatosan fenntartották a
feszültséget, és most még úgy sem érezhettük, hogy kapkodva
rohantunk végig a háromnegyed órába sűrített eseményeken.
A kissé céltalannak tűnő Lee-Dee-Kara-Sam sztori egyszerűen működni
látszott az ő kezeik között. Végre, most először nem sunnyadt el Dualla
szerepe ebben a négyesben. Most igazán érezzük, hogy ő a szenvedő
alanya ennek az egésznek, hiszen a saját férjén sem bír kiigazodni.
Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy hogy volt képes Starbuck után
küldeni őt, de a keserűség, ami az arcáról sugárzott az epizód végén,
mindent elárult. Egyszerűen tökéletes volt, hogy egy szót sem szóltak
egymáshoz, mégis mindent le lehetett olvasni az arcukról.
A Hera-szálnak sosem láttam különösebb értelmét, nem tudom, vezet-e
majd valahova, de most fantasztikus volt, amit kihoztak belőle. Te
Atyaúristen, Helo lelőtte a saját feleségét! Ez valami embertelen.
Aztán nem sokkal később a kirohanása az elnökasszonnyal szemben, az a
sorozat egyik legjobb jelenete volt. Adama, ahogy finoman visszafogta
Helo kezét, nehogy meggondolatlanul cselekedjen, Roslin, ahogy
lesütötte a szemét, mikor a százados kérdőre vonta Hera halálának
megrendezése miatt… Olyan apróságok, mégis annyira tökéletessé teszik
a drámát.
Azt is Hera-szálnak köszönhetjük, hogy Caprica Six a Galactica fedélzetére került. Végre, kicsit
szakítottunk a status quóval, kicsit megint megbolydult a felállás.
Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki belőle, Baltar visszakerüléséről már nem
is beszélve. Egyikük sem fogja olcsón megúszni, de most valahogy csak
Sixet tudom sajnálni. Érdekességképp csak annyit, hogy Helo karakterét eredetileg nem akarták visszahozni a sorozatba,
hagyták volna meghalni a capricai nukleáris télben. Csak a minisorozat
után annyi nézőt érdekelt, hogy mi lett vele, hogy az írók meggondolták
magukat, és kitaláltak neki egy szerelmi szálat Sharonnal, majd behozták
Herát is. Ezért mondom, hogy kissé céltalan ez a vonal, mert az eredeti
sakktáblán nem is szerepeltek a figurái.
Bevallom, kicsit féltem, hogy túl banálisan fogják feloldani az Eye
of
Jupiter cliffhangerét, de egyrészt szerencsére hamar túlestek rajta,
másrészt hatalmasat ütött az a pár jelenet az elején. Még a mindig
higgadt Cavil is aggódni látszott itt, és azt is megértetük, miért volt
az egész
Number Three-vonal alapvetően hibás: a báziscsillagon egy másik példány
is támogatta az épp landolni készülő D'Anna deviáns terveit, amiket az
egész Cylon társadalom megkérdőjelezett. Persze az igazán sokkoló
események a Galactica irányítóközpontjában zajlottak. Tighban mi
mehetett végbe akkor, amikor egy hajszál választotta el attól, hogy
tömeggyilkosságot hajtson végre, parancsra? Még most is kísért a
tekintete.
Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere
volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális
volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt
győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor
összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe
(avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr.
President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta.
Az egyetlen, akit egyszerűen nem értek meg már régóta, az
Boomer, vagyis a báziscsillagon élő Sharon-verzió. Annyira
inkonzisztens a figurája, hogy nem tudok rajta kiigazodni. Grace Park
eleve nem tud normálisan eljátszani egy Cylont. Neki az az elképzelése róluk, hogy mind üres arckifejezésű,
érzelemmentes lények, és ezalól csak Athena lehet kivétel. A korábbi
Cylon hajón játszódó jelenetekben legalábbis iszonyú szar volt. Most
meg hirtelen Boomer, aki még az előző részben is olyannak tűnt, mint
akiben alig maradt emberség, hirtelen féltékenykedni kezdett
Athenára a gyereke miatt. Ezért volt eléggé hiteltelen számomra a
jelenet, amelyben Hera torkának esett.
Lucy Lawless pedig nagyon hiányzoni fog. Nagyon jó volt a karaktere,
és
nagyon jól is játszotta. Bár még ő se tudta Tricia Helfer-i módon
megkülönböztetni egymástól a különböző példányokat, legfeljebb azzal,
hogy egyszer új-zélandi akcentussal beszélt, egyszer nem. Én legalábbis
gyakran zavarban voltam, hogy most akkor melyik is D'Anna, melyik volt
a Downloadedben, és így tovább (bár ez jelezheti, hogy a hármas
modell darabjai sokkal egyformábbak, mint mondjuk a hatosé vagy a
nyolcasé). Viszont, ahogy Cavil mondta, meghatározatlan időre
kapcsolták le őt, úgyhogy a következő évadokban még akár vissza is
térhet…
És akkor még Starbuckról alig beszéltünk. Amikor
Helo megmutatta neki a mandala mintáját – te jó Isten. Mennyit
kételkedtem, hogy Ron Moore-nak van-e egyáltalán koncepciója, terve,
vagy csak bedobálja az ötleteket! Erre nézd meg, mióta tervezte ezt
Starbuckkal! A Valley of Darknessben tényleg ott volt a falon a rajz, és többször is feltűnően mutatták.
Sőt, ahogy arra a sorozatjunkie.hu egy kommentelője
rávilágított, Leoben már az első évadban megmondta neki, hogy előre meg
van írva a sorsa. Mi több, Leoben valahogyan tisztában volt Starbuck
múltjával, a gyerekkorával is. Mit jelentsen ez? Mit tudhat Leoben,
amit a többi Cylon nem?
Illetve mi köze lehet Starbucknak az Öt Cylonhoz? Kit látott D'Anna? És
vajon Moore-nak lehet a tarsolyában valami távlati terv Herával is?
Szóval úgy néz ki, a rész több kérdést tesz fel, mint amennyit
megválaszol. Szokás szerint. És ettől jó egy sorozat, azt hiszem. Meg
attól, hogy harmadszor nézem végig a Rapture-t,
ahelyett, hogy nekiállnék az új 24-nek, vagy folytatnám a Heroest vagy
a Prison Breaket. Egyébként így, hogy már nem muszáj annyira a sztorit
figyelnem, teljesen el tudok veszni Michael Rymer rendezésében és Bear
McCreary zenéjében. Elképesztőek mind a ketten. Gary Hutzel észbontó
vizuális effektjeiről nem is beszélve. Érdemes figyelni.