Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála.
Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.
Mikor új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket, hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben, tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a jeleneteinknek.
Ám csak amikor az új írók munkához láttak, akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek, hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.
A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.
Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek szöktek a szemembe.
Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal. Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár, pislogásra is képtelen szemnek címeztek.
Michael azt mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a nagyobb sorsába."
Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja, hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?
Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."
Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."
Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.
Aznap éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük? Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?
De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen elmosolyodott: "Jó".
Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak, és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.
Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.
Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni. 
Közös pályafutásuk 1995 környékén kezdődött, mikor Ira Steven Behr, a Star Trek: Deep Space Nine vezető írója megismerkedett és összebarátkozott Daviddel, majd egyszer körbevezette a sorozat díszletei közt. David ekkor kapott az alkalmon, és merészen rákérdezett, nem írhatna-e pár sztorit nekik egy barátjával, Bradley Thompsonnal. A többi pedig már történelem. 
Bradley apja alacsonyabb rendfokozatú tengerészeti tiszt volt, így sosem élte át ugyanezt, ám mindig is érdeklődött a háborúk iránt. Rengeteg könyve volt a témában, valamint a repülés is vonzotta – hobbijával pedig megfertőzte fiát is. Így Brad igazi katonai szakértő lett anélkül, hogy valaha is bevonult volna (a vietnámi háború idején 161-es sorszámmal jelentkezett, és 158 embert hívtak be abban az évben). Azóta nem bánta meg, hogy megmenekült a pszichikai megpróbáltatásoktól, ellenben jól hasznosítja tudását a stábban: szinte a sorozat összes katonai akcióját ő tervezi meg.