Bár más okból, mint ő javasolta, de Deus Extől kell idéznem: akkor most buta arcot vágunk. Itt ülök, és nem tudom elkezdeni az epizódmustrámat. Nem tudok úgy írni, mint Human Insect, szeretném tartalommal megtölteni a kritikámat, de már előre tudtam, hogy a Revelationsről nehéz lesz beszélni, ráadásul amit el lehetett mondani róla, az már elhangzott.
Ebből kifolyólag kerülöm az elmélkedést meg a látottak értelmezését, és próbálok elmerülni Bradley Thompson, David Weddle és Michael Rymer teljesítményében. Maradandót és mértékadót tettek le az asztalra, bár a The Hubhoz hasonlóan ez az epizód is elsietett volt, sőt, bizonyos szempontból el is vérzett a vágáson. Ám amíg Espenson munkáját csiszolatlannak éreztem, ennek a forgatókönyvnek minden mondata gyöngyszem volt.
Ronald D. Moore-ral az a baj, hogy a Star Trekben tanulta meg a cselekmény felépítését, az pedig egy epizodikus show volt, amelyben a fő cselekményszállal kizárólag az évad elején, közepén és végén foglalkozunk (lásd még: X-akták), a maradékban pedig az önálló sztorik dominálnak. Épp ezért a BSG is afelé tendál, hogy egy-egy (fél)évados fináléba sűrítse a lényeges mozzanatok túlnyomó részét, pedig egyenletesebben elosztva is működne a dolog.
Ha például a The Road Less Travelled egészét fogták volna, és megvágva, B-szálként beleépítik az azt megelőző meg az azutáni egy-egy részbe, akkor plusz háromnegyed órában tudták volna kifejteni a cselekményt a Guess What's Coming to Dinnertől kezdve, és mindenki boldog lett volna. Ritkán kérdőjelezem meg a producerek döntéseit és okoskodok ilyenekben, hiszen ők a profik, de ezúttal tényleg nem ártott volna, ha kicsit másként járnak el.
Ennek ellenére a Revelations egyáltalán nem vált számomra hiteltelenné vagy értelmetlenné, egyszerűen csak olyan volt az egész, ahogy valaki mondta, mintha egy negyvenhárom perces "előző részek tartalmából"-összefoglalót láthattunk volna, ahol tényleg csak a megértéshez szükséges részleteket tálalják.
Tudom, tudom, rengeteg néző vágyálma, hogy végre "történjenek a dolgok" a BSG-ben, de Ron Moore az az ember, aki képes kivágni egy cselekmény szempontjából lényeges momentumot csak azért, hogy Tighnak jusson idő egy újabb korty piára vagy Adama még egy szigorú pillantást vethessen valakire.
Most semmi ilyesmire nem volt példa, annyira gyorsan követték egymást a történések, hogy néha már a jelenetek időzítése is zavaró ellentmondásba került. A karakterfejlődések, a hangulatváltozások sűrűsége két epizódnyi időre elosztva már sokkal emészthetőbb lett volna.
Egy nyálas jelenet
Félretéve azt, hogy a vágók mennyit izzadhattak efölött az anyag fölött, David Weddle és Bradley Thompson tökéletes párbeszédei úgy tudtak csak hitelesek maradni, hogy mindenki, de tényleg minden egyes színész a maximumot nyújtotta. Edward James Olmos egyik legjobb alakítása volt a sorozat történetében, ahogy összeroppant, és Lee karjaiban láthattuk. Hahó, emmys fiúk, ezért Russel Crowe egyszer Oscar-díjat kapott!
Michael Hogannel imádnak folyamatosan kicseszni az írók: azzal, hogy egy szemét elvették, a fél mimikájától megfosztották tavaly, erre most fél epizódon keresztül mozdulatlanul, vigyázba állva kellett érzések hullámait interpretálnia, és mondanom sem kell, ezt is sikerrel abszolválta a színész.
Az epizód legelején nem értettem még, mi szükség van arra, hogy Starbuck Leoben szavait idézze, aztán amikor Adama összeomlott, szimbolikusan meghalt, a gyermeke elérhette végre a teljes potenciálját, és megértettem, mit akartak kihangsúlyozni az írók: Lee csak most teljesítette be igazán azt, amit a The Son Also Rises már sugallt. Ugyan a fiú régen elkezdte a fölemelkedését, de csak most tudott kilépni apja árnyékából, amikor átvette a teljes irányítást. Jamie Bamber életének talán legjobb alakításával fűszerezve egy nagyon régóta várt karakterfejlődés eredményét láthattuk, remekül kidolgozva.
Bár kevés képernyőidő jutott Aaron Douglasnek, de abban ő is remekelt: egyszerűen imádtam a reakcióját, amikor letartóztatták. Meg merem kockáztatni, hogy ez sem egészen így lett megírva, csak az ő és Michael Rymer döntésének eredménye volt. Szavak nélkül ennyit elmondani, arra sarkallni a nézőt, hogy újra gondolja végig, min ment keresztül ez az ember eddig, az profizmus. Már azt vártam, hogy az "It's true, Kara" helyett Anders is csak megrántja a vállát, és elnyom egy "I'm sorry"-t.
Ilyen intenzív alakítások után alig akartam hinni, hogy még a harmincadik percnél sem járunk, és csak ezután jött Bear McCreary fantasztikus zenéje (amelyről egy félelmetesen jó beszámolót olvashatunk a szerző blogjában), végül pedig a szótlan, minimalista záró képsor, amely egyszerre oldotta fel az előző negyven perc feszültségét és múlta fölül minden várakozásunkat.
Csak a tökéletes jelzővel tudom illetni a befejezést. Michael Rymer profi időzítéssel és beállítással mutatta be a karakterek apró rezdüléseit: D'Anna mindenkinél nagyobbat csalódott, Tyrol cinikusan csóválja a fejét, miközben Anders elhúzódik Torytól, Caprica Six pedig Baltar helyett végül Tigh felé indul, miközben a romok között talán épp Aurora templomának kupolája bukkan fel egy Manhattanre kísértetiesen emlékeztető táj kellős közepén. Pazar.
A Geiger-számláló kattogásánál káromkodtam egy óriásit, mert egyáltalán nem számítottam erre, és lehet, hogy csak egy szimpla írói fogás volt, hiszen a nukleáris tél már láthatóan rég elmúlt (vö. besárgult Caprica), de a hatást elérték. Megint csak azt tudom mondani, hogy az egész a lehető legnagyobb tökéletességgel lett tálalva.
A kifogásaim ellenére csak szuperlatívuszokkal tudom illetni az epizódot, és egyesével végig kéne néznem a korábbi kedvenceimet, hogy el tudjam dönteni, láttam-e már ennél jobbat a sorozatban. Minden tekintetben a maximumot kaptuk ezúttal, Rymer önmagát is felülmúlta a gyönyörűen beállított és fényképezett jelenetekkel, a színészek egytől egyig brillíroztak, az írás pedig a Battlestar Galactica netovábbja. Nehéz feladattal kellett megbirkóznia Weddle-nek és Thompsonnak, de náluk jobban talán senki sem csinálhatta volna. Azoknak, akik ezzel egyetértenek, örömhírrel szolgálhatok, mert a következő epizódot is ők jegyzik, igaz, azt már csak jövőre láthatjuk.