A Six of One annak a tipikus esete, amikor nem várok semmit sem egy epizódtól, nem készülök rá előre, és annyira váratlanul érnek a benne látottak, hogy az egyik pillanatban még az állam kaparászom a földről, a másikban meg már a könnyeket törlöm ki a szememből. A negyedik évad kezdete óta én sem nézem meg az előzeteseket, sőt, most már a főcímek után is becsukom a szemem, nehogy bármit is lássak a "precap"-ből.
Ahogy az egyik blogger okosan rávilágított, vannak olyan tévés producerek, mint mondjuk Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Studio 60), akik akkora hatalmat gyakorolnak az íróik fölött, hogy akárki is jegyezhet egy adott forgatókönyvet, az éppen olyan lesz, mint bármelyik másik epizódé. Ron Moore ennél szabadabb kezet ad a csapatának, sőt, a szemmel láthatóan mindenkinek megvan a maga feladata a show-ban. David Weddle és Bradley Thompson a háborúcentrikus történeteket szolgáltatják, Anne Cofell az erős női jellemekért felelt, Michael Angeli pedig a kiváló párbeszédek mestere, ő tud a legmélyebben belemászni a karakterekbe. Kihozza belőlük az önelemző pszichoanalitikust, a saját magát megkérdőjelező, hibáit nehezen beismerő, esendő lényt.
A He That Believeth in Me rohanása után szükség volt arra, hogy egy percre megálljunk és magunkba tekintsünk. Felülvizsgáljuk az elmúlt napok történéseit, a saját viselkedésünket, szerepünket, álláspontunkat. Ehhez tökéletes választás volt Angeli, aki ezúttal is a maximumot hozta ki a kínálkozó konfliktusokból és ezzel együtt a színészekből.
A cylonok régen belengetett közeledése az emberiség felé itt veszi csak igazán kezdetét. A kulisszák mögött Natalie-nak hívott Six-példány bújik most az igazoltan hiányzó Caprica bőrébe, és a nüansznyi különbségeket kettejük közt sikerül is éreztetnie Tricia Helfernek, bár ehhez nyilván kellett a jó forgatókönyv is. A kettes számú Leobennel és a nyolcas Sharonnal ők alkotják a cylonok emocionális felét, és itt éleződik ki az ellentét az egyes számú Cavil által képviselt programozott tökéletesség és az emberiesség között. Six már régen nem az a nő, aki Baltarnak a minisorozatban azt hirdette, hogy a bűnös emberiség helyét nekik kell átvenniük, és az öt utolsó cylon felbukkanása csak megerősíti abban, hogy másként van megírva a két faj közös sorsa. Beleesnek abba a hibába, amit a hibrid a Razorban megjósolt: végül épp az emberi bűn az, ami fölemészti őket, mikor egymás ellen fordítják a fegyvereiket. Hiányozni fognak a Cavilek és a Doralok.
Figyelemre méltó, hogy az egyes cylon "eredeti programozók"-nak hívja az alkotóikat, akik megtiltották számukra a diskurzust az öt utolsó modellről. Bár ateista, neki sincs konkrét elképzelése arról, kik teremthették őket – ellenben ez jó alap lehet a Caprica sorozattal kapcsolatos elmélkedésekhez. Örömteli dolog, hogy immár mindnyájuk számozását ismerjük, és elgondolkozhatunk azon, hogy mi ennek a jelentősége. A szériájukból hiányzik a hetes szám, kérdéses, hogy az is tagja-e az utolsó ötnek a 9-10-11-12-esek mellett, vagy inkább egy idejekorán megszakított fejlesztési verzió, egy olyan hibás modell, ami sose készült el. Szerintem valami ilyesmi foroghat fenn, és ez esetben az általunk már ismert kvartett tagjai lehetnek a 9-12-es verziók, míg az utolsó, a 13-as, még ismeretlen cylon a földi, renegát törzzsel vonható majd numerológiai párhuzamba.
Lee Adama régóta folytatott vívódása a katonai karrierjével végre méltó lezárásához érkezik. Az első évadtól fogva tudtuk, hogy nem érzi magát jól az egyenruhában, többször is elismerte, hogy nem alkalmas a tisztségére, de sosem tudta magát rászánni, hogy kilépjen a flottából. A mostani döntésében talán közrejátszott az is, hogy időközben számos új arc bukkant fel a pilóták közt (egy részük bizonyára a Pegasusról menekült ide, a többiek pedig a zöldfülűek), így a hiánya nem lesz akkora veszteség a Galactica számára.
Sokan talán túlzásnak érezhették a kettős búcsújelenetet, különösen, hogy a hangárban megjelent az a Roslin is, akivel épp nem ápolnak jól viszonyt. Be kell látnunk, hogy a Galactica légicsapatának és a Pegasusnak az egykori parancsnoka szerelt most le, az az ember, akire minden pilóta fölnéz, és akinek a szolgálatait el kell ismerni a civil és a militáris szférában egyaránt. Szerintem szép dolog volt a búcsúceremónia, Bear McCreary újrahangszerelt katonai témájával pedig különösen meghatóra sikerült, könnyeket is csalt a szemembe. A kézfogás és a mosolyváltás Athenával nagy jelentőséggel bír, hiszen Apollo nemrég még legszívesebben kiirtotta volna a cylonokat, a második évad elején pedig Sharont is gondolkodás nélkül lelőtte volna. Egyébiránt Roslinnal is váltottak néhány szót a jelenetben, de ezt kivágták, úgyhogy ha valaki hiányolta az interakciójukat, akkor ez volt az oka.
A búcsú Starbucktól szépen megkomponált momentum volt, ennél tökéletesebben sem megrendezni, sem megírni, sem megzenésíteni nem lehetett volna. Sok szót nem érdemes vesztegetni rá, de szintén az epizód egyik legmeghatóbb pillanata volt. Nem meglepő, hogy Lee épp Zarek mentorálásával kerül a nagytanácsba, hiszen ő a legbefolyásosabb politikus az elnöknő után. A Bastille Dayben megmentette az életét, és Zarek azóta tudja, hogy könnyen befolyásolható, ámbár tisztességes ember az admirális fia. Kiderül, hogy ez hogy fog jelentkezni a következő részekben, illetve képes lesz-e az alelnök az új patronáltjával megnyerni magának a többséget Roslin esetleges visszavonulása után.
Katee Sackhoff színészi teljesítményét valahol Jamie Bamberével tudom egy szinten elhelyezni, ami a szerepeikhez általában pont elég erős, de az aprólékosan kidolgozott játékot igénylő jelenetekhez már nem tudnak felérni. Ebben az epizódban nemcsak Leenek, hanem Starbucknak is viharos érzelmekkel kell megbirkóznia, és bár Sackhoff alakítása roppantul erőteljes, valahogy nem érzem benne azokat a felharmonikusokat, amelyeket Angeli szeretett volna jelezni az ő belső és külső vívódásában. Tigh világít rá szépen: most sokkal inkább Starbuck, mint valaha, ám nagyjából ennyi is, amit láthatunk belőle, leszámítva, hogy néha már átmegy hisztizésbe a viselkedése. Mindemellett, lehet, hogy én vagyok a hülye, de néha úgy éreztem ebben a részben, mintha baltával vágták volna meg a jeleneteket. Kara és Adama párbeszéde a cellában különösen esetlenre sikerült, mert a close-upokon nagyon látszik, hogy több felvételből ollózták őket össze, és a nő néha nem is úgy artikulál, mint ahogy beszél (ha egyáltalán artikulál).
Az írók Rekha Sharmának is megadták a lehetőséget, hogy kihozzon valamit Toryból, de meggyőződhettünk róla, hogy tőle se kell többet elvárni, mint amit eddig nyújtott az elnök tanácsadójaként. Megmarad a női kirakatbábunak a négy cylon közt, akiket úgyis Tigh és Tyrol fognak elvinni a vállukon. Hozzá hasonlítva Katee Sackhoff Emmy-díjat érdemelne, de szerencsére kimerül annyiban a feladata, hogy alájátsszon James Callisnek (és ez nem szóvicc). Az a helyzet, hogy Baltar új alteregójának felbukkanását leesett állal néztem végig, az ujjaimat meg majdnem lenyeltem örömömben, ahogy a számhoz kaptam a kezem. Tetszik, hogy már alig próbálja titkolni, hogy egy képzelt alakhoz beszél.
Feltételezem, hogy ennek az új Baltarnak fizikailag semmi köze ahhoz, akit Six lát, de az, hogy ugyanazt a ruhát viselik, valahol azt sugallja számomra, hogy ő is a jó öreg carpicai zseni-playboy megfelelője. Most, hogy a doki komoly világnézeti és jellembeli változáson megy át, alávetve magát a fejében tanyázó Six által suggalltaknak, érthető, hogy kell valami, ami a régi önmagára emlékezteti, ami lerántja a földre, ha már nagyon elszállna a messiástudattal. Megcserélődtek a szerepek. Brilliáns.
A kötelező Baltar-imádat után végre a sorozat két főistenére térhetünk át. Mary McDonnell egész egyszerűen elképesztő volt a mostani részben, nem igaz, hogy nem lehet egy Emmyvel elismerni a jó színészetet egy kurva sci-fi sorozatban. Hamar éreztetik velünk, hogy itt már egy másik Roslinnal van dolgunk, mint a sorozat elején, hiszen gondolkodás nélkül képes lenne lelőni Starbuckot, pedig korábban nem volt hajlandó fegyvert fogni sem. A viselkedése a pilótával és az admirálissal is ellenszenves, ez már tényleg az a köcsögfej elnöknő, akit a múltkor megjósoltam.
Mikor Ateista admirálist kioktatta a csodákról és az ő szerepéről, már akkor tudtuk azt, amit az öreg utána a fejéhez vágott: fél elveszíteni a "haldokló vezető" szerepét, fél, hogy a halála jelentéktelen lesz, és senki sem fog emlékezni rá. Nem kérdés többé, miért fordult Starbuck ellen. Ha az előbbiekben könnyek szöktek a szemembe, akkor ezek után szó szerint elbőgtem magam.
Edward James Olmos a másik, aki miatt harmincszor is képes lennék újranézni ezt az öt percet, és akkor is találnék valami apró rezdülést a kettejük játékában, amit előtte nem vettem észre. Ahogy ittasan beszél és mozog, az egész egyszerűen fenomenális. Az apró metakommunikációs jelek, ahogy egymással viselkednek, ahogy a fejüket billentik, ahogy egymás szemébe néznek, mind-mind többet árulnak el, mint maga a párbeszéd, amit folytatnak. És akkor még nem is beszéltem az epizód elején a rekordhosszúságú Adama Glare-ről.
Adama húzása az epizód végén nagyon jól fel lett építve, és logikus lépés is volt. Ironikus, hogy épp Roslintól "leste el" a módszert, hogy Starbuckot egy saját hajóval elküldje a flotta érdekei ellenére. Kíváncsi leszek, mennyit fognak foglalkozni a Demetriuson történtekkel, és ki tart még a hajón Helóékkal. Megjegyzem, az is jó ötlet volt, hogy épp ő menjen Karával, hiszen régi jó barátok, és Tigh visszatérésével már nincs feltétlenül szükség rá a CIC-n.
Mark Verheiden az egyik legaktívabb internetező a BSG stábjából. Ahogy arról a múltkor beszámoltam, most épp arra sikerült őt rávenni, hogy 