Rendezte: Edward James Olmos
Írta: Jane Espenson
Időpont: 2008. április 25.
Történet: Gaius Baltar vallási coming-outja nyugtalanságot és erőszakot szül a flottában, ahogy elkezdi nyíltan is terjeszteni az egy istenben való hitet. A négy újdonsült cylon a Galactica fedélzetén eközben összezördül azon, hogy meddig mehetnek el a közös titkuk megtartása érdekében.
Vélemény: Direkt nem tettem megjegyzést az előző epizódmustrámban James Callis hiányára, hát tessék, most be is pótolják az elmaradást. A Baltar-központú epizódok mindig is a legjobbak közé tartoztak, nyilvánvalóan az írók is különösen szeretnek vele foglalkozni. Ráadásul a jelek szerint a negyedik évad cselekményszálai közül az egyik máris kulminálódik, nem véletlen, hogy mostanra tartogatták az összes puskaport a doki történetéből.
Nem mellesleg az írók tutibiztosan kijátsszák a vallásszabadság-kártyát, ezzel felölelve egy újabb érdekes társadalmi problémát, ami mindig is erőssége volt a sorozatnak. Ráadásul megfűszerezhetjük ezt most az elvakult és zsarnoki Roslinnal, hadd ne kelljen mondanom, micsoda elegy lehet ebből. És akkor még mindig nem tudjuk, mire kell majd vonatkoztatni az epizód címét, a "szökési sebesség"-et.
Jane Espenson írónő profi a szakmában, és nagyon sokak kedvence, főleg a Joss Whedonnal elöltött buffys időkből, amelyek alatt egy Hugo-díjat is bezsebelt. A BSG-be idén csatlakozott teljes jogú co-executive producerként, előzőleg szabadúszóként a The Passage-et és a Dirty Handset alkotta meg. Előbbit valószínűleg sose fogom újra megnézni, utóbbiból viszont a sorozat egyik legfaszább filler-epizódját hozta ki, miután Anne Cofell feladta a forgatókönyvvel való küzdelmet.
És a végére hagytam a legjobbat: a rendező ezúttal a többszörös díjnyertes Edward James Olmos, azaz maga Adama admirális. Azok a direktorok, akik egyébként is betöltenek valamilyen szerepet egy-egy sorozatban, gyakran merészebben nyúlnak az epizódjukhoz, hiszen nincs nagyon vesztenivalójuk (emlékezzetek mondjuk Avery Brooks Star Trek-munkáira). EJO például az első évadban, mikor megcsinálta a Tigh Me Up, Tigh Me Downt, nagyjából leszarta a kézikamerát meg a nyerseséget, és bámulatos kameraúsztatásokkal, gyönyörű, lágy színekkel dolgozott. Ugyanez igaz volt a Taking a Break from All Your Worriesre a harmadik évadból, ahol ráadásul a legtöbbet hozta ki James Callisből és Mary McDonnellből is (megjegyzem, a színészek mind azt nyilatkozták róla, hogy milyen más és milyen jó vele dolgozni). Nem mellesleg szerintem az ő ábrázolásában valahogy mindenki szebbnek tűnik, mint egyébként. Most is figyeljétek majd a fénybeállításokat és a close-upokat, meg úgy általában véve a hangulatot, ami eluralja EJO munkáit.