Érdekességek a Hubról

Az audiókommentárok sorsa, amelyeket Ron Moore minden epizódhoz rögzíteni szokott, idén elég hányattatottan alakult. A folyamatos késésekért és technikai gikszerekért az író sűrűn bocsánatot is kért, most azonban kárpótlásul az utolsó két rész, a The Hub és a Revelations podcastjához meghívott pár vendéget is maga mellé. A kilencedik epizód felvételén így jelen volt az írónő, Jane Espenson és két vágó, Michael O'Halloran és Andrew Seklir is. Előbbi már besegített a kibővített Unfinished Business DVD-kommentárjában is, mivel az a változat az ő munkáját dicséri.

Ugyan a The Hub forgatókönyvén alig kellett utólag változtatni, még a forgatás közbeni átírások is ritkák voltak, az epizód mégis egészen másképp sült el, mint ahogy Jane Espenson eredetileg elképzelte. Az írónő alapötlete az volt, hogy – néhány második évados epizódhoz hasonlóan – a bevezető képsorokban az cselekmény tetőpontját lássuk, amikor Roslin letépi Baltarról a sebtapaszt , és csak azután derüljön ki, milyen események vezettek idáig. A rendezői változat is ennek a jegyében lett vágva, és csak későbbi megfontolások után lett újrastrukturálva, linearizálva a történet.

Eredetileg azokat a képsorokat, amelyekben az elnöknő a doki megmentésén fáradozik, felváltva láttuk volna olyan jelenetekkel, amelyekben fordított a felállás, és a sebesült Laurát próbálja ápolni Gaius. A cél az volt, hogy ne tudjuk eldönteni, melyik a valóság és melyik a hallucináció, de ezt aztán hamar elvetették, mert se költségvetés, se idő nem volt már a kiegészítő jelenetek leforgatására.

Az igazság az, hogy a történet szempontjából másodlagos volt, mi zajlik a feltámadás-központ körül, az írók azt tartották fontosnak, hogy valahogy eljussanak egy olyan helyzethez, amelyben Gaius Baltar végre bevallja, hogy ő is felelős a holokausztért, és Roslin mégis hajlandó legyen megbocsátani neki érte, sőt, meg is mentse az életét. Espenson ezen annyit finomított, hogy nem tette egyértelművé a megbocsátást, csak azt hangsúlyozta, hogy az elnöknő végül elismerte a doki jogát az élethez, és ezért volt képtelen hagyni őt meghalni.

Az irgalomhoz vezető úton az eredeti tervek szerint nem Elosha, hanem Billy, a megboldogult asszisztens kísérte volna végig Laurát. Úgy alakult, hogy a forgatás idejére nem tudták megszerezni Paul Campbellt egyéb elfoglaltságai miatt, így szinte természetes volt, hogy Lorena Gale-hez forduljanak, hogy térjen vissza a papnő szerepéhez.

Espenson ezután egy paranccsal globálisan lecserélte a forgatókönyvben Billy nevét Eloshára, plusz egy mondatot átírt, és kész volt az átdolgozás. Utólag úgy gondolják, hogy a szövegek talán természetesebben is hangzanak a nő szájából, mint ahogy Billy adta volna őket elő, így egész más hangulata lett a hallucinációs jeleneteknek. Egyébként Moore maga is a múlt/jelen/jövő karácsony szellemeként aposztrofálta a kísérőt.

Ez a tudatalatti látogatás az elnöknő halálos ágyánál eredetileg egybefüggően, az epizód vége felé lett volna látható, csak a vágók találták ki, hogy elosztják a képsorokat az FTL-ugrások közé. Sokat finomítottak így a dolgokon; az ugrásokat "költőibbé" kellett tenni, Mary McDonnelltől pedig keresni kellett egy csomó olyan pillantást, amelyet bevághattak a hallucinációk elé és után. Főleg olyasmiket találtak, amelyek már a "Cut" elhangzása után lettek rögzítve, és nem is voltak részei az alakításnak: egy pillantás a plafon felé, egy lehunyt szem, ilyesmik.

 

A vágók nemcsak az újrastrukturálással, hanem az idő rövidségével is megszenvedtek: a rendezői változat még húsz perccel hosszabb volt a kelleténél. Kivágtak többek közt egy operaházas jelenetet, amelyből Roslint Helo ébresztette föl a Raptorban, Baltar is sokkal hosszabb (és még hitelesebb) beszédet intézett a Centurionhoz, és Roslin is alaposabban elátta Baltart, miután visszatapasztotta rá a pólyát, például rákötötte valami intravénás cuccra is, meg ilyesmi.

D'Anna szövegeiből is több a padlón végezte, a központban például még odaszólt Boomernek, hogy "You better run, darling", ami finoman jelezte, hogy annak a Nyolcasnak talán sikerült elmenekülnie még a robbanás előtt. Ami azt illeti, Ron Moore ki is merte jelenteni, hogy Boomer túlélte a csatát (bocs, ha ez spoileres, de RDM-et hivatalos információforrásnak tekintem). A rebellis cylonok hajóján a Hármas megjegyzései Baltar állapotáról se hatottak volna olyan sután, ha egészében hallottuk volna őket. Kicsit világosabb lett volna, hogy szemrehányás gyanánt mondja, hogy Gaius megsérült és vérzik, nem puszta megállapításként.

Az utolsó negyedből pedig egy komplett jelenetsort kivágtak, amelyben a rossz cylonok (a Cavilek, a Simonok és a Doralok) egy csoportja megszállja a lázadók hajóját, és a képen látható Egyes le is lövi Athena 2.0-t. Ha megfigyeljük, ennek az utóhatásait még mindig észre lehet venni Helo arcán, mikor bekíséri D'Annát Roslinékhoz.

Valamennyire az elnöknő hallucinációi is meg lettek rövidítve, és a kronológiájukat is megvariálták kicsit, de utólag a döntések az epizód javát szolgálták: Roslin halálos ágyánál sor került volna némi dialógusra is, de így, beszéd nélkül az egésznek van valami álomszerű hatása Moore-ék szerint.

Ron Moore bevallotta, hogy ennyi év után már nehéz érdekessé tenni egy űrcsatát, nehéz újat mutatni. Szerencsére az írók közül valaki mindig előáll egy nagyszerű ötlettel, itt is az egyik férfi találta ki, hogy a Viperekkel nem lehet csak úgy odamenni a központhoz, hanem kikapcsolva kell őket odavontatni.

Espenson eredeti terve az volt, hogy csak montázsszerűen lássuk az ütközetet, mialatt Adama a vízióban Roslinnak olvas fel a könyvükből. A produkciós folyamat során aztán mégiscsak előjött, hogy kéne az a látványos csata, amihez persze az is hozzájárult, hogyGary Hutzelék megint megfűszerezték az egészet néhány előre meg nem írt akcióelemmel.

Number Three visszatérését ebben az évadban már régóta fontolgatták az írók, és még jóval a forgatások előtt megkeresték Lucy Lawlesst, hogy mit szól hozzá. Ő azzal a feltétellel ment bele, ha a karaktere olyan maradhat, mint régen volt: negatív, gonoszas és megszállott. Nem akarta, hogy a Final Five megpillantása után "megvilágosodjon", megtérjen, amire hamar rá is bólintottak az írók, és be is igazolódott a döntésük.

Arra már nem tudtak visszaemlékezni, hogy hogyan merült föl annak az ötlete, hogy az ezelőtti epizód és ez játszódjanak egymással párhuzamosan. Az volt a cél a rebellisbázishajóval történtek elodázásával, hogy ne csak Adamáék, de mi, nézők se tudjuk, mi lett Roslinék sorsa, és mi is át tudjuk érezni a veszteségüket.

Egyébiránt Edward James Olmos megint improvizált egyet-mást: a képzeletbeli Roslin halálakor a halvány csókot és a gyűrű felhúzását a nő ujjára ő találta ki. Moore-ék abban már nem voltak biztosak, de valószínűnek tartották, hogy ő állt elő azzal is, hogy a záró képsorokban Laura "I love you"-ja után elhangozzon még egy Han Solo-szerű mondat is (ezt valóban így nevezték meg, ez volt a szándékuk is vele). Espenson így örömmel beleírta még a forgatókönyvbe az "About time"-ot. 

A legelső vázlatok szerint a befejezés az lett volna, hogy a fedélzeten D'Annával Roslinék gyorsan megindulnak a flotta felé, hogy leleplezzék végre a Final Five-ot, és nagy cliffhanger legyen, meg minden. Ehelyett hamar megszületett az ötlet, hogy egy szép Adama-Roslin jelenettel zárják le a történetet.

Érdekességek a Hubról

Az audiókommentárok sorsa, amelyeket Ron
Moore minden epizódhoz rögzíteni szokott, idén elég hányattatottan
alakult. A folyamatos késésekért és technikai gikszerekért az író sűrűn
bocsánatot is kért, most azonban kárpótlásul az utolsó két rész, a The Hub és a Revelations
podcastjához meghívott pár vendéget is maga mellé. A kilencedik epizód
felvételén így jelen volt az írónő, Jane Espenson és két vágó, Michael
O'Halloran és Andrew Seklir is. Előbbi már besegített a kibővített
Unfinished Business DVD-kommentárjában is, mivel az a változat az ő
munkáját dicséri.

Ugyan a The Hub forgatókönyvén
alig kellett utólag változtatni, még a forgatás közbeni átírások is
ritkák voltak, az epizód mégis egészen másképp sült el, mint ahogy Jane
Espenson eredetileg elképzelte. Az írónő alapötlete az volt, hogy –
néhány második évados epizódhoz hasonlóan – a bevezető képsorokban az
cselekmény tetőpontját lássuk, amikor Roslin letépi Baltarról a
sebtapaszt
, és csak azután derüljön ki, milyen események vezettek idáig. A
rendezői változat is ennek a jegyében lett vágva, és csak későbbi
megfontolások után lett újrastrukturálva, linearizálva a történet.


Eredetileg azokat a képsorokat, amelyekben az elnöknő
a doki megmentésén fáradozik, felváltva láttuk volna olyan
jelenetekkel, amelyekben fordított a felállás, és a sebesült Laurát
próbálja ápolni Gaius
. A cél az volt, hogy ne tudjuk eldönteni, melyik a
valóság és melyik a hallucináció, de ezt aztán hamar elvetették, mert
se költségvetés, se idő nem volt már a kiegészítő jelenetek
leforgatására.

Az igazság az, hogy a történet szempontjából másodlagos volt, mi zajlik a feltámadás-központ körül, az írók azt tartották fontosnak, hogy valahogy eljussanak egy olyan helyzethez, amelyben Gaius Baltar végre bevallja, hogy ő is felelős a holokausztért, és Roslin mégis hajlandó legyen megbocsátani neki érte, sőt, meg is mentse az életét. Espenson ezen annyit finomított, hogy nem tette egyértelművé a megbocsátást, csak azt hangsúlyozta, hogy az elnöknő végül elismerte a doki jogát az élethez, és ezért volt képtelen hagyni őt meghalni.

Az irgalomhoz vezető úton az eredeti tervek szerint nem Elosha, hanem Billy, a megboldogult asszisztens kísérte volna végig Laurát. Úgy alakult, hogy a forgatás idejére nem tudták megszerezni Paul Campbellt egyéb elfoglaltságai miatt, így szinte természetes volt, hogy Lorena Gale-hez forduljanak, hogy térjen vissza a papnő szerepéhez.

Espenson ezután egy paranccsal globálisan lecserélte a forgatókönyvben Billy nevét Eloshára, plusz egy mondatot átírt, és kész volt az átdolgozás. Utólag úgy gondolják, hogy a szövegek talán természetesebben is hangzanak a nő szájából, mint ahogy Billy
adta volna őket elő, így egész más hangulata lett a hallucinációs
jeleneteknek. Egyébként Moore maga is a múlt/jelen/jövő karácsony
szellemeként aposztrofálta a kísérőt.

Ez a tudatalatti látogatás az elnöknő halálos ágyánál eredetileg egybefüggően, az epizód vége felé lett volna látható, csak a vágók találták ki, hogy elosztják a képsorokat az FTL-ugrások közé. Sokat finomítottak így a dolgokon; az ugrásokat "költőibbé" kellett tenni, Mary McDonnelltől
pedig keresni kellett egy csomó olyan pillantást, amelyet bevághattak a
hallucinációk elé és után. Főleg olyasmiket találtak, amelyek már a "Cut"
elhangzása után lettek rögzítve, és nem is voltak részei az
alakításnak: egy pillantás a plafon felé, egy lehunyt szem, ilyesmik.

 

A
vágók nemcsak az újrastrukturálással, hanem az idő rövidségével is
megszenvedtek: a rendezői változat még húsz perccel hosszabb volt a
kelleténél.
Kivágtak többek közt egy operaházas jelenetet, amelyből Roslint Helo ébresztette föl a Raptorban, Baltar is sokkal hosszabb (és még hitelesebb) beszédet intézett a Centurionhoz, és Roslin is alaposabban elátta Baltart, miután visszatapasztotta rá a pólyát, például rákötötte valami intravénás cuccra is, meg ilyesmi.

D'Anna szövegeiből is több a padlón végezte, a központban például még odaszólt Boomernek, hogy "You better run, darling", ami finoman jelezte, hogy annak a Nyolcasnak talán sikerült elmenekülnie még a robbanás előtt. Ami azt illeti, Ron Moore ki is merte jelenteni, hogy Boomer túlélte a csatát (bocs, ha ez spoileres, de RDM-et hivatalos információforrásnak tekintem). A rebellis cylonok hajóján a Hármas megjegyzései Baltar
állapotáról se hatottak volna olyan sután, ha egészében hallottuk volna
őket. Kicsit világosabb lett volna, hogy szemrehányás gyanánt mondja,
hogy Gaius megsérült és vérzik, nem puszta megállapításként.

Az utolsó negyedből pedig egy komplett jelenetsort kivágtak, amelyben a rossz cylonok (a Cavilek, a Simonok és a Doralok) egy csoportja megszállja a lázadók hajóját, és a képen látható Egyes le is lövi Athena 2.0-t. Ha megfigyeljük, ennek az utóhatásait még mindig észre lehet venni Helo arcán, mikor bekíséri D'Annát Roslinékhoz.

Valamennyire az elnöknő
hallucinációi is meg lettek rövidítve, és a kronológiájukat is
megvariálták kicsit, de utólag a döntések az epizód javát szolgálták: Roslin halálos ágyánál sor került volna némi dialógusra is, de így, beszéd nélkül az egésznek van valami álomszerű hatása Moore-ék szerint.

Ron Moore bevallotta, hogy ennyi év után már nehéz érdekessé tenni egy űrcsatát,
nehéz újat mutatni. Szerencsére az írók közül valaki mindig előáll egy
nagyszerű ötlettel, itt is az egyik férfi találta ki, hogy a Viperekkel nem lehet csak úgy odamenni a központhoz, hanem kikapcsolva kell őket odavontatni.

Espenson eredeti terve az volt, hogy csak montázsszerűen lássuk az ütközetet, mialatt Adama a vízióban Roslinnak
olvas fel a könyvükből. A produkciós folyamat során aztán mégiscsak
előjött, hogy kéne az a látványos csata, amihez persze az is
hozzájárult, hogyGary Hutzelék megint megfűszerezték az egészet néhány előre meg nem írt akcióelemmel.

Number Three visszatérését ebben az évadban már régóta fontolgatták az írók, és még jóval a forgatások előtt megkeresték Lucy Lawlesst, hogy mit szól hozzá. Ő azzal a feltétellel ment bele, ha a karaktere olyan maradhat, mint régen volt: negatív, gonoszas és megszállott. Nem akarta, hogy a Final Five megpillantása után "megvilágosodjon", megtérjen, amire hamar rá is bólintottak az írók, és be is igazolódott a döntésük.

Arra
már nem tudtak visszaemlékezni, hogy hogyan merült föl annak az ötlete,
hogy az ezelőtti epizód és ez játszódjanak egymással párhuzamosan. Az
volt a cél a rebellisbázishajóval történtek elodázásával, hogy ne csak Adamáék, de mi, nézők se tudjuk, mi lett Roslinék sorsa, és mi is át tudjuk érezni a veszteségüket.

Egyébiránt Edward James Olmos megint improvizált egyet-mást: a képzeletbeli Roslin halálakor a halvány csókot és a gyűrű felhúzását a nő ujjára ő találta ki. Moore-ék abban már nem voltak biztosak, de valószínűnek tartották, hogy ő állt elő azzal is, hogy a záró képsorokban Laura "I love you"-ja után elhangozzon még egy Han Solo-szerű mondat is (ezt valóban így nevezték meg, ez volt a szándékuk is vele). Espenson így örömmel beleírta még a forgatókönyvbe az "About time"-ot. 

A legelső vázlatok szerint a befejezés az lett volna, hogy a fedélzeten D'Annával Roslinék gyorsan megindulnak a flotta felé, hogy leleplezzék végre a Final Five-ot, és nagy cliffhanger legyen, meg minden. Ehelyett hamar megszületett az ötlet, hogy egy szép Adama-Roslin jelenettel zárják le a történetet.

Jane Espenson a Hubról

Jane EspensonA legutóbbi epizód vetítése után mindjárt két szájt is fölkereste az írónőt, hogy kifaggassák a benne látottakról. A ComicMix is hozzá fordult ebből az alkalomból Mark Verheiden helyett, valamint a TVGuide és az io9 is feltett pár kérdést. Ezekből szemezgetek most:

Adama és Roslin utolsó jelenetéről érdeklődött valaki, hogy esetleg elcsattant-e ott egy utólag kivágott csók. Jane Espenson mindössze egy heves ölelést írt a forgatókönyvbe, a többit már a színészek tették hozzá, se többet, se kevesebbet, mint amit láthattunk, és tökéletes is lett a jelenet.

Roslin látomásában Elosha nem úgy jelent meg, mint a virtuális Six vagy Baltar, hanem valóban a nő tudatalattija vetült ki ilyen formában.

Espenson bármilyen módon megírhatta volna, hogy Baltar megsérüljön, egyszerűen csak érdekesnek találja a Centurionok szemszögét az egészről, és a próféta szarkavarása is olyan jellemző, hogy beleépítette a sztoriba ezt a hittérítéses vonalat. Persze, az a bizonyos robot felrobbant.

Én nem vettem észre, de sokak szerint Roslin azt a sálat viselte a hallucinációiban, mint amit Emilytől kapott a Faithben. Ha ez igaz is, nem Espenson a felelős érte, és ő se tudott róla.

Az epizódban látott humor még nem minden, a nő következő forgatókönyvében még több vicces szöveget fogunk hallani a férfiaktól, Mary McDonnell pedig a mimikájával fog minket levenni a lábunkról. Espenson számára azért fontos a humor, mert realisztikusabbá teszi a jeleneteket, kicsit életszagúbbá teszi a helyzeteket és a karaktereket. 

Roslin nem bocsátott meg Baltarnak a tettéért, nem ezért kímélte meg az életét. 

Az elnöknő rákja már túlságosan előrehaladott, hogy cylon őssejtekkel gyógyíthassák.

Hogy hogyan lehetséges, hogy a sorozat első számú (szándékos szóvicc) ateistája, Cavil ennyire babonás legyen a Final Five-val kapcsolatban, az nagyon jó kérdés, de sokat sejtet, hogy Espenson nem árulta el erre a választ.

Helo lojalitása Roslinhoz és a körmönfont tervéhez azzal magyarázható, hogy a Demetrius óta mindnyájan sokat változtak, most már Helo is másként játssza ki a lapjait (vegyük észre, Starbuck is helyre került azóta).

Jane Espenson néhány feszültségfokozó kérdéssel ki is egészítette az interjúját: Vajon Cavilnek volt-e ideje letöltődni? Boomernek sikerült elmenekülnie? Seelix túlélte a csatát? D'Anna beszélni fog?

Jane Espenson a Hubról

Jane EspensonA legutóbbi epizód vetítése után mindjárt két szájt is fölkereste az írónőt, hogy kifaggassák a benne látottakról. A ComicMix is hozzá fordult ebből az alkalomból Mark Verheiden helyett, valamint a TVGuide és az io9 is feltett pár kérdést. Ezekből szemezgetek most:

Adama és Roslin utolsó jelenetéről érdeklődött valaki, hogy esetleg elcsattant-e ott egy utólag kivágott csók. Jane Espenson mindössze egy heves ölelést írt a forgatókönyvbe, a többit már a színészek tették hozzá, se többet, se kevesebbet, mint amit láthattunk, és tökéletes is lett a jelenet.

Roslin látomásában Elosha nem úgy jelent meg, mint a virtuális Six vagy Baltar, hanem valóban a nő tudatalattija vetült ki ilyen formában.

Espenson bármilyen módon megírhatta volna, hogy Baltar megsérüljön, egyszerűen csak érdekesnek találja a Centurionok szemszögét az egészről, és a próféta szarkavarása is olyan jellemző, hogy beleépítette a sztoriba ezt a hittérítéses vonalat. Persze, az a bizonyos robot felrobbant.

Én nem vettem észre, de sokak szerint Roslin azt a sálat viselte a hallucinációiban, mint amit Emilytől kapott a Faithben. Ha ez igaz is, nem Espenson a felelős érte, és ő se tudott róla.

Az epizódban látott humor még nem minden, a nő következő forgatókönyvében még több vicces szöveget fogunk hallani a férfiaktól, Mary McDonnell pedig a mimikájával fog minket levenni a lábunkról. Espenson számára azért fontos a humor, mert realisztikusabbá teszi a jeleneteket, kicsit életszagúbbá teszi a helyzeteket és a karaktereket. 

Roslin nem bocsátott meg Baltarnak a tettéért, nem ezért kímélte meg az életét. 

Az elnöknő rákja már túlságosan előrehaladott, hogy cylon őssejtekkel gyógyíthassák.

Hogy hogyan lehetséges, hogy a sorozat első számú (szándékos szóvicc) ateistája, Cavil ennyire babonás legyen a Final Five-val kapcsolatban, az nagyon jó kérdés, de sokat sejtet, hogy Espenson nem árulta el erre a választ.

Helo lojalitása Roslinhoz és a körmönfont tervéhez azzal magyarázható, hogy a Demetrius óta mindnyájan sokat változtak, most már Helo is másként játssza ki a lapjait (vegyük észre, Starbuck is helyre került azóta).

Jane Espenson néhány feszültségfokozó kérdéssel ki is egészítette az interjúját: Vajon Cavilnek volt-e ideje letöltődni? Boomernek sikerült elmenekülnie? Seelix túlélte a csatát? D'Anna beszélni fog?

Karácsonyi ének

Tudom, barom egy cím ez az epizódmustrámnak, de a The Hubot látva nem tudtam nem Charles Dickens klasszikusához hasonlítani a sztorit. Nos, azok, akik az előző részt fillernek titulálták (komolyan, vannak ilyenek), most megelégedhettek: Jane Espenson mindent, de tényleg mindent belerakott a forgatókönyvébe, ami kiemelkedővé teszi a sorozatot. Ennek ellenére szerintem vannak dolgok, amik nem működtek.

Ez az írónő nem David Weddle vagy Bradley Thompson, hogy egy egész epizódot kihegyezzen egy csatára, de nem is Michael Angeli, hogy a legszebb és leghatásosabb mondatokkal adja a tudtunkra egy karakter érzéseit és motivációit. Így sok szempontból polírozatlan lett a sztorija, de mentségére legyen mondva, vagy négy szállal kellett dolgoznia negyvenegynéhány percbe sűrítve.

Paul Edwards tökéletes megértette, mik a szándékai Espensonnak a Resurrection Hub pusztulását bemutató ütközet ábrázolásával: mivel körülbelül tudtuk a kimenetelét, fölösleges volt fokozni az izgalmakat, ehelyett gyönyörűen megkomponált, hangulatos képsorokat kaptunk, Bear McCreary vadonatúj, pátoszos és nagyzenekari muzsikájával és Gary Hutzelék fantasztikus effektusaival. Egyszerre érezhettük a csata jelentőségét és az iróniáját, amelyet Helo megállása a kikapcsolt Sharonoknál tett nyilvánvalóvá: a cylonok visszakapták, amit adtak.

Bármennyire is nagy fontosságú mindez, egy mustrában sokat nem lehet hozzátenni, foglalkozom hát inkább a három karakterrel, akik a bázishajón ragadtak. Mindnyájan átmennek egyfajta krízisen a maguk módján, de Helóé elég sok kérdést fölvet.

Először is, lesz folytatása az erkölcscsősz dilemmájának a felesége és a többi modell különválasztásáról? Ha visszatérnek a Galacticára, eléggé tárgytalanná válhat a téma, de érdekes mellékszála volt az epizódnak, különösen Roslin megjegyzésével, hogy csak egy Sharont vett feleségül, nem egy egész sorozatot. A nyolcasok most bizonyára tanultak az esetből, miután Helo jól kihasználta a segítő szándékú példányukat.

Helo a másik szálon közben folyamatosan megkérdőjelezte Roslin parancsait azt illetően, hogy szabad-e átverni a cylonokat, amit végképp nem értek. Az elnöknőnek először el kellett magyaráznia mindent előről, amit még betudtam annak, hogy emlékeztetni kell a nézőket a két epizóddal korábbi eseményekre, de miután Helo is ott volt azon a megbeszélésen, ahol ezt a tervet kiagyalták, az egész nagyon furcsává és zavaróvá vált egy idő után. Vagy lemaradtam valamiről, vagy Helo tudja ki-be kapcsolgatni a morális érzékét.

Örömteli volt Baltart olyannak látni, mint amilyennek három évadon keresztül megismertük: komikusnak, esetlennek és bizonytalannak. A kiabálása a hibriddel és a tudálékos megjegyzései az elnöknek nagyon a helyükön voltak. Amit azonban a Centurionnak mondott, és amilyen körülmények között mondta, az számomra nem volt rendben.

A robotok "jellemfejlődése" teljesen ki lett vágva az előző epizódokból, így eleve furcsa volt így látni egy példányukat, és Baltar hittérítő szövege sem volt a legjobban megírva, ráadásul ki is lógott az egész az epizódból. De legalább az azt követő robbanás klasszisokkal jobban meg volt csinálva, mint Elosha bémozis halála a második évadban.

Ha már a gúvadó szemű papnőnél tartunk, ugyan sosem szerettem őt (csak el kell olvasni a hogyvoltjaimat), mégis jó volt újra látni, hiszen nagy hatással volt Roslinra. Ezt a szerepet tölti be itt is, mint az elnöknő lelkiismerete (vagy projekciója, ki hogy látja), és valószínűleg az ember meg a saját fejében lévő hangok közti privát beszélgetésekben elmennek az olyan agyzsibbasztóan primitív pszichológiai elemzések, amelyeknek a végén arra lyukadunk ki, hogy Laura Roslin valójában Ebenezer Scrooge, de ennél a BSG többet is tud.

Többet is tudnak ezek az írók annál, mint hogy az ilyen mélyenszántó lelki utazásokat olyan olcsó fogással mutassák be, hogy az eljövendő karácsony szelleme megmutatja a hősünknek, hogyan fog meghalni. Jó, értem, gyorsan el kellett jutni a Baltar-gyűlölettől az önjelölt próféta megmentéséig, de nekem ez sok volt. Pontosabban kevés. Egyet azonban leszűrtem belőle: Roslin bizonyosan nem ágyban, párnák közt, a szeretteivel körülvéve fog eltávozni. Ugyanazt a jelenetsort nem fogják kétszer bemutatni, ugyanazt a kártyát még egyszer nem fogják kijátszani az írók.

Ez igaz D'Anna béna kis poénjára is, ezek után épeszű író nem tenné meg azt, hogy a következő részben kimondatja, hogy "na jó, vicceltem ám, mégiscsak cylon vagy". Plusz ezek után az utolsó revelációja is jelentőségteljesebb és drámaibb kell, hogy legyen, mint ahogy itt láthattuk, a fenti okokból kifolyólag. Ilyen felfokozott izgalmak után viszont illene lerántani róla a leplet a jövő héten. Valahogyan ki kell elégíteni a nézőket.

Roslin belső utazásának legérdekesebb aspektusa az, hogy a nő, ahogy azt korábban hangoztatta is, egészen embertelenné vált azért, hogy jó elnök lehessen, sőt, ha Elosha nem túlzott, akkor már-már Cavil szintjére süllyedt le az érzelmek terén, olyanná válva, mint az ellensége. Ezt az iróniát hangsúlyozta ki ez az epizód a központ pusztulása mellett a legjobban, fokozva azzal, hogy éppen Baltar életveszélye kellett ahhoz, hogy újra önmagára találjon Laura.

A doki utolsó jelenete, amelyben megtette a 2003 óta várt vallomását (atyaég, az olyan régen volt, hogy azt hittem, nem is kerül már rá sor), kétségbevonhatatlanul zseniális volt. Nemcsak a nagy titokról rántotta le a legtökéletesebb módon a leplet, de megérthettük a próféta őszinte érzéseit is Istenről.

Le a kalappal Ron Moore és csapata előtt, hogy a harmadik évad végén tetőző Baltar-gyűlölet után megvalósítottak egy olyan szituációt, amelyben úgy derül fény a tudós valódi, az új-capricai fiaskónál mérföldekkel nagyobb bűnére, hogy utána Laura Roslinnak kelljen megmentenie az életét.

Zárásként néhány kimaradt apróságot említenék meg ismét:

  • Elhangzik Natalie neve, miután már nem is számít. Az egyszeri, nem a neten csüngő nézőnek fogalma se lehetett, mikor és ki keresztelte meg a nőt. Jobb lett volna ez, ha úgy hagyják, mint Ginát a Pegasus-részekben, ott is csak a kulisszák mögött nevezték a karaktert nevén.
  • Baltar lelki szinten megnyílik a hibridnek, és úgy beszél vele, mint egy óvodással, akit mellesleg felváltva hívnak "she"-nek és "it"-nek. Az egyik kritikus megjegyezte, hogy mi lenne, ha összegyúrnák a két névmást egy szóvá… ja nem, az csúnya lenne.
  • D'Anna laza mozdulattal kitöri a kedvenc Cavilünk nyakát egy brutális jó jelenetben, miután a fickó a saját háziállat-nyolcasának nevezte Boomert.
  • Athena2 beszéde a pilótáknak, amelyben tényleg látszanak a lopott emlékek, így tud kapcsolatot teremteni az emberekkel.
  • A kifejezés Helo arcán, miután D'Anna konstatálja, hogy az imént lettek halandóvá téve. Kellett.
  • Edward James Olmos és Mary McDonnel játéka, különösen az utolsó negyedben, amit körülbelül nyolcvanszor fogok még visszapörgetni a jövőben. Adama arca, amikor megáll a képzelt Roslin szívverése, Roslin félmosolya, amikor D'Anna elneveti magát, és persze a záró jelenet a Han Solo-s szöveggel, amelyet sikerült megkönnyeznem kicsit. Pazar írás. Brilliáns játék. 

Remélem, még ide is jutott pár gondolat a kommentekre tőletek, de itt megkérek mindenkit, hogy a jövő heti promóban látottakra ne hivatkozzon, mert még a múltkor is volt rá példa.

Karácsonyi ének

Tudom, barom egy cím ez az epizódmustrámnak, de a The Hubot látva nem tudtam nem Charles Dickens klasszikusához hasonlítani a sztorit. Nos, azok, akik az előző részt fillernek titulálták (komolyan, vannak ilyenek), most megelégedhettek: Jane Espenson
mindent, de tényleg mindent belerakott a forgatókönyvébe, ami
kiemelkedővé teszi a sorozatot. Ennek ellenére szerintem vannak dolgok,
amik nem működtek.

Ez az írónő nem David Weddle vagy Bradley Thompson, hogy egy egész epizódot kihegyezzen egy csatára, de nem is Michael Angeli, hogy a legszebb és leghatásosabb mondatokkal adja a tudtunkra egy karakter érzéseit és motivációit. Így sok szempontból polírozatlan lett a sztorija, de mentségére legyen mondva, vagy négy szállal kellett dolgoznia negyvenegynéhány percbe sűrítve.


Paul Edwards tökéletes megértette, mik a szándékai Espensonnak a Resurrection Hub pusztulását
bemutató ütközet ábrázolásával: mivel körülbelül tudtuk a kimenetelét, fölösleges
volt fokozni az izgalmakat, ehelyett gyönyörűen megkomponált,
hangulatos képsorokat kaptunk, Bear McCreary vadonatúj, pátoszos és nagyzenekari muzsikájával és Gary Hutzelék fantasztikus effektusaival. Egyszerre érezhettük a csata jelentőségét és az iróniáját, amelyet Helo megállása a kikapcsolt Sharonoknál tett nyilvánvalóvá: a cylonok visszakapták, amit adtak.

Bármennyire
is nagy fontosságú mindez, egy mustrában sokat nem lehet hozzátenni,
foglalkozom hát inkább a három karakterrel, akik a bázishajón ragadtak. Mindnyájan átmennek egyfajta krízisen a maguk módján, de Helóé elég sok kérdést fölvet.

Először is, lesz folytatása az erkölcscsősz dilemmájának a felesége és a többi modell különválasztásáról? Ha visszatérnek a Galacticára, eléggé tárgytalanná válhat a téma, de érdekes mellékszála volt az epizódnak, különösen Roslin megjegyzésével, hogy csak egy Sharont vett feleségül, nem egy egész sorozatot. A nyolcasok most bizonyára tanultak az esetből, miután Helo jól kihasználta a segítő szándékú példányukat.

Helo a másik szálon közben folyamatosan megkérdőjelezte Roslin parancsait azt illetően, hogy szabad-e átverni a cylonokat, amit végképp nem értek. Az elnöknőnek először el kellett magyaráznia mindent előről, amit még betudtam annak, hogy emlékeztetni kell a nézőket a két epizóddal korábbi eseményekre, de miután Helo
is ott volt azon a megbeszélésen, ahol ezt a tervet kiagyalták, az
egész nagyon furcsává és zavaróvá vált egy idő után. Vagy lemaradtam
valamiről, vagy Helo tudja ki-be kapcsolgatni a morális érzékét.

Örömteli volt Baltart
olyannak látni, mint amilyennek három évadon keresztül megismertük:
komikusnak, esetlennek és bizonytalannak. A kiabálása a hibriddel és a
tudálékos megjegyzései az elnöknek nagyon a helyükön voltak. Amit
azonban a Centurionnak mondott, és amilyen körülmények között mondta, az számomra nem volt rendben.

A robotok "jellemfejlődése" teljesen ki lett vágva az előző epizódokból, így eleve furcsa volt így látni egy példányukat, és Baltar hittérítő
szövege sem volt a legjobban megírva, ráadásul ki is lógott az egész az
epizódból. De legalább az azt követő robbanás klasszisokkal jobban meg
volt csinálva, mint Elosha bémozis halála a második évadban.

Ha már a gúvadó szemű papnőnél tartunk, ugyan sosem szerettem őt (csak el kell olvasni a hogyvoltjaimat), mégis jó volt újra látni, hiszen nagy hatással volt Roslinra. Ezt a szerepet tölti be itt is, mint az elnöknő lelkiismerete (vagy projekciója, ki hogy látja), és valószínűleg az
ember meg a saját fejében lévő hangok közti privát beszélgetésekben
elmennek az olyan agyzsibbasztóan primitív pszichológiai elemzések, amelyeknek a végén arra lyukadunk ki, hogy Laura Roslin valójában Ebenezer Scrooge, de ennél a BSG többet is tud.

Többet
is tudnak ezek az írók annál, mint hogy az ilyen mélyenszántó lelki
utazásokat olyan olcsó fogással mutassák be, hogy az eljövendő
karácsony szelleme megmutatja a hősünknek, hogyan fog meghalni. Jó,
értem, gyorsan el kellett jutni a Baltar-gyűlölettől az önjelölt próféta megmentéséig, de nekem ez sok volt. Pontosabban kevés. Egyet azonban leszűrtem belőle: Roslin bizonyosan nem ágyban, párnák közt, a szeretteivel körülvéve fog eltávozni. Ugyanazt a jelenetsort nem fogják kétszer bemutatni, ugyanazt a kártyát még egyszer nem fogják kijátszani az írók.

Ez
igaz D'Anna béna kis poénjára is, ezek után épeszű író nem tenné meg
azt, hogy a következő részben kimondatja, hogy "na jó, vicceltem ám,
mégiscsak cylon vagy". Plusz ezek után az utolsó revelációja is
jelentőségteljesebb és drámaibb kell, hogy legyen, mint ahogy itt
láthattuk, a fenti okokból kifolyólag. Ilyen felfokozott izgalmak után viszont illene lerántani róla a leplet a jövő héten. Valahogyan ki kell elégíteni a nézőket.

Roslin belső
utazásának legérdekesebb aspektusa az, hogy a nő, ahogy azt korábban
hangoztatta is, egészen embertelenné vált azért, hogy jó elnök
lehessen, sőt, ha Elosha nem túlzott, akkor már-már Cavil szintjére süllyedt le az érzelmek terén, olyanná válva, mint az
ellensége. Ezt az iróniát hangsúlyozta ki ez az epizód a központ
pusztulása mellett a legjobban, fokozva azzal, hogy éppen Baltar életveszélye kellett ahhoz, hogy újra önmagára találjon Laura.

A doki utolsó jelenete, amelyben megtette a 2003 óta várt vallomását (atyaég,
az olyan régen volt, hogy azt hittem, nem is kerül már rá sor),
kétségbevonhatatlanul zseniális volt. Nemcsak a nagy titokról rántotta
le a legtökéletesebb módon a leplet, de megérthettük a próféta őszinte
érzéseit is Istenről.

Le a kalappal Ron Moore és csapata előtt, hogy a harmadik évad végén tetőző Baltar-gyűlölet után megvalósítottak egy olyan szituációt, amelyben úgy derül fény a tudós valódi, az új-capricai fiaskónál mérföldekkel nagyobb bűnére, hogy utána Laura Roslinnak kelljen megmentenie az életét.

Zárásként néhány kimaradt apróságot említenék meg ismét:

  • Elhangzik Natalie neve, miután már nem is számít. Az egyszeri, nem a neten csüngő nézőnek fogalma se lehetett, mikor és ki keresztelte meg a nőt. Jobb lett volna ez, ha úgy hagyják, mint Ginát a Pegasus-részekben, ott is csak a kulisszák mögött nevezték a karaktert nevén.
  • Baltar lelki szinten megnyílik a hibridnek, és úgy beszél vele, mint egy óvodással, akit mellesleg felváltva hívnak "she"-nek és "it"-nek. Az egyik kritikus megjegyezte, hogy mi lenne, ha összegyúrnák a két névmást egy szóvá… ja nem, az csúnya lenne.
  • D'Anna laza mozdulattal kitöri a kedvenc Cavilünk nyakát egy brutális jó jelenetben, miután a fickó a saját háziállat-nyolcasának nevezte Boomert.
  • Athena2 beszéde a pilótáknak, amelyben tényleg látszanak a lopott emlékek, így tud kapcsolatot teremteni az emberekkel.
  • A kifejezés Helo arcán, miután D'Anna konstatálja, hogy az imént lettek halandóvá téve. Kellett.
  • Edward James Olmos és Mary McDonnel játéka, különösen az utolsó negyedben, amit körülbelül nyolcvanszor fogok még visszapörgetni a jövőben. Adama arca, amikor megáll a képzelt Roslin szívverése, Roslin félmosolya, amikor D'Anna elneveti magát, és persze a záró jelenet a Han Solo-s szöveggel, amelyet sikerült megkönnyeznem kicsit. Pazar írás. Brilliáns játék. 

Remélem, még ide is jutott pár gondolat a kommentekre tőletek, de itt megkérek mindenkit, hogy a jövő heti promóban látottakra ne hivatkozzon, mert még a múltkor is volt rá példa.

4×09 – The Hub

Rendezte: Paul Edwards

Írta: Jane Espenson

Történet: Az ellenség Feltámadás Központjának nyomában egy csoport barátságtalan Viper-pilóta és a cylon felkelők kényszerű együttműködésre lépnek, hogy kieszeljenek egy csatatervet.

Vélemény: Láthatóan ebben az epizódban a cselekményszálak másik, elhanyagolt felére fogunk koncentrálni, azaz én egyáltalán nem lepődnék meg, ha se Tigh, se Lee (bocsánat, Leland), se Adama (bocsánat, Husker) nem jutna szerephez, ellenben háromnegyed órányi cylon jóságot kapnánk az arcunkba. Csak arra leszek kíváncsi, hogy most azt az eseménysort fogjuk-e látni, ami a Galactica által kivizsgált csatatérhez vezetett, vagy már azok után fogunk bekapcsolódni a bázishajó sztorijába.

Van egy olyan érzésem, hogy nem az űrcsatározásról fog szólni ez az epizód sem. Ha így lenne, David Weddle és Bradley Thompson írta volna a forgatókönyvet. Szerintem Espensontól kapunk egy jó adag ember-cylon konfliktust, amire jó lehetőséget ad az, hogy hiányzik a fedélzetről a karizmatikus Natalie, de van helyette Laura Roslin és Gaius Baltar, utóbbi ráadásul ismerős terepen mozog.

Sok puskaport tartogatnak még erre az évre az írók, és muszáj lesz elsütniük valamennyit ez alkalommal is, de a többségét bizonyára a féléves fináléra tartogatják. Most még ellavíroznak egy jelentéktelen(?) rendezővel, egy karakterszakértő írónővel, hogy utána majd bevethessenek minden nagyágyút. Remélem, azért lesz itt is néhány fontosabb reveláció, akár Roslinról, akár az operaházról, akár Baltarról, mindegy, csak ne sűrítsenek bele mindent a tizedik részbe. 

Jane Espensonról már elmondtam, amit el akartam mondani az Escape Velocity kapcsán, ő is azok közé az írók közé tartozik, akinek határozottan meg lehet ismerni a stílusát, a kézjegyeit. Azt feltételeztem ezekről az utolsó epizódokról, hogy már annyira sztoriorientáltak lesznek, hogy elveszik bennük az írók egyénisége, de eddig nem volt igazam, úgyhogy nagyon várom a rokonszenves nő legújabb munkáját. 

Ha tehetném, a rendezőről is ejtenék pár szót, de ez alkalommal olyan szerencsétlen helyzet állt elő, hogy az úriember nevével minimum húsz találatod dob ki az imdb, és persze egyiküknek sem volt eddig köze se a BSG-hez, se a rendezéshez. Úgyhogy fingom nincs, hogy fog debütálni Paul Edwards, de épp ezért leszek kíváncsi.

4×09 – The Hub

Rendezte: Paul Edwards

Írta: Jane Espenson

Történet: Az ellenség Feltámadás Központjának nyomában egy csoport barátságtalan Viper-pilóta és a cylon felkelők kényszerű együttműködésre lépnek, hogy kieszeljenek egy csatatervet.

Vélemény: Láthatóan ebben az epizódban a cselekményszálak másik, elhanyagolt felére fogunk koncentrálni, azaz én egyáltalán nem lepődnék meg, ha se Tigh, se Lee (bocsánat, Leland), se Adama (bocsánat, Husker) nem jutna szerephez, ellenben háromnegyed órányi cylon jóságot kapnánk az arcunkba. Csak arra leszek kíváncsi, hogy most azt az eseménysort fogjuk-e látni, ami a Galactica által kivizsgált csatatérhez vezetett, vagy már azok után fogunk bekapcsolódni a bázishajó sztorijába.

Van egy olyan érzésem, hogy nem az űrcsatározásról fog szólni ez az epizód sem. Ha így lenne, David Weddle és Bradley Thompson írta volna a forgatókönyvet. Szerintem Espensontól kapunk egy jó adag ember-cylon konfliktust, amire jó lehetőséget ad az, hogy hiányzik a fedélzetről a karizmatikus Natalie, de van helyette Laura Roslin és Gaius Baltar, utóbbi ráadásul ismerős terepen mozog.

Sok puskaport tartogatnak még erre az évre az írók, és muszáj lesz elsütniük valamennyit ez alkalommal is, de a többségét bizonyára a féléves fináléra tartogatják. Most még ellavíroznak egy jelentéktelen(?) rendezővel, egy karakterszakértő írónővel, hogy utána majd bevethessenek minden nagyágyút. Remélem, azért lesz itt is néhány fontosabb reveláció, akár Roslinról, akár az operaházról, akár Baltarról, mindegy, csak ne sűrítsenek bele mindent a tizedik részbe. 

Jane Espensonról már elmondtam, amit el akartam mondani az Escape Velocity kapcsán, ő is azok közé az írók közé tartozik, akinek határozottan meg lehet ismerni a stílusát, a kézjegyeit. Azt feltételeztem ezekről az utolsó epizódokról, hogy már annyira sztoriorientáltak lesznek, hogy elveszik bennük az írók egyénisége, de eddig nem volt igazam, úgyhogy nagyon várom a rokonszenves nő legújabb munkáját. 

Ha tehetném, a rendezőről is ejtenék pár szót, de ez alkalommal olyan szerencsétlen helyzet állt elő, hogy az úriember nevével minimum húsz találatod dob ki az imdb, és persze egyiküknek sem volt eddig köze se a BSG-hez, se a rendezéshez. Úgyhogy fingom nincs, hogy fog debütálni Paul Edwards, de épp ezért leszek kíváncsi.

A 4×09 kanadai promója

Megérkezett a kanadaiak előzetese is a The Hub című epizódhoz, ha valakinek nem lenne elég a spoilerekből. Nem tudom, mennyire más a Sci-Fi Channeléhez képest, de a kommentekre ugyanaz a kérés vonatkozik most is, előre is köszi. A videó a tovább mögött megtekinthető.

A 4×09 kanadai promója

Megérkezett a kanadaiak előzetese is a The Hub című epizódhoz, ha valakinek nem lenne elég a spoilerekből. Nem tudom, mennyire más a Sci-Fi Channeléhez képest, de a kommentekre ugyanaz a kérés vonatkozik most is, előre is köszi. A videó a tovább mögött megtekinthető.