Tudom, barom egy cím ez az epizódmustrámnak, de a The Hubot látva nem tudtam nem Charles Dickens klasszikusához hasonlítani a sztorit. Nos, azok, akik az előző részt fillernek titulálták (komolyan, vannak ilyenek), most megelégedhettek: Jane Espenson
mindent, de tényleg mindent belerakott a forgatókönyvébe, ami
kiemelkedővé teszi a sorozatot. Ennek ellenére szerintem vannak dolgok,
amik nem működtek.
Ez az írónő nem David Weddle vagy Bradley Thompson, hogy egy egész epizódot kihegyezzen egy csatára, de nem is Michael Angeli, hogy a legszebb és leghatásosabb mondatokkal adja a tudtunkra egy karakter érzéseit és motivációit. Így sok szempontból polírozatlan lett a sztorija, de mentségére legyen mondva, vagy négy szállal kellett dolgoznia negyvenegynéhány percbe sűrítve.
Paul Edwards tökéletes megértette, mik a szándékai Espensonnak a Resurrection Hub pusztulását
bemutató ütközet ábrázolásával: mivel körülbelül tudtuk a kimenetelét, fölösleges
volt fokozni az izgalmakat, ehelyett gyönyörűen megkomponált,
hangulatos képsorokat kaptunk, Bear McCreary vadonatúj, pátoszos és nagyzenekari muzsikájával és Gary Hutzelék fantasztikus effektusaival. Egyszerre érezhettük a csata jelentőségét és az iróniáját, amelyet Helo megállása a kikapcsolt Sharonoknál tett nyilvánvalóvá: a cylonok visszakapták, amit adtak.
Bármennyire
is nagy fontosságú mindez, egy mustrában sokat nem lehet hozzátenni,
foglalkozom hát inkább a három karakterrel, akik a bázishajón ragadtak. Mindnyájan átmennek egyfajta krízisen a maguk módján, de Helóé elég sok kérdést fölvet.
Először is, lesz folytatása az erkölcscsősz dilemmájának a felesége és a többi modell különválasztásáról? Ha visszatérnek a Galacticára, eléggé tárgytalanná válhat a téma, de érdekes mellékszála volt az epizódnak, különösen Roslin megjegyzésével, hogy csak egy Sharont vett feleségül, nem egy egész sorozatot. A nyolcasok most bizonyára tanultak az esetből, miután Helo jól kihasználta a segítő szándékú példányukat.
Helo a másik szálon közben folyamatosan megkérdőjelezte Roslin parancsait azt illetően, hogy szabad-e átverni a cylonokat, amit végképp nem értek. Az elnöknőnek először el kellett magyaráznia mindent előről, amit még betudtam annak, hogy emlékeztetni kell a nézőket a két epizóddal korábbi eseményekre, de miután Helo
is ott volt azon a megbeszélésen, ahol ezt a tervet kiagyalták, az
egész nagyon furcsává és zavaróvá vált egy idő után. Vagy lemaradtam
valamiről, vagy Helo tudja ki-be kapcsolgatni a morális érzékét.
Örömteli volt Baltart
olyannak látni, mint amilyennek három évadon keresztül megismertük:
komikusnak, esetlennek és bizonytalannak. A kiabálása a hibriddel és a
tudálékos megjegyzései az elnöknek nagyon a helyükön voltak. Amit
azonban a Centurionnak mondott, és amilyen körülmények között mondta, az számomra nem volt rendben.
A robotok "jellemfejlődése" teljesen ki lett vágva az előző epizódokból, így eleve furcsa volt így látni egy példányukat, és Baltar hittérítő
szövege sem volt a legjobban megírva, ráadásul ki is lógott az egész az
epizódból. De legalább az azt követő robbanás klasszisokkal jobban meg
volt csinálva, mint Elosha bémozis halála a második évadban.
Ha már a gúvadó szemű papnőnél tartunk, ugyan sosem szerettem őt (csak el kell olvasni a hogyvoltjaimat), mégis jó volt újra látni, hiszen nagy hatással volt Roslinra. Ezt a szerepet tölti be itt is, mint az elnöknő lelkiismerete (vagy projekciója, ki hogy látja), és valószínűleg az
ember meg a saját fejében lévő hangok közti privát beszélgetésekben
elmennek az olyan agyzsibbasztóan primitív pszichológiai elemzések, amelyeknek a végén arra lyukadunk ki, hogy Laura Roslin valójában Ebenezer Scrooge, de ennél a BSG többet is tud.
Többet
is tudnak ezek az írók annál, mint hogy az ilyen mélyenszántó lelki
utazásokat olyan olcsó fogással mutassák be, hogy az eljövendő
karácsony szelleme megmutatja a hősünknek, hogyan fog meghalni. Jó,
értem, gyorsan el kellett jutni a Baltar-gyűlölettől az önjelölt próféta megmentéséig, de nekem ez sok volt. Pontosabban kevés. Egyet azonban leszűrtem belőle: Roslin bizonyosan nem ágyban, párnák közt, a szeretteivel körülvéve fog eltávozni. Ugyanazt a jelenetsort nem fogják kétszer bemutatni, ugyanazt a kártyát még egyszer nem fogják kijátszani az írók.
Ez
igaz D'Anna béna kis poénjára is, ezek után épeszű író nem tenné meg
azt, hogy a következő részben kimondatja, hogy "na jó, vicceltem ám,
mégiscsak cylon vagy". Plusz ezek után az utolsó revelációja is
jelentőségteljesebb és drámaibb kell, hogy legyen, mint ahogy itt
láthattuk, a fenti okokból kifolyólag. Ilyen felfokozott izgalmak után viszont illene lerántani róla a leplet a jövő héten. Valahogyan ki kell elégíteni a nézőket.
Roslin belső
utazásának legérdekesebb aspektusa az, hogy a nő, ahogy azt korábban
hangoztatta is, egészen embertelenné vált azért, hogy jó elnök
lehessen, sőt, ha Elosha nem túlzott, akkor már-már Cavil szintjére süllyedt le az érzelmek terén, olyanná válva, mint az
ellensége. Ezt az iróniát hangsúlyozta ki ez az epizód a központ
pusztulása mellett a legjobban, fokozva azzal, hogy éppen Baltar életveszélye kellett ahhoz, hogy újra önmagára találjon Laura.
A doki utolsó jelenete, amelyben megtette a 2003 óta várt vallomását (atyaég,
az olyan régen volt, hogy azt hittem, nem is kerül már rá sor),
kétségbevonhatatlanul zseniális volt. Nemcsak a nagy titokról rántotta
le a legtökéletesebb módon a leplet, de megérthettük a próféta őszinte
érzéseit is Istenről.
Le a kalappal Ron Moore és csapata előtt, hogy a harmadik évad végén tetőző Baltar-gyűlölet után megvalósítottak egy olyan szituációt, amelyben úgy derül fény a tudós valódi, az új-capricai fiaskónál mérföldekkel nagyobb bűnére, hogy utána Laura Roslinnak kelljen megmentenie az életét.
Zárásként néhány kimaradt apróságot említenék meg ismét:
- Elhangzik Natalie neve, miután már nem is számít. Az egyszeri, nem a neten csüngő nézőnek fogalma se lehetett, mikor és ki keresztelte meg a nőt. Jobb lett volna ez, ha úgy hagyják, mint Ginát a Pegasus-részekben, ott is csak a kulisszák mögött nevezték a karaktert nevén.
- Baltar lelki szinten megnyílik a hibridnek, és úgy beszél vele, mint egy óvodással, akit mellesleg felváltva hívnak "she"-nek és "it"-nek. Az egyik kritikus megjegyezte, hogy mi lenne, ha összegyúrnák a két névmást egy szóvá… ja nem, az csúnya lenne.
- D'Anna laza mozdulattal kitöri a kedvenc Cavilünk nyakát egy brutális jó jelenetben, miután a fickó a saját háziállat-nyolcasának nevezte Boomert.
- Athena2 beszéde a pilótáknak, amelyben tényleg látszanak a lopott emlékek, így tud kapcsolatot teremteni az emberekkel.
- A kifejezés Helo arcán, miután D'Anna konstatálja, hogy az imént lettek halandóvá téve. Kellett.
- Edward James Olmos és Mary McDonnel játéka, különösen az utolsó negyedben, amit körülbelül nyolcvanszor fogok még visszapörgetni a jövőben. Adama arca, amikor megáll a képzelt Roslin szívverése, Roslin félmosolya, amikor D'Anna elneveti magát, és persze a záró jelenet a Han Solo-s szöveggel, amelyet sikerült megkönnyeznem kicsit. Pazar írás. Brilliáns játék.
Remélem, még ide is jutott pár gondolat a kommentekre tőletek, de itt megkérek mindenkit, hogy a jövő heti promóban látottakra ne hivatkozzon, mert még a múltkor is volt rá példa.