Posted on

Isten, tudatalatti, és cylon nyalánkságok II. – írta Sint

A bejegyzés első része itt található.

 

Végre eljutottunk HeadSixhez. Aki egyben tökéletes, kegyetlenül őszinte partner, terapeuta, és irányító szülő is. Az ember szereplése láttán szívesen feltenné a ma már klasszikusnak számító, elcsépelt kérdést Baltarnak: Mesélne az édesanyjáról?:) De komolyabbra fordítva a szót: HeadSixszel kapcsolatban eddig két kiemelkedő elmélet merült fel. Az egyik szerint Six Baltar tudatalatti kivetülése, a zseni világot mindennél jobban átlátó elméjének teremtménye. A másik szerint Six az, akinek mondja magát: Isten angyala, aki vezeti a kiválasztottat. Nos, azt mondják különféle elméleteket alkotni könnyű. Ezért nem is alkotok újabbakat. Ugyanis véleményem szerint mindkettő. Ő Baltar hite, lényének egy darabja, Isten angyala, és a világ egy része. Persze ez egy kicsit sok lehet így, de mondhatnánk, hogy amíg a foton egyszerre hullám és részecske, addig a mi kedves Six entitásunk is lehet mindez egyszerre. Fentebb már leírtam, mely én szeletnek feleltethető meg leginkább HeadSix, de bontsuk ki kicsit jobban Gaius tudattalan személyiségben rejlő lehetőségeket.

Mint említettem egy korábbi hozzászólásban HeadSix Baltar személyiségének tudatalatti ellentétpárjának is megfeleltethető, ami a tudatos személyiséggel fordított tulajdonságokat mutat. Például, amíg a tudat racionális, addig a tudatalatti mélyen vallásos. Ahogy Gladia is gondolja, nem feltétlen véletlen, hogy HeadBaltar a régi világfi stílust képviseli – szegény leszorult a tudatalattiba. Emellett azonban van egy pszihológiai jelenség, ami szintén tetten érhető a semmiből előbukkanó hölgyben. Ez pedig a Jung által személyes tudattalan és a kollektív tudattalan határára helyezett anima. A személyiség ellentétes nemű párja. A férfiben lakó nő. Van egy olyan elmélet, mi szerint a szerelem első látásra jelenség a férfi animája, és a nő animusa kivetítése a leginkább megfelelő személyre. Van-e ennél szebb magyarázat Baltar és Six, és mellettük HeadBaltar, és HeadSix komplex kapcsolatára? Előfordulhat, hogy a két személy ellentétes nemű belső párja tökéletesen azonos a másik valós személyével? Bár ezt a sorozat jövője még cáfolhatja, de kár lenne érte, vagy ahogy szokták mondani, olyan szép pár voltak együtt. És különben is, szeretem nézni Triciát.:)

Folytatva a gondolatmenetet, Baltarhoz hasonlóan mi is evezzünk át lassan a misztikum, és a racionalitás elmosódó határvonalának vizeire. A mi kedves Gaius-nénk tehát akár tudatalatti, akár anima, akár a szülő én egy belülre tolt része, mindenképpen közel áll a kollektív tudattalanhoz. Ahol az emberiséget egészét jellemző ideák, elképzelések, ősképek, úgynevezett archetípusok laknak. Ráadásnak emellett tucatnyi máig pontosan megmagyarázhatatlan dolog. Itt bizony olyan minták is vannak, amelyek nemcsak a biológiai létezés építőköveinek szintjeiig nyúlnak vissza, hanem a fizikai világ alapvető törvényszerűségeinek képét közvetítik. Sejtszerkezetek, részecske kölcsönhatások, fraktálok, sokdimenziós geometriai képletek, és így tovább. Már-már fantasztikumnak tűnik, pedig tudományos tény. A kollektív tudattalan szintjén Jung szerint minden ember ugyanúgy egységes, ahogy az alapvető testi adottságok szintjén. Vannak kutatók, akik szerint a kollektív tudattalan teljesen egy, általa minden kapcsolatban áll mindennel. Ennél a pontnál eszünkbe juthat az ismert Bibliai idézet: „Megteremté Isten az embert maga képmására”. Vagy idézzük Leobent: „Mi mind istenek vagyunk”. Személy szerint levontam azt a következtetést, hogy a Battlestar alkotói gárdája ehhez hasonló szemlélettel dolgozik, gondolkodik.

Azt hiszem, sokan érzitek már mire fogunk kilyukadni. A katolikus, vagy erős keresztény hitben élők itt hagyják abba az olvasást, nehogy szemük megbotránkoztassa őket.:) Jung szerint a kollektív tudattalan határtalan, végét nem ismerjük. A keresztények szerint Isten mindenható, mindenhol jelen van. Mások szerint Isten, és a szent lelke bennünk lakik. Sorolhatnánk. A két fogalom majdhogynem egy. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk, úgy tűnik az ember alakú cylon modellek, még inkább a hibridek is ugyanazzal a kollektív tudattalannal, ha úgy tetszik, Istennel vannak kapcsolatban, mint az emberek. Másrészt ez alapján Caprica Six kivetülése Baltar tudatából bizony egy angyal is, mely Isten terve szerint vezeti. Szerintem többet nem is kell magyaráznom.

Persze az is lehet, hogy mást képzeltek el az alkotók. Idővel eldől, bár van bennem egy olyan érzés, hogy pont a kellő misztikum fenntartása miatt a teljes metafizikus magyarázat el lesz hagyva.

A sok pszihológiai és vallási fejtegetés között kiemelnék egy részt, mi Baltar lelki fejlődésének – vagy inkább kinyílásának – útján engem leginkább megragadott. Ez pedig a börtön kép, a raboskodás ideje. Nem csupán azért, mert az állapot egyfajta önkéntelen remeteséget okoz, időt biztosítva az önvizsgálatra, elmélkedésre, hanem tökéletes szimbólum is egyben. Az évtizedek szokásainak, és beidegződéseinek végtelen játszmáival megfeleltethető rácsok, melyek fogva tartják a tisztább belső, magasabbra törekvő ént. A börtönből kicsempészett írásai ennek a szárnybontogatását szimbolizálták, ahogy felsőbb én szabadulni próbált, felébredni az eddig rákényszeríttet álomból.

Itt megemlítek a történelmünkből két hasonló, ám mégis teljesen különböző sorsú embert, akik remek párhuzamot mutatnak a raboskodó Gaiussal. Az egyik Pál Apostol, a másik pedig Adolf Hitler. Az egyik mű az Újszövetség leveleinek egy része, a másik pedig a Mein Kampf. Elgondolkodtató.

Bár a párhuzamok emlegetésekor itt nem feledkezhetünk meg az elnökasszony börtönvakációjáról, és az alatta érkező látomásokról sem.

Mindezekből leszűrhető, hogy Gaius útja bizony a próféták útja. Személyiségjegyei, alapvető tulajdonságai tökéletes vallásújítóvá teszik, saját tudtán kívül is. Az út azonban nem könnyű, teli szenvedéssel, kísértéssel, bukásokkal, és helyrehozandó hibákkal. Hiszen ha az ember tökéletesnek születne, nem lenne hová fejlődnie. Buddhához, és Mohamedhez hasonlóan van, amikor tobzódik a világ testi adományaiban, és lelkének útja stagnál. Máskor gyermeki lelkétől igencsak távol álló katonai hatalmaknak hála elszenvedi a poklok poklait, megalázzák a vezetők előtt, bűnbakká teszik, akár Jézust. Szembekerül saját bűneivel. És irtózatos szenvedés árán, de kibír mindent. Nemhogy kibírja, de nem roppan teljesen össze, iszákos sem lesz tőle, mint az őt annyira rühellő, jócskán nagyra nőtt kritikus szülői énnel megáldott Tigh. (Ezért is szereti annyira dádázni a lázadó gyerek énnel domináló Starbuckot.:)) Sőt néha mintha a fájdalom és bűntudat erősítené meg hitében, önmagában, mint mikor a börtönben megfogalmazza saját hitvallását a rendszerről. Bár annyi előnye van, hogy mikor már nem bírná, mindig érte nyúl egy segítő kéz, újabb csodás megmenekülés, újabb feltámadó hit. Újabb véletlen? Vagy a mindenható erő nem hagyja veszni az ilyen ritka embereket, akik a jövőbelifejlődés lehetőségét nyújtják mások számára?

Élete, annak ellenére, hogy emberi gyarlóságokkal, és vétségekkel van teli, láthatóan a folyamatos emelkedésről, tökéletesedésről szól. Ezt teszi, mikor alacsony sorból felküzdi magát korának legismertebb tudósává, és ezt teszi, mikor végül a lelki utat választja – mert tűnhet úgy, hogy ez kényszer volt számára, de valójában igenis az ő döntésén múlott. Hiszen nem adta fel, sosem lépett ki. A korábban általam is idézett szimfónia hasonlat pedig nem csak a sorozatra húzható, hanem magára Baltarra is, a saját érzéseit, és gondolatait is közvetíti, hogy miként érti meg egyre teljesebben énjét, és a vele történtek célját. A látszólag következetlen események lassan egésszé állnak össze.

Mégis, egyelőre nagyon nehéz bármiféle párhuzamot vonni a földi vallásalapítók és Gaius között. Pontosan azért, mert életüknek azt a részét ismerjük jobban, ami Baltar életében még csupán most kezdődik. Inkább az üzenettel vagyunk tisztában, a tanítással, amit ebben a szakaszban adtak át. Én kíváncsian várom, bekövetkezik-e ez, és ha igen, akkor vajon a készítők mennyi időt szentelnek ennek a bemutatására.

Rengeteg olyan megközelítés, lehetőség van ezeken kívül, amivel vizsgálni lehetne a Galactica világának vallásait, vagy Gaius Baltar személyiségét, szerepét ezen belül. Itt csupán egy nagyon kis morzsát emeltünk ki a komplex, bonyolult kapcsolatokkal teli rendszerből. Azonban remélem ez a kis darabka is elég ahhoz, hogy lássuk, egy „sima” sci-fi sorozat is mennyi mindent közvetíthet az emberekről, a világról, milyen gazdag képet nyújthat a benne szereplő fiktív, erősen archetípusos személyekről. Nemcsak tudatos énünknek, hanem a tudatalattinknak is. Valószínű ez is hozzájárul a Battlestar Galactica sikeréhez, és töretlen népszerűségéhez.

 

Még egyszer köszönet Sintnek az áldozatos munkájáért. 

Posted on

Isten, tudatalatti, és cylon nyalánkságok… – írta Sint

A bejegyzés szerzője a keresztény és a keleti vallások iránt is érdeklődik, és folytatott tanulmányokat a pszichológia terén is. Az írásához több forrásanyagot használt. Ez a bejegyzés első része.

 

Elsőként leszögezném, hogy szerintem Battlestar Galactica egyfajta modern mítosz. Mítosz olyan értelemben, hogy az emberi természet sokszínűségéről, hibáiról, erényeiről, és tanulságairól szól, a mai emberek nyelvén, és képi világán keresztül. A bűnről, a felelősségről, a szeretetről, a megbocsátásról, és minden olyan egyéb dologról, ami emberré tesz minket. Rengeteg benne az archetípus, a meghatározó személyiségű karakter, és a különféle személyiségek közötti alapvető konfliktus. Mivel a mítoszt nem lehet elkülöníteni a társadalomtól, a környezettől, mely létrehozta, ezért vessünk egy rövid kitekintést oda, ahol létrejött: az Amerikai Egyesült Államokra, és annak vallási képére.

Amerikában a vallás jóval jelentősebb, nagyobb szerephez jut, mint Európában, vagy akár mint Magyarországon. Többen látogatják a templomokat, többen vesznek részt közösségi hitéletben, és jóval magasabb az egyházak anyagi támogatása. Az evangéliumi protestanizmus hatalmas népszerűségnek örvend, több mint negyven millió fő tekinti magát „újjászületett kereszténynek”. Sokszor még magát a politikai választást is a vallás befolyásolja. Mint látható az Újvilág messze keresztényebb a hit őshazájánál. Egy új jelensége a lelki élet ilyen gazdagságának az indvidualizálódás. Ugyan ez sok esetben már nem közvetlen a kereszténységhez kötődik, de más hitek bevonásával is ugyanaz marad a lényege. Mégpedig az, hogy vallás nem kulturális hagyomány többé, hanem egyéni döntés tárgya lesz, egy személyes spirituális út. Ez foglalkoztatja az embereket, a gondolkodókat, és benne van a mindennapi életben. Így elérkeztünk a Battlestar Galactica szerintem legizgalmasabb egyénisége, Gaius Baltar „születési” hátteréhez.

Mert a sorozat egyik fő vonala az említett úriember – már amennyire annak mondható – lelki fejlődése, olykor visszaesése, bűnei, és úgy tűnik immár a tudásán kívüli értékei is. Ezen a sokszor meg-megbicsakló úton pedig mindenkori kísérője: saját hite, tudatalattija, angyala, avagy HeadSix (és újonnan HeadBaltar, bár itt még vannak kétségeim). Erre a mondatra még visszatérek, ám mielőtt filozofálni kezdenék, szeretném egy kicsit áttekinteni a műben megjelenő monoteizmus jellemzőit. Sok részletet ki fogok hagyni, részben saját emlékezetem rövidsége, részben a terjedelem véges volta okán. Valamire pedig azért nem térek ki, mert annyira minimális információ jött ki róla, hogy szinte bármi kihozható belőle.

Kétségtelen, hogy a Cylonok – vagyis főként Six –, és Baltar hite a kereszténységhez áll legközelebb. Az egyistenhit, és a bűn fogalmának tézisei mindenki számára érthetőek. Isten, személyes hibáktól független, mindenkire kiterjedő, egyetemes szeretetének elképzelése is, vagy sorsunk irányításának feladása, és az Úr kezébe helyezése. Ugyanakkor érdekesnek találom, hogy a cylon modellek – ha egyre fájdalmasabban is – végeredményben reinkarnálódnak. A keleti hitek alapja ez, úgy ahogy sok misztikus, filozófus elfogadott világnézete. A mai kereszténység tagadja, ugyanakkor létezik rá bizonyíték, hogy néhány gnosztikus őskeresztény szekta nem vetette el ezt az elképzelést. Persze nem feledhető, hogy Krisztus is újjászületett holtából, ahogy a hívő keresztény lelke is újjászületik a vízbe való szimbolikus alámerülés során. Itt bizony eszünkbe juthatnak a szmötyis kádból felmerülő cylonok. Mégis, a kereszténységben a célra mutató, lineáris üdvtörténet az elfogadott. Baltar esetében is ezt láthatjuk.

Ugyanakkor világ ciklikussága a cylonok hitében is megjelenik. Bizony, a hibrid szavai: „All of this has happened before and all of it will happen again… and again…". Ámen, vagy „so say we all”, nem is tudom eldönteni.:) Mindezek tetejébe a báziscsillagokat irányító hibridek már szinte élő paradoxonoknak, az időn kívüliség anyagi megtestesüléseinek tűnnek. Talán épp ezért nem tudnak teljesen érthetően kommunikálni, mert jelenben élő, adatokból álló, rendszerezett realistás érzékük, és az időn áttekintő korlátlan „látásuk” következében képtelenek megkülönböztetni a kettő között érzékelhető világot? Ki tudja? Az biztos, hogy a paradoxon szintén a keleti vallások, leginkább a buddhizmus kedvelt eszköze.

Hát igen, még ilyen rövid összefoglalás után is látható, hogy elég nagy az összevisszaság vallási téren, de talán reménykedhetünk benne, hogy a kakofonikus hangzavarból harmonikus szimfónia lesz a végére.

Térjünk vissza mítoszunk egyik főhősére, Gaiusra. Már tudjuk róla, hogy alacsony sorból, szegény körülmények közül származik. Élete során már korai időkben a folyamatos tanulás és változás útjára lépett. Még a beszédstílusát is átalakította, hogy elérje a céljait. Nem is beszélve arról, hogy zseni mivolta ellenére is minden bizonnyal keményen kellett tanulnia és küzdenie azért, hogy eljusson a megfelelő iskolákba. Ez már magában olyan ugrás amire – bizony be kell vallanunk – a legtöbb ember nem, vagy csak nagyon nehezen lenne képes. Meggyőződésem, hogy Baltart eddig kétszer láthattuk a csúcson: egyszer a sorozat kezdetén, a mindenki által ismert, és elfogadott tudós zseni képében, aztán, mint újonnan választott elnök. Az első a szellem, értelem csúcsa volt, a második a világi hatalomé. Biztos vagyok benne, hogy lesz egy harmadik csúcs is, ami felé most indult meg.

Sajnos nem tudjuk, hogy az első csúcsra jutásánál segédkezett-e valami különleges esemény – gondolok itt a HeadSixhez hasonló jelenségre. Eddig nem láttunk utalást rá. Nem tudjuk milyen hátteret kapott családjától, én viszont úgy sejtem, hogy eleinte a kemény körülmények, majd az idegen környezet hatására ki kellett benne alakulnia valaminek, amibe kapaszkodhatott. Nyilvánvaló, hogy később az egymást követő szerelmi – vagy inkább testi – kapcsolatokba menekülés ugyan rövid időszakokra pótolta, de mégsem elégítette ki a biztonságérzetét. Ezért – lehet nem is tudatosan – kialakította saját hitét. Ami több volt a kolóniák dogmatikus, megmerevedett tanításainál, ami némi biztonságot nyújtott az általa nagyon is jól ismert, könyörtelen fizikai világban… és amiben neki, Gaius Baltarnak fontos, nélkülözhetetlen szerepe volt. El lehet gondolkodni azon, hogy miért is egyezik ez annyira a cylonok, Six hitével. Vajon a körülmények tették őket hasonlatossá, a világ logikán alapuló, szívtelen törvényeinek magas fokú ismerete? Véletlen csupán, furcsa szinkronitás, vagy valóban létezik egyfajta mindent irányító erő? The One, and Only God, ahogy szájából hallhattuk?

Ez a tudatalattijában létező entitás, a Szuperisten úgy tűnik háttérbe szorult, mikor Baltar elismertséget és hírnevet kapott, majd mindaddig nem is jelent meg – Gaius racionális fele bizonyára önmaga számára is nevetségesnek érezte ezt a hitet –, míg kívülről nem érkezett több visszajelzés is valóságára. Az első azt hiszem a következő párbeszéd lehetett: „Tudod, miért csináltam, Gaius." – "Persze, mert szeretsz." – "Igen, valamint Isten azt akarta, hogy segítsek.". (Köszönet Freevónak az idézetért.) Talán nem is véletlen, hogy a képzeletéből kilépő fantom későbbi alakja az első impulzusnak köszönhető. De említhetnénk, a mellé járuló „miért pont én menekültem meg” érzést, vagy azt az elképesztő lelki törést, amit a felelősség és bűntudat hirtelen rászakadása okozott. Bizonyára ez mind, és még sok más is hozzájárult Gaius „csendes társának” megjelenéséhez.

Itt tegyünk egy kis kitérőt, lépjünk ki a történetből, és vizsgáljuk meg Gaius személyiségét Eric Berne tranzakció-elemzése szempontjából.Mivel helyünk véges csak a legfontosabb oszlopokat vázolom fel, de úgy gondolom ez is érdekes lesz annak, akit érdekel Baltar személyiségének lényege.

Az elemzés szerint a személyiség három fő szeletre osztható. A gyermek énre, a felnőtt énre, és a szülő énre. Ezen belül a gyermek én rendelkezik a pozitív alkalmazkodó, és a vele szemben álló negatív lázadó résszel, és a köztük elhelyezkedő szabad gyermek énnel. Míg a felnőtt én nagyjából egységes, addig a szülő én két részre, a pozitív gondoskodó, és a negatív kritikus részre bontható – a szülő ént nevéből fakadóan főként felmenőink, nevelőink hagyják ránk.

Gaius énjének legdominánsabb fele kétségtelenül a szabad gyermek én. Ez a rész bizony azt teszi, amihez épp kedve van, a legalapvetőbb késztetéseknek indukálják cselekedeteit. Jellemzője, hogy szereti magát, szeret megmutatkozni, ami örömet okoz neki. Kreatívan, és könnyeden áll a dolgokhoz, és ez sokszor új kérdésekhez, új elképzelésekhez vezeti. Tud spontánul viselkedni – emlékszünk arra a nyilatkozatra, amit Gaius a sajtónak adott az első választáskor –, és jó szexuális partner, hiszen intim helyzetekben is önmaga tud lenni. Ugyanakkor emellé tudósunk esetében bizonyosan járul egy majd ugyanilyen erős felnőtt én, melynek feladata a valóság ismerete, és állandó tesztelése. Ami ellenőrzi a gyermek én kreatív ötleteit. Ezen két szelet volt az, aminek kohéziója Baltart zsenivé tették. A szabad gyermek kreativitása párosulva a felnőtt elemző racionalitásával.

Felmerül, vajon mi van Baltar szülő énjével? A gondoskodó és kritikus szülővel, mely óvja, és ha szükséges dorgálja a gyereket, intelmeket, előírásokat, hagyományokat közvetít. Ami, ha az előző kettő mellett szintén erős pozícióval rendelkezik a személyiségbe, akkor a vallást, a filozófiát, és a társadalomtudományokat megújító, igen ritka elméket szül. Úgy gondolom ez esetünkben szinte eggyé vált hősünk önmagában alkotott Istenképével, és végül a tudatalatti alkotásán keresztül, egy Isteni angyal, Six képében testesült meg, hogy vezesse néha kissé habókos hősünket az élet útvesztőiben.

 

A téma itt folytatódik.

Posted on

Az NBC jelképe


Jeff Zucker, az NBC Universal elnöke valószínűleg jó arc lehet,
hiszen a múltkor szerepelt a vicces My Name Is Earlben is, most azonban
nem emiatt került szóba. Nemrégiben egy partyn beszélt az NBC
csoportról, és a csatorna jelképei (pontosabban signature brandjei)
között nemcsak a Law & Ordert és a Saturday Night Live-ot
emlegette, hanem a Battlestar Galactica című sci-fi sorozatot is.

Ezen aztán páran fel is kuncogtak a közönség soraiban, ám ő visszakérdezett: "Ez így van! Miért nevetnek ezen?"

Ez
a naivság annyira jó tőle. Mintha nem értené, miért nézik le annyian a
Battlestar Galacticát. Nem elég, hogy a kockafejűeknek és a
bémozi-rajongóknak dedikált Sci Fi Channelen fut, de jellemzően csak a
hardcore fanatikusok nézik, a trekkerek új nemzedéke, az elvakult,
elvadult geekek. Az ilyen kultikus követői bázis inkább
nevetség tárgya, semmint a tiszteleté, legalábbis azok számára, akiket
már a oldschool/gagyi cím is elriaszt.

És ez szomorú. Mert,
üsse kő, legyen ez így egy Star Trekkel, ahol nagyfülű meg redőshomlokú
emberek rohangálnak. Legyen ez így a Star Warsszal, ahol emberek meg
csápos lények világító kardokkal rohangálnak. De mennyire kell
realistának lennie egy sci-fi produkciónak, hogy tömegekhez jusson el?
Nevezzék – kevésbé gagyi módon – Heroesnak, és röpködjenek benne az
emberek? Nevezzék kúl módon X-aktáknak és FBI-ügynökök rohangáljanak
benne ufók után?

Hol a határ?

 

Sajnos a Battlestar Galactica ott rontotta el, hogy örökölt egy iszonyatos címet, és megtartotta a csillogó borítású, nájtrájderszemű robotokat. Komolyan akarta venni magát, ezért kidobta a legtöbb béna panelt, amelyek a XXI. században már nem állják meg a helyüket, de így is túl sokat tartott meg. Arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű tévénézőt még az is eltántorítana, hogy egyeseknek a sorozatban egy számjegy a nevük. Ugyanúgy, ahogy egy Star Wars megbukna a mozipénztáraknál a maga C-3PO-jával meg Skywalkerével, ha most forgatták volna le, úgy megbukik a BSG is a maga Number Sixével és a cylon centurionjával.

Realista és emészthető akart lenni, ezért kidobta a lézerfegyvereket, de muszáj volt felhasználnia egyes elemeket az elődjéből. Talán eladhatóbbnak hitte magát, elvégre a remake szó ma jól cseng Hollywoodban, de ez lett a veszte. Ha csak az alapötletet tartotta volna meg, és szakít az összes panellel és a címmel, akkor plágiummal vádolták volna, de legalább meg tudta volna emészteni az akciófilmeken és ügyvédes sorozatokon felnőtt amerikai gyomra is. Így azonban elvesztette az eredeti sorozat híveit, és eltántorította a potenciális újakat is.

A Battlestar Galactica készítőinek így meg kell elégednie a találkozókra járó, jelmezbe öltöző rajongókkal, az elvetemült imádókkal. És attól válik széppé ez a dolog, hogy meg is elégszik. Mi több, a sorozatot sugárzó és készítő társaság elnöke a vállalata zászlóshajójának nevezi a műsort. A sorozatot kitaláló producer podcastokat rögzít a legelvetemültebbeknek. A partnere videóblogot filmez ugyanazoknak. Az anyacsatorna évente más játékot hirdet gyermeklelkűbbeknek. Közös erővel tonnányi extrát pakolnak a DVD-kiadványaikra, amit úgyis csak a vásárlók egy kisebb hányada fog megnézni, nem hogy értékelni. A jogászaik levetetik a kiszivárgott videóanyagokat az internetről, de engedik a fanvideókat és az egyéb rajongói alkotásokat. Csomó, csomó pénzt költenek olyan dolgokra, amelyek egyetlen fővel sem növelik a nézettségüket, csak tovább erősítik azt a tényt, hogy erre a műsorra csak az elhivatott nézők kíváncsiak.

Tudják maguk is, mik a hibái a saját sorozatuknak, de nem beletörődnek, hanem felvállalják és élvezik a vele járó következményeket. Arra azonban ügyelnek, hogy többet ilyesmi ne fordulhasson elő. A Caprica című spin-off sorozatban nem véletlenül nem a csillogó, fémvázas robotok megteremtését fogjuk látni, hanem emberszerű kiborgokat. Mert azt még beveszi az emberek gyomra. Nem fogunk űrben utagaztni, sose fog elhangzani az, hogy FTL, de talán még a frak se.

 

A bejegyzést a Galactica Sitrep ihlette, köszönet az átvett gondolatokért.

Posted on

Az NBC jelképe

Jeff Zucker, az NBC Universal elnöke valószínűleg jó arc lehet, hiszen a múltkor szerepelt a vicces My Name Is Earlben is, most azonban nem emiatt került szóba. Nemrégiben egy partyn beszélt az NBC csoportról, és a csatorna jelképei (pontosabban signature brandjei) között nemcsak a Law & Ordert és a Saturday Night Live-ot emlegette, hanem a Battlestar Galactica című sci-fi sorozatot is.

Ezen aztán páran fel is kuncogtak a közönség soraiban, ám ő visszakérdezett: "Ez így van! Miért nevetnek ezen?"

Ez a naivság annyira jó tőle. Mintha nem értené, miért nézik le annyian a Battlestar Galacticát. Nem elég, hogy a kockafejűeknek és a bémozi-rajongóknak dedikált Sci Fi Channelen fut, de jellemzően csak a hardcore fanatikusok nézik, a trekkerek új nemzedéke, az elvakult, elvadult geekek. Az ilyen kultikus követői bázis inkább nevetség tárgya, semmint a tiszteleté, legalábbis azok számára, akiket már a oldschool/gagyi cím is elriaszt.

És ez szomorú. Mert, üsse kő, legyen ez így egy Star Trekkel, ahol nagyfülű meg redőshomlokú emberek rohangálnak. Legyen ez így a Star Warsszal, ahol emberek meg csápos lények világító kardokkal rohangálnak. De mennyire kell realistának lennie egy sci-fi produkciónak, hogy tömegekhez jusson el? Nevezzék – kevésbé gagyi módon – Heroesnak, és röpködjenek benne az emberek? Nevezzék kúl módon X-aktáknak és FBI-ügynökök rohangáljanak benne ufók után?

Hol a határ?

 

Sajnos a Battlestar Galactica ott rontotta el, hogy örökölt egy iszonyatos címet, és megtartotta a csillogó borítású, nájtrájderszemű robotokat. Komolyan akarta venni magát, ezért kidobta a legtöbb béna panelt, amelyek a XXI. században már nem állják meg a helyüket, de így is túl sokat tartott meg. Arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű tévénézőt még az is eltántorítana, hogy egyeseknek a sorozatban egy számjegy a nevük. Ugyanúgy, ahogy egy Star Wars megbukna a mozipénztáraknál a maga C-3PO-jával meg Skywalkerével, ha most forgatták volna le, úgy megbukik a BSG is a maga Number Sixével és a cylon centurionjával.

Realista és emészthető akart lenni, ezért kidobta a lézerfegyvereket, de muszáj volt felhasználnia egyes elemeket az elődjéből. Talán eladhatóbbnak hitte magát, elvégre a remake szó ma jól cseng Hollywoodban, de ez lett a veszte. Ha csak az alapötletet tartotta volna meg, és szakít az összes panellel és a címmel, akkor plágiummal vádolták volna, de legalább meg tudta volna emészteni az akciófilmeken és ügyvédes sorozatokon felnőtt amerikai gyomra is. Így azonban elvesztette az eredeti sorozat híveit, és eltántorította a potenciális újakat is.

A Battlestar Galactica készítőinek így meg kell elégednie a találkozókra járó, jelmezbe öltöző rajongókkal, az elvetemült imádókkal. És attól válik széppé ez a dolog, hogy meg is elégszik. Mi több, a sorozatot sugárzó és készítő társaság elnöke a vállalata zászlóshajójának nevezi a műsort. A sorozatot kitaláló producer podcastokat rögzít a legelvetemültebbeknek. A partnere videóblogot filmez ugyanazoknak. Az anyacsatorna évente más játékot hirdet gyermeklelkűbbeknek. Közös erővel tonnányi extrát pakolnak a DVD-kiadványaikra, amit úgyis csak a vásárlók egy kisebb hányada fog megnézni, nem hogy értékelni. A jogászaik levetetik a kiszivárgott videóanyagokat az internetről, de engedik a fanvideókat és az egyéb rajongói alkotásokat. Csomó, csomó pénzt költenek olyan dolgokra, amelyek egyetlen fővel sem növelik a nézettségüket, csak tovább erősítik azt a tényt, hogy erre a műsorra csak az elhivatott nézők kíváncsiak.

Tudják maguk is, mik a hibái a saját sorozatuknak, de nem beletörődnek, hanem felvállalják és élvezik a vele járó következményeket. Arra azonban ügyelnek, hogy többet ilyesmi ne fordulhasson elő. A Caprica című spin-off sorozatban nem véletlenül nem a csillogó, fémvázas robotok megteremtését fogjuk látni, hanem emberszerű kiborgokat. Mert azt még beveszi az emberek gyomra. Nem fogunk űrben utagaztni, sose fog elhangzani az, hogy FTL, de talán még a frak se.

 

A bejegyzést a Galactica Sitrep ihlette, köszönet az átvett gondolatokért.

Posted on

Ilyen is lehetett volna II.

Ez alkalommal nem egy újabb hamvába holt Battlestar Galactica-felújítási kísérletről számolok be, hanem éppenséggel a megvalósult sorozattal kapcsolatos érdekességről.

Tudvalevő, hogy a filmek, sorozatok szereplőit általában castingolás során választják ki, persze nem ritka, hogy egyes színészeket külön kérnek föl egy-egy szerepre, illetve eleve rájuk írják a karaktereket, mint mondjuk egy Jim Carrey-filmnél. A főszereplők castingjánál természetesen jelen szoktak lenni maguk az írók is, hiszen az ő fejükben mindig él valamilyen konkrét elképzelés a karaktereikről, és eszerint válogatnak.

A Battlestar Galactica esetében sem történt ez másként, azzal a különbséggel, hogy Ronald D. Moore és David Eick már úgy dolgozták ki a két legfontosabb hősüket, William Adamát és Laura Roslint, hogy a lelki szemeik előtt Edward James Olmos és Mary McDonnell lebegtek, mint szerepideálok (pontosabban nem csak a lelki szemeik előtt, ugyanis Moore a Donnie Darkót nézte, amikor írt, és megihlette a nő alakítása). A két Oscar-jelölt színész megszerzésére reális esély nemigen volt, ezért összeírtak még pár nevet, akiket el terveztek hívni a szereplőválogatásra, miután Olmos és McDonnell lemondták a felkéréseket.

Aztán úgy alakult, hogy Ron Moore-nak olyan fasza forgatókönyvet sikerült rittyentenie a pilothoz, hogy mindkét színész azonnal rábólintott a szerepére, és azóta is élvezhetjük a játékukat a sorozatban. Ennek ellenére a Battlestar Galactica első évadjához megjelent ismertető könyvben megtalálhatjuk, hogy kik voltak azok, akiket a "legrosszabb esetre" tartogattak a tarsolyukban Eickék. A tovább után láthatjuk a nem kicsit ambíciózus listát képekkel, rövid ismertetőkkel.

 

Kezdem azzal a színésznővel, akinek a megszerzésére a legnagyobb esélyük lett volna, ha történetesen a számításaik Mary McDonnell-lel nem jönnek be. Kathleen Quinlan mostanában inkább tévés személyiségként ismert, főleg sorozatbeli mellékszerepekben láthattuk. A szélesvásznon feltűnt az Airport '77-ben, a The Doorsban, valamint az Apollo 13-ban, amelyért egy Oscar-jelölést is bezsebelt. A külső hasonlóság közte és McDonnell között azonban tagadhatatlan. Sajnos azonban nem ismerem vagy nem emlékszem a szerepeire, így nem hirdetek fölötte ítéletet, mindenesetre szerintem kiegyeztem volna vele.

Nemigen eresztették lejjebb a lécet Moore-ék, mert a másik jelöltjük az elnöknő szerepére Alfre Woodard volt, aki szintén büszkélkedhet egy Oscar-jelöléssel, és nem ismeretlen tőle a sci-fi világa sem, miután játszott a Star Trek: Kapcsolatfelvétel című moziban. A televízió sem idegen a számára, sokáig a Született feleségek visszatérő szereplője volt, így megvolt az esélye, hogy hajlandó legyen magát elkötelezni egy több évig futó sorozat mellett. A Battlestar Galactica mellesleg azon kevés sorozatok egyike lett volna, ahol bizonyára nem játsszák ki nyíltan a "fekete elnök"-kártyát, legfeljebb külön elismerést kapott volna a kritikusoktól a merész választásért.

Végül jöjjön az abszolút ász, akit be sem kell mutatnom: Susan Sarandon. Oscar-díjas színésznő. Négy másik alkalommal jelölték. És ő a második lehetőség Laura Roslin szerepére, kizárólag Mary McDonnell után. Egyáltalán megfordul egy sorozatkészítő fejében, hogy ha McDonnell nem is, akkor talán ő elvállal egy tévés szerepet.

Annyiban igazuk van, hogy 2003-ban, a Battlestar Galactica premierjének évében már szerepelt Sarandon a Sci Fi Channel egyik produkciójában, a Dűne gyermekeiben, tehát nem idegen tőle a műfaj. Az is igaz persze, hogy a hasonló minisorozatokra mindig meg lehet nyerni egy-egy nagyobb nevet, és lehet, hogy ez sikerült volt a BSG-pilot számára is, de nagyon valószínű, hogy valaki más vette volna át a színésznő szerepét az első évadtól kezdve, hiszen egész mást jelent egy több évados szerződés, mint egy háromórás tévéfilm. Mindamellett a kisugárzása, a megjelenése nagyon is passzol az elnöknő karakteréhez, és van egy olyan gyanúm, hogy igen hasonló alakítást láthattunk volna tőle, mint McDonnelltől.

Nem kevésbé nagyratörő terveik voltak Adamával is, ha nem sikerült volna megnyerni EJO-t.

Kezdjük az Alien film Dallasával, Tom Skerritt-tel. Ő az, akit rengeteg szerepben láthattunk a karrierje során, kezdve az űrhajóstól a westernhősön át az elnökig bezárólag, szóval nyilván megbirkózott volna az admirális karakterével is. Az imdb-oldaláról látható, hogy sose esett nehezére átjárkálni a tévés és a mozifilmes világ között, plusz reklámozik is, szóval talán a BSG-t is vállalta volna. Én személy szerint szimpatikus figurának tartom, de rohadtul nem tudom elképzelni őt William Adamaként. Bár a többi jelöltet elnézve lehet, hogy még örültünk volna egy Tom Skerrittnek.

A második név a férfiak listáján Sam Elliott, Hollywood egyik legismertebb karakterszínésze. Ha a google-ben rákeresünk, jóformán csak olyan képet találunk róla, amelyen cowboyruhában feszít, pedig nem egy katonatisztet is eljátszott. Sőt, ő a hollywoodi katonatiszt. Moore-ék köztudottan imádják a westernműfajt (különös tekintettel Sam Peckinpah filmjeire), ami plusz pont lehet mellette, illetve az ő karizmatikus személyiségével igen erős Adama-figurát kaptunk volna, még ha nem is lett volna ugyanolyan rokonszenves, mint EJO vénembere.

Brian Cox szintén leginkább a mellékszerepeiről ismert, ugyanakkor ezen a téren ő az egyik legsokoldalúbb figura Hollywoodban. Ha csak annyit mondok, hogy ő játszotta Hannibal Lectert az Embervadászban, és ő az egyik szereplője a Deadwood című westernsorozatnak, azzal mindent elmondtam róla. Csak a tisztesség kedvéért teszem hozzá, hogy a Bourne-filmekben is láthattuk, illetve ő volt a Trója Agamemnónja, azaz az összes eddigi színészhez hasonlóan valahonnan biztos ismerős mindenkinek. Sajnos épp a sokoldalúsága miatt nem tudom elképzelni, milyen Adama lett volna belőle, de attól tartok, jellegtelenebb lett volna, mint amit mi ismerünk.

Persze, hogy a végére hagytam a kedvenceimet: a képen látható úriember Chris Cooper, ha valaki nem ismerné a nevét. Azért le merem fogadni, hogy minimum három filmet mindenki tud mondani, amiben látta őt. Syriana, Bourne-rejtély, Amerikai szépség, A királyság, és még sorolhatnám, mindegy, csak öltönyös ügynök vagy egyenruhás katona legyen a szerepe. Soha nem is tudott, de szerintem nem is akart kitörni ebből a skatulyából Cooper, ő lubickol a köcsögember képében. Oscart is kapott érte, épp abban a filmben, amelyben Brian Coxszal együtt játszott. Ritka, hogy őt pozitív hősként lássuk, de nem lehetetlen, viszont mint a Battlestar Galactica atyafigurája, teljességgel elképzelhetetlen. Legfeljebb Tigh ezredesként fogadtuk volna el, de ilyet inkább nem is mondok.

A végére hagytam azt a faszit, akin még Chris Coopernél is nagyobbat röhögtem. A világ legtökösebb nevű színésze címre is pályázhatna Powers Boothe, aki megint csak olyan, hogy az ember nem ismeri a nevét, de tutira rémlik neki valami westernből, ahol ő volt a rosszfiú. Hát igen, az a western a Tombstone lesz, de játszott ő ugyanilyet a Deadwoodban is, azokon kívül pedig láthattuk a Sin City köcsög szenátoraként és a 24 köcsög alelnökeként. Ha van olyan színész, aki Chris Coopernél is rosszabb rosszfiúkat játszik, akkor ő az. Esetleg még Danny Trejo nem merült föl ezekben? Lényeg a lényeg, fogjuk rá, az ürge hasonlít Edward James Olmosra, de mint a jóságos Adama, sehogyse bírom elképzelni.

Hát, ennyit a második lehetőségekről. Néhány ötletet elnézve, azt hiszem, összetehetjük a két kezünket, és köszönetet mondhatunk EJO-nak és Mary McDonnellnek, amiért merészen belevágtak ebbe a sorozatba. Igaz, csupa kiváló színészben gondolkodtak a producerek, de egész másként is elsülhetett volna ez a sorozat, ha másképp alakul a casting. Láthatjuk a jó példát: a Star Trek: Voyager Janeway kapitányának szerepét lemondta a szerethető Genevieve Bujold, és kaptunk helyette egy irritáló Kate Mulgrew-t, oda is lett az egész sorozat.

Posted on

Ilyen is lehetett volna II.

Ez alkalommal nem egy újabb hamvába holt Battlestar Galactica-felújítási kísérletről számolok be, hanem éppenséggel a megvalósult sorozattal kapcsolatos érdekességről.

Tudvalevő,
hogy a filmek, sorozatok szereplőit általában castingolás során
választják ki, persze nem ritka, hogy egyes színészeket külön kérnek
föl egy-egy szerepre, illetve eleve rájuk írják a karaktereket, mint
mondjuk egy Jim Carrey-filmnél. A főszereplők castingjánál
természetesen jelen szoktak lenni maguk az írók is, hiszen az ő
fejükben mindig él valamilyen konkrét elképzelés a karaktereikről, és
eszerint válogatnak.

A Battlestar Galactica esetében sem történt
ez másként, azzal a különbséggel, hogy Ronald D. Moore és David Eick
már úgy dolgozták ki a két legfontosabb hősüket, William Adamát és
Laura Roslint, hogy a lelki szemeik előtt Edward James Olmos és Mary
McDonnell lebegtek, mint szerepideálok (pontosabban nem csak a lelki szemeik előtt, ugyanis Moore a Donnie Darkót nézte, amikor írt, és megihlette a nő alakítása). A két Oscar-jelölt színész
megszerzésére reális esély nemigen volt, ezért összeírtak még pár
nevet, akiket el terveztek hívni a szereplőválogatásra, miután Olmos és
McDonnell lemondták a felkéréseket.

Aztán úgy alakult, hogy Ron
Moore-nak olyan fasza forgatókönyvet sikerült rittyentenie a pilothoz,
hogy mindkét színész azonnal rábólintott a szerepére, és azóta is
élvezhetjük a játékukat a sorozatban. Ennek ellenére a Battlestar
Galactica első évadjához megjelent ismertető könyvben megtalálhatjuk,
hogy kik voltak azok, akiket a "legrosszabb esetre" tartogattak a
tarsolyukban Eickék. A tovább után láthatjuk a nem kicsit ambíciózus
listát képekkel, rövid ismertetőkkel.

 

Kezdem azzal a színésznővel, akinek a megszerzésére a legnagyobb esélyük lett volna, ha történetesen a számításaik Mary McDonnell-lel nem jönnek be. Kathleen Quinlan mostanában inkább tévés személyiségként ismert, főleg sorozatbeli mellékszerepekben láthattuk. A szélesvásznon feltűnt az Airport '77-ben, a The Doorsban, valamint az Apollo 13-ban, amelyért egy Oscar-jelölést is bezsebelt. A külső hasonlóság közte és McDonnell között azonban tagadhatatlan. Sajnos azonban nem ismerem vagy nem emlékszem a szerepeire, így nem hirdetek fölötte ítéletet, mindenesetre szerintem kiegyeztem volna vele.

Nemigen eresztették lejjebb a lécet Moore-ék, mert a másik jelöltjük az elnöknő szerepére Alfre Woodard volt, aki szintén büszkélkedhet egy Oscar-jelöléssel, és nem ismeretlen tőle a sci-fi világa sem, miután játszott a Star Trek: Kapcsolatfelvétel című moziban. A televízió sem idegen a számára, sokáig a Született feleségek visszatérő szereplője volt, így megvolt az esélye, hogy hajlandó legyen magát elkötelezni egy több évig futó sorozat mellett. A Battlestar Galactica mellesleg azon kevés sorozatok egyike lett volna, ahol bizonyára nem játsszák ki nyíltan a "fekete elnök"-kártyát, legfeljebb külön elismerést kapott volna a kritikusoktól a merész választásért.

Végül jöjjön az abszolút ász, akit be sem kell mutatnom: Susan Sarandon. Oscar-díjas színésznő. Négy másik alkalommal jelölték. És ő a második lehetőség Laura Roslin szerepére, kizárólag Mary McDonnell után. Egyáltalán megfordul egy sorozatkészítő fejében, hogy ha McDonnell nem is, akkor talán ő elvállal egy tévés szerepet.

Annyiban igazuk van, hogy 2003-ban, a Battlestar Galactica premierjének évében már szerepelt Sarandon a Sci Fi Channel egyik produkciójában, a Dűne gyermekeiben, tehát nem idegen tőle a műfaj. Az is igaz persze, hogy a hasonló minisorozatokra mindig meg lehet nyerni egy-egy nagyobb nevet, és lehet, hogy ez sikerült volt a BSG-pilot számára is, de nagyon valószínű, hogy valaki más vette volna át a színésznő szerepét az első évadtól kezdve, hiszen egész mást jelent egy több évados szerződés, mint egy háromórás tévéfilm. Mindamellett a kisugárzása, a megjelenése nagyon is passzol az elnöknő karakteréhez, és van egy olyan gyanúm, hogy igen hasonló alakítást láthattunk volna tőle, mint McDonnelltől.

Nem kevésbé nagyratörő terveik voltak Adamával is, ha nem sikerült volna megnyerni EJO-t.

Kezdjük az Alien film Dallasával, Tom Skerritt-tel. Ő az, akit rengeteg szerepben láthattunk a karrierje során, kezdve az űrhajóstól a westernhősön át az elnökig bezárólag, szóval nyilván megbirkózott volna az admirális karakterével is. Az imdb-oldaláról látható, hogy sose esett nehezére átjárkálni a tévés és a mozifilmes világ között, plusz reklámozik is, szóval talán a BSG-t is vállalta volna. Én személy szerint szimpatikus figurának tartom, de rohadtul nem tudom elképzelni őt William Adamaként. Bár a többi jelöltet elnézve lehet, hogy még örültünk volna egy Tom Skerrittnek.

A második név a férfiak listáján Sam Elliott, Hollywood egyik legismertebb karakterszínésze. Ha a google-ben rákeresünk, jóformán csak olyan képet találunk róla, amelyen cowboyruhában feszít, pedig nem egy katonatisztet is eljátszott. Sőt, ő a hollywoodi katonatiszt. Moore-ék köztudottan imádják a westernműfajt (különös tekintettel Sam Peckinpah filmjeire), ami plusz pont lehet mellette, illetve az ő karizmatikus személyiségével igen erős Adama-figurát kaptunk volna, még ha nem is lett volna ugyanolyan rokonszenves, mint EJO vénembere.

Brian Cox szintén leginkább a mellékszerepeiről ismert, ugyanakkor ezen a téren ő az egyik legsokoldalúbb figura Hollywoodban. Ha csak annyit mondok, hogy ő játszotta Hannibal Lectert az Embervadászban, és ő az egyik szereplője a Deadwood című westernsorozatnak, azzal mindent elmondtam róla. Csak a tisztesség kedvéért teszem hozzá, hogy a Bourne-filmekben is láthattuk, illetve ő volt a Trója Agamemnónja, azaz az összes eddigi színészhez hasonlóan valahonnan biztos ismerős mindenkinek. Sajnos épp a sokoldalúsága miatt nem tudom elképzelni, milyen Adama lett volna belőle, de attól tartok, jellegtelenebb lett volna, mint amit mi ismerünk.

Persze, hogy a végére hagytam a kedvenceimet: a képen látható úriember Chris Cooper, ha valaki nem ismerné a nevét. Azért le merem fogadni, hogy minimum három filmet mindenki tud mondani, amiben látta őt. Syriana, Bourne-rejtély, Amerikai szépség, A királyság, és még sorolhatnám, mindegy, csak öltönyös ügynök vagy egyenruhás katona legyen a szerepe. Soha nem is tudott, de szerintem nem is akart kitörni ebből a skatulyából Cooper, ő lubickol a köcsögember képében. Oscart is kapott érte, épp abban a filmben, amelyben Brian Coxszal együtt játszott. Ritka, hogy őt pozitív hősként lássuk, de nem lehetetlen, viszont mint a Battlestar Galactica atyafigurája, teljességgel elképzelhetetlen. Legfeljebb Tigh ezredesként fogadtuk volna el, de ilyet inkább nem is mondok.

A végére hagytam azt a faszit, akin még Chris Coopernél is nagyobbat röhögtem. A világ legtökösebb nevű színésze címre is pályázhatna Powers Boothe, aki megint csak olyan, hogy az ember nem ismeri a nevét, de tutira rémlik neki valami westernből, ahol ő volt a rosszfiú. Hát igen, az a western a Tombstone lesz, de játszott ő ugyanilyet a Deadwoodban is, azokon kívül pedig láthattuk a Sin City köcsög szenátoraként és a 24 köcsög alelnökeként. Ha van olyan színész, aki Chris Coopernél is rosszabb rosszfiúkat játszik, akkor ő az. Esetleg még Danny Trejo nem merült föl ezekben? Lényeg a lényeg, fogjuk rá, az ürge hasonlít Edward James Olmosra, de mint a jóságos Adama, sehogyse bírom elképzelni.

Hát, ennyit a második lehetőségekről. Néhány ötletet elnézve, azt hiszem, összetehetjük a két kezünket, és köszönetet mondhatunk EJO-nak és Mary McDonnellnek, amiért merészen belevágtak ebbe a sorozatba. Igaz, csupa kiváló színészben gondolkodtak a producerek, de egész másként is elsülhetett volna ez a sorozat, ha másképp alakul a casting. Láthatjuk a jó példát: a Star Trek: Voyager Janeway kapitányának szerepét lemondta a szerethető Genevieve Bujold, és kaptunk helyette egy irritáló Kate Mulgrew-t, oda is lett az egész sorozat.

Posted on

Szar volt-e a harmadik évad?

Közel egy évünk volt, hogy megemésszük kétszer, háromszor, sokszor a harmadik évadban látottakat. Volt idő újra és újra összevetni a minőségét a korábbiakkal, megállapítani, csökkent-e a sorozat színvonala. Sőt, arra is volt idő, hogy kisilabizáljuk, ezek után vajon milyen minőséget fog nyújtani a negyedik évad.

Nem fogok érveket felvonultatni amellett, hogy mennyire brilliáns volt a legutóbbi szezon, mert bizonyos részben ez is csak szubjektív vélemény lenne, mindamellett pedig tényleg voltak negatívumai, amiket én magam sem tagadok. Ott volt a Sam-Kara-Lee-Dee szerelmi négyszög, meg a teljes The Woman King, csak hogy a legrosszabb momentumokat említsem, de annyi kiváló történetet, tökéletes jelenetet tudnék ezekkel szemben felvonultatni, hogy az egész bejegyzés nem lenne nekik elég.

Ehelyett egyetlen témában fogom kerek perec kijelenteni a véleményemet: aki szerint a harmadik évad szar volt, az hülye.

Ráadásul nem hogy hülye, de minimum egy idióta, ha erre a megállapítása úgy jutott, hogy közben nézte és imádta a Szökést vagy a Hősöket vagy a Friday Night Lightsot, és még sorolhatnám a középszerű produkciókat, amelyeket szeretnek éltetni a sorozatrajongók. Persze, vannak olyan műsorok, amelyekhez képest a Battlestar Galactica harmadik évadját szarnak lehet tekinteni. Sőt, azt is aláírom, hogy ha valaki a sorozat saját korábbi minőségéhez képest tartja ezt szarnak, de csak úgy a levegőbe kijelenteni, hogy szar volt, na az faszság.

Mert szar például a Flash Gordon, vagy szar a bionikus kisasszonyról szóló izé, illetve katasztrofálisan rossz a Szökés legutóbbi évadja, és még sorolhatnám. Igen, vannak olyan produkciók, amelyek de facto szarok, de azt beláthatja mindenki, hogy nem tartozik ezek közé a Battlestar Galactica, semelyik évadjával sem. Úgyis csak azok olvassák ezt, akik nézik a sorozatot, úgyhogy nem fogom elmagyarázni, miért. Mindenesetre disztingválni tudni kell.

Az persze csak az érem egyik oldala, hogy vannak százszor rosszabbak a miénknél. Ott a másik, hogy milyen más produkciókat szoktak éltetni azok, akik lehúzzák a BSG tavalyi teljesítményét. Bizony, nagyon sok minőségi műsor látható a tévében, általában zsánerdarabok, mint a nyomozósdráma Kemény zsaruk és a Drót, vagy a gengszterdráma Maffiózók, vagy a futballistadráma Friday Night Lights, meg még folytathatnám, amelyek mind óriásiak a maguk nemében. A maguk nemében.

Ezek mellett a Battlestar Galactica egy évadon belül átrágta a terrorizmus, a népirtás, a koncepciós per, az alapvető emberi jogok kérdéskörét, de úgy, hogy közben olyan emberi drámák zajlottak a háttérben, amilyeneket az FNL csak szeretne ábrázolni. Könnyű lenne a BSG-t besorolni űrhajósdrámának, és akkor máris érvényét veszti minden összehasonlítgatás, de valljuk be őszintén, e sorozat írói annyi rétegen mozognak egyszerre, annyi témát dolgoznak fel meglepő alapossággal, amennyit máshol nem is igen láthatunk a tévében.

Próbáljuk már meg nem úgy kezelni a Battlestar Galacticát, mintha az egy űrhajózós-lövöldözős scifi-thriller lenne gonosz robotokkal. Kezeljük úgy, mintha ez a Kemény zsaruk lenne az űrben, egy cseppnyi Elnök embereivel megfűszerezve. Ezzel mindent el is mondtam a sorozatról, be lehet határolni, milyen minőséget és tartalmat várjon el tőle az ember, ha valaki ezzel nem ért egyet, attól még nem lesz szar a Battlestar Galactica. Legfeljebb rossz sorozatot néz az illető.


Mindezek figyelembe vételével el lehet vitázni azon, hogy ki mit vár a negyedik szezontól. Olyan intenzitást, olyan pergő eseményeket, mint az első évadban? Figyelem, kapásból két fillert tudok mondani az első tizenhárom részből is. Vagy a színvonal beragad azon a szinten, mint a tavalyi? Sok lesz az elbénázott ötlet és kalapból előrántott fordulat?

Én megmondom, hogy őszintén sajnálom, hogy ezt a sok-sok eseményt, amit a hátralevő részekben várhatunk, bele kellett sűríteni ilyen rövid időbe. Én inkább megnéznék még néhány tucat fillert, mielőtt elérünk a Földre, és elégedett lennék, ha továbbra is legfeljebb négy-öt epizód foglalkozna a high concepttel évadonként. Én csak attól félek, hogy túlságosan bele fogunk merülni a cylonos meg a földes sztorikba, és nem lesz több olyan jóság, mint amiket a tavalyi húsz részben láthattunk.

Nem megbántani meg lehülyézni akarok egy olvasót sem, csak mocskosul nem bírom megérteni, ha valaki agyonfikázza azt, amit a harmadik etapban látott. Ellenben nyitott vagyok minden véleményre, kíváncsi vagyok az ellenérvekre, és kíváncsi vagyok arra is, ki mit vár a jövőtől.

Posted on

Szar volt-e a harmadik évad?

Közel egy évünk volt, hogy megemésszük kétszer, háromszor, sokszor a harmadik évadban látottakat. Volt idő újra és újra összevetni a minőségét a korábbiakkal, megállapítani, csökkent-e a sorozat színvonala. Sőt, arra is volt idő, hogy kisilabizáljuk, ezek után vajon milyen minőséget fog nyújtani a negyedik évad.

Nem fogok érveket felvonultatni amellett, hogy mennyire brilliáns volt a legutóbbi szezon, mert bizonyos részben ez is csak szubjektív vélemény lenne, mindamellett pedig tényleg voltak negatívumai, amiket én magam sem tagadok. Ott volt a Sam-Kara-Lee-Dee szerelmi négyszög, meg a teljes The Woman King, csak hogy a legrosszabb momentumokat említsem, de annyi kiváló történetet, tökéletes jelenetet tudnék ezekkel szemben felvonultatni, hogy az egész bejegyzés nem lenne nekik elég.

Ehelyett egyetlen témában fogom kerek perec kijelenteni a véleményemet: aki szerint a harmadik évad szar volt, az hülye.

Ráadásul nem hogy hülye, de minimum egy idióta, ha erre a megállapítása úgy jutott, hogy közben nézte és imádta a Szökést vagy a Hősöket vagy a Friday Night Lightsot, és még sorolhatnám a középszerű produkciókat, amelyeket szeretnek éltetni a sorozatrajongók. Persze, vannak olyan műsorok, amelyekhez képest a Battlestar Galactica harmadik évadját szarnak lehet tekinteni. Sőt, azt is aláírom, hogy ha valaki a sorozat saját korábbi minőségéhez képest tartja ezt szarnak, de csak úgy a levegőbe kijelenteni, hogy szar volt, na az faszság.

Mert szar például a Flash Gordon, vagy szar a bionikus kisasszonyról szóló izé, illetve katasztrofálisan rossz a Szökés legutóbbi évadja, és még sorolhatnám. Igen, vannak olyan produkciók, amelyek de facto szarok, de azt beláthatja mindenki, hogy nem tartozik ezek közé a Battlestar Galactica, semelyik évadjával sem. Úgyis csak azok olvassák ezt, akik nézik a sorozatot, úgyhogy nem fogom elmagyarázni, miért. Mindenesetre disztingválni tudni kell.

Az persze csak az érem egyik oldala, hogy vannak százszor rosszabbak a miénknél. Ott a másik, hogy milyen más produkciókat szoktak éltetni azok, akik lehúzzák a BSG tavalyi teljesítményét. Bizony, nagyon sok minőségi műsor látható a tévében, általában zsánerdarabok, mint a nyomozósdráma Kemény zsaruk és a Drót, vagy a gengszterdráma Maffiózók, vagy a futballistadráma Friday Night Lights, meg még folytathatnám, amelyek mind óriásiak a maguk nemében. A maguk nemében.

Ezek mellett a Battlestar Galactica egy évadon belül átrágta a terrorizmus, a népirtás, a koncepciós per, az alapvető emberi jogok kérdéskörét, de úgy, hogy közben olyan emberi drámák zajlottak a háttérben, amilyeneket az FNL csak szeretne ábrázolni. Könnyű lenne a BSG-t besorolni űrhajósdrámának, és akkor máris érvényét veszti minden összehasonlítgatás, de valljuk be őszintén, e sorozat írói annyi rétegen mozognak egyszerre, annyi témát dolgoznak fel meglepő alapossággal, amennyit máshol nem is igen láthatunk a tévében.

Próbáljuk már meg nem úgy kezelni a Battlestar Galacticát, mintha az egy űrhajózós-lövöldözős scifi-thriller lenne gonosz robotokkal. Kezeljük úgy, mintha ez a Kemény zsaruk lenne az űrben, egy cseppnyi Elnök embereivel megfűszerezve. Ezzel mindent el is mondtam a sorozatról, be lehet határolni, milyen minőséget és tartalmat várjon el tőle az ember, ha valaki ezzel nem ért egyet, attól még nem lesz szar a Battlestar Galactica. Legfeljebb rossz sorozatot néz az illető.

Mindezek figyelembe vételével el lehet vitázni azon, hogy ki mit vár a negyedik szezontól. Olyan intenzitást, olyan pergő eseményeket, mint az első évadban? Figyelem, kapásból két fillert tudok mondani az első tizenhárom részből is. Vagy a színvonal beragad azon a szinten, mint a tavalyi? Sok lesz az elbénázott ötlet és kalapból előrántott fordulat?

Én megmondom, hogy őszintén sajnálom, hogy ezt a sok-sok eseményt, amit a hátralevő részekben várhatunk, bele kellett sűríteni ilyen rövid időbe. Én inkább megnéznék még néhány tucat fillert, mielőtt elérünk a Földre, és elégedett lennék, ha továbbra is legfeljebb négy-öt epizód foglalkozna a high concepttel évadonként. Én csak attól félek, hogy túlságosan bele fogunk merülni a cylonos meg a földes sztorikba, és nem lesz több olyan jóság, mint amiket a tavalyi húsz részben láthattunk.

Nem megbántani meg lehülyézni akarok egy olvasót sem, csak mocskosul nem bírom megérteni, ha valaki agyonfikázza azt, amit a harmadik etapban látott. Ellenben nyitott vagyok minden véleményre, kíváncsi vagyok az ellenérvekre, és kíváncsi vagyok arra is, ki mit vár a jövőtől.

Posted on

Ilyen is lehetett volna

Kevesen tudják minálunk, hogy a Battlestar Galactica felújításának ötlete nem Ron Moore és David Eick fejében fogalmazódott meg először. Az eredeti BSG atyja, Glen A. Larson maga is tervezgetett egy Battlestar Atlantis című előzmény-sorozatot, és Richard Hatch, az ős-Apollo, ismertebb nevén Tom Zarek, évekig kampányolt a folytatás mellett. Ő odáig jutott, hogy saját pénzből leforgatott egy három perces kamutrailert, hátha ráharap valamelyik stúdió, de a terve nem jött be, bármennyire is hatásosra sikerült a projektje.

Végül nem mások, mint Bryan Singer és Tom DeSanto vették kezelésbe az ügyet. A rendező és a producer épp túl voltak az X-Men forgatásán, amikor DeSanto szóba hozta kollégájának a régi álmát, hogy folytassa a BSG-t. Singernek, aki gyerekkori rajongója volt a sorozatnak, rögtön megtetszett az ötlet, és szerepet akart vállalni a projektben. A Universal stúdió azelőtt évekig hallani sem akart a dologról, mert nem ők birtokolták a szerzői jogokat, de miután a páros filmje kiválóan teljesített a mozikban, rögtön kinyílt az ő pénztárcájuk is. Megszerezték a szükséges jogokat, és áldásukat adták egy kétórás minisorozat forgatására, amely úgynevezett backdoor pilotként szolgált volna egy lehetséges sorozat számára, ha jó nézettségi adatokat ér el. Ismerős a történet?

Így 2001-ben meg is kezdődtek az előkészületek a Fox tévé kanadai stúdiójában, legyártottak több életnagyságú Vipert és cylon robotot, DeSantóék pedig megírták a konkrét sorozattervet is. Novemberre tűzték ki a forgatást, amire végül sosem került sor. Szeptember tizenegyedike eseményei után a sokkhatás, a megrendültség miatt érthetően egy hónapig tolódott a projekt, míg végül Bryan Singernek ki kellett szállnia a rendezői székből, hogy részt vehessen az X-Men folytatásában. Az egyedül maradt DeSanto rögtön keresni kezdte a lehetséges utódokat, ám hamarosan felröppent a hír, hogy a Fox csatorna zöld utat adott a Firefly-nak, egy sci-fi sorozatnak Joss Whedontól. Ez újabb szög volt a Battlestar Galactica koporsójában: egy földi sugárzású csatorna sem vállalna be egyszerre egynél több űrhajós műsort.

Az elszánt producer továbbra sem adta fel gyerekkori álmát, nyelt egyet, és átment a Sci Fi Channelhöz, akik benne is voltak egy négyórás, Dűne-szerű minisorozat leforgatásában. Közel fél év telt el, mialatt DeSanto folyamatosan a csatorna nyakára járt, ám 2002 tavaszán ők a folytatás helyett inkább az újrakezdés mellett döntöttek. Megköszönték Tom DeSantónak a lehetőséget, és átpasszolták a sorozat ötletét David Eicknek, aki hajlandó volt összehozni a Battlestar Galactica modernizált, újragondolt változatát Ronald D. Moore-ral. A sors iróniája, hogy ez a verzió épp szeptember 11-e utóhatását lovagolta meg, és annak a nyomán lett sikeres.



Übercool cylon pilóta a soha el nem készült sorozatból

A DeSanto-féle sorozatterv egyenes folytatása lett volna az eredeti sorozatnak. Huszonhárom évvel a finálé eseményei után vettük volna fel a fonalat (megjegyzendő, hogy a valóságban is épp ennyi idő telt volna el a vetítések között).

A kiesett két évtized legfontosabb eseményeiről gyorsan képbe kerültünk volna: a pilot nyitójelenetében történelemórán ülünk, ahol a tanárnő épp a letelepedés előtti korszakot meséli el. Megtudjuk, hogy az eredeti sorozatban még a Galacticával együtt cirkáló Pegasus elveszett egy összecsapásban, amelyben a gonosz idegen faj, a cylonok vereséget szenvedtek, és végleg eltűntek.

Adama parancsnok is a csata áldozatává vált, így a Galactica hídját Tigh ezredes vette át, hogy folytassák a Föld keresését. A flotta polgárai azonban hamar megunták az állandó, kilátástalan utazást, és föllázadtak a katonai vezetőség ellen, így döntöttek a letelepedés mellett egy nyersanyagokban gazdag aszteroidamezőn, amelyet Új-Capricának neveztek el. Ez az aszteroidamező szolgált a leendő sorozat helyszínéül.

A pilot eseményei szerint a több mint ötszáz éves Galacticát megérettnek nyilvánítják arra, hogy kivonják a forgalomból, és épp zajlanak a leszerelési ceremónia előkészületei. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy a letelepedés után helyreállították a kolóniák politikai rendszerét is. A menekülés során itt nem nevezték ki Adar utódát, így a teljes hatalom Adama kezében volt, ám most, a folytatásban, megismertük volna az új elnökasszonyt, Marát, aki azért érkezik a Galacticára, hogy részt vegyen a búcsúünnepségen.

Eközben a cylonoknál is zajlanak az események. A teljesen robotikus faj társadalmában két évtizeddel korábban belső ellentétek alakultak ki, melynek végén arra jutottak, hogy a szabad akarat mérgezte meg a logikus gondolkodásukat. Baltar, aki eredetileg is a cylonokkal konspiráló ember volt, implantátumok segítségével asszimiláltatja magát a gépi társadalomba, ezzel bizonyítva, hogy milyen előnyei vannak az emberi létnek. Ténykedése nyomán azonban polgárháború tör ki a cylonok közt, melynek eredményeképp azt a döntést hozzák, hogy az emberiség kiirtása helyett az asszimilációjukat választják.

A megfelelő pillanatra várva leselkednek Új-Caprica fölött, és rögtön megindítják a támadásukat, amint a Battlestar Galactica áramköreit végleg lekapcsolják.

 

Ennyi maradt fenn az utókor számára abból a számtalan anyagból, amelyeket megsemmisítettek a projekt lefújása után. A hasonlóságok mindenesetre érdekesek mind a két irányban: tetten lehet érni némi lopást a Star Trektől, ugyanakkor egyértelmű, mi minden szivárgott át ebből a vázlatból az újragondolt Battlestar Galacticába, amelyet jelenleg is élvezünk.

Nem akarok konklúziókat levonni, mivel nyilvánvaló, hogy teljesen más sorozattal szembesültünk volna, ha DeSanto és Singer tervei megvalósulnak. Spekulálni lehet, hogy vajon a Foxnak jobban tetszett volna-e, mint a Firefly, amit elég hamar elkaszáltak, azt viszont mindenesetre elkönyvelhetjük, hogy egy X-Men- vagy Transformers-minőségű és -stílusú produkciót kaptunk volna, ugyanis ilyesmik fűződnek DeSanto nevéhez. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt az olvasóra bízom. Én személy szerint Ronald D. Moore miatt kezdtem nézni a Battlestar Galacticát, engem Bryan Singer feleannyira se tudott volna megmozgatni, bármennyire is szeretem a munkáit.

Posted on

Ilyen is lehetett volna

Kevesen tudják minálunk, hogy a Battlestar Galactica felújításának ötlete nem Ron Moore és David Eick fejében fogalmazódott meg először. Az eredeti BSG atyja, Glen A. Larson maga is tervezgetett egy Battlestar Atlantis című előzmény-sorozatot, és Richard Hatch, az ős-Apollo, ismertebb nevén Tom Zarek, évekig kampányolt a folytatás mellett. Ő odáig jutott, hogy saját pénzből leforgatott egy három perces kamutrailert, hátha ráharap valamelyik stúdió, de a terve nem jött be, bármennyire is hatásosra sikerült a projektje.

Végül nem mások, mint Bryan Singer és Tom DeSanto vették kezelésbe az ügyet. A rendező és a producer épp túl voltak az X-Men forgatásán, amikor DeSanto szóba hozta kollégájának a régi álmát, hogy folytassa a BSG-t. Singernek, aki gyerekkori rajongója volt a sorozatnak, rögtön megtetszett az ötlet, és szerepet akart vállalni a projektben. A Universal stúdió azelőtt évekig hallani sem akart a dologról, mert nem ők birtokolták a szerzői jogokat, de miután a páros filmje kiválóan teljesített a mozikban, rögtön kinyílt az ő pénztárcájuk is. Megszerezték a szükséges jogokat, és áldásukat adták egy kétórás minisorozat forgatására, amely úgynevezett backdoor pilotként szolgált volna egy lehetséges sorozat számára, ha jó nézettségi adatokat ér el. Ismerős a történet?

Így 2001-ben meg is kezdődtek az előkészületek a Fox tévé kanadai stúdiójában, legyártottak több életnagyságú Vipert és cylon robotot, DeSantóék pedig megírták a konkrét sorozattervet is. Novemberre tűzték ki a forgatást, amire végül sosem került sor. Szeptember tizenegyedike eseményei után a sokkhatás, a megrendültség miatt érthetően egy hónapig tolódott a projekt, míg végül Bryan Singernek ki kellett szállnia a rendezői székből, hogy részt vehessen az X-Men folytatásában. Az egyedül maradt DeSanto rögtön keresni kezdte a lehetséges utódokat, ám hamarosan felröppent a hír, hogy a Fox csatorna zöld utat adott a Firefly-nak, egy sci-fi sorozatnak Joss Whedontól. Ez újabb szög volt a Battlestar Galactica koporsójában: egy földi sugárzású csatorna sem vállalna be egyszerre egynél több űrhajós műsort.

Az elszánt producer továbbra sem adta fel gyerekkori álmát, nyelt egyet, és átment a Sci Fi Channelhöz, akik benne is voltak egy négyórás, Dűne-szerű minisorozat leforgatásában. Közel fél év telt el, mialatt DeSanto folyamatosan a csatorna nyakára járt, ám 2002 tavaszán ők a folytatás helyett inkább az újrakezdés mellett döntöttek. Megköszönték Tom DeSantónak a lehetőséget, és átpasszolták a sorozat ötletét David Eicknek, aki hajlandó volt összehozni a Battlestar Galactica modernizált, újragondolt változatát Ronald D. Moore-ral. A sors iróniája, hogy ez a verzió épp szeptember 11-e utóhatását lovagolta meg, és annak a nyomán lett sikeres.


Übercool cylon pilóta a soha el nem készült sorozatból

A DeSanto-féle sorozatterv egyenes folytatása lett volna az eredeti sorozatnak. Huszonhárom évvel a finálé eseményei után vettük volna fel a fonalat (megjegyzendő, hogy a valóságban is épp ennyi idő telt volna el a vetítések között).

A kiesett két évtized legfontosabb eseményeiről gyorsan képbe kerültünk volna: a pilot nyitójelenetében történelemórán ülünk, ahol a tanárnő épp a letelepedés előtti korszakot meséli el. Megtudjuk, hogy az eredeti sorozatban még a Galacticával együtt cirkáló Pegasus elveszett egy összecsapásban, amelyben a gonosz idegen faj, a cylonok vereséget szenvedtek, és végleg eltűntek.

Adama parancsnok is a csata áldozatává vált, így a Galactica hídját Tigh ezredes vette át, hogy folytassák a Föld keresését. A flotta polgárai azonban hamar megunták az állandó, kilátástalan utazást, és föllázadtak a katonai vezetőség ellen, így döntöttek a letelepedés mellett egy nyersanyagokban gazdag aszteroidamezőn, amelyet Új-Capricának neveztek el. Ez az aszteroidamező szolgált a leendő sorozat helyszínéül.

A pilot eseményei szerint a több mint ötszáz éves Galacticát megérettnek nyilvánítják arra, hogy kivonják a forgalomból, és épp zajlanak a leszerelési ceremónia előkészületei. Nyilvánvalóvá válik az is, hogy a letelepedés után helyreállították a kolóniák politikai rendszerét is. A menekülés során itt nem nevezték ki Adar utódát, így a teljes hatalom Adama kezében volt, ám most, a folytatásban, megismertük volna az új elnökasszonyt, Marát, aki azért érkezik a Galacticára, hogy részt vegyen a búcsúünnepségen.

Eközben a cylonoknál is zajlanak az események. A teljesen robotikus faj társadalmában két évtizeddel korábban belső ellentétek alakultak ki, melynek végén arra jutottak, hogy a szabad akarat mérgezte meg a logikus gondolkodásukat. Baltar, aki eredetileg is a cylonokkal konspiráló ember volt, implantátumok segítségével asszimiláltatja magát a gépi társadalomba, ezzel bizonyítva, hogy milyen előnyei vannak az emberi létnek. Ténykedése nyomán azonban polgárháború tör ki a cylonok közt, melynek eredményeképp azt a döntést hozzák, hogy az emberiség kiirtása helyett az asszimilációjukat választják.

A megfelelő pillanatra várva leselkednek Új-Caprica fölött, és rögtön megindítják a támadásukat, amint a Battlestar Galactica áramköreit végleg lekapcsolják.

 

Ennyi maradt fenn az utókor számára abból a számtalan anyagból, amelyeket megsemmisítettek a projekt lefújása után. A hasonlóságok mindenesetre érdekesek mind a két irányban: tetten lehet érni némi lopást a Star Trektől, ugyanakkor egyértelmű, mi minden szivárgott át ebből a vázlatból az újragondolt Battlestar Galacticába, amelyet jelenleg is élvezünk.

Nem akarok konklúziókat levonni, mivel nyilvánvaló, hogy teljesen más sorozattal szembesültünk volna, ha DeSanto és Singer tervei megvalósulnak. Spekulálni lehet, hogy vajon a Foxnak jobban tetszett volna-e, mint a Firefly, amit elég hamar elkaszáltak, azt viszont mindenesetre elkönyvelhetjük, hogy egy X-Men- vagy Transformers-minőségű és -stílusú produkciót kaptunk volna, ugyanis ilyesmik fűződnek DeSanto nevéhez. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt az olvasóra bízom. Én személy szerint Ronald D. Moore miatt kezdtem nézni a Battlestar Galacticát, engem Bryan Singer feleannyira se tudott volna megmozgatni, bármennyire is szeretem a munkáit.