Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz
(hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét
kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt
néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány
kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal
kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok
a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz (hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

Mark Verheiden gondolatai a legutóbbi epizódról

A Ron Moore-féle podcastok ideiglenes hiányában be kell érnünk azzal a pár infómorzsával, amelyeket Mark Verheiden szór szét az olvasók közt hetente az interjúiban. Mivel az itteni kommentelőkben is fölmerült egy s más a The Ties That Binddal kapcsolatban, ezért külön posztot szentelek a ComicMix kérdezz-felelekjének.

Valaki megkérdezte, mennyire kell szó szerint venni Kara Samhez címzett szavait, hogy ő már nem ugyanaz a lány, akit elvett. Verheiden elég kitérő választ adott, mert szerinte magáért beszél a sor, azaz valóban sok minden történt Karával, mióta Új-Capricán összeházasodtak, de felőle bármilyen következtetést levonhatunk a kijelentésből.

Egy érdekes megfigyelést tett az egyik kérdező, hogy mennyire hasonlít Kara mostani szexjelenete Sammel a Maelstrombeli másikra Leobennel. Verheiden megkérdezte erről Michael Taylort, az epizód íróját, de nem volt szándékos a párhuzam. Egyébiránt emlékszik mindenre, ami abban a részben történt, a "megvilágosulására" is, még ha nem is tűnik úgy.

Sok elmélet fölmerült, hogy miért is ölte meg Tory Callyt, de leginkább csak azért, mert félt, hogy lebuktatja őket. Ennek ellenére benne lehet a pakliban a féltékenység és a kis Nicky megóvása is, hiszen új eléggé oldalát ismertük meg Torynak.

Hogy miért ment Gaeta Starbuckékkal, arra nem tudott határozott választ adni. Nyilvánvalóan elsősorban az asztrometriai ismeretei miatt lesz fontos a szerepe, de nem beszélték meg, hogy önként jelentkezett-e, vagy vagy utasították.

További érdekességekért Kara és Sam kapcsoltáról és egyéb apróságokról kattintsatok a fenti linkre, a lényeget én megpróbáltam kiemelni.

Mark Verheiden gondolatai a legutóbbi epizódról

A Ron Moore-féle podcastok ideiglenes hiányában be kell érnünk azzal a pár infómorzsával, amelyeket Mark Verheiden szór szét az olvasók közt hetente az interjúiban. Mivel az itteni kommentelőkben is fölmerült egy s más a The Ties That Binddal kapcsolatban, ezért külön posztot szentelek a ComicMix kérdezz-felelekjének.

Valaki megkérdezte, mennyire kell szó szerint venni Kara Samhez címzett szavait, hogy ő már nem ugyanaz a lány, akit elvett. Verheiden elég kitérő választ adott, mert szerinte magáért beszél a sor, azaz valóban sok minden történt Karával, mióta Új-Capricán összeházasodtak, de felőle bármilyen következtetést levonhatunk a kijelentésből.

Egy érdekes megfigyelést tett az egyik kérdező, hogy mennyire hasonlít Kara mostani szexjelenete Sammel a Maelstrombeli másikra Leobennel. Verheiden megkérdezte erről Michael Taylort, az epizód íróját, de nem volt szándékos a párhuzam. Egyébiránt emlékszik mindenre, ami abban a részben történt, a "megvilágosulására" is, még ha nem is tűnik úgy.

Sok elmélet fölmerült, hogy miért is ölte meg Tory Callyt, de leginkább csak azért, mert félt, hogy lebuktatja őket. Ennek ellenére benne lehet a pakliban a féltékenység és a kis Nicky megóvása is, hiszen új eléggé oldalát ismertük meg Torynak.

Hogy miért ment Gaeta Starbuckékkal, arra nem tudott határozott választ adni. Nyilvánvalóan elsősorban az asztrometriai ismeretei miatt lesz fontos a szerepe, de nem beszélték meg, hogy önként jelentkezett-e, vagy vagy utasították.

További érdekességekért Kara és Sam kapcsoltáról és egyéb apróságokról kattintsatok a fenti linkre, a lényeget én megpróbáltam kiemelni.

Bréking: a cylonok már látják az Oriont

A Galactica Station vette észre, hogy a legutóbbi epizódban elég sűrűn mutogatott cylon flotta hátterében látható az Orion csillagkép. Azon kívül semmi más, az igaz. Szerintem simán lehet, hogy csak a CGI-csapat viccelte meg a nézőket, akár a producerek tudtán kívül is, de valószínűleg ez így is, úgy is egy jelzés, hogy már közel járunk a Földhöz. A képre kattintva bejön a nagyméretű screencap.

Bréking: a cylonok már látják az Oriont

A Galactica Station vette észre, hogy a legutóbbi epizódban elég sűrűn mutogatott cylon flotta hátterében látható az Orion csillagkép. Azon kívül semmi más, az igaz. Szerintem simán lehet, hogy csak a CGI-csapat viccelte meg a nézőket, akár a producerek tudtán kívül is, de valószínűleg ez így is, úgy is egy jelzés, hogy már közel járunk a Földhöz. A képre kattintva bejön a nagyméretű screencap.

A kommunikáció kudarca

Néztem már nem egy olyan sorozatot, amelyben a szimpatikusnak megírt
karaktereket annyira nem bírtam megkedvelni, hogy mindig ujjongtam, ha
valami rossz történt velük, és csalódott voltam, hogyha valami jó. Nem
tagadom, vannak ilyen szereplők a BSG-ben is, akiknek egyszerűen nem
tudok örülni, nem tudok szurkolni. A különbség csak az, hogy a
Battlestar Galactica írói képesek megrázóvá tenni annak a halálát is,
akit utálok.

Ehhez a hatáshoz persze kellett a noir-mester Michael Taylor, aki
képes volt teremteni magának egy jelenetet a The Ties That Bindban, amelyben kiélhette a benne
rejlő hardboiled krimiírót. És kellett hozzá Michael Nankin
is, akinek néhány vizuális megoldását ugyan nem értettem, de hogy a
depresszív hangulatot tökéletesen sikerült közvetítenie, az biztos.

Kezdem megint a cylon-szállal, hiszen az epizód is rögtön a
basestaron történtekkel sokkol le minket: először egy csupasz Cavil
látványával kell megbirkóznunk, majd egy percen belül ugyanez az
ember csókolózik Boomerrel. Egyébiránt tényleg azt hittem, hogy a
legutóbbi epizódban végleg leszámoltunk a cylon faszitrióval, úgyhogy a
meglepettségem nagyon hamar örömbe váltott át Cavil visszatérésekor. A
machinációi, amelyeknek az eredeti hajával hihetetlenül szexi Number
Six simán bedőlt, szerintem elég átlátszóak voltak, de azért arra nem
számítottam, amit a rész végén művelt a nyolcasokkal és a hatosokkal.
Most már nem merem elkiabálni, de mi van, ha az utolsó élő hatos és
nyolcas a Battlestar Galactica fedélzetén van?

Térjünk is át a Galacticán történtekre. Örülök, hogy megint került
némi hangsúly a politikai szálra, és remélem, nem csak egy epizód
erejéig, mint az első évadban. A politikának mindig is ugyanolyan
fundamentális szerepe volt a flotta túlélésében, mint a katonaságnak.
Legfeljebb azért jutott kevesebb idő rá a képernyőn, mert kevésbé volt
érdekes a nézők számára. Most azonban, egy füst alatt azzal, hogy Lee
karakterét négy év után végre érdekessé próbálják tenni, izgalmas lehet
a Tizenkettek Kvóruma is.

Nem sikkadtunk el az olyan apróságok felett sem, hogy Roslin hogy
boldogul Lee közelségével, külön örültem, amikor a sajtótájékoztatón
Barack Obama nyíltan is rákérdezett a dologra. Az is ugyanennyire tetszett, hogy nem sikerült palira venni a flottát a Demetrius
eltűnésével. Adama tartozott azzal Roslinnak, hogy elmondja neki,
valójában mit tervezett a hajóval, főleg azok után, hogy az elnöknő
tartotta neki a hátát az újságírók előtt. A kapcsolatuk sohasem volt
még ennyire érdekes, az egyik jelenetben a törődés és a szeretet
érezhető köztük, a másikban a feszültség és az ellenségeskedés.
Figyeltétek Roslin arcát, miközben Adama a krimit olvasta föl neki?
Hihetetlen ez a színésznő.

Tom Zarek feltűnésénél nem is lehet nagyobb pozitívuma egy
epizódnak. A szürke létező összes árnyalatában tündökölt ez alkalommal
is, sosem lehet megérteni az igazi szándékait. Elképesztően ügyesen
képes maga mellé állítani azt az embert, aki a Colonial Dayben azt mondta rá, hogy csak a hatalomra fáj a foga. Zarek a legkirályabb köpönyegforgató a tévé történetében, pont. Szerencsétlen Lee pitiáner módszerekkel meg is próbálta letámadni Roslint
az ülésen, de látszik, hogy kezdő még a politikában, ezt sugározta a
játéka is, a szövege is. Ahol csak lehet, félreállítják. Megjegyzem, a
politikai szál hatására átrendeztem az elméleteimet, már másvalakit
tartok az utolsó cylonnak.

A kukáshajó története az, ami egyelőre abszolúte nem érdekes, de láttunk már ilyet, amikor Helo és Sharon 273 részen keresztül eklendtek Capricán. Egyedül az különös benne, hogy Helónak hogy sikerült ennyi mindenkit rávenni arra, hogy tartson velük, és ki maradt így a Galacticán? Hot Dog? Dualla? Gratulálok. Érthetetlen, hogy Gaeta
mit keres ott például, de ezt a rendezés is meglepetésként
közvetítette, úgyhogy bizonyára lesz értelme a későbbiekben, nem csak
egy légből kapott ötlet volt az írók részéről. Starbuck most már tényleg
idegesítő, persze nincs is ezzel semmi baj, épp ezt akarták velünk
érzékeltetni. Az, hogy idegennek érzi a testét, sok érdekes dolgot
vetíthet még előre (véletlen egybeesés, de hétfőn pont ilyesmiről fogok elmélkedni). Meglátjuk, mi lesz még itt. Amit viszont
végképp nem értek, hogy milyen konstellációban kerül egy képre a Centaurus három csillaga a Jupiterrel és egy üstökössel. Mindegy, felfüggesztem a hitetlenkedésem, kész.

Térjünk is át az első számú cselekményszálra a hörcsögarcú lánnyal a középpontban. Nincs sok részleteznivalóm vele kapcsolatban, mert azt már elmondtam, hogy ezt a sötét történetet mennyire tökéletesen sikerült vizualizálnia Nankinnek. Az egyetlen gondom azokkal a béna auraeffektekkel volt, amelyek a hányinger-szédülés-hatást akarták érzékeltetni. Emlékeztek a Crossroads második részére, amikor Tory gyomra fordult föl? Ott volt auraeffekt? Nem. Michael Rymer. Ennyi. Az ő imbolygó kameramozgását se szerettem, de hatásos volt, azt nem tagadom. Plusz a kelleténél irritálóan sűrűbben használták a mozgások felgyorsítására szogáló kúl vágásokat (példának okáért amikor Kara nekiment Samnek a szex előtt), pedig az épp egy olyan gagyi újfilmes módszer, amelyektől Rymer is óvaint mindenkit. Aztán az az elidegenítő hatás sem tetszett, amellyel Tyrolt mutatták a háttérben, miközben Callynek magyarázkodott, és ő a kapcsolatuk szebb perceire emlékezett vissza, épp mielőtt leütötte volna.

Semmi más negatívumot nem tudok Nankin számlájára írni. A végső
jelenet, mikor felbukkan Tory a légzsilipnél, az hibátlan volt. A
rendezés teljesen a Terminátor első részét juttatta eszembe a
stop-motionnel animált gépemberrel. A frászt hozta rám ott a cylon
csaj, szabályszerűen fostam. A zene csalóka volt, mert azt akarta
érzékeltetni, hogy most minden megoldódik, de épp a képi hatások miatt
nem tudtam bedőlni neki. Ennek ellenére mégis örültem, mert nem bírtam
volna elviselni, ha Cally valóban magával ragadta volna a halálba a
saját fiát. Komolyan mondom, megkönnyebbültem, hogy Tory megjelent, még
ha sejtettem is, mire készül.

Már a kezdetektől lehetett érezni, hogy mi lesz az epizód
kimenetele, de valójában nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar
megszabadulnak Callytől. Gyorsan lezajlottak az idáig vezető események.
Ettől függetlenül nem éreztem megerőszakoltnak a cselekményt, hiszen
így tudott a legjobban ütni, de kicsit furcsa volt. Tory pedig a jelek
szerint az egyetlen, aki totálisan aláveti magát az újdonsült cylon
mivoltának. Amit az ételek és italok ízéről mondott, már előrevetítette
azt, hogy ő vált a legkevésbé emberivé négyőjük közül (talán ezért is
volt képes minden további nélkül lefeküdni Baltarral), és eluralkodott
rajta a benne bujkáló gép. Emberfeletti ereje is megjelent, de a
hanghordozása, a mozgása, a viselkedése, azaz vele kapcsolatban minden
nagyon gépies, terminátoros lett.

Az epizód erőssége, hogy mindenki félelmetesnek tűnt benne,
beleértve a beesett szemű Tyrolt, a dohányzó és rezignált Callyt, a
zsarnoki Roslint, a zavarodott Starbuckot, mindenkit. Vagyis
kijelenthetem, Michael Taylorral szemben teljesültek a várakozásaim,
nem mintha ez örömteli dolog lenne.



Zárásképpen pedig remélem, minden trekker értékelte a Weapons Locker 1701D poént.

A kommunikáció kudarca

Néztem már nem egy olyan sorozatot, amelyben a szimpatikusnak megírt karaktereket annyira nem bírtam megkedvelni, hogy mindig ujjongtam, ha valami rossz történt velük, és csalódott voltam, hogyha valami jó. Nem tagadom, vannak ilyen szereplők a BSG-ben is, akiknek egyszerűen nem tudok örülni, nem tudok szurkolni. A különbség csak az, hogy a Battlestar Galactica írói képesek megrázóvá tenni annak a halálát is, akit utálok.

Ehhez a hatáshoz persze kellett a noir-mester Michael Taylor, aki képes volt teremteni magának egy jelenetet a The Ties That Bindban, amelyben kiélhette a benne rejlő hardboiled krimiírót. És kellett hozzá Michael Nankin is, akinek néhány vizuális megoldását ugyan nem értettem, de hogy a depresszív hangulatot tökéletesen sikerült közvetítenie, az biztos.

Kezdem megint a cylon-szállal, hiszen az epizód is rögtön a basestaron történtekkel sokkol le minket: először egy csupasz Cavil látványával kell megbirkóznunk, majd egy percen belül ugyanez az ember csókolózik Boomerrel. Egyébiránt tényleg azt hittem, hogy a legutóbbi epizódban végleg leszámoltunk a cylon faszitrióval, úgyhogy a meglepettségem nagyon hamar örömbe váltott át Cavil visszatérésekor. A machinációi, amelyeknek az eredeti hajával hihetetlenül szexi Number Six simán bedőlt, szerintem elég átlátszóak voltak, de azért arra nem számítottam, amit a rész végén művelt a nyolcasokkal és a hatosokkal. Most már nem merem elkiabálni, de mi van, ha az utolsó élő hatos és nyolcas a Battlestar Galactica fedélzetén van?

Térjünk is át a Galacticán történtekre. Örülök, hogy megint került némi hangsúly a politikai szálra, és remélem, nem csak egy epizód erejéig, mint az első évadban. A politikának mindig is ugyanolyan fundamentális szerepe volt a flotta túlélésében, mint a katonaságnak. Legfeljebb azért jutott kevesebb idő rá a képernyőn, mert kevésbé volt érdekes a nézők számára. Most azonban, egy füst alatt azzal, hogy Lee karakterét négy év után végre érdekessé próbálják tenni, izgalmas lehet a Tizenkettek Kvóruma is.

Nem sikkadtunk el az olyan apróságok felett sem, hogy Roslin hogy boldogul Lee közelségével, külön örültem, amikor a sajtótájékoztatón Barack Obama nyíltan is rákérdezett a dologra. Az is ugyanennyire tetszett, hogy nem sikerült palira venni a flottát a Demetrius eltűnésével. Adama tartozott azzal Roslinnak, hogy elmondja neki, valójában mit tervezett a hajóval, főleg azok után, hogy az elnöknő tartotta neki a hátát az újságírók előtt. A kapcsolatuk sohasem volt még ennyire érdekes, az egyik jelenetben a törődés és a szeretet érezhető köztük, a másikban a feszültség és az ellenségeskedés. Figyeltétek Roslin arcát, miközben Adama a krimit olvasta föl neki? Hihetetlen ez a színésznő.

Tom Zarek feltűnésénél nem is lehet nagyobb pozitívuma egy epizódnak. A szürke létező összes árnyalatában tündökölt ez alkalommal is, sosem lehet megérteni az igazi szándékait. Elképesztően ügyesen képes maga mellé állítani azt az embert, aki a Colonial Dayben azt mondta rá, hogy csak a hatalomra fáj a foga. Zarek a legkirályabb köpönyegforgató a tévé történetében, pont. Szerencsétlen Lee pitiáner módszerekkel meg is próbálta letámadni Roslint az ülésen, de látszik, hogy kezdő még a politikában, ezt sugározta a játéka is, a szövege is. Ahol csak lehet, félreállítják. Megjegyzem, a politikai szál hatására átrendeztem az elméleteimet, már másvalakit tartok az utolsó cylonnak.

A kukáshajó története az, ami egyelőre abszolúte nem érdekes, de láttunk már ilyet, amikor Helo és Sharon 273 részen keresztül eklendtek Capricán. Egyedül az különös benne, hogy Helónak hogy sikerült ennyi mindenkit rávenni arra, hogy tartson velük, és ki maradt így a Galacticán? Hot Dog? Dualla? Gratulálok. Érthetetlen, hogy Gaeta mit keres ott például, de ezt a rendezés is meglepetésként közvetítette, úgyhogy bizonyára lesz értelme a későbbiekben, nem csak egy légből kapott ötlet volt az írók részéről. Starbuck most már tényleg idegesítő, persze nincs is ezzel semmi baj, épp ezt akarták velünk érzékeltetni. Az, hogy idegennek érzi a testét, sok érdekes dolgot vetíthet még előre (véletlen egybeesés, de hétfőn pont ilyesmiről fogok elmélkedni). Meglátjuk, mi lesz még itt. Amit viszont végképp nem értek, hogy milyen konstellációban kerül egy képre a Centaurus három csillaga a Jupiterrel és egy üstökössel. Mindegy, felfüggesztem a hitetlenkedésem, kész.

Térjünk is át az első számú cselekményszálra a hörcsögarcú lánnyal a középpontban. Nincs sok részleteznivalóm vele kapcsolatban, mert azt már elmondtam, hogy ezt a sötét történetet mennyire tökéletesen sikerült vizualizálnia Nankinnek. Az egyetlen gondom azokkal a béna auraeffektekkel volt, amelyek a hányinger-szédülés-hatást akarták érzékeltetni. Emlékeztek a Crossroads második részére, amikor Tory gyomra fordult föl? Ott volt auraeffekt? Nem. Michael Rymer. Ennyi. Az ő imbolygó kameramozgását se szerettem, de hatásos volt, azt nem tagadom. Plusz a kelleténél irritálóan sűrűbben használták a mozgások felgyorsítására szogáló kúl vágásokat (példának okáért amikor Kara nekiment Samnek a szex előtt), pedig az épp egy olyan gagyi újfilmes módszer, amelyektől Rymer is óvaint mindenkit. Aztán az az elidegenítő hatás sem tetszett, amellyel Tyrolt mutatták a háttérben, miközben Callynek magyarázkodott, és ő a kapcsolatuk szebb perceire emlékezett vissza, épp mielőtt leütötte volna.

Semmi más negatívumot nem tudok Nankin számlájára írni. A végső jelenet, mikor felbukkan Tory a légzsilipnél, az hibátlan volt. A rendezés teljesen a Terminátor első részét juttatta eszembe a stop-motionnel animált gépemberrel. A frászt hozta rám ott a cylon csaj, szabályszerűen fostam. A zene csalóka volt, mert azt akarta érzékeltetni, hogy most minden megoldódik, de épp a képi hatások miatt nem tudtam bedőlni neki. Ennek ellenére mégis örültem, mert nem bírtam volna elviselni, ha Cally valóban magával ragadta volna a halálba a saját fiát. Komolyan mondom, megkönnyebbültem, hogy Tory megjelent, még ha sejtettem is, mire készül.

Már a kezdetektől lehetett érezni, hogy mi lesz az epizód kimenetele, de valójában nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megszabadulnak Callytől. Gyorsan lezajlottak az idáig vezető események. Ettől függetlenül nem éreztem megerőszakoltnak a cselekményt, hiszen így tudott a legjobban ütni, de kicsit furcsa volt. Tory pedig a jelek szerint az egyetlen, aki totálisan aláveti magát az újdonsült cylon mivoltának. Amit az ételek és italok ízéről mondott, már előrevetítette azt, hogy ő vált a legkevésbé emberivé négyőjük közül (talán ezért is volt képes minden további nélkül lefeküdni Baltarral), és eluralkodott rajta a benne bujkáló gép. Emberfeletti ereje is megjelent, de a hanghordozása, a mozgása, a viselkedése, azaz vele kapcsolatban minden nagyon gépies, terminátoros lett.

Az epizód erőssége, hogy mindenki félelmetesnek tűnt benne, beleértve a beesett szemű Tyrolt, a dohányzó és rezignált Callyt, a zsarnoki Roslint, a zavarodott Starbuckot, mindenkit. Vagyis kijelenthetem, Michael Taylorral szemben teljesültek a várakozásaim, nem mintha ez örömteli dolog lenne.


Zárásképpen pedig remélem, minden trekker értékelte a Weapons Locker 1701D poént.

4×03 – The Ties That Bind

Rendezte: Michael Nankin

Írta: Michael Taylor

Időpont: 2008. április 18.

Történet: Kara Thrace-nek meggyűlik a baja, amikor nem egy Vipert, hanem egy komplett hajót kell irányítania. A cylonok közt tovább nő a feszültség, ami polgárháborúval fenyeget.

Vélemény: Nagyon elszoktam az érzéstől, hogy úgy várjak egy epizódot, hogy semmit se tudok róla, így még a fenti kép kiválasztásakor is sikerült beleszaladnom pár spoilerbe. Nem beszélek róluk egy hangot se, annyi legyen elég, hogy a kétmondatos összefoglalónál azért érdekesebb lesz ez az epizód is. 

Azoknak, akik bírták az Unfinished Businesst és a Taking a Break from All Your Worriest, van egy jó hírem. Michael Taylor, akiről már annyit írtam, hogy kitenne egy posztot a Stábszemle kategóriában, itt van, és ezen kívül még legalább egy részt jegyezni fog az évadból. A faszi a sötétebb tónusú epizódokban van igazán otthon, gondoljunk csak a Razorra, ahol végképp kiélhette magát.

Michael Nankin visszatérő rendező, ha valamiért ki lehet emelni, akkor az az, hogy a Starbuck-centrikus részekért általában ő felel (Maelstrom, Scar). Ebből kiindulva lehet, hogy sokat fogunk időzni a Demetriuson. Nyilván kellett ebbe az új szálba is némi konfliktus, különben marha unalmas lett volna az utazásuk.

Gondolom most, hogy kivették azt a pendrive-ot a Centurionokból, arra is rájönnek, hogy nemhogy eszközök, de háziállatok sem akarnak lenni (hogy Cavilt idézzem), és ez vezet majd a konfliktushoz cylonéknál. Egyelőre nem tudom, hova vezet ez, de akárhányszor így vagyok ezzel, végül sosem csalódom. 

Összességében véve a szokásos taylori komorságot várom a leginkább, és azt, hogy sokat foglalkozzunk a Galacticán történtekkel. Szépen felvonultatták eddig a BSG legnagyobb erényeit, jó lenne, ha folytatódna a sor. A premierben levezényeltek egy akciódús ütközetet, a második részben jó mélyen belemásztunk a karakterekbe, most itt az ideje, hogy szörnyűségek történjenek. Itt az ideje, hogy kíméletlenek legyenek velünk. Hogy fájjon.

4×03 – The Ties That Bind

Rendezte: Michael Nankin

Írta: Michael Taylor

Időpont: 2008. április 18.

Történet: Kara Thrace-nek meggyűlik a baja, amikor nem egy Vipert, hanem egy komplett hajót kell irányítania. A cylonok közt tovább nő a feszültség, ami polgárháborúval fenyeget.

Vélemény: Nagyon elszoktam az érzéstől, hogy úgy várjak egy epizódot, hogy semmit se tudok róla, így még a fenti kép kiválasztásakor is sikerült beleszaladnom pár spoilerbe. Nem beszélek róluk egy hangot se, annyi legyen elég, hogy a kétmondatos összefoglalónál azért érdekesebb lesz ez az epizód is. 

Azoknak, akik bírták az Unfinished Businesst és a Taking a Break from All Your Worriest, van egy jó hírem. Michael Taylor, akiről már annyit írtam, hogy kitenne egy posztot a Stábszemle kategóriában, itt van, és ezen kívül még legalább egy részt jegyezni fog az évadból. A faszi a sötétebb tónusú epizódokban van igazán otthon, gondoljunk csak a Razorra, ahol végképp kiélhette magát.

Michael Nankin visszatérő rendező, ha valamiért ki lehet emelni, akkor az az, hogy a Starbuck-centrikus részekért általában ő felel (Maelstrom, Scar). Ebből kiindulva lehet, hogy sokat fogunk időzni a Demetriuson. Nyilván kellett ebbe az új szálba is némi konfliktus, különben marha unalmas lett volna az utazásuk.

Gondolom most, hogy kivették azt a pendrive-ot a Centurionokból, arra is rájönnek, hogy nemhogy eszközök, de háziállatok sem akarnak lenni (hogy Cavilt idézzem), és ez vezet majd a konfliktushoz cylonéknál. Egyelőre nem tudom, hova vezet ez, de akárhányszor így vagyok ezzel, végül sosem csalódom. 

Összességében véve a szokásos taylori komorságot várom a leginkább, és azt, hogy sokat foglalkozzunk a Galacticán történtekkel. Szépen felvonultatták eddig a BSG legnagyobb erényeit, jó lenne, ha folytatódna a sor. A premierben levezényeltek egy akciódús ütközetet, a második részben jó mélyen belemásztunk a karakterekbe, most itt az ideje, hogy szörnyűségek történjenek. Itt az ideje, hogy kíméletlenek legyenek velünk. Hogy fájjon.