Bár más okból, mint ő javasolta, de Deus Extől kell
idéznem: akkor most buta arcot vágunk. Itt ülök, és nem tudom elkezdeni
az epizódmustrámat. Nem tudok úgy írni, mint Human Insect, szeretném
tartalommal megtölteni a kritikámat, de már előre tudtam, hogy a Revelationsről nehéz lesz beszélni, ráadásul amit el lehetett mondani róla, az már elhangzott.
Ebből
kifolyólag kerülöm az elmélkedést meg a látottak értelmezését, és
próbálok elmerülni Bradley Thompson, David Weddle és Michael Rymer
teljesítményében. Maradandót és mértékadót tettek le az asztalra, bár a
The Hubhoz hasonlóan ez az epizód is elsietett volt,
sőt, bizonyos szempontból el is vérzett a vágáson. Ám amíg Espenson
munkáját csiszolatlannak éreztem, ennek a forgatókönyvnek minden
mondata gyöngyszem volt.
Ronald
D. Moore-ral az a baj, hogy a Star Trekben tanulta meg a cselekmény
felépítését, az pedig egy epizodikus show volt, amelyben a fő
cselekményszállal kizárólag az évad elején, közepén és végén
foglalkozunk (lásd még: X-akták), a maradékban pedig az önálló sztorik
dominálnak. Épp ezért a BSG is afelé tendál, hogy egy-egy (fél)évados
fináléba sűrítse a lényeges mozzanatok túlnyomó részét, pedig
egyenletesebben elosztva is működne a dolog.
Ha például a The Road Less Travelled
egészét fogták volna, és megvágva, B-szálként beleépítik az azt
megelőző meg az azutáni egy-egy részbe, akkor plusz háromnegyed órában
tudták volna kifejteni a cselekményt a Guess What's Coming to Dinnertől
kezdve, és mindenki boldog lett volna. Ritkán kérdőjelezem meg a
producerek döntéseit és okoskodok ilyenekben, hiszen ők a profik, de
ezúttal tényleg nem ártott volna, ha kicsit másként járnak el.
Ennek ellenére a Revelations egyáltalán
nem vált számomra hiteltelenné vagy értelmetlenné, egyszerűen csak
olyan volt az egész, ahogy valaki mondta, mintha egy negyvenhárom
perces "előző részek tartalmából"-összefoglalót láthattunk volna, ahol
tényleg csak a megértéshez szükséges részleteket tálalják.
Tudom, tudom, rengeteg néző
vágyálma, hogy végre "történjenek a dolgok" a BSG-ben, de Ron Moore az
az ember, aki képes kivágni egy cselekmény szempontjából lényeges
momentumot csak azért, hogy Tighnak jusson idő egy újabb korty piára
vagy Adama még egy szigorú pillantást vethessen valakire.
Most
semmi ilyesmire nem volt példa, annyira gyorsan követték egymást a
történések, hogy néha már a jelenetek időzítése is zavaró
ellentmondásba került. A karakterfejlődések, a hangulatváltozások
sűrűsége két epizódnyi időre elosztva már sokkal emészthetőbb lett
volna.
Egy nyálas jelenet
Félretéve azt, hogy a
vágók mennyit izzadhattak efölött az anyag fölött, David Weddle és
Bradley Thompson tökéletes párbeszédei úgy tudtak csak hitelesek
maradni, hogy mindenki, de tényleg minden egyes színész a maximumot
nyújtotta. Edward James Olmos egyik legjobb alakítása volt a sorozat
történetében, ahogy összeroppant, és Lee karjaiban láthattuk. Hahó,
emmys fiúk, ezért Russel Crowe egyszer Oscar-díjat kapott!
Michael
Hogannel imádnak folyamatosan kicseszni az írók: azzal, hogy egy szemét
elvették, a fél mimikájától megfosztották tavaly, erre most fél
epizódon keresztül mozdulatlanul, vigyázba állva kellett érzések
hullámait interpretálnia, és mondanom sem kell, ezt is sikerrel
abszolválta a színész.
Az
epizód legelején nem értettem még, mi szükség van arra, hogy Starbuck
Leoben szavait idézze, aztán amikor Adama összeomlott, szimbolikusan
meghalt, a gyermeke elérhette végre a teljes potenciálját, és
megértettem, mit akartak kihangsúlyozni az írók: Lee csak most
teljesítette be igazán azt, amit a The Son Also Rises
már sugallt. Ugyan a fiú régen elkezdte a fölemelkedését, de csak most
tudott kilépni apja árnyékából, amikor átvette a teljes irányítást.
Jamie Bamber életének talán legjobb alakításával fűszerezve egy nagyon
régóta várt karakterfejlődés eredményét láthattuk, remekül kidolgozva.
Bár
kevés képernyőidő jutott Aaron Douglasnek, de abban ő is remekelt:
egyszerűen imádtam a reakcióját, amikor letartóztatták. Meg merem
kockáztatni, hogy ez sem egészen így lett megírva, csak az ő és Michael
Rymer döntésének eredménye volt. Szavak nélkül ennyit elmondani, arra
sarkallni a nézőt, hogy újra gondolja végig, min ment keresztül ez az
ember eddig, az profizmus. Már azt vártam, hogy az "It's true, Kara"
helyett Anders is csak megrántja a vállát, és elnyom egy "I'm sorry"-t.
Ilyen
intenzív alakítások után alig akartam hinni, hogy még a harmincadik
percnél sem járunk, és csak ezután jött Bear McCreary fantasztikus
zenéje (amelyről egy félelmetesen jó beszámolót olvashatunk a szerző blogjában),
végül pedig a szótlan, minimalista záró képsor, amely egyszerre oldotta
fel az előző negyven perc feszültségét és múlta fölül minden
várakozásunkat.
Csak a tökéletes jelzővel tudom
illetni a befejezést. Michael Rymer profi időzítéssel és beállítással
mutatta be a karakterek apró rezdüléseit: D'Anna mindenkinél nagyobbat
csalódott, Tyrol cinikusan csóválja a fejét, miközben Anders elhúzódik
Torytól, Caprica Six pedig Baltar helyett végül Tigh felé indul,
miközben a romok között talán épp Aurora templomának kupolája bukkan
fel egy Manhattanre kísértetiesen emlékeztető táj kellős közepén.
Pazar.
A Geiger-számláló
kattogásánál káromkodtam egy óriásit, mert egyáltalán nem számítottam
erre, és lehet, hogy csak egy szimpla írói fogás volt, hiszen a
nukleáris tél már láthatóan rég elmúlt (vö. besárgult Caprica), de a
hatást elérték. Megint csak azt tudom mondani, hogy az egész a lehető
legnagyobb tökéletességgel lett tálalva.
A
kifogásaim ellenére csak szuperlatívuszokkal tudom illetni az epizódot,
és egyesével végig kéne néznem a korábbi kedvenceimet, hogy el tudjam
dönteni, láttam-e már ennél jobbat a sorozatban. Minden tekintetben a
maximumot kaptuk ezúttal, Rymer önmagát is felülmúlta a gyönyörűen
beállított és fényképezett jelenetekkel, a színészek egytől egyig
brillíroztak, az írás pedig a Battlestar Galactica netovábbja. Nehéz
feladattal kellett megbirkóznia Weddle-nek és Thompsonnak, de náluk
jobban talán senki sem csinálhatta volna. Azoknak, akik ezzel
egyetértenek, örömhírrel szolgálhatok, mert a következő epizódot is ők
jegyzik, igaz, azt már csak jövőre láthatjuk.