Kicsit megkésve került föl az scifi.com-ra Ron Moore podcastja, ezért nem tudtam belefoglalni az információkat az epizódmustrámba. Ellenben van egy-két érdekes információmorzsa, melyeket nem árt megjegyezni.
Már az előző dupla résznél (Torn/Measure of Salvation), meg itt is sokan panaszolták, hogy a felvezető részben alig történt valami, a másodikba meg belesűrítettek mindent. Na ezzel kapcsolatban az a különös, hogy az Eye of Jupiter végi cliffhangert, vagyis a cylon-ember standoffot eredetileg az epizód közepére tervezték, a második periódus végére, amit a reklámszünet után oldottak volna fel. Ezekkel a jelenetekkel nyitott végül a Rapture. Ron Moore úgy gondolta, hogy ezt a ziccert nem lehet kihagyni, és inkább így vágatta fel a két epizódot, hogy még nagyobbat üssön a cliffhanger (ami eredetileg Sam és Lee nagy konfliktusában merült volna ki).
Figyeljétek meg, hogy a Rapture vége felé Roslin, Tigh és Adama nem is a CIC-n tartózkodnak, amikor értesítik őket, hogy a nap felrobban. Ennek az az oka, hogy a forgatókönyv szerint itt Adama, miután megtudta, hogy a Cylonok behatolak a templomba, újból elrendelte volna a nukleáris készültséget. Gyakorlatilag ezt vonta volna vissza, miután megtudta, hogy a szupernova úgyis mindjárt felemészti az egész rendszert. Ez így speciel elég nagyot ütött volna, de olyan hülyén jött volna ki, hogy kétszer egymás után elrendeli a nukleáris támadást, úgyhogy azt a részt kivágták. Mi meg csak azt vettük észre, hogy hirtelen nem a hídon vannak, hanem a fegyverteremben (már aki észrevette, én nem).
Lehet, hogy ezt már említettem, de ahol D'Anna lepacsizott az öt cylonnal, az majdnem megegyezik a koboli operaházzal, amit az első évad végén láttunk (ld. bloglogó). Ami ebben az érdekes, hogy ezt az ötletet is a kreatív Michael Rymer dobta be, mint megannyi mást.
A másik nagy ötletgyáros James Callis, Baltar alakítója. Ők ketten találták ki, hogy Baltart egy hullazsákban hozzák vissza a Galacticára a Rapture végén, és Tyrol csak Tighnak merje diszkréten megmutatni. Ron Moore épp nem volt ott aznap a forgatáson, így telefonon értesült a dologról, és idegesen hívta fel a rendezőt, hogy mi ez az egész? Az meg okosan elmagyarázta neki, hogy mi értelme van ennek a zsákos megoldásnak, mire Moore is rájött, hogy tényleg… 🙂 Gondoljunk bele, hogy mi lett volna, ha Baltart a saját lábán viszik a fogdába, és beleütközik egy Cally-féle bosszúállóba.
Az utolsó a legkülönösebb infó, amit nem tudom, elhiggyek-e. Moore a rész végén elkezdte mondani, hogy régóta gondolkodott azon, hogy Starbuckot ki kéne emelni a mellékszereplői státuszból, és valami fontosabb célt adni a karakterének. És, állítólag, az eddigi epizódokat böngészgetve ötletek után akadtak rá Kara capricai házának falán arra az ábrára, ami totál véletlenül ugyanúgy nézett ki, mint a mandalán a szimbólum. Ráadásul azt a rajzot maga Katee Sackhoff készítette, így még kisebb a szándékosság lehetősége. Nem a véletlenben nem hiszek, csak az zavar, hogy Moore ezek szerint mégsem tervezett annyira előre, mint amennyire hittem ez alapján.
Mindegy, Starbuckból így is, úgy is próféta/kiválasztott/akármi lett volna előbb-utóbb, hiszen Ron Moore már gondolkodott rajta, így csak külön öröm, hogy meg tudta alapozni ezzel a szimbólum-dologgal, de olyan jó lett volna, ha kiderül, hogy már évadok óta meg volt alapozva az egész…
Baltar persze istenkirály volt. Végre nem a Cylonok kis játékszere volt, hanem az igazi, egoista, önző, manipulatív Baltar. Zseniális volt, ahogy finoman terelgette és hitegette D'Annát, miközben meg volt győződve, hogy ő a Kiválasztott. Imádtam abban a jelenetben, amikor összesett a karjai között D'Anna, és ő még megpróbált beállni a körbe (avagy a mandalára), majd Tyrol az emlékezetes "Welcome home, Mr. President" mondattal üdvözölte, és tarkónvágta. 
