Noha a The Road Less Travelled felháborítóan csekély mértékben vitte előrébb a cselekményszálakat, és a főszereplők többségével egyáltalán nem is találkoztunk, a színészek teljesítménye mégis értékes negyvenhárom perccé varázsolta ezt az epizódot. A Flesh and Bone óta tudjuk, hogy Callum Keith Rennie alakítása Leoben szerepében elegendő tud lenni egy jó részhez, James Callis pedig folyamatosan brilliánsan játssza a megváltozott Baltart. Mellettük Galen Tyrolt ezúttal Robert de Niro alakítja, Starbuck képében pedig egy Katee Sackhoffnak átoperált Jack Nicholsont láthatunk.
Dr. House
A történet nagy vonalakban a tükörképe az elmúlt heti Escape Velocitynek, hiszen azokra a karakterekre koncentrálunk most, akikre a múlt héten nem jutott idő. A lassú tempó és a sokat sejtető "szökési sebesség" cím után jogosan remélhettük, hogy valami be fog most indulni, méghozzá igen nagy lendülettel, de nem így történt. Egy tipikus Battlestar Galactica-duplaepizód első felét láthattuk, amelyben megalapoznak a konfliktusnak, majd a második felvonásban lejátszanak mindent.
Mi több, Mark Verheiden elárulta, hogy a forgatókönyvét kissé szétcincálták, ugyanis egy fontos fordulatot kivágtak a The Road Less Travelledből, csak hogy az utána következő Faithben kerítsenek rá sort. Nem először csinálják meg ezt a húzást a BSG-nél, megtörtént ez a vontatott Eye of Jupiter és a túlzsúfolt Rapture esetében is. Szerintem nemcsak mocskosul geci dolog, hogy kicsesznek az írókkal és a nézőkkel is, de meg is tudja ölni a sztorit, eltolva a precízen kitalált egyensúlyokat. Mindezt miért? Egy közepesen szar cliffhangerért, mint amilyen a harmadik évad felét lezáró jelenet volt az algabolygóra célzott atomtöltetekkel, vagy amilyen Starbuck leváltása volt a mostani epizódban.
Elég a panaszkodásból, egyelőre bízzunk abban, hogy az e heti Faithért megérte ez a kicsi unatkozás, nézzük a pozitívumokat. A Battlestar Galacticánál nagyon szeretik a jellemfejlődést a szőrzet megváltoztatásával implikálni, ami néha elég céltalannak tűnik, de Tyrol esetében van ennek némi elidegenítő hatása. A kopaszsághoz általában valamilyen mértékű embertelenséget társítunk, ami tökéletes eszköz arra, hogy a megözvegyült, megalázott és magára hagyott exfőnök gépiesedését, eltávolodását érzékeltessék. Most úgy néz ki, mint Acéllövedék megőrült újonca, Pyle közlegény, és föl is fedezhetünk némi hasonlóságot a kettejük félresiklott pályafutásában, én azonban mégis A taxisofőrhöz nyúlnék, és Robert de Niro karakteréhez mérném inkább Tyrolt.
Ebben a történetben Baltar tölti be az elnökjelölt Palantine szerepét, akinek a beszédeit utálkozva hallgatja a főhős, és dühíti, hogy az általa szeretett nő (itt Cally, A taxisofőrben Betsy) őt pártfogolja, és odáig fajulnak a dolgok, hogy az egyik nyilvános szereplése után majdnem megöli őt. A különbség annyi, hogy itt Tyrol gyűlölete nem egyértelmű, sokkal zavarosabbak az érzései Baltar iránt, és végül meg is békél vele.
A doktortól óriási húzásnak tartom, hogy személyesen meglátogatta a főnököt, különösen, hogy az epizód elején fölismerte, milyen könnyen tudnak kötődni hozzá azok, akik elvesztettek valakit, és észrevette, hogy Tyroltól gyakorlatilag mindenki más elfordult, viszont számára fontos szövetséges lehet. Aaron Douglas tényleg mindent beleadott ebben az epizódban, elérte azt, hogy a szeme többet eláruljon, mint a szavai – éppenséggel Baltar látogatásakor meg sem szólal -, és tökéletesen el tudja velünk hitetni azt a mentális instabilitást, amit jelenleg átél a karaktere.
Hasonló helyzetben van Starbuck is a Demetriuson, aki, bevallom, nem tartozik a kedvenc karaktereim közé, de valahogy mindig érdekessé bírják őt tenni az írók. Katee Sackhoff over the top-játéka is hozzásegített ahhoz, hogy ne szeressem a pilótanőt, de ezúttal kifejezetten finoman és aprólékosan érzékelteti a megszállottságot és a paranoiát, ami a visszatérése óta egyre inkább elhatalmasodik rajta. Nem éreztem azt, hogy ösztönösen el akarja uralni a jeleneteit, vagy egyáltalán kilóg belőlük a viselkedésével, amit nem mindig tudok elmondani Sackhoffról.
Ő és Callum Keith Rennie alkotják a sorozat egyik legjobb párosát, talán csak Edward James Olmos és Mary McDonnell között jobb a chemistry. Mellettük Sam bátortalan másodhegedűsnek tűnik, annak ellenére, hogy most neki is van néhány jobb pillanata. Leoben egyébként is az egyik legkülönösebb figurája a sorozatnak, a hírhedt kétértelműsége és mellébeszélése már a 2003-as pilot óta ismert, és még a nézők sem lehetnek benne biztosak, hogy mikor beszél igazat, és mikor lódít.
Én annak idején egy szavát sem hittem el a Flesh and Bone-ban, csak akkor változtattam meg a véleményem, amikor pár hete újranéztem a hogyvolt miatt. Most már ugyanis sejthetjük, hogy valamilyen módon tényleg képes a jövőbe látni, mivel a jóslatai megegyeztek azzal, amit Starbuck az orákulumtól tudott meg a Maelstromban, most pedig be is teljesültek, mert a cylon tényleg Karáért jött, hogy segítsen beteljesíteni a sorsát (nem mellesleg pedig tud Starbuck spirituális élményeiről a halála előtt, bár a képzeletbeli Leoben azt mondta, nincs köze a hús-vér változatához).
Ennek ellenére nem veszek készpénznek mindent, amit mond, hiszen sosem képes egyenesen beszélni. Most sem világos, hogy tudja-e Sam Andersről az igazságot, vagy csak össze akarja őt is zavarni, hogy maga mellé állítsa, mint annak idején Karát. Tényleg kitűnően bánik a szavakkal, és ezt sosem felejtik el az írók, remekül kihasználják a karakter adottságát némi porhintésre.
A Demetriuson kitört zendüléssel kapcsolatban egyébként sok néző elégedetlenségét fejezte ki, mert Helóból nem néznék ki, hogy így a régi bajtársa ellen forduljon. Ne felejtsük el, hogy csak nagyon sokára szakadt el nála a cérna, és hogy a felesége, aki valószínűleg sokkal fontosabb neki, mint Starbuck, nem mellesleg pedig cylon, szintén az ellen volt, hogy randevúzzanak a báziscsillaggal. Verheiden szólt, hogy leforgattak pár jelenetet, amelyekben Sharon és a férje négyszemközt is megbeszélik a dolgokat, de ki kellett őket vágni időhiány miatt, pedig nagyon is érezni a hiányukat, sajnos.
Száll a kakukk fészkére
Furcsa, hogy még ki is kellett dobniuk pár kulcsmomentumot, amikor az egész Demetrius-sztori elfért volna egy mellékszálban, akár úgy is, hogy egy-két résszel korábban és határozottabban kezdik el építgetni a konfliktust. Így egy kicsit ki lett nyújtva az egész, pedig juthatott volna idő a függőben hagyott Six-Tigh-szálra, vagy csak szimplán arányosabban eloszthatták volna az elmúlt két epizód cselekményeit. Így kaptunk egy elég középszerű háromnegyed órát, bár hangsúlyozom, a duplaepizódok első felei mindig ilyenek ebben a sorozatban. Sajnálom, hogy az évek alatt Ron Moore-ék nem tanultak ebből a hibájukból, de meg tudom bocsátani, ha a következő rész lesz olyan jó, mint amilyennek ezt vártam.