David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety
készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának
néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David
Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb
kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a
televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor
új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket,
hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig
figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb
hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a
forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha
akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra
sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben,
tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a
jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak,
akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes
sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten
reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek,
hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb
előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti
ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek
szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal.
Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja
egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara
monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár,
pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt
mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes
ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a
nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek
igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán
üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja,
hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi
láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot
Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap
éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb
forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük?
Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron
irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen
elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek
vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra
késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak,
és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.

David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket, hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben, tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak, akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek, hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal. Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár, pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja, hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük? Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak, és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.

A lélekbúvár Angeli

Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha
minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis
ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült
megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy
emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni.

A Guess What's Coming to Dinner írójával, a Battlestar Galactica legellentmondásosabb alkotójával, Michael Angelivel azonban most készített interjút a Galactica Sitrep csapata, ami jó alkalmat adott nekem arra, hogy legalább őt bemutassam,
ezzel is árnyalva a forgatókönyveiről kialakult képet a nézőkben, mind
visszamenőleg, mint a jövőre nézve.

A WGA
előírja a sorozatok számára, hogy minden évben meghatározott számú
forgatókönyvet külsős írónak kell kiadni, így került a Battlestar Galacticához annak
idején Michael Angeli is, aki korábban dolgozott már együtt David Eickkel és Ron Moore-ral külön-külön. 2004-ben még szabadúszóként letette az asztalra a Six Degrees of Separationt, két évvel később pedig végleg csatlakozott a stábhoz. Azóta co-executive producerként tevékenykedik, ami több beleszólást és egy állandó ülőhelyet jelent számára az írók dolgozószobájában.


"No more Mr. Nice Gaius!" – Angeli emlékezetes mondatainak egyike

A negyvenhat éves férfi pszichológiából és angolból szerezte az alapdiplomáját, kreatív irodalomból pedig a mesterfokozatát, a WGA-tagsága előtt pedig újságírással kereste a kenyerét. Dolgozott a Playboynak és a Cosmopolitannek is, és hamar kétes hírnévre tett szert a nem épp feminista beállítottságú cikkeivel.

Személyes ismerőse a 4400 alkotóinak, René Echevarriának és Ira Behrnek, akiken keresztül Ron Moore-t is megismerte, lévén mindhárman régi Star Trek-es kollégák. Ira Behrt sokuk keresztapjának tartja, akinek a támogatása sok ajtót meg tud nyitni egy író előtt. Későbbi munkaadójával először a Touching Evil című sorozatban dolgozott együtt, ahol épp fordított volt a felállás, Angeli volt állandó tagja a stábnak, és neki kellett segítenie az egy epizódra beugró Ron Moore-t, amitől kényelmetlenül is érezte magát, ismerve a kollégája képességeit.


Egyike Angeli több perces dialógusainak, amelyben a színészek a szart is kijátsszák magukból

Csak jókat tud mondani a Battlestar Galactica írói dolgozószobájáról, ahol mindenki ért mindenhez egy kicsit, és nincs köztük versengés vagy szakterületek szerinti munkamegosztás és egyéb megkülönböztetés. Michael Taylor hisztérikus. Mark Verheiden rendszert csinált abból, hogy azelőtt öt perccel dobjon be valami óriási ötletet, hogy mindenki feladná. David Weddle-nél és Bradley Thompsonnál különbözőbb embereket nem is ismer, ők mégis egész életükben együtt dolgoztak. Jane Espensonnak a tánctudását dicsérte, amit nem értek. És Ron
Moore úgy tudja diktálni sztori tempóját, hogy bármelyiküket pillanatok
alatt helyrerázza és magával ragadja. Szerinte nagyon ritkán
találkozni ilyen hatékonyan együttműködő csapattal a televíziózásban.

Az első írói kreditje a társproduceri tevékenykedése óta az A Measure of Salvation volt, melyet a The Woman King követett, amelyek bevallottan nem tartoznak Ron Moore kedvenc részei közé, és amelyekkel sok rajongó örök haragját sikerült kivívnia, miután mindkettőben piedesztálra emelte Helo karakterét. A következő munkája azonban éppenséggel sokak kedvence lett, miután neki jutott a megtisztelő feladat, hogy a The Son Also Risesben bemutassa Romo Lampkin figuráját. Teljesen szabad kezet kapott az ügyvéd kidolgozásában, a cél az volt, hogy feledtetni lehessen a Starbuck hiányát, és meg tudják győzni a nézőket, hogy ez az alak igenis képes megvédeni Gaius Baltart a tárgyaláson.


Angeli személyes kedvence a Son Also Risesból

Angeli szinte állandóan napszemüveget hord, ha süt a nap,
ha nem, ha kint van, ha bent, ezért evidens volt, hogy ezt a
tulajdonságát örökölje a "gyermeke" is, majd ehhez hozzárakta azt a
macskát, akit rajta kívül mindenki utált a forgatáson, megfűszerezte a
kleptomániával, és kész is volt az egyik legfurcsább és legérdekesebb
karakter, aki valaha is a Galactica fedélzetére tette a lábát. A Lampkin szájába adott mondatok és az epizód intelligens dialógusai sokakat meggyőztek Michael Angeli tehetségéről és igazi erősségéről.

A jól megírt párbeszédek azóta is az ő védjegyét képezik, nem véletlenül kapta idén a Six of One-t sem, és nyilván továbbviszi ezt a tudományát a Guess What's Coming to Dinnerben, majd a Blood on the Scalesben
is, amelynek a forgatását néhány héttel ezelőtt fejezték be. A most
pénteki epizódjáról csak annyit árult el, hogy megismerhetünk egy új
női pilótát, és nagy leleplezésre számíthatunk az első negyed órában.

Nem tartja magát nagy internetezőnek, Verheidennel,
Moore-ral és Espensonnal ellentétben nem is gondolkodik saját blogon, a
rajongói közösség is eléggé hidegen hagyja. Egyéb munkáit láthatjuk a
Monk című sorozatban vagy a Médiumban, korábban pedig a James Cameron
nevével fémjelzett Sötét angyalban találkozhattunk vele. Most, hogy a
Battlestar Galactica forgatása nemsokára befejeződik, két dolog fog
számára hiányozni: Ron Moore és Ron Moore. Valamikor a jövőben pedig
meg fogja írni a maga Hunter S. Thompson-szerű memoárjait kalandos
újságírói életéről. Persze szigorúan zenehallgatás közben, ugyanis anélkül képtelen egy sort is írni.

A lélekbúvár Angeli

Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni.

A Guess What's Coming to Dinner írójával, a Battlestar Galactica legellentmondásosabb alkotójával, Michael Angelivel azonban most készített interjút a Galactica Sitrep csapata, ami jó alkalmat adott nekem arra, hogy legalább őt bemutassam, ezzel is árnyalva a forgatókönyveiről kialakult képet a nézőkben, mind visszamenőleg, mint a jövőre nézve.

A WGA előírja a sorozatok számára, hogy minden évben meghatározott számú forgatókönyvet külsős írónak kell kiadni, így került a Battlestar Galacticához annak idején Michael Angeli is, aki korábban dolgozott már együtt David Eickkel és Ron Moore-ral külön-külön. 2004-ben még szabadúszóként letette az asztalra a Six Degrees of Separationt, két évvel később pedig végleg csatlakozott a stábhoz. Azóta co-executive producerként tevékenykedik, ami több beleszólást és egy állandó ülőhelyet jelent számára az írók dolgozószobájában.


"No more Mr. Nice Gaius!" – Angeli emlékezetes mondatainak egyike

A negyvenhat éves férfi pszichológiából és angolból szerezte az alapdiplomáját, kreatív irodalomból pedig a mesterfokozatát, a WGA-tagsága előtt pedig újságírással kereste a kenyerét. Dolgozott a Playboynak és a Cosmopolitannek is, és hamar kétes hírnévre tett szert a nem épp feminista beállítottságú cikkeivel.

Személyes ismerőse a 4400 alkotóinak, René Echevarriának és Ira Behrnek, akiken keresztül Ron Moore-t is megismerte, lévén mindhárman régi Star Trek-es kollégák. Ira Behrt sokuk keresztapjának tartja, akinek a támogatása sok ajtót meg tud nyitni egy író előtt. Későbbi munkaadójával először a Touching Evil című sorozatban dolgozott együtt, ahol épp fordított volt a felállás, Angeli volt állandó tagja a stábnak, és neki kellett segítenie az egy epizódra beugró Ron Moore-t, amitől kényelmetlenül is érezte magát, ismerve a kollégája képességeit.


Egyike Angeli több perces dialógusainak, amelyben a színészek a szart is kijátsszák magukból

Csak jókat tud mondani a Battlestar Galactica írói dolgozószobájáról, ahol mindenki ért mindenhez egy kicsit, és nincs köztük versengés vagy szakterületek szerinti munkamegosztás és egyéb megkülönböztetés. Michael Taylor hisztérikus. Mark Verheiden rendszert csinált abból, hogy azelőtt öt perccel dobjon be valami óriási ötletet, hogy mindenki feladná. David Weddle-nél és Bradley Thompsonnál különbözőbb embereket nem is ismer, ők mégis egész életükben együtt dolgoztak. Jane Espensonnak a tánctudását dicsérte, amit nem értek. És Ron Moore úgy tudja diktálni sztori tempóját, hogy bármelyiküket pillanatok alatt helyrerázza és magával ragadja. Szerinte nagyon ritkán találkozni ilyen hatékonyan együttműködő csapattal a televíziózásban.

Az első írói kreditje a társproduceri tevékenykedése óta az A Measure of Salvation volt, melyet a The Woman King követett, amelyek bevallottan nem tartoznak Ron Moore kedvenc részei közé, és amelyekkel sok rajongó örök haragját sikerült kivívnia, miután mindkettőben piedesztálra emelte Helo karakterét. A következő munkája azonban éppenséggel sokak kedvence lett, miután neki jutott a megtisztelő feladat, hogy a The Son Also Risesben bemutassa Romo Lampkin figuráját. Teljesen szabad kezet kapott az ügyvéd kidolgozásában, a cél az volt, hogy feledtetni lehessen a Starbuck hiányát, és meg tudják győzni a nézőket, hogy ez az alak igenis képes megvédeni Gaius Baltart a tárgyaláson.


Angeli személyes kedvence a Son Also Risesból

Angeli szinte állandóan napszemüveget hord, ha süt a nap, ha nem, ha kint van, ha bent, ezért evidens volt, hogy ezt a tulajdonságát örökölje a "gyermeke" is, majd ehhez hozzárakta azt a macskát, akit rajta kívül mindenki utált a forgatáson, megfűszerezte a kleptomániával, és kész is volt az egyik legfurcsább és legérdekesebb karakter, aki valaha is a Galactica fedélzetére tette a lábát. A Lampkin szájába adott mondatok és az epizód intelligens dialógusai sokakat meggyőztek Michael Angeli tehetségéről és igazi erősségéről.

A jól megírt párbeszédek azóta is az ő védjegyét képezik, nem véletlenül kapta idén a Six of One-t sem, és nyilván továbbviszi ezt a tudományát a Guess What's Coming to Dinnerben, majd a Blood on the Scalesben is, amelynek a forgatását néhány héttel ezelőtt fejezték be. A most pénteki epizódjáról csak annyit árult el, hogy megismerhetünk egy új női pilótát, és nagy leleplezésre számíthatunk az első negyed órában.

Nem tartja magát nagy internetezőnek, Verheidennel, Moore-ral és Espensonnal ellentétben nem is gondolkodik saját blogon, a rajongói közösség is eléggé hidegen hagyja. Egyéb munkáit láthatjuk a Monk című sorozatban vagy a Médiumban, korábban pedig a James Cameron nevével fémjelzett Sötét angyalban találkozhattunk vele. Most, hogy a Battlestar Galactica forgatása nemsokára befejeződik, két dolog fog számára hiányozni: Ron Moore és Ron Moore. Valamikor a jövőben pedig meg fogja írni a maga Hunter S. Thompson-szerű memoárjait kalandos újságírói életéről. Persze szigorúan zenehallgatás közben, ugyanis anélkül képtelen egy sort is írni.

A Battlestar jazzduója

Bármit is sejtessen a cím, egy
pillantás a tagekre rögtön egyértelműsíti, miről lesz most szó: bizony
nem zenéről, hanem a Battlestar Galactica elválaszthatatlan
írópárosáról, David Weddle-ről és Bradley Thompsonról, akik a következő
részt is jegyzik. Két emberről lévén szó, az átlagnál kétszer többet is
írtam.


Régóta foglalkoztatott, hogy
ez a két ember hogy a fenébe tud több mint tíz éve töretlenül,
tökéletes összhangban együttműködni, egyáltalán, hogy osztják meg
egymás közt a munkát, mi lehet a páros titka, amiért eszükbe sem jut
szólóban dolgozni.

David Weddle
Közös pályafutásuk 1995 környékén
kezdődött, mikor Ira Steven Behr, a Star Trek: Deep Space Nine vezető
írója megismerkedett és összebarátkozott Daviddel, majd egyszer
körbevezette a sorozat díszletei közt. David ekkor kapott az alkalmon,
és merészen rákérdezett, nem írhatna-e pár sztorit nekik egy
barátjával, Bradley Thompsonnal. A többi pedig már történelem.

Először egy történetvázlatot adtak el
a producereknek, amelyből épp Ronald D. Moore, későbbi munkaadójuk
készített forgatókönyvet. Tőle rengeteget tanultak ez idő alatt,
ugyanis Ron rendszeresen kikérdezte őket minden apró részletről és
változtatásról, amit a sztorin eszközölt. A folyamatos finomítás,
csiszolgatás és újraírás filozófiája átöröklődött a BSG-be is,
jellemzően David és Bradley legfőbb erénye lett.

Az eladott sztorit két forgatókönyv
követte, majd egy állandó szerződés a két utolsó évadra. Nélkülük a
Star Trek ma szegényebb lenne olyan sötét, az utópiával szakító
történetekkel, mint a 31-es szekciót bemutató Inquisition, vagy az Orion szindikátussal foglalkozó Prodigal Daugter. David Weddle személy szerint is legjobb munkájuknak tartja az Inquisitiont.

A Star Trek azonban akkor is egy
idealista, fekete-fehér világot ábrázolt. El lehet képzelni, milyen
folytonos kínlódás és küzdelem lehetett átvinni a Rick Berman-féle
vezetésen az ilyen szürke tónusú, naturalista elképzeléseket. Ezek után
mindkettejüknek kész felüdülés volt, amikor Ron Moore felkérte őket,
csatlakozzanak a Battlestar Galactica stábjához. Nem csoda, hogy
mindketten úgy tartják, ez életük legjobb állása, amit csak el tudnak
képzelni.

Összehasonlítva előző projektjükkel,
azt tartják a BSG legfőbb erényének, hogy itt a karakterek sokkal
hétköznapibbak, emberszerűbbek. Senki sem tökéletes, sőt, az emberek
tele vannak gyengeségekkel, előítéletekkel, bizonytalansággal. Egy
ilyen – nem is sötét, inkább realisztikus – környezetben végre
kiélhetik kreativitásukat. Itt teljesedett ki, amit a Deep Space
Nine-ban Ira Behr megálmodott: hogy hogyan lesz egy sci-fi sorozatból
folytatásos (vagy ha úgy tetszik, szerializált) dráma.

A DS9-csapattól tanultakkal és a
Moore-tól kapott hatalmas írói szabadsággal felvértezve a BSG-ben
jelentős eredményeket értek el eddig. Gyakran merészelnek eltérni az
íróstábbal megbeszéltektől, a változtatásaikat még a szigorú Moore is
legtöbbször örömmel fogadja. Az egész stábból valószínűleg az ő
elképzeléseik állnak legközelebb a vezető produceréhez, mely talán a
régi kollegiaritásnak köszönhető, és a mérhetetlen tapasztalatnak, amit
a két idősödő úriember magáénak tudhat.


A kettejük jó munkakapcsolata
sok éves ismeretségnek köszönhető. Egy színitanodába jártak Richard
Hatch-csel, aki akkor épp az eredeti Battlestar Galactica stábját
erősítette. Vele a Colonial Day
című epizód forgatása előtt találkoztak csak újra, ám az eltelt
huszonhat évben ők a színészet helyett az írói pályára léptek, s azóta
is együtt dolgoznak.

Meglepő, de valójában nem is egyszerre
végzik a munka dandárját, hanem elosztják egymás közt. Általában Brad
feladata, hogy az epizód központi karakteréhez kapcsolódó jeleneteket
megírja, míg David "alájátszik" a mellékszálak felépítésével. Aztán
kicserélik egymás közt a jeleneteket, és tökéletesítik egymás munkáját.
Eközben minimális közöttük a kommunikáció. Olyan függetlenül alkotnak
egymástól, mint egy jól összeszokott jazz-előadópáros; egyszerűen csak
jó lehet, amit együtt adnak ki a kezükből.

Ők ketten nélkülözhetetlen tagjai az
írógárdának, gyakorlatilag az összes epizódban benne van a kezük.
Mindkettőjük édesapja szolgált a Második Világháborúban, ám ez egész
másképp hatott rájuk. Weddle apja a legvéresebb csatákat járta meg, ami
igen súlyos lelki sérülést okozott neki. David ezt látva értette meg,
milyen a valóságos trauma, amin keresztülmennek a veteránok, s ennek
hasznát vette az írásban is.

Bradley Thompson
Bradley apja alacsonyabb rendfokozatú
tengerészeti tiszt volt, így sosem élte át ugyanezt, ám mindig is
érdeklődött a háborúk iránt. Rengeteg könyve volt a témában, valamint a
repülés is vonzotta – hobbijával pedig megfertőzte fiát is. Így Brad
igazi katonai szakértő lett anélkül, hogy valaha is bevonult volna (a
vietnámi háború idején 161-es sorszámmal jelentkezett, és 158 embert
hívtak be abban az évben). Azóta nem bánta meg, hogy megmenekült a
pszichikai megpróbáltatásoktól, ellenben jól hasznosítja tudását a
stábban: szinte a sorozat összes katonai akcióját ő tervezi meg.

Munkájuk a Battlestar Galacticában nem
csak nekik, hanem nekünk is öröm, olyan epizódokat köszönhetünk nekik,
mint a Zak Adama halálát feltáró Act of Contrition, vagy a második évadot nyitó Scattered/Valley of Darkness duplarész, a Downloaded vagy a rengeteg elismerést besöprő Exodus. Legközelebb pedig a Rapture-rel, a január 21.-ei epizóddal mutatják meg, mit is tudnak.


Forrásaim:

Battlestar Wiki

Wikipedia

Chicago Tribune interjú

Bradley Thompson-interjú

 

A Battlestar jazzduója

Bármit is sejtessen a cím, egy pillantás a tagekre rögtön egyértelműsíti, miről lesz most szó: bizony nem zenéről, hanem a Battlestar Galactica elválaszthatatlan írópárosáról, David Weddle-ről és Bradley Thompsonról, akik a következő részt is jegyzik. Két emberről lévén szó, az átlagnál kétszer többet is írtam.

Régóta foglalkoztatott, hogy ez a két ember hogy a fenébe tud több mint tíz éve töretlenül, tökéletes összhangban együttműködni, egyáltalán, hogy osztják meg egymás közt a munkát, mi lehet a páros titka, amiért eszükbe sem jut szólóban dolgozni.

David Weddle Közös pályafutásuk 1995 környékén kezdődött, mikor Ira Steven Behr, a Star Trek: Deep Space Nine vezető írója megismerkedett és összebarátkozott Daviddel, majd egyszer körbevezette a sorozat díszletei közt. David ekkor kapott az alkalmon, és merészen rákérdezett, nem írhatna-e pár sztorit nekik egy barátjával, Bradley Thompsonnal. A többi pedig már történelem.

Először egy történetvázlatot adtak el a producereknek, amelyből épp Ronald D. Moore, későbbi munkaadójuk készített forgatókönyvet. Tőle rengeteget tanultak ez idő alatt, ugyanis Ron rendszeresen kikérdezte őket minden apró részletről és változtatásról, amit a sztorin eszközölt. A folyamatos finomítás, csiszolgatás és újraírás filozófiája átöröklődött a BSG-be is, jellemzően David és Bradley legfőbb erénye lett.

Az eladott sztorit két forgatókönyv követte, majd egy állandó szerződés a két utolsó évadra. Nélkülük a Star Trek ma szegényebb lenne olyan sötét, az utópiával szakító történetekkel, mint a 31-es szekciót bemutató Inquisition, vagy az Orion szindikátussal foglalkozó Prodigal Daugter. David Weddle személy szerint is legjobb munkájuknak tartja az Inquisitiont.

A Star Trek azonban akkor is egy idealista, fekete-fehér világot ábrázolt. El lehet képzelni, milyen folytonos kínlódás és küzdelem lehetett átvinni a Rick Berman-féle vezetésen az ilyen szürke tónusú, naturalista elképzeléseket. Ezek után mindkettejüknek kész felüdülés volt, amikor Ron Moore felkérte őket, csatlakozzanak a Battlestar Galactica stábjához. Nem csoda, hogy mindketten úgy tartják, ez életük legjobb állása, amit csak el tudnak képzelni.

Összehasonlítva előző projektjükkel, azt tartják a BSG legfőbb erényének, hogy itt a karakterek sokkal hétköznapibbak, emberszerűbbek. Senki sem tökéletes, sőt, az emberek tele vannak gyengeségekkel, előítéletekkel, bizonytalansággal. Egy ilyen – nem is sötét, inkább realisztikus – környezetben végre kiélhetik kreativitásukat. Itt teljesedett ki, amit a Deep Space Nine-ban Ira Behr megálmodott: hogy hogyan lesz egy sci-fi sorozatból folytatásos (vagy ha úgy tetszik, szerializált) dráma.

A DS9-csapattól tanultakkal és a Moore-tól kapott hatalmas írói szabadsággal felvértezve a BSG-ben jelentős eredményeket értek el eddig. Gyakran merészelnek eltérni az íróstábbal megbeszéltektől, a változtatásaikat még a szigorú Moore is legtöbbször örömmel fogadja. Az egész stábból valószínűleg az ő elképzeléseik állnak legközelebb a vezető produceréhez, mely talán a régi kollegiaritásnak köszönhető, és a mérhetetlen tapasztalatnak, amit a két idősödő úriember magáénak tudhat.

A kettejük jó munkakapcsolata sok éves ismeretségnek köszönhető. Egy színitanodába jártak Richard Hatch-csel, aki akkor épp az eredeti Battlestar Galactica stábját erősítette. Vele a Colonial Day című epizód forgatása előtt találkoztak csak újra, ám az eltelt huszonhat évben ők a színészet helyett az írói pályára léptek, s azóta is együtt dolgoznak.

Meglepő, de valójában nem is egyszerre végzik a munka dandárját, hanem elosztják egymás közt. Általában Brad feladata, hogy az epizód központi karakteréhez kapcsolódó jeleneteket megírja, míg David "alájátszik" a mellékszálak felépítésével. Aztán kicserélik egymás közt a jeleneteket, és tökéletesítik egymás munkáját. Eközben minimális közöttük a kommunikáció. Olyan függetlenül alkotnak egymástól, mint egy jól összeszokott jazz-előadópáros; egyszerűen csak jó lehet, amit együtt adnak ki a kezükből.

Ők ketten nélkülözhetetlen tagjai az írógárdának, gyakorlatilag az összes epizódban benne van a kezük. Mindkettőjük édesapja szolgált a Második Világháborúban, ám ez egész másképp hatott rájuk. Weddle apja a legvéresebb csatákat járta meg, ami igen súlyos lelki sérülést okozott neki. David ezt látva értette meg, milyen a valóságos trauma, amin keresztülmennek a veteránok, s ennek hasznát vette az írásban is.

Bradley Thompson Bradley apja alacsonyabb rendfokozatú tengerészeti tiszt volt, így sosem élte át ugyanezt, ám mindig is érdeklődött a háborúk iránt. Rengeteg könyve volt a témában, valamint a repülés is vonzotta – hobbijával pedig megfertőzte fiát is. Így Brad igazi katonai szakértő lett anélkül, hogy valaha is bevonult volna (a vietnámi háború idején 161-es sorszámmal jelentkezett, és 158 embert hívtak be abban az évben). Azóta nem bánta meg, hogy megmenekült a pszichikai megpróbáltatásoktól, ellenben jól hasznosítja tudását a stábban: szinte a sorozat összes katonai akcióját ő tervezi meg.

Munkájuk a Battlestar Galacticában nem csak nekik, hanem nekünk is öröm, olyan epizódokat köszönhetünk nekik, mint a Zak Adama halálát feltáró Act of Contrition, vagy a második évadot nyitó Scattered/Valley of Darkness duplarész, a Downloaded vagy a rengeteg elismerést besöprő Exodus. Legközelebb pedig a Rapture-rel, a január 21.-ei epizóddal mutatják meg, mit is tudnak.

Forrásaim:

Battlestar Wiki

Wikipedia

Chicago Tribune interjú

Bradley Thompson-interjú

 

A mellékszereplő passiója

Hát egy hét után végre le bírtam tenni
a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot
(OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a
The Passage elemzése.

Amint arra már felhívtam a figyelmet, a
sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy
"szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva
egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a
Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is.
Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről
megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját
alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet
mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".

Ez még a Battlestar Galactica egyik
valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó,
nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd
tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több
eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem
annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage.
Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud
merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer
vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem
éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.

Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt
az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp
sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni
ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de
szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas
témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették,
mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos
megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi
halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet,
ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt,
hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak
éreztem.

Ennek ellenére én is rettentő szomorú
voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a
katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem
így kellett volna.


Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.

Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát.
Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős,
nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával,
erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember
lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már
hihetetlen.

A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása.
Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig
megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig
álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem,
miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy
fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal
leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára,
jól kicsesztek vele az írók. 🙂

Több helyütt is olvastam néhány jobb
memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak
az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták
már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy
kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.

Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter?
Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem
is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című
filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával.
Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a
nézőit.

Annál érdekesebb a feltevés, és élnék
is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és
ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a
háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a
spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.

Majd elfelejtettem. Hát természetesen
az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh
ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum
legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja
elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt
mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja
őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta
jeleneteket. És milyen igaza van.

Mellesleg ebből a részből a szokásosnál
is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető
Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat
aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a
radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk
szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az
epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem
fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont
a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött
lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett.
Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy
ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két
színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.

Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami
nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye
of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.

A mellékszereplő passiója

Hát egy hét után végre le bírtam tenni a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot (OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a The Passage elemzése.

Amint arra már felhívtam a figyelmet, a sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy "szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is. Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".

Ez még a Battlestar Galactica egyik valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó, nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage. Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.

Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették, mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet, ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt, hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak éreztem.

Ennek ellenére én is rettentő szomorú voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem így kellett volna.

Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.

Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát. Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős, nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával, erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már hihetetlen.

A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása. Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem, miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára, jól kicsesztek vele az írók. 🙂

Több helyütt is olvastam néhány jobb memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.

Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter? Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával. Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a nézőit.

Annál érdekesebb a feltevés, és élnék is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.

Majd elfelejtettem. Hát természetesen az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta jeleneteket. És milyen igaza van.

Mellesleg ebből a részből a szokásosnál is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett. Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.

Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.

Ha van szabad három órád

Ha van szabad három órád, és jól értesz angolul, hallgasd meg Ronald D. Moore, Terry Moore, James Callis, Jamie Bamber, Tahmoh Penikett és Mark Sheppard és Henry Wells beszélgetését a Battlestar Galacticáról. Minden bizonnyal a legérdekesebb társalgás, amit valaha a témában hallottam. A scifi.com ide vonatkozó letöltőoldaláról lehet beszerezni az mp3 fájlt.

(A spoilerdömping taget csak kötelességtudatból tettem ki, én se írok semmi vészeset, de a beszélgetésben is kerülik az ilyen témákat.)

Azért nem árt, ha jól kiigazodsz a brit akcentuson is, ami sokszor nevetség tárgya a beszélgetés során, ugyanis nem csak a Baltart alakító James Callis, hanem Jamie Bamber és Mark Sheppard is angolok. Ugyan hármuk közül Callis beszéli a legszebb RP-t (Received Pronounciation, az akcentus, amelyet csak tanulni lehet), de a másik kettő is jól kivehetően elüt az amerikai angoltól, amelyet a Moore házaspár és Tahmoh beszélnek. Henry annyira nem volt prominens résztvevője a beszélgetésnek, legalábbis nem figyeltem föl rá.

Sheppard érdekes dolgokat mondott, új fiúként persze nem sok kifogásolnivalója volt a showval kapcsolatban, sőt. Mindesetre nagyon érdeklődik a sorozat iránt, és roppant intelligensnek tűnik a megnyilvánulásai alapján. A szerepéről sem árult el sokat, de azt már tudhatjuk, hogy valamilyen ügyvédet fog játszani az utolsó három részben, és nagyon nagy hangsúly lesz a karakterén. A nevét nem sikerült megértenem, de mire fontos lesz, utána fogok nézni a transcriptekben.

A legtöbb javaslattal talán Jamie áll elő, de Tahmoh-val együtt érdekes aspektusokra világítanak rá, amelyekbe Ron Moore néha bele se gondolt, vagy eszébe sem jutott elmagyarázni nekünk. James Callis rendelkezik a legkifinomultabb humorral közülük, bár az egész beszélgetés alatt jókat röhögcséltem mindnyájukon. 

Azt a legérdekesebb hallani, amikor a színészek a saját karaktereik fejével gondolkodnak, meg azt, amikor a show legnagyobbjait, "Eddie" Olmost és Mary McDonnellt emlegetik, mindig a legnagyobb tisztelettel. Bár azért nem maradhatnak el az Olmos hangját utánzós poénok sem, de hallható, hogy egyébként mennyire felnéznek rá.

Ha érdekelnek olyan vélemények a produkcióról, melyekre maga Ronald D. Moore is hallgat, és elgondolkodik rajtuk, akkor mindenképp érdemes beletekerned a hangfelvételbe, de ha csak üres óráidban akarsz röhögni egy keveset, akkor is jól fogsz szórakozni. 

Ha van szabad három órád

Ha van szabad három órád, és jól értesz angolul, hallgasd meg Ronald D. Moore, Terry Moore, James Callis, Jamie Bamber, Tahmoh Penikett és Mark Sheppard és Henry Wells beszélgetését a Battlestar Galacticáról. Minden bizonnyal a legérdekesebb társalgás, amit valaha a témában hallottam. A scifi.com ide vonatkozó letöltőoldaláról lehet beszerezni az mp3 fájlt.

(A spoilerdömping taget csak kötelességtudatból tettem ki, én se írok semmi vészeset, de a beszélgetésben is kerülik az ilyen témákat.)

Azért nem árt, ha jól kiigazodsz a brit akcentuson is, ami sokszor nevetség tárgya a beszélgetés során, ugyanis nem csak a Baltart alakító James Callis, hanem Jamie Bamber és Mark Sheppard is angolok. Ugyan hármuk közül Callis beszéli a legszebb RP-t (Received Pronounciation, az akcentus, amelyet csak tanulni lehet), de a másik kettő is jól kivehetően elüt az amerikai angoltól, amelyet a Moore házaspár és Tahmoh beszélnek. Henry annyira nem volt prominens résztvevője a beszélgetésnek, legalábbis nem figyeltem föl rá.

Sheppard érdekes dolgokat mondott, új fiúként persze nem sok kifogásolnivalója volt a showval kapcsolatban, sőt. Mindesetre nagyon érdeklődik a sorozat iránt, és roppant intelligensnek tűnik a megnyilvánulásai alapján. A szerepéről sem árult el sokat, de azt már tudhatjuk, hogy valamilyen ügyvédet fog játszani az utolsó három részben, és nagyon nagy hangsúly lesz a karakterén. A nevét nem sikerült megértenem, de mire fontos lesz, utána fogok nézni a transcriptekben.

A legtöbb javaslattal talán Jamie áll elő, de Tahmoh-val együtt érdekes aspektusokra világítanak rá, amelyekbe Ron Moore néha bele se gondolt, vagy eszébe sem jutott elmagyarázni nekünk. James Callis rendelkezik a legkifinomultabb humorral közülük, bár az egész beszélgetés alatt jókat röhögcséltem mindnyájukon. 

Azt a legérdekesebb hallani, amikor a színészek a saját karaktereik fejével gondolkodnak, meg azt, amikor a show legnagyobbjait, "Eddie" Olmost és Mary McDonnellt emlegetik, mindig a legnagyobb tisztelettel. Bár azért nem maradhatnak el az Olmos hangját utánzós poénok sem, de hallható, hogy egyébként mennyire felnéznek rá.

Ha érdekelnek olyan vélemények a produkcióról, melyekre maga Ronald D. Moore is hallgat, és elgondolkodik rajtuk, akkor mindenképp érdemes beletekerned a hangfelvételbe, de ha csak üres óráidban akarsz röhögni egy keveset, akkor is jól fogsz szórakozni.