Az audiókommentárok sorsa, amelyeket Ron Moore minden epizódhoz rögzíteni szokott, idén elég hányattatottan alakult. A folyamatos késésekért és technikai gikszerekért az író sűrűn bocsánatot is kért, most azonban kárpótlásul az utolsó két rész, a The Hub és a Revelations podcastjához meghívott pár vendéget is maga mellé. A kilencedik epizód felvételén így jelen volt az írónő, Jane Espenson és két vágó, Michael O'Halloran és Andrew Seklir is. Előbbi már besegített a kibővített Unfinished Business DVD-kommentárjában is, mivel az a változat az ő munkáját dicséri.
Ugyan a The Hub forgatókönyvén alig kellett utólag változtatni, még a forgatás közbeni átírások is ritkák voltak, az epizód mégis egészen másképp sült el, mint ahogy Jane Espenson eredetileg elképzelte. Az írónő alapötlete az volt, hogy – néhány második évados epizódhoz hasonlóan – a bevezető képsorokban az cselekmény tetőpontját lássuk, amikor Roslin letépi Baltarról a sebtapaszt , és csak azután derüljön ki, milyen események vezettek idáig. A rendezői változat is ennek a jegyében lett vágva, és csak későbbi megfontolások után lett újrastrukturálva, linearizálva a történet.
Eredetileg azokat a képsorokat, amelyekben az elnöknő a doki megmentésén fáradozik, felváltva láttuk volna olyan jelenetekkel, amelyekben fordított a felállás, és a sebesült Laurát próbálja ápolni Gaius. A cél az volt, hogy ne tudjuk eldönteni, melyik a valóság és melyik a hallucináció, de ezt aztán hamar elvetették, mert se költségvetés, se idő nem volt már a kiegészítő jelenetek leforgatására.
Az igazság az, hogy a történet szempontjából másodlagos volt, mi zajlik a feltámadás-központ körül, az írók azt tartották fontosnak, hogy valahogy eljussanak egy olyan helyzethez, amelyben Gaius Baltar végre bevallja, hogy ő is felelős a holokausztért, és Roslin mégis hajlandó legyen megbocsátani neki érte, sőt, meg is mentse az életét. Espenson ezen annyit finomított, hogy nem tette egyértelművé a megbocsátást, csak azt hangsúlyozta, hogy az elnöknő végül elismerte a doki jogát az élethez, és ezért volt képtelen hagyni őt meghalni.
Az irgalomhoz vezető úton az eredeti tervek szerint nem Elosha, hanem Billy, a megboldogult asszisztens kísérte volna végig Laurát. Úgy alakult, hogy a forgatás idejére nem tudták megszerezni Paul Campbellt egyéb elfoglaltságai miatt, így szinte természetes volt, hogy Lorena Gale-hez forduljanak, hogy térjen vissza a papnő szerepéhez.
Espenson ezután egy paranccsal globálisan lecserélte a forgatókönyvben Billy nevét Eloshára, plusz egy mondatot átírt, és kész volt az átdolgozás. Utólag úgy gondolják, hogy a szövegek talán természetesebben is hangzanak a nő szájából, mint ahogy Billy adta volna őket elő, így egész más hangulata lett a hallucinációs jeleneteknek. Egyébként Moore maga is a múlt/jelen/jövő karácsony szellemeként aposztrofálta a kísérőt.
Ez a tudatalatti látogatás az elnöknő halálos ágyánál eredetileg egybefüggően, az epizód vége felé lett volna látható, csak a vágók találták ki, hogy elosztják a képsorokat az FTL-ugrások közé. Sokat finomítottak így a dolgokon; az ugrásokat "költőibbé" kellett tenni, Mary McDonnelltől pedig keresni kellett egy csomó olyan pillantást, amelyet bevághattak a hallucinációk elé és után. Főleg olyasmiket találtak, amelyek már a "Cut" elhangzása után lettek rögzítve, és nem is voltak részei az alakításnak: egy pillantás a plafon felé, egy lehunyt szem, ilyesmik.
A vágók nemcsak az újrastrukturálással, hanem az idő rövidségével is megszenvedtek: a rendezői változat még húsz perccel hosszabb volt a kelleténél. Kivágtak többek közt egy operaházas jelenetet, amelyből Roslint Helo ébresztette föl a Raptorban, Baltar is sokkal hosszabb (és még hitelesebb) beszédet intézett a Centurionhoz, és Roslin is alaposabban elátta Baltart, miután visszatapasztotta rá a pólyát, például rákötötte valami intravénás cuccra is, meg ilyesmi.
D'Anna szövegeiből is több a padlón végezte, a központban például még odaszólt Boomernek, hogy "You better run, darling", ami finoman jelezte, hogy annak a Nyolcasnak talán sikerült elmenekülnie még a robbanás előtt. Ami azt illeti, Ron Moore ki is merte jelenteni, hogy Boomer túlélte a csatát (bocs, ha ez spoileres, de RDM-et hivatalos információforrásnak tekintem). A rebellis cylonok hajóján a Hármas megjegyzései Baltar állapotáról se hatottak volna olyan sután, ha egészében hallottuk volna őket. Kicsit világosabb lett volna, hogy szemrehányás gyanánt mondja, hogy Gaius megsérült és vérzik, nem puszta megállapításként.
Az utolsó negyedből pedig egy komplett jelenetsort kivágtak, amelyben a rossz cylonok (a Cavilek, a Simonok és a Doralok) egy csoportja megszállja a lázadók hajóját, és a képen látható Egyes le is lövi Athena 2.0-t. Ha megfigyeljük, ennek az utóhatásait még mindig észre lehet venni Helo arcán, mikor bekíséri D'Annát Roslinékhoz.
Valamennyire az elnöknő hallucinációi is meg lettek rövidítve, és a kronológiájukat is megvariálták kicsit, de utólag a döntések az epizód javát szolgálták: Roslin halálos ágyánál sor került volna némi dialógusra is, de így, beszéd nélkül az egésznek van valami álomszerű hatása Moore-ék szerint.
Ron Moore bevallotta, hogy ennyi év után már nehéz érdekessé tenni egy űrcsatát, nehéz újat mutatni. Szerencsére az írók közül valaki mindig előáll egy nagyszerű ötlettel, itt is az egyik férfi találta ki, hogy a Viperekkel nem lehet csak úgy odamenni a központhoz, hanem kikapcsolva kell őket odavontatni.
Espenson eredeti terve az volt, hogy csak montázsszerűen lássuk az ütközetet, mialatt Adama a vízióban Roslinnak olvas fel a könyvükből. A produkciós folyamat során aztán mégiscsak előjött, hogy kéne az a látványos csata, amihez persze az is hozzájárult, hogyGary Hutzelék megint megfűszerezték az egészet néhány előre meg nem írt akcióelemmel.
Number Three visszatérését ebben az évadban már régóta fontolgatták az írók, és még jóval a forgatások előtt megkeresték Lucy Lawlesst, hogy mit szól hozzá. Ő azzal a feltétellel ment bele, ha a karaktere olyan maradhat, mint régen volt: negatív, gonoszas és megszállott. Nem akarta, hogy a Final Five megpillantása után "megvilágosodjon", megtérjen, amire hamar rá is bólintottak az írók, és be is igazolódott a döntésük.
Arra már nem tudtak visszaemlékezni, hogy hogyan merült föl annak az ötlete, hogy az ezelőtti epizód és ez játszódjanak egymással párhuzamosan. Az volt a cél a rebellisbázishajóval történtek elodázásával, hogy ne csak Adamáék, de mi, nézők se tudjuk, mi lett Roslinék sorsa, és mi is át tudjuk érezni a veszteségüket.
Egyébiránt Edward James Olmos megint improvizált egyet-mást: a képzeletbeli Roslin halálakor a halvány csókot és a gyűrű felhúzását a nő ujjára ő találta ki. Moore-ék abban már nem voltak biztosak, de valószínűnek tartották, hogy ő állt elő azzal is, hogy a záró képsorokban Laura "I love you"-ja után elhangozzon még egy Han Solo-szerű mondat is (ezt valóban így nevezték meg, ez volt a szándékuk is vele). Espenson így örömmel beleírta még a forgatókönyvbe az "About time"-ot.
A legelső vázlatok szerint a befejezés az lett volna, hogy a fedélzeten D'Annával Roslinék gyorsan megindulnak a flotta felé, hogy leleplezzék végre a Final Five-ot, és nagy cliffhanger legyen, meg minden. Ehelyett hamar megszületett az ötlet, hogy egy szép Adama-Roslin jelenettel zárják le a történetet.
A legutóbbi epizód vetítése után mindjárt két szájt is fölkereste az írónőt, hogy kifaggassák a benne látottakról. A 
