Hadd kezdjem azzal, hogy Ron Moore-t egy elképesztően bátor embernek tartom. A sorozata végéhez közeledve elhatározta, hogy nincs többé számára határ, mindent megtesz, amitől eddig a csatorna — vagy egyszerűen a nézők iránti empátiája — óva intette. Az A Disquiet Follows My Soul ennek az ékes bizonyítéka, hiszen kilenc részre és százegy megválaszolatlan kérdésre a finálétól igenis merészségre vall az, hogy vállalt egy teljesen karaktercentrikus epizódot, amiben nem történik semmi.
Leginkább a szokásos BSG-duplarészek első feléhez lehet hasonlítani a mostani sztorit, amelynek más dolga nem volt, csak hogy elővezesse a konfliktusokat, amelyeket fel kell oldani a következő héten. Ron Moore-t láthatóan nagyon régóta foglalkoztatta, hogy egyszer kizárólag a karaktereinek szentelje egy forgatókönyvét (rajta kívül gyakorlatilag mindenki írt már ilyen sztorit), és megragadta erre az utolsó lehetőséget. Most már úgysem mernek elfordulni tőle a nézők.
Az első képek Adama napi rutinjával tökéletesen felütik ezt a hömpölygő történetet. A megszokás, a bevett dolgokhoz való ragaszkodás a legelkeseredettebbek számára szokott fogódzkodóul szolgálni, és ezt látjuk az öregnél is. Most, hogy nincs többé a Föld sürgető hívása, nincsenek próféciák, és az ellenséges cylonok sem találják őket egy ideje, nem sok minden maradt, ami kizökkentené a status quóból, és ez a pragmatizmus segít, hogy ne őrüljön bele a kilátástalanságba. Érdekes, mennyire ellentéte ez a 33 alaphelyzetének, és milyen szép ívben jutottunk idáig.
A lehullott papírhulladékok gyűjtése egy hangsúlyos, ugyanakkor finom ábrázolása is annak, hogy mennyire megváltoztak a dolgok a Galacticán az elmúlt hét óta. Ez az első jel, hogy némileg nagyobb időtartamot ugrottunk át, hiszen nemcsak a felfordulás, de a lézengők is eltűntek a folyosókról: csak olyanokat látunk a háttérben, akik épp dolgoznak, vagy bilincsbe verve a fogdába tartanak, és érezhetjük, hogy a kezdeti káosz lassan lecseng.
Ron Moore egyik érdekes forgatókönyvi fogása a gyengélkedőben jelenik meg legelőször, amikor egyik sztoriszálról a másikra úgy úszik át a kamera. Az író kitűnő érzékkel látta meg a kapcsolatot Tyrol, Tigh és Gaeta történetében, és művészien oldotta meg, hogy mindhárom szál ugyanott kezdjen kibontakozni. Némi operatőri jó tanács után Moore Ishay szanitéc nyomában járva mutatta be őket, ezzel igazán hatásos, éles váltásoktól mentes, folyékony átmenetet biztosítva a jelenetek közt.
Itt látjuk egyértelműen, hogy nem egy-két napja hagytuk ott a Földet, hiszen az ezredes és Six kapcsolata már egészen bensőséges, ami a színészeknek köszönhetően elképesztően hiteles lett. Érdekesek, de talán túl gyakoriak a close-upok, amelyek nagyon jellemzőek a mostani részre, és kissé bumfordi módon próbálják bemutatni minden-egyes-jelenlévő-érzelmi-reakcióit.
Azt hiszem, nagyon örülhetünk, hogy elkészültek a webizódok, mert alapvetően tényleg kissé hirtelennek tűnik Gaeta pálfordulása. Az érzései, a motivációi tökéletesen érthetőek, és Alessandro Juliani szerint ő már a műtétje után elindult ezen az úton, csak jó lett volna ennek valamilyen bizonyítékát is látni a képernyőn. Így — a Face of the Enemy nélkül — csak az elesett és sajnálatra méltó hadnagy átváltozását láttuk a tenyérbemászó és tiszteletlen árulóvá.
Nem mondom, gyakori a BSG-ben, hogy magukat a folyamatokat nem láthatjuk, csak a következményeiket. Az egész részre ez a jellemző, már az első perctől az hangsúlyozódik, hogy jelentős változások zajlottak itt le, mióta legutóbb láttuk a karaktereinket. Nem magyarázza el Moore, hogy mi történt a hadnaggyal, csak kimondja, hogy "Hé, ha Tigh-t és Sixet legutóbb verekedni láttuk, most meg itt gügyögnek, akkor Gaeta miért ne lehetne most már szar alak?". Nem légből kapták a dolgot, csak nem tolták a képünkbe a karakterfejlődés folyamatát, mert jobb dolguk is volt.
A féllábú hadnagy és Starbuck dialógusára megint érdekes képi megoldással vágunk Adamáról, maga a beszélgetés pedig az epizód egyik csúcspontja. A sorok ismét remekül megírtak, és ehhez még hozzátesz A.J. improvizációja is a "szánalomdugással". Ahogy az összes többi jelenetben, ezt is közelik tarkítják a mellékszereplők arcaival, úgyhogy ezt máris Ron Moore védjegyének nevezhetjük.
Roslin motivációiról talán minden elhangzott már Moore interjújában, amit tudnunk kell. Az elnöknőn észrevehető volt, hogy hazudik, és nehezen hazudik Adamának, amikor halogatja a kemoterápiát és a nyilatkozatot. Úgy gondolom, ő már nem akar és nem is fog visszatérni a politikai életbe. Ha össze is szedi magát, akkor sem fog minden visszatérni a régi kerékvágásba. A BSG egy hiteles sorozat, és azért egész jól bemutatják, min megy át egy halálos rákbeteg élete utolsó szakaszában. Nem kell ahhoz hamis prófétának lenni, hogy valaki egy ilyen helyzetben feladja a reményt.
Az elnöknő kocogós jelenete már a zene miatt is zseniális, külön érdekességbe, hogy eredetileg nem volt összevágva Adama telefonhívásával. Az öreget azért keresték, mert gondok adódtak néhány Viperrel, ám ezt a részt ki kellett vágni (majd rákerül a DVD-re hét és fél percnyi bővítés részeként), de pont kapóra jött ehhez a változathoz is. Annak jobban örültem volna, hogyha az admirális kicsit kevésbé elnézően beszél itt Roslinnal , aminek a jelei megvoltak többek közt a "nem szabadna jól kinézned" mondatban is, csak a színészek lejjebb hangolták kicsit Moore dialógusát.
Baltar beszéde különös fordulatot jelent az eddigi kinyilatkoztatásokhoz képest. A vallási vezető a Föld okozta csalódást is a "régi istenek" ellen fordíthatta volna, hiszen az emberek szemében ők egyek a próféciákkal és a szentírással, de ehelyett — talán a saját tábora nagyságában bízva — ő a maga Istenével fordult szembe. Roslint, mint prófétát sem alázza porig a beszédben, pedig a lehetőség adott, és ez a fogás egyébként is a vérében van. Hogy taktikai lépés-e a részéről ez, vagy maga is csalódott Istenben, azt továbbra is homály fedi, de egy biztos, a mondandójával a cylonokat is képes lehet maga mellé állítani.
A tyliumhajó zendülése könnyedén felhasználható lett volna arra, hogy izgalmat és akciót csempésszenek az epizódba, de részben bizonyára költségvetési okokból, részben pedig Moore határozott szándékai miatt semmi ilyesmire nem került sor. Az intermezzo valóban csak arra lett jó, hogy a következő rész eseményeit felvezesse, és nincs is ezzel semmi baj, a céltalan feszültségkeltést hagyják csak meg az olyan sorozatoknak, mint a 24.
Szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért Tom Zarek az erényei ellenére egy korrupt politikus, mert így van valami, aminek köszönhetően vakon Adama mellé állhatunk a vitájukban. Az alelnök álláspontja a flotta jelenlegi helyzetében tökéletesen érthető, és az, hogy az admirális azzal akar kibújni a vele való vita alól, hogy katonai döntésnek tartja a cylon technológia felhasználását, csak jelzi, hogy az érvelésben Zarek győzött.
Teljesen mindegy, hogy hasznos-e a cylonok technológiája, ha az emberekre nem erőltethetik rá az ellenséget. És mivel nemcsak arról van szó, hogy a cylonok felléphetnek-e a hajóikra, hanem szavazati jogokról és egyenlő állampolgársággal a gépekkel, nem csoda, hogy sokak gyomra képtelen ezt bevenni.
E mögé húzható egy legitim ideológiai álláspont is, de a közemberek szintjén elegendő az, hogy a lakosság egyik része Új-Caprica miatt undorodik a cylonoktól, a másik része meg a genocídiumot nem tudja nekik megbocsátani. Gondoljunk csak bele, a többség egyedül azon a bolygón találkozhatott velük, és ott is ugyanazok a modellek hirdették az együttélés eszméjét, akik most állampolgárságot követelnek.
Úgy érzem, jelen helyzetben kicsit kiszámítható lett a következő epizód tartalma (legalábbis ami az egész történet célját érinti), de az kétségtelen, hogy nagyon aprólékosan, jól megírt és megalapozott módon vezették elő a jövő heti konfliktust.
Történetet valóban nem kaptunk, amire számítani nem számított senki, de rengeteg példát láttunk már ilyenre. A dupla epizódok első fele majdnem mindig eseménytelen a BSG-ben, csak most ez a szélsőségekig igaz. Tetézi a bajt, hogy a negyedik évad második felében már mások a nézői elvárások. Én sem számítottam már ilyen jellegű epizódokra ezen a ponton, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire kifizetődtek a hasonló felvezetések, amikor lecsapták a labdákat a Resurrection Ship II.-ben, a Lay Down Your Burdens II.-ben, a Rapture-ben, és még sorolhatnám.
Egész más okokból, mint az előzőt, de ezt a részt eddig négyszer néztem meg, és egyre jobban tetszik. Elsőre átütő volt az elvárásaimhoz képest okozott csalódás, de azon túllépve egy olyan epizódot láttam, amit valószínűleg sok idő múlva is a kedvenceim között fogok számon tartani.
A Disquiet Follows My Soult egyértelműen a szarkasztikus szövegek vitték el a vállukon, ezért szinte minden kedvenc jelenetem ilyesmihez kapcsolódik. Olyan örök érvényű mondatokat kaptunk, mint
- Tyrol beszólása, hogy majd akkor jön vissza, ha kijózanodott,
- Adama zsörtölődése, hogy bizonyos napokon nagyon utálja ezt a munkát (© David Weddle),
- Tigh "szükségem van egy italra" szövege,
- Tigh kérdése, hogy beküldje-e Zarekhez az orvost,
- Tigh megjegyzése, hogy Tyrol tartson magánál egy ábrát, hogy ne keverje össze a cylonokat az emberekkel,
- Cottle doki bármelyik mondata,
- Gaeta, akinek nehezére esik kimondani, hogy "uram",
- Starbuck, ahogy leosztja Gaetát,
- és végül az a jelenet, amely keretbe foglalta az epizódot, amikor Adama fölvette Zarek papírgalacsinját.
Az epizód érdekességei közt még megemlíteném, hogy Baltar beszéde alatt a két kiskölyök Ron Moore fia és lánya volt. A fiút, Robint napokig hordta magával az író a forgatásokra, és Edward James Olmos például megmutatta neki, hogy kell vezetni egy battlestart.
Ishay-t, remélem, nem kell bemutatnom a hardkór fanoknak, hiszen ő műtötte Adamát lőtt sebbel, és ő borogatott tálcákat Baltar vallatása alatt, mindamellett meg Jamie Bamber felesége.
Megfigyeltétek, hogy Adama zsebre tett kézzel járkált a jelenetekben? Azért, mert egész eddig nem volt zseb egyetlen egyenruhán sem, ő is csak azért kapott, hogy legyen hova pakolni apapírhulladékot. A többi részlet a forgatással és a rendezésbeli megoldásokkal kapcsolatban Ron Moore podcastjában meghallgatható.