Na, ez az az epizód, amiről nem lehet érdemben kritikát írni, és nem is érdemes. A No Exitben nem történtek dolgok, csak egy kamion információt sóztak ránk, amit kielemezni nem, maximum fölfogni érdemes.
Legfőbb
kritikaként azt tudnám felhozni, hogy miért ezt a megoldást
választották? Miért kellett egy az egyben ránk ereszteni ennyi
magyarázatot, miért nem oldották meg finomabban, apránként? Nincs
kevésbé kielégítő annál, mint amikor egy rejtélyes történet megoldására
nem úgy jön rá az ember, hogy addig gyűjtögeti az infómorzsákat, amíg
össze nem áll a kép, hanem a legvégén leültetik egy székbe szemben
valakivel, aki mindent részletesen elmagyaráz, ez ezért volt, az meg
azért, és így tovább.
Értem én, hogy ezt akarták
elkerülni az írók is azzal, hogy Samnek adtak egy agyműtétet, de ettől
ez még a "nagy mitológia-show" marad, ahogy Ron Moore fogalmazott, nem
több. Nem mondom, tele volt bazmeg-momentumokkal, és fantasztikusak
voltak a Cavil- és Ellen-monológok, de pont kettejüktől tudjuk, hogy
mennyire fáj, amikor egy életnyi információt töltenek le az ember
agyába, úgyhogy megengedhetek egy kis panaszkodást én is, ha ugyanezt
csinálják velem háromezer évnyi történelemtudással.
Az egyetlen
dolog, ami ezzel kapcsolatban megnyugtató, az az, hogy Moore-ékat
ismerve azért választottak ilyen kiszállási stratégiát, mert nem
akarnak túl nagy hangsúlyt fektetni a mitológiára a fináléban. Azt
megtartják az individuális történetek lezárásának, és ez nagyon-nagyon
jó. Most gyorsan, mondjuk két részben túlesünk a cylon mitológián,
aztán ugyanennyit foglakozunk a maradékkal — istennel és a virtuális
játszópajtásaival, vagy mi –, és akkor pont eljutunk a fináléig. Ezt
tudom elképzelni, valami ilyesminek örülnék.
Starbuck
Hogy
picsogás helyett foglalkozzak is az epizóddal, kezdem Karával. Nagyon
nem bírtam a szövegeit a rész elején, amikor folyton visszaugatott
Cottle-nak ("Ki kell vennünk a golyót a fejéből" — "Akkor vegyék ki!",
"Át kell hívnom az agyas fickót" — "Akkor hívja át az agyas fickót!"),
sokkal butábbnak tüntette föl a nőt, mint amilyen, és olyan baltával
faragott volt az aggodalma Samért.
A közte és Baltar között
vonható párhuzam annál érdekesebb volt. Annak idején, mikor a tudós
először hallott a Final Five-ról, az első gondolata az volt, hogy ő is
közülük való, aztán Kara most hallott a hetedikről, és az első
gondolata volt, hogy ő lehet az.
Sam már nem tudta
elmondani nekik, hogy Daniel művész volt, valószínűleg nem véletlenül,
hiszen Kara talán rögtön a saját apjára asszociált volna. Passzolna a
mitológiába, hiszen zongorista és komponista volt, és Kara anyja tudni
vélte, hogy a lánya különleges (de javítsatok ki, ha rosszul emlékszem).
Ron
Moore-tól tudjuk, hogy nem akartak semmiféle újabb rejtélyt építeni a
tizenharmadik cylon köré, csak egy eszköz volt Cavil sötét oldalának
bemutatására, de érdekes, hogy a neve megegyezik a cylonok teremtőjének
keresztnevével. Lehetséges, hogy róla mintázták?
John Cavil
Az
öreg álszent atyának sikerült felülmúlnia az emlékezetes párbeszédét a
második évad végéről Tyrollal. Olyan monológot mondott, amelyet minden
sci-fi írónak tanítani kéne. Mióta a mesterséges élet, a robotok a
fiktív irodalom részévé váltak, él az a Carlo Collodi-féle képzet, hogy
ezek a gépek minden erejüket megfeszítve emberré akarnak válni, pedig
miért lenne így?
A Battlestar Galactica robotjai persze egy
egészen más irányvonalat képviselnek — és gyanítom, hogy ebben elég
egyediek –, hiszen eleve rendelkeznek érzelmekkel, mi több, vallásosak
már a gépi változataik is. Nem azért céljuk az emberré válás, hogy be
tudjanak illeszkedni, hanem mert ez Isten parancsa. Ebben speciális ez
a sorozat, és abban, hogy meg tudta mutatni az érem másik oldalát is,
az ateista, a saját valóját is megvető gépet.
Ironikus, és
a részéről inherens módon szomorú is, hogy épp az emberi érzelmei miatt
akar többé válni az embernél, épp a telhetetlensége az, ami miatt nem
elégszik meg azzal, hogy így is a létező legtökéletesebb létforma az
univerzumban. A kitekert gondolkodása ott bicsaklik meg, hogy azokkal a
Centurionokkal szimpatizál, akik akarták, hogy emberi formája legyen, míg a Final Five-ot, akik csak szívességet tettek, szívből gyűlöli.
Ellen Tigh
Először
is nagyon örülök, hogy újra köztünk van Ellen Tigh, kedveltem a
karakterét, bár nem volt a legkomplexebb a sorozat szereplői közül. Az
első jelenete Cavillel máris érdekesen indul: ő a földön ül, miközben
az öreg szadista bejön, maga után húzva egy széket, és leül. A párhuzam
egyértelmű eközött és Saul Tigh új-capricai fogsága között, és ez még
csak nem is az egyetlen visszautalás azokra az időkre. Amikor Boomer
megjelenik, Ellen kérdése az, hogy az "örvényt" megtanította-e már
neki, azt a szexuális technikát, amelyet ő mutatott Cavilnek még az
Új-Capricán. Mondanom sem kell, mindet Ron Moore írta.
Érdekes retcon a
beszélgetésük a szerelemről, mint emberi érzésről, és Boomer kérdése,
hogy mégis kit kéne szeretnie — a negyedik évad egyik kivágott
jelenetéből ugyanis tudjuk, hogy Sixéknek bevallotta, szereti Cavilt,
tehát volt hatása Ellen szavainak. Kérdés, hogy az ez utáni gyors vágás
Tyrolra mit akar jelenteni, egy egykori érzelmet, vagy a jövővel
kapcsolatos sugallatot?
A cylonok
A megválaszolt kérdéseket jobb nem is firtatni, hiszen önmagukért
beszélnek, de azért néhány problémát még felvet ez a rész. Először is
Ellen azt állította, hogy a cylon Centurionok voltak, akik az egész
egyistenhit dolgot kitalálták, és ettől voltak mások, mint a korábbi
ciklusok cylonjai. Most vagy félreértettem valamit, vagy ez az első
elbaszás: a Kobolról is pont az egyistenhitű cylonok mentek el,
amennyire mi tudtuk eddig.
Azt a retcont sem értem egyelőre, hogy miért kellett "elvenni" az
utolsó öttől az algabolygón épített templomot. Ha jól értem, az eredeti
terv az volt, amikor az Eye of Jupitert írták, hogy a Final Five
valamilyen kapcsolatban volt a Kobolról kivonuló 13. törzzsel, és ezt
változtatták meg most. Így lett az építményből Temple of Hope, és a
változtatást rákenték arra a felsőbb hatalomra, amit még valamikor a
jövőben kéne megismernünk. Valahol végül is érthető, hiszen minimum egy
isten kellett ahhoz, hogy az algabolygón történteket összehangolja, de
egyelőre ez a rész nekem homályos.
Oké, ennyit erről a részről, majd még jövök egy elmélkedéses
poszttal a témában, de képtelen vagyok több koheners gondolatot leírni
az epizódra szorítkozva. Talán még a következő pontozottlista belefér:
- Nem bírok betelni Tyrol röhögésével, amikor megtudja, hogy
Toryval élt együtt. Mint amikor a nyolcadikos iskolásfiú megtudja, hogy
a karaácsonyi körbeajándékozáson az osztály legszebb lányától kap majd
ajándékot. - Talán egy nap se telt el a lázadás leverése óta, de Lee máris
észnél van, és asszertív politikusként viselkedik. Roslin volt ilyen a
minisorozatban, amikor megkapta és megtartotta a hatalmat (akkor még
holmi próféciák nélkül), úgy tűnik, tényleg változásra van szükség, ha
már ő is feladja. Laurát most úgy köti le a gyász, mint az emberiség
kiirtásakor rajta kívül mindenkit. - Tigh: "Ha elég messzire mutogatunk vissza, akkor még a végén valami egysejtűt kezdünk vádolni, amiért kettéosztódott."
- Dean Stockwell mellett muszáj kiemelnem Michael Trucco remek
alakítását is, régen nemigen néztem volna ki belőle, de tud játszani a
fickó. - Sam Anders mondata: "Stay with the fleet!" Mit jelentsen ez, mit tud Sam?