Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz
(hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét
kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt
néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány
kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal
kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok
a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

Ron Moore és Mark Verheiden kommentjei

Fölkerült Ron Moore podcastja a Six of One-hoz és a Ties That Bindhoz (hogy miért pont ezekhez, azt nem tudom), Mark Verheiden pedig ismét kommentálta a múlt heti epizódot. Az érdekességek mellett elereszt néhány spoilert a jövőre nézve, de nem aggódnék miattuk. Moore néhány kérdésre is megadja a választ, amelyekre a fenti két epizóddal kapcsolatban vártunk, de mindent a tovább mögé rejtettem, mert elég sok a mondanivalójuk.

Kezdjük Verheidennel. Az első és legnyilvánvalóbb kérdés az, hogy hogyan emelte meg virtuális Six Baltart az Escape Velocityben. Persze nem árulta el az igazságot a producer, de megkavarhatja azokat, akik most már biztosak voltak benne, hogy a képzeletbeli barátnő valóban Isten angyala. Verheiden szerint ugyanis a vallásos indulatoktól az embere gyakran képesek emberfeletti tettekre, elég ha néhány templomi istentiszteletre gondolunk.

Adama az utolsó jelenetében Roslinnal nem fejből mondja a könyvet, hiszen valóban nem olvasta még azt a fejezetet, hanem magától folytatja, és a jelenlegi helyzethez illeszti. Ha esetleg valaki másképp gondolta volna. Ugyanez igaz a könyvvel kapcsolatos megjegyzésére, hogy nem szereti, ha véget érnek a dolgok. Ezt is valójában egészen másként értette.

Valaki megkérdezte, hogy miért nem reagált Tigh Six vallomásra, hogy ő tehető felelőssé az emberiség kiirtásáért. Verheiden válasza erre: csak várjunk.

Ronald D. Moore a podcastjában elmeséli, hogy Cally Tyrol története majdnem csak mellékszál lett, és több hangsúly került volna a férjére. Egy jelenetben például azt is hallucinálta a főnök, hogy meg is üti a feleségét. Az epizód egyébként egész másként indult, mint ami lett belőle, RDM bocsánatot is kért, mert szerinte kicsit szétesett, inkoherens lett az egész. Egyébiránt Tyrol "szupererejét" is majdnem hangsúlyozták, amikor rácsapott az asztalra.

A Centurionok önállósága is jobban fel lett volna építve, nemcsak a vért törlgető és a "kérem"-re hallgató robotokkal jelezték volna, hogy megváltoztak, hanem több aprósággal is. Az utolsó pillanatban RDM az időre hivatkozva egy csomó CGI-t lefújt.

Laura Roslin politikája egyértelmű utalás a Bush-kormányzatra, ezt ki is mondta Moore.

A cylon polgárháborúval kapcsolatban emlékeztetett minket a következő szállóigére: "Ape has killed ape!". Remélem, mindenkinek ismerős.

Az Weapons Locker 1701-D poénba még Moore-t sem avatták be, utólag vette észre ő is.

A jelenetben, amikor Cally mögött csak homályosan látjuk Tyrolt, és ő a "rossz férj", eredetileg visszakerült volna a fókusz a főnökre végül, de Moore ragaszkodott hozzá, hogy ne így legyen. Így hatásosabb volt az elidegenítés, amit a kép közvetített. Azt, hogy Cally miért nem rohant Adamához árulkodni a felfedezéséről, RDM szerint is jobban ki lehetett volna dolgozni, de reméli, hogy így is elég egyértelmű lett, hogy a drogok hatására ment el az esze.

Amellett is Moore erősködött, hogy úgy tűnjön, mintha Tory lebeszélné az öngyilkosságról Callyt, és végül megoldódna minden. Így működik minden tévésorozat, minket is csőbe akartak húzni.

A Ties That Bind végén Adama beszélt volna Tyrolhoz, le is forgatták a dialógust arról, hogy még mindig nem értik, mi történt Callyvel, és folytatják a nyomozást, de végül kivágták, Moore szerint így sokkal hatásosabb a jelenet. Egyet kell értsek vele.

Készüljünk az új részre két videóhogyvolttal

Először is egy rettentő szomorú hír: Ron Moore épp most írja az utolsó epizódot. Tegnap este állt neki, de már a harmadik oldalnál átírta volna az egészet, szóval ez kurva jó lesz.

A SyFyPortalnál azon agyalnak, hogy talán az idei lesz az az év a Battlestar Galactica számára, amikor komolyabban is észrevehetik az Emmy-díjakért felelős akadémiánál. A döntnökök jellemzően csak azokat a műsorokat értékelik, amelyek a jelölés idején is képernyőn vannak, és ez most először esik meg a BSG-vel. Igaz, hogy tavaly végre nyert egy kategóriában a BSG, de idén a fontosabb díjakért is versenybe szállhat. Ráadásul sok sorozat ki sem húzta 2008-ig a sztrájk miatt. Ellenben, megjegyzem, sci-fi sorozatot jóformán az első Star Trek óta nem ismertek el az Emmy-gálán.

A tegnapi Ron Moore-hír mellé már nem akartam bebiggyeszteni a másik hasonló sikert a BSG berkeiből: David Eick egy hétszámjegyű fizetéssel járó szerződést kötött az NBC-vel, melynek értelmében további két évig szolgáltat műsorokat a csatornának. Eleddig három projekthez adta a nevét az új szezonra, melyek közül egynek a forgatókönyvét ő maga fogja írni. Nem fogjátok kitalálni, egy remake lesz az, de még nem tudjuk, melyik műsoré. És bízunk a Children of Men feldolgozásában is. A részletekről a fenti linken tájékozódhattok.

Ha már Eicknél tartunk, a producer folytatja a scifi.comon a videóblogját, a legújabb posztban a színészek és a készítők (RDM, Eick, Michael Rymer, Mark verheiden) osztják meg vegyes érzelmeiket az utolsó évaddal járó búcsúról. A képanyagok spoileresek lehetnek, de érdemes megnézni az interjúkat.

Tricia Helfer bevallotta, hogy nem szereti virtuális Sixet játszani, de a többi alteregóval elégedett. Virtuális Six azonban elég szűkös karakter, mert semmit sem tudni róla, nincs előtörténete, semmije, csak lóg a levegőben.

A tovább mögött láthatjátok a He That Believeth in Me és a Six of One rövidke összefoglalóját a csaj tolmácsolásában, aki a What the Frak Is Going on… videót is narrálta. Haláliak, tényleg. Ne hagyja ki senki.

 

Készüljünk az új részre két videóhogyvolttal

Először is egy rettentő szomorú hír: Ron Moore épp most írja az utolsó epizódot. Tegnap este állt neki, de már a harmadik oldalnál átírta volna az egészet, szóval ez kurva jó lesz.

A SyFyPortalnál azon agyalnak, hogy talán az idei lesz az az év a Battlestar Galactica számára, amikor komolyabban is észrevehetik az Emmy-díjakért felelős akadémiánál.
A döntnökök jellemzően csak azokat a műsorokat értékelik, amelyek a
jelölés idején is képernyőn vannak, és ez most először esik meg a
BSG-vel. Igaz, hogy tavaly végre nyert egy kategóriában
a BSG, de idén a fontosabb díjakért is versenybe szállhat. Ráadásul sok
sorozat ki sem húzta 2008-ig a sztrájk miatt. Ellenben, megjegyzem,
sci-fi sorozatot jóformán az első Star Trek óta nem ismertek el az
Emmy-gálán.

A tegnapi Ron Moore-hír mellé már nem akartam bebiggyeszteni a másik hasonló sikert a BSG berkeiből: David Eick egy hétszámjegyű fizetéssel járó szerződést kötött az NBC-vel, melynek értelmében további két évig szolgáltat műsorokat a csatornának.
Eleddig három projekthez adta a nevét az új szezonra, melyek közül
egynek a forgatókönyvét ő maga fogja írni. Nem fogjátok kitalálni, egy
remake lesz az, de még nem tudjuk, melyik műsoré. És bízunk a Children
of Men feldolgozásában is. A részletekről a fenti linken
tájékozódhattok.

Ha már Eicknél tartunk, a producer folytatja a scifi.comon a videóblogját,
a legújabb posztban a színészek és a készítők (RDM, Eick, Michael
Rymer, Mark verheiden) osztják meg vegyes érzelmeiket az utolsó évaddal
járó búcsúról. A képanyagok spoileresek lehetnek, de érdemes megnézni
az interjúkat.

Tricia Helfer bevallotta, hogy nem szereti
virtuális Sixet játszani, de a többi alteregóval elégedett. Virtuális
Six azonban elég szűkös karakter, mert semmit sem tudni róla, nincs
előtörténete, semmije, csak lóg a levegőben.

A tovább mögött láthatjátok a He That Believeth in Me és a Six of One rövidke összefoglalóját a csaj tolmácsolásában, aki a What the Frak Is Going on… videót is narrálta. Haláliak, tényleg. Ne hagyja ki senki.

 

Mark Verheiden hírei reggelre

Mark Verheiden az egyik legaktívabb internetező a BSG stábjából. Ahogy arról a múltkor beszámoltam, most épp arra sikerült őt rávenni, hogy minden epizód után válaszoljon pár rajongói kérdésre, már amennyire ideje engedi. A Six of One pedig fölvetett néhány érdekes ötletet, amelyekkel kapcsolatban Filmfölde híres Mark Verheidenjei csak egyféleképp tudtak felelni: tessék várni, maaajd kapunk választ mindenre.

Ez kivételesen azért megnyugtató, mert olyan dolgokkal kapcsolatban is ezt mondta, amilyenekkel kapcsolatban nem is számítottam válaszra.

Az olyanokat meg sem említem, hogy "Miért szavazott másként Boomer?", vagy "Most akkor Lee és Dee között vége mindennek?", mert aki rendesen figyelt az eddigi eseményekre, az nem kérdez ilyet. Sokkal érdekesebb, hogy az egyik néző fejében megragadt, amit Starbuck említett a Földdel kapcsolatban. Nemcsak a Holdat, a Napot és az egyik gázóriást látta, hanem három ragyogó (pislogó) csillagot és egy üstököst is. Nem gondoltam, hogy ennek lenne jelentősége, de ez valóban kapcsolható a Jézus-történethez. A picsába, lehet, hogy a gyerek rátapintott itt a lényegre. A kérdésébe belekeverte még a görög mitológiát is, de mindegy is, Verheiden azt felelte, hogy akármit is mondana, az spoiler lenne.

A másik jó kérdés a cylonokhoz kötődött, miszerint ki volt az, aki visszabutította a Centurionokat, és egyáltalán, kik azok az eredeti programozók, és mit akarnak. Az író válasza erre az volt, hogy az írók is tisztában vannak ám ezekkel a rejtélyekkel, és fel is fogják őket tárni idővel, csak türelem. Nekem ennyi elég is volt. Erre most már tényleg baromi kíváncsi leszek.

MV egyébként posztolt egyet arról, hogy milyen rossz érzés számukra, amikor az egyik kedvenc jelenetüket ki kell vágni az epizódjukból, különösen, hogy a kedvenc jeleneteiket mindig ki kell vágni az epizódjaikból. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkodnak a nézők, a producerek és a forgatókönyvírók a történetről, érdemes elolvasni.

A Watcher pár mondatban szólt a soron következő epizódról, így aki még nem tett szert a heti spoileradagjára, az ott megteheti.

A scifi.com elindított valami közösségi oldalt Join the Fight címszóval, lehet minden héten játszani, hogy a cylonok vagy az emberek nyernek-e.

Mark Verheiden hírei reggelre

Mark Verheiden az egyik legaktívabb internetező a BSG stábjából. Ahogy arról a múltkor beszámoltam, most épp arra sikerült őt rávenni, hogy minden epizód után válaszoljon pár rajongói kérdésre, már amennyire ideje engedi. A Six of One pedig fölvetett néhány érdekes ötletet, amelyekkel kapcsolatban Filmfölde híres Mark Verheidenjei csak egyféleképp tudtak felelni: tessék várni, maaajd kapunk választ mindenre.

Ez kivételesen azért megnyugtató, mert olyan dolgokkal kapcsolatban is ezt mondta, amilyenekkel kapcsolatban nem is számítottam válaszra.

Az olyanokat meg sem említem, hogy "Miért szavazott másként Boomer?", vagy "Most akkor Lee és Dee között vége mindennek?", mert aki rendesen figyelt az eddigi eseményekre, az nem kérdez ilyet. Sokkal érdekesebb, hogy az egyik néző fejében megragadt, amit Starbuck említett a Földdel kapcsolatban. Nemcsak a Holdat, a Napot és az egyik gázóriást látta, hanem három ragyogó (pislogó) csillagot és egy üstököst is. Nem gondoltam, hogy ennek lenne jelentősége, de ez valóban kapcsolható a Jézus-történethez. A picsába, lehet, hogy a gyerek rátapintott itt a lényegre. A kérdésébe belekeverte még a görög mitológiát is, de mindegy is, Verheiden azt felelte, hogy akármit is mondana, az spoiler lenne.

A másik jó kérdés a cylonokhoz kötődött, miszerint ki volt az, aki visszabutította a Centurionokat, és egyáltalán, kik azok az eredeti programozók, és mit akarnak. Az író válasza erre az volt, hogy az írók is tisztában vannak ám ezekkel a rejtélyekkel, és fel is fogják őket tárni idővel, csak türelem. Nekem ennyi elég is volt. Erre most már tényleg baromi kíváncsi leszek.

MV egyébként posztolt egyet arról, hogy milyen rossz érzés számukra, amikor az egyik kedvenc jelenetüket ki kell vágni az epizódjukból, különösen, hogy a kedvenc jeleneteiket mindig ki kell vágni az epizódjaikból. Érdekes, hogy mennyire másként gondolkodnak a nézők, a producerek és a forgatókönyvírók a történetről, érdemes elolvasni.

A Watcher pár mondatban szólt a soron következő epizódról, így aki még nem tett szert a heti spoileradagjára, az ott megteheti.

A scifi.com elindított valami közösségi oldalt Join the Fight címszóval, lehet minden héten játszani, hogy a cylonok vagy az emberek nyernek-e.

Eredendő bűnök

A Six of One annak a tipikus esete, amikor nem várok semmit sem egy epizódtól, nem készülök rá előre, és annyira váratlanul érnek a benne látottak, hogy az egyik pillanatban még az állam kaparászom a földről, a másikban meg már a könnyeket törlöm ki a szememből. A negyedik évad kezdete óta én sem nézem meg az előzeteseket, sőt, most már a főcímek után is becsukom a szemem, nehogy bármit is lássak a "precap"-ből.

Ahogy az egyik blogger okosan rávilágított, vannak olyan tévés producerek, mint mondjuk Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Studio 60), akik akkora hatalmat gyakorolnak az íróik fölött, hogy akárki is jegyezhet egy adott forgatókönyvet, az éppen olyan lesz, mint bármelyik másik epizódé. Ron Moore ennél szabadabb kezet ad a csapatának, sőt, a szemmel láthatóan mindenkinek megvan a maga feladata a show-ban. David Weddle és Bradley Thompson a háborúcentrikus történeteket szolgáltatják, Anne Cofell az erős női jellemekért felelt, Michael Angeli pedig a kiváló párbeszédek mestere, ő tud a legmélyebben belemászni a karakterekbe. Kihozza belőlük az önelemző pszichoanalitikust, a saját magát megkérdőjelező, hibáit nehezen beismerő, esendő lényt.

A He That Believeth in Me rohanása után szükség volt arra, hogy egy percre megálljunk és magunkba tekintsünk. Felülvizsgáljuk az elmúlt napok történéseit, a saját viselkedésünket, szerepünket, álláspontunkat. Ehhez tökéletes választás volt Angeli, aki ezúttal is a maximumot hozta ki a kínálkozó konfliktusokból és ezzel együtt a színészekből.


A cylonok régen belengetett közeledése az emberiség felé itt veszi csak igazán kezdetét. A kulisszák mögött Natalie-nak hívott Six-példány bújik most az igazoltan hiányzó Caprica bőrébe, és a nüansznyi különbségeket kettejük közt sikerül is éreztetnie Tricia Helfernek, bár ehhez nyilván kellett a jó forgatókönyv is. A kettes számú Leobennel és a nyolcas Sharonnal ők alkotják a cylonok emocionális felét, és itt éleződik ki az ellentét az egyes számú Cavil által képviselt programozott tökéletesség és az emberiesség között. Six már régen nem az a nő, aki Baltarnak a minisorozatban azt hirdette, hogy a bűnös emberiség helyét nekik kell átvenniük, és az öt utolsó cylon felbukkanása csak megerősíti abban, hogy másként van megírva a két faj közös sorsa. Beleesnek abba a hibába, amit a hibrid a Razorban megjósolt: végül épp az emberi bűn az, ami fölemészti őket, mikor egymás ellen fordítják a fegyvereiket. Hiányozni fognak a Cavilek és a Doralok.

Figyelemre méltó, hogy az egyes cylon "eredeti programozók"-nak hívja az alkotóikat, akik megtiltották számukra a diskurzust az öt utolsó modellről. Bár ateista, neki sincs konkrét elképzelése arról, kik teremthették őket – ellenben ez jó alap lehet a Caprica sorozattal kapcsolatos elmélkedésekhez. Örömteli dolog, hogy immár mindnyájuk számozását ismerjük, és elgondolkozhatunk azon, hogy mi ennek a jelentősége. A szériájukból hiányzik a hetes szám, kérdéses, hogy az is tagja-e az utolsó ötnek a 9-10-11-12-esek mellett, vagy inkább egy idejekorán megszakított fejlesztési verzió, egy olyan hibás modell, ami sose készült el. Szerintem valami ilyesmi foroghat fenn, és ez esetben az általunk már ismert kvartett tagjai lehetnek a 9-12-es verziók, míg az utolsó, a 13-as, még ismeretlen cylon a földi, renegát törzzsel vonható majd numerológiai párhuzamba.

Lee Adama régóta folytatott vívódása a katonai karrierjével végre méltó lezárásához érkezik. Az első évadtól fogva tudtuk, hogy nem érzi magát jól az egyenruhában, többször is elismerte, hogy nem alkalmas a tisztségére, de sosem tudta magát rászánni, hogy kilépjen a flottából. A mostani döntésében talán közrejátszott az is, hogy időközben számos új arc bukkant fel a pilóták közt (egy részük bizonyára a Pegasusról menekült ide, a többiek pedig a zöldfülűek), így a hiánya nem lesz akkora veszteség a Galactica számára.

Sokan talán túlzásnak érezhették a kettős búcsújelenetet, különösen, hogy a hangárban megjelent az a Roslin is, akivel épp nem ápolnak jól viszonyt. Be kell látnunk, hogy a Galactica légicsapatának és a Pegasusnak az egykori parancsnoka szerelt most le, az az ember, akire minden pilóta fölnéz, és akinek a szolgálatait el kell ismerni a civil és a militáris szférában egyaránt. Szerintem szép dolog volt a búcsúceremónia, Bear McCreary újrahangszerelt katonai témájával pedig különösen meghatóra sikerült, könnyeket is csalt a szemembe. A kézfogás és a mosolyváltás Athenával nagy jelentőséggel bír, hiszen Apollo nemrég még legszívesebben kiirtotta volna a cylonokat, a második évad elején pedig Sharont is gondolkodás nélkül lelőtte volna. Egyébiránt Roslinnal is váltottak néhány szót a jelenetben, de ezt kivágták, úgyhogy ha valaki hiányolta az interakciójukat, akkor ez volt az oka.

A búcsú Starbucktól szépen megkomponált momentum volt, ennél tökéletesebben sem megrendezni, sem megírni, sem megzenésíteni nem lehetett volna. Sok szót nem érdemes vesztegetni rá, de szintén az epizód egyik legmeghatóbb pillanata volt. Nem meglepő, hogy Lee épp Zarek mentorálásával kerül a nagytanácsba, hiszen ő a legbefolyásosabb politikus az elnöknő után. A Bastille Dayben megmentette az életét, és Zarek azóta tudja, hogy könnyen befolyásolható, ámbár tisztességes ember az admirális fia. Kiderül, hogy ez hogy fog jelentkezni a következő részekben, illetve képes lesz-e az alelnök az új patronáltjával megnyerni magának a többséget Roslin esetleges visszavonulása után.

Katee Sackhoff színészi teljesítményét valahol Jamie Bamberével tudom egy szinten elhelyezni, ami a szerepeikhez általában pont elég erős, de az aprólékosan kidolgozott játékot igénylő jelenetekhez már nem tudnak felérni. Ebben az epizódban nemcsak Leenek, hanem Starbucknak is viharos érzelmekkel kell megbirkóznia, és bár Sackhoff alakítása roppantul erőteljes, valahogy nem érzem benne azokat a felharmonikusokat, amelyeket Angeli szeretett volna jelezni az ő belső és külső vívódásában. Tigh világít rá szépen: most sokkal inkább Starbuck, mint valaha, ám nagyjából ennyi is, amit láthatunk belőle, leszámítva, hogy néha már átmegy hisztizésbe a viselkedése. Mindemellett, lehet, hogy én vagyok a hülye, de néha úgy éreztem ebben a részben, mintha baltával vágták volna meg a jeleneteket. Kara és Adama párbeszéde a cellában különösen esetlenre sikerült, mert a close-upokon nagyon látszik, hogy több felvételből ollózták őket össze, és a nő néha nem is úgy artikulál, mint ahogy beszél (ha egyáltalán artikulál).

Az írók Rekha Sharmának is megadták a lehetőséget, hogy kihozzon valamit Toryból, de meggyőződhettünk róla, hogy tőle se kell többet elvárni, mint amit eddig nyújtott az elnök tanácsadójaként. Megmarad a női kirakatbábunak a négy cylon közt, akiket úgyis Tigh és Tyrol fognak elvinni a vállukon. Hozzá hasonlítva Katee Sackhoff Emmy-díjat érdemelne, de szerencsére kimerül annyiban a feladata, hogy alájátsszon James Callisnek (és ez nem szóvicc). Az a helyzet, hogy Baltar új alteregójának felbukkanását leesett állal néztem végig, az ujjaimat meg majdnem lenyeltem örömömben, ahogy a számhoz kaptam a kezem. Tetszik, hogy már alig próbálja titkolni, hogy egy képzelt alakhoz beszél. 

Feltételezem, hogy ennek az új Baltarnak fizikailag semmi köze ahhoz, akit Six lát, de az, hogy ugyanazt a ruhát viselik, valahol azt sugallja számomra, hogy ő is a jó öreg carpicai zseni-playboy megfelelője. Most, hogy a doki komoly világnézeti és jellembeli változáson megy át, alávetve magát a fejében tanyázó Six által suggalltaknak, érthető, hogy kell valami, ami a régi önmagára emlékezteti, ami lerántja a földre, ha már nagyon elszállna a messiástudattal. Megcserélődtek a szerepek. Brilliáns.

A kötelező Baltar-imádat után végre a sorozat két főistenére térhetünk át. Mary McDonnell egész egyszerűen elképesztő volt a mostani részben, nem igaz, hogy nem lehet egy Emmyvel elismerni a jó színészetet egy kurva sci-fi sorozatban. Hamar éreztetik velünk, hogy itt már egy másik Roslinnal van dolgunk, mint a sorozat elején, hiszen gondolkodás nélkül képes lenne lelőni Starbuckot, pedig korábban nem volt hajlandó fegyvert fogni sem. A viselkedése a pilótával és az admirálissal is ellenszenves, ez már tényleg az a köcsögfej elnöknő, akit a múltkor megjósoltam.

Mikor Ateista admirálist kioktatta a csodákról és az ő szerepéről, már akkor tudtuk azt, amit az öreg utána a fejéhez vágott: fél elveszíteni a "haldokló vezető" szerepét, fél, hogy a halála jelentéktelen lesz, és senki sem fog emlékezni rá. Nem kérdés többé, miért fordult Starbuck ellen. Ha az előbbiekben könnyek szöktek a szemembe, akkor ezek után szó szerint elbőgtem magam.

Edward James Olmos a másik, aki miatt harmincszor is képes lennék újranézni ezt az öt percet, és akkor is találnék valami apró rezdülést a kettejük játékában, amit előtte nem vettem észre. Ahogy ittasan beszél és mozog, az egész egyszerűen fenomenális. Az apró metakommunikációs jelek, ahogy egymással viselkednek, ahogy a fejüket billentik, ahogy egymás szemébe néznek, mind-mind többet árulnak el, mint maga a párbeszéd, amit folytatnak. És akkor még nem is beszéltem az epizód elején a rekordhosszúságú Adama Glare-ről.

Adama húzása az epizód végén nagyon jól fel lett építve, és logikus lépés is volt. Ironikus, hogy épp Roslintól "leste el" a módszert, hogy Starbuckot egy saját hajóval elküldje a flotta érdekei ellenére. Kíváncsi leszek, mennyit fognak foglalkozni a Demetriuson történtekkel, és ki tart még a hajón Helóékkal. Megjegyzem, az is jó ötlet volt, hogy épp ő menjen Karával, hiszen régi jó barátok, és Tigh visszatérésével már nincs feltétlenül szükség rá a CIC-n.

Eredendő bűnök

A Six of One annak a tipikus esete, amikor nem várok semmit sem egy epizódtól, nem készülök rá előre, és annyira váratlanul érnek a benne látottak, hogy az egyik pillanatban még az állam kaparászom a földről, a másikban meg már a könnyeket törlöm ki a szememből. A negyedik évad kezdete óta én sem nézem meg az előzeteseket, sőt, most már a főcímek után is becsukom a szemem, nehogy bármit is lássak a "precap"-ből.

Ahogy az egyik blogger okosan rávilágított, vannak olyan tévés producerek, mint mondjuk Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Studio 60), akik akkora hatalmat gyakorolnak az íróik fölött, hogy akárki is jegyezhet egy adott forgatókönyvet, az éppen olyan lesz, mint bármelyik másik epizódé. Ron Moore ennél szabadabb kezet ad a csapatának, sőt, a szemmel láthatóan mindenkinek megvan a maga feladata a show-ban. David Weddle és Bradley Thompson a háborúcentrikus történeteket szolgáltatják, Anne Cofell az erős női jellemekért felelt, Michael Angeli pedig a kiváló párbeszédek mestere, ő tud a legmélyebben belemászni a karakterekbe. Kihozza belőlük az önelemző pszichoanalitikust, a saját magát megkérdőjelező, hibáit nehezen beismerő, esendő lényt.

A He That Believeth in Me rohanása után szükség volt arra, hogy egy percre megálljunk és magunkba tekintsünk. Felülvizsgáljuk az elmúlt napok történéseit, a saját viselkedésünket, szerepünket, álláspontunkat. Ehhez tökéletes választás volt Angeli, aki ezúttal is a maximumot hozta ki a kínálkozó konfliktusokból és ezzel együtt a színészekből.



A cylonok régen belengetett közeledése az emberiség felé itt veszi csak igazán kezdetét. A kulisszák mögött Natalie-nak hívott Six-példány bújik most az igazoltan hiányzó Caprica bőrébe, és a nüansznyi különbségeket kettejük közt sikerül is éreztetnie Tricia Helfernek, bár ehhez nyilván kellett a jó forgatókönyv is. A kettes számú Leobennel és a nyolcas Sharonnal ők alkotják a cylonok emocionális felét, és itt éleződik ki az ellentét az egyes számú Cavil által képviselt programozott tökéletesség és az emberiesség között. Six már régen nem az a nő, aki Baltarnak a minisorozatban azt hirdette, hogy a bűnös emberiség helyét nekik kell átvenniük, és az öt utolsó cylon felbukkanása csak megerősíti abban, hogy másként van megírva a két faj közös sorsa. Beleesnek abba a hibába, amit a hibrid a Razorban megjósolt: végül épp az emberi bűn az, ami fölemészti őket, mikor egymás ellen fordítják a fegyvereiket. Hiányozni fognak a Cavilek és a Doralok.

Figyelemre méltó, hogy az egyes cylon "eredeti programozók"-nak hívja az alkotóikat, akik megtiltották számukra a diskurzust az öt utolsó modellről. Bár ateista, neki sincs konkrét elképzelése arról, kik teremthették őket – ellenben ez jó alap lehet a Caprica sorozattal kapcsolatos elmélkedésekhez. Örömteli dolog, hogy immár mindnyájuk számozását ismerjük, és elgondolkozhatunk azon, hogy mi ennek a jelentősége. A szériájukból hiányzik a hetes szám, kérdéses, hogy az is tagja-e az utolsó ötnek a 9-10-11-12-esek mellett, vagy inkább egy idejekorán megszakított fejlesztési verzió, egy olyan hibás modell, ami sose készült el. Szerintem valami ilyesmi foroghat fenn, és ez esetben az általunk már ismert kvartett tagjai lehetnek a 9-12-es verziók, míg az utolsó, a 13-as, még ismeretlen cylon a földi, renegát törzzsel vonható majd numerológiai párhuzamba.

Lee Adama régóta folytatott vívódása a katonai karrierjével végre méltó lezárásához érkezik. Az első évadtól fogva tudtuk, hogy nem érzi magát jól az egyenruhában, többször is elismerte, hogy nem alkalmas a tisztségére, de sosem tudta magát rászánni, hogy kilépjen a flottából. A mostani döntésében talán közrejátszott az is, hogy időközben számos új arc bukkant fel a pilóták közt (egy részük bizonyára a Pegasusról menekült ide, a többiek pedig a zöldfülűek), így a hiánya nem lesz akkora veszteség a Galactica számára.

Sokan talán túlzásnak érezhették a kettős búcsújelenetet, különösen, hogy a hangárban megjelent az a Roslin is, akivel épp nem ápolnak jól viszonyt. Be kell látnunk, hogy a Galactica légicsapatának és a Pegasusnak az egykori parancsnoka szerelt most le, az az ember, akire minden pilóta fölnéz, és akinek a szolgálatait el kell ismerni a civil és a militáris szférában egyaránt. Szerintem szép dolog volt a búcsúceremónia, Bear McCreary újrahangszerelt katonai témájával pedig különösen meghatóra sikerült, könnyeket is csalt a szemembe. A kézfogás és a mosolyváltás Athenával nagy jelentőséggel bír, hiszen Apollo nemrég még legszívesebben kiirtotta volna a cylonokat, a második évad elején pedig Sharont is gondolkodás nélkül lelőtte volna. Egyébiránt Roslinnal is váltottak néhány szót a jelenetben, de ezt kivágták, úgyhogy ha valaki hiányolta az interakciójukat, akkor ez volt az oka.

A búcsú Starbucktól szépen megkomponált momentum volt, ennél tökéletesebben sem megrendezni, sem megírni, sem megzenésíteni nem lehetett volna. Sok szót nem érdemes vesztegetni rá, de szintén az epizód egyik legmeghatóbb pillanata volt. Nem meglepő, hogy Lee épp Zarek mentorálásával kerül a nagytanácsba, hiszen ő a legbefolyásosabb politikus az elnöknő után. A Bastille Dayben megmentette az életét, és Zarek azóta tudja, hogy könnyen befolyásolható, ámbár tisztességes ember az admirális fia. Kiderül, hogy ez hogy fog jelentkezni a következő részekben, illetve képes lesz-e az alelnök az új patronáltjával megnyerni magának a többséget Roslin esetleges visszavonulása után.

Katee Sackhoff színészi teljesítményét valahol Jamie Bamberével tudom egy szinten elhelyezni, ami a szerepeikhez általában pont elég erős, de az aprólékosan kidolgozott játékot igénylő jelenetekhez már nem tudnak felérni. Ebben az epizódban nemcsak Leenek, hanem Starbucknak is viharos érzelmekkel kell megbirkóznia, és bár Sackhoff alakítása roppantul erőteljes, valahogy nem érzem benne azokat a felharmonikusokat, amelyeket Angeli szeretett volna jelezni az ő belső és külső vívódásában. Tigh világít rá szépen: most sokkal inkább Starbuck, mint valaha, ám nagyjából ennyi is, amit láthatunk belőle, leszámítva, hogy néha már átmegy hisztizésbe a viselkedése. Mindemellett, lehet, hogy én vagyok a hülye, de néha úgy éreztem ebben a részben, mintha baltával vágták volna meg a jeleneteket. Kara és Adama párbeszéde a cellában különösen esetlenre sikerült, mert a close-upokon nagyon látszik, hogy több felvételből ollózták őket össze, és a nő néha nem is úgy artikulál, mint ahogy beszél (ha egyáltalán artikulál).

Az írók Rekha Sharmának is megadták a lehetőséget, hogy kihozzon valamit Toryból, de meggyőződhettünk róla, hogy tőle se kell többet elvárni, mint amit eddig nyújtott az elnök tanácsadójaként. Megmarad a női kirakatbábunak a négy cylon közt, akiket úgyis Tigh és Tyrol fognak elvinni a vállukon. Hozzá hasonlítva Katee Sackhoff Emmy-díjat érdemelne, de szerencsére kimerül annyiban a feladata, hogy alájátsszon James Callisnek (és ez nem szóvicc). Az a helyzet, hogy Baltar új alteregójának felbukkanását leesett állal néztem végig, az ujjaimat meg majdnem lenyeltem örömömben, ahogy a számhoz kaptam a kezem. Tetszik, hogy már alig próbálja titkolni, hogy egy képzelt alakhoz beszél. 

Feltételezem, hogy ennek az új Baltarnak fizikailag semmi köze ahhoz, akit Six lát, de az, hogy ugyanazt a ruhát viselik, valahol azt sugallja számomra, hogy ő is a jó öreg carpicai zseni-playboy megfelelője. Most, hogy a doki komoly világnézeti és jellembeli változáson megy át, alávetve magát a fejében tanyázó Six által suggalltaknak, érthető, hogy kell valami, ami a régi önmagára emlékezteti, ami lerántja a földre, ha már nagyon elszállna a messiástudattal. Megcserélődtek a szerepek. Brilliáns.

A kötelező Baltar-imádat után végre a sorozat két főistenére térhetünk át. Mary McDonnell egész egyszerűen elképesztő volt a mostani részben, nem igaz, hogy nem lehet egy Emmyvel elismerni a jó színészetet egy kurva sci-fi sorozatban. Hamar éreztetik velünk, hogy itt már egy másik Roslinnal van dolgunk, mint a sorozat elején, hiszen gondolkodás nélkül képes lenne lelőni Starbuckot, pedig korábban nem volt hajlandó fegyvert fogni sem. A viselkedése a pilótával és az admirálissal is ellenszenves, ez már tényleg az a köcsögfej elnöknő, akit a múltkor megjósoltam.

Mikor Ateista admirálist kioktatta a csodákról és az ő szerepéről, már akkor tudtuk azt, amit az öreg utána a fejéhez vágott: fél elveszíteni a "haldokló vezető" szerepét, fél, hogy a halála jelentéktelen lesz, és senki sem fog emlékezni rá. Nem kérdés többé, miért fordult Starbuck ellen. Ha az előbbiekben könnyek szöktek a szemembe, akkor ezek után szó szerint elbőgtem magam.

Edward James Olmos a másik, aki miatt harmincszor is képes lennék újranézni ezt az öt percet, és akkor is találnék valami apró rezdülést a kettejük játékában, amit előtte nem vettem észre. Ahogy ittasan beszél és mozog, az egész egyszerűen fenomenális. Az apró metakommunikációs jelek, ahogy egymással viselkednek, ahogy a fejüket billentik, ahogy egymás szemébe néznek, mind-mind többet árulnak el, mint maga a párbeszéd, amit folytatnak. És akkor még nem is beszéltem az epizód elején a rekordhosszúságú Adama Glare-ről.

Adama húzása az epizód végén nagyon jól fel lett építve, és logikus lépés is volt. Ironikus, hogy épp Roslintól "leste el" a módszert, hogy Starbuckot egy saját hajóval elküldje a flotta érdekei ellenére. Kíváncsi leszek, mennyit fognak foglalkozni a Demetriuson történtekkel, és ki tart még a hajón Helóékkal. Megjegyzem, az is jó ötlet volt, hogy épp ő menjen Karával, hiszen régi jó barátok, és Tigh visszatérésével már nincs feltétlenül szükség rá a CIC-n.

4×02 – Six of One

Rendezte: Anthony Hemmingway

Írta: Michael Angeli

Időpont: 2008. április 11.

Történet: Megtudjuk, mi zajlott le a cylonok közt, miután a Raidereik visszatértek azzal a hírrel, hogy megtalálták a final five tagjait az emberek flottájában. Kara tovább kardoskodik, hogy rossz irányba tartanak, és távolodnak a Földtől.

Vélemény: Ettől az epizódtól sem várok sokkal többet, mint a He That Believeth in Me-től. Ami azt illeti, az idén bevezetett folytatásos formula miatt nem hiszem, hogy egy részt is ki tudnék majd emelni a sok közül, ha valaha visszatekintek a negyedik évadra. A Battlestar Galacticára jellemző hangsúlyeltolódások persze biztos megmaradnak, azaz a szezon eleje, közepe és vége biztos többet fog nyújtani, mint ezek a közbeeső részek. 

A rendező személye reggelre kiderült, ő újnak tekinthető a sorozat berkeiben. Több igényes sorozat egy-egy epizódja is fűződik a nevéhez, de nem várok tőle világmegváltást. 

Ellenben Michael Angelitől jó írást, jó minőséget várhatunk el. A zseniális Six Degrees of Separationben ő adta Baltar szájába a "That's it! No more Mr. Nice Gaius!" felkiáltást, a The Son Also Risesban pedig Romo Lampkin szájába azt, hogy "Besides, I want to take a crap". Nincs több kérdésem.

A viccet félretéve Angeli tényleg jó, erős karakterdarabokat szoktak neki adni, és ha jól sejtem, ez is ilyesmi lesz, hiszen Leenek is be kell járnia valamilyen utat, valamint számolnunk kell ezzel a Natalie-val is, de most nem spoilerezek. A történetszálak nyilván hasonlóak lesznek az előzőhöz, leszámítva az űrcsatát, aminek a helyére a cylon-sztori jön majd be. Így nagyjából jut idő a fantasztikus négyesre, Baltarra, Starbuckra és Leere egyaránt.

Ezek közül egyedül az utóbbitól várok el sokat, az előbbiek szerintem még mindig csak fölvezetik az elkövetkező történéseket. Lee azonban nagy hangsúlyt fog kapni ebben a szériában, remélem. A cliffhanger Starbuckkal nem tudott lázba hozni, nem is akarok rá bájtot pazarolni nagyon, bár nyilvánvaló, hogy nem is azért zárták le ott az előző részt az írók, mert akkora feszültséget akartak kelteni, hanem mert adta magát.

Nem utolsósorban pedig elvárom a Battlestar Galactica pénzeszsákjaitól, hogy kifizessék erre a részre az összes élő és mozgó cylon-modellt, ne csak kettő-három rohangáljon megint a bázishajók fedélzetein. Utolsó évad, meg minden, nem igaz, hogy nem fér bele.

A Six of One trailere itt tekinthető meg.

4×02 – Six of One

Rendezte: Anthony Hemmingway

Írta: Michael Angeli

Időpont: 2008. április 11.

Történet: Megtudjuk, mi zajlott le a cylonok közt, miután a Raidereik visszatértek azzal a hírrel, hogy megtalálták a final five tagjait az emberek flottájában. Kara tovább kardoskodik, hogy rossz irányba tartanak, és távolodnak a Földtől.

Vélemény: Ettől az epizódtól sem várok sokkal többet, mint a He That Believeth in Me-től. Ami azt illeti, az idén bevezetett folytatásos formula miatt nem hiszem, hogy egy részt is ki tudnék majd emelni a sok közül, ha valaha visszatekintek a negyedik évadra. A Battlestar Galacticára jellemző hangsúlyeltolódások persze biztos megmaradnak, azaz a szezon eleje, közepe és vége biztos többet fog nyújtani, mint ezek a közbeeső részek. 

A rendező személye reggelre kiderült, ő újnak tekinthető a sorozat berkeiben. Több igényes sorozat egy-egy epizódja is fűződik a nevéhez, de nem várok tőle világmegváltást. 

Ellenben Michael Angelitől jó írást, jó minőséget várhatunk el. A zseniális Six Degrees of Separationben ő adta Baltar szájába a "That's it! No more Mr. Nice Gaius!" felkiáltást, a The Son Also Risesban pedig Romo Lampkin szájába azt, hogy "Besides, I want to take a crap". Nincs több kérdésem.

A viccet félretéve Angeli tényleg jó, erős karakterdarabokat szoktak neki adni, és ha jól sejtem, ez is ilyesmi lesz, hiszen Leenek is be kell járnia valamilyen utat, valamint számolnunk kell ezzel a Natalie-val is, de most nem spoilerezek. A történetszálak nyilván hasonlóak lesznek az előzőhöz, leszámítva az űrcsatát, aminek a helyére a cylon-sztori jön majd be. Így nagyjából jut idő a fantasztikus négyesre, Baltarra, Starbuckra és Leere egyaránt.

Ezek közül egyedül az utóbbitól várok el sokat, az előbbiek szerintem még mindig csak fölvezetik az elkövetkező történéseket. Lee azonban nagy hangsúlyt fog kapni ebben a szériában, remélem. A cliffhanger Starbuckkal nem tudott lázba hozni, nem is akarok rá bájtot pazarolni nagyon, bár nyilvánvaló, hogy nem is azért zárták le ott az előző részt az írók, mert akkora feszültséget akartak kelteni, hanem mert adta magát.

Nem utolsósorban pedig elvárom a Battlestar Galactica pénzeszsákjaitól, hogy kifizessék erre a részre az összes élő és mozgó cylon-modellt, ne csak kettő-három rohangáljon megint a bázishajók fedélzetein. Utolsó évad, meg minden, nem igaz, hogy nem fér bele.

A Six of One trailere itt tekinthető meg.