Hadd kezdjem azzal, hogy Ron Moore-t egy elképesztően bátor
embernek tartom. A sorozata végéhez közeledve elhatározta, hogy nincs
többé számára határ, mindent megtesz, amitől eddig a csatorna — vagy
egyszerűen a nézők iránti empátiája — óva intette. Az A Disquiet Follows My Soul
ennek az ékes bizonyítéka, hiszen kilenc részre és százegy
megválaszolatlan kérdésre a finálétól igenis merészségre vall az, hogy
vállalt egy teljesen karaktercentrikus epizódot, amiben nem történik semmi.
Leginkább a szokásos BSG-duplarészek első feléhez lehet hasonlítani
a mostani sztorit, amelynek más dolga nem volt, csak hogy elővezesse a
konfliktusokat, amelyeket fel kell oldani a következő héten. Ron Moore-t
láthatóan nagyon régóta foglalkoztatta, hogy egyszer kizárólag a
karaktereinek szentelje egy forgatókönyvét (rajta kívül gyakorlatilag
mindenki írt már ilyen sztorit), és megragadta erre az utolsó
lehetőséget. Most már úgysem mernek elfordulni tőle a nézők.
Az első képek Adama napi rutinjával tökéletesen felütik ezt a
hömpölygő történetet. A megszokás, a bevett dolgokhoz való ragaszkodás
a legelkeseredettebbek számára szokott fogódzkodóul szolgálni, és ezt
látjuk az öregnél is. Most, hogy nincs többé a Föld sürgető hívása,
nincsenek próféciák, és az ellenséges cylonok sem találják őket egy
ideje, nem sok minden maradt, ami kizökkentené a status quóból, és ez a
pragmatizmus segít, hogy ne őrüljön bele a kilátástalanságba. Érdekes,
mennyire ellentéte ez a 33 alaphelyzetének, és milyen szép ívben jutottunk idáig.
A lehullott papírhulladékok gyűjtése egy hangsúlyos, ugyanakkor finom ábrázolása is annak, hogy mennyire megváltoztak a dolgok a Galacticán
az elmúlt hét óta. Ez az első jel, hogy némileg nagyobb időtartamot
ugrottunk át, hiszen nemcsak a felfordulás, de a lézengők is eltűntek a
folyosókról: csak olyanokat látunk a háttérben, akik épp dolgoznak,
vagy bilincsbe verve a fogdába tartanak, és érezhetjük, hogy a kezdeti
káosz lassan lecseng.
Ron Moore egyik érdekes forgatókönyvi fogása a gyengélkedőben jelenik meg legelőször, amikor egyik sztoriszálról a másikra úgy úszik át a kamera. Az író kitűnő érzékkel látta meg a kapcsolatot Tyrol, Tigh és Gaeta történetében, és művészien oldotta meg, hogy mindhárom szál ugyanott kezdjen kibontakozni. Némi operatőri jó tanács után Moore Ishay
szanitéc nyomában járva mutatta be őket, ezzel igazán hatásos, éles
váltásoktól mentes, folyékony átmenetet biztosítva a jelenetek közt.
Itt látjuk egyértelműen, hogy nem egy-két napja hagytuk ott a Földet, hiszen az ezredes és Six
kapcsolata már egészen bensőséges, ami a színészeknek köszönhetően
elképesztően hiteles lett. Érdekesek, de talán túl gyakoriak a close-upok, amelyek nagyon jellemzőek a mostani részre, és kissé bumfordi módon próbálják bemutatni minden-egyes-jelenlévő-érzelmi-reakcióit.
Azt hiszem, nagyon örülhetünk, hogy elkészültek a webizódok, mert alapvetően tényleg kissé hirtelennek tűnik Gaeta pálfordulása. Az érzései, a motivációi tökéletesen érthetőek, és Alessandro Juliani
szerint ő már a műtétje után elindult ezen az úton, csak jó lett volna
ennek valamilyen bizonyítékát is látni a képernyőn. Így — a Face of the Enemy nélkül — csak az elesett és sajnálatra méltó hadnagy átváltozását láttuk a tenyérbemászó és tiszteletlen árulóvá.
Nem mondom, gyakori a BSG-ben, hogy magukat a folyamatokat nem láthatjuk, csak a következményeiket. Az egész részre ez a jellemző, már az első perctől az hangsúlyozódik,
hogy jelentős változások zajlottak itt le, mióta legutóbb láttuk a
karaktereinket. Nem magyarázza el Moore, hogy mi történt a hadnaggyal,
csak kimondja, hogy "Hé, ha Tigh-t és Sixet legutóbb verekedni láttuk, most meg itt gügyögnek, akkor Gaeta miért ne lehetne most már szar alak?". Nem légből kapták a dolgot, csak nem tolták a képünkbe a karakterfejlődés folyamatát, mert jobb dolguk is volt.
A féllábú hadnagy és Starbuck dialógusára megint érdekes képi megoldással vágunk Adamáról,
maga a beszélgetés pedig az epizód egyik csúcspontja. A sorok ismét
remekül megírtak, és ehhez még hozzátesz A.J. improvizációja is a "szánalomdugással". Ahogy az összes többi jelenetben, ezt is közelik tarkítják a mellékszereplők arcaival, úgyhogy ezt máris Ron Moore védjegyének nevezhetjük.
Roslin motivációiról talán minden elhangzott már Moore
interjújában, amit tudnunk kell. Az elnöknőn észrevehető volt, hogy
hazudik, és nehezen hazudik Adamának, amikor halogatja a kemoterápiát
és a nyilatkozatot. Úgy gondolom, ő már nem akar és nem is fog
visszatérni a politikai életbe. Ha össze is szedi magát, akkor sem fog
minden visszatérni a régi kerékvágásba. A BSG egy hiteles sorozat, és
azért egész jól bemutatják, min megy át egy halálos rákbeteg élete
utolsó szakaszában. Nem kell ahhoz hamis prófétának lenni, hogy valaki
egy ilyen helyzetben feladja a reményt.
Az elnöknő kocogós jelenete már a zene miatt is zseniális, külön érdekességbe, hogy eredetileg nem volt összevágva Adama telefonhívásával. Az öreget azért keresték, mert gondok adódtak néhány Viperrel,
ám ezt a részt ki kellett vágni (majd rákerül a DVD-re hét és fél
percnyi bővítés részeként), de pont kapóra jött ehhez a változathoz is.
Annak jobban örültem volna, hogyha az admirális kicsit kevésbé elnézően
beszél itt Roslinnal , aminek a jelei megvoltak többek közt a "nem
szabadna jól kinézned" mondatban is, csak a színészek lejjebb hangolták
kicsit Moore dialógusát.
Baltar beszéde különös fordulatot jelent az eddigi
kinyilatkoztatásokhoz képest. A vallási vezető a Föld okozta csalódást
is a "régi istenek" ellen fordíthatta volna, hiszen az emberek szemében
ők egyek a próféciákkal és a szentírással, de ehelyett — talán a saját
tábora nagyságában bízva — ő a maga Istenével fordult szembe. Roslint, mint prófétát sem alázza porig a beszédben, pedig a lehetőség adott, és ez a fogás egyébként is a vérében van. Hogy taktikai lépés-e a részéről ez, vagy maga is csalódott Istenben, azt továbbra is homály fedi, de egy biztos, a mondandójával a cylonokat is képes lehet maga mellé állítani.
A tyliumhajó zendülése könnyedén felhasználható lett volna arra,
hogy izgalmat és akciót csempésszenek az epizódba, de részben bizonyára
költségvetési okokból, részben pedig Moore határozott szándékai miatt
semmi ilyesmire nem került sor. Az intermezzo valóban csak arra lett
jó, hogy a következő rész eseményeit felvezesse, és nincs is ezzel
semmi baj, a céltalan feszültségkeltést hagyják csak meg az olyan sorozatoknak, mint a 24.
Szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért Tom Zarek az erényei ellenére egy korrupt politikus, mert így van valami, aminek köszönhetően vakon Adama
mellé állhatunk a vitájukban. Az alelnök álláspontja a flotta jelenlegi
helyzetében tökéletesen érthető, és az, hogy az admirális azzal akar
kibújni a vele való vita alól, hogy katonai döntésnek tartja a cylon technológia felhasználását, csak jelzi, hogy az érvelésben Zarek győzött.
Teljesen mindegy, hogy hasznos-e a cylonok technológiája, ha az emberekre nem erőltethetik rá az ellenséget. És mivel nemcsak arról van szó, hogy a cylonok felléphetnek-e
a hajóikra, hanem szavazati jogokról és egyenlő állampolgársággal a
gépekkel, nem csoda, hogy sokak gyomra képtelen ezt bevenni.
E mögé húzható egy legitim ideológiai álláspont is, de a közemberek szintjén elegendő az, hogy a lakosság egyik része Új-Caprica miatt undorodik a cylonoktól,
a másik része meg a genocídiumot nem tudja nekik megbocsátani.
Gondoljunk csak bele, a többség egyedül azon a bolygón találkozhatott
velük, és ott is ugyanazok a modellek hirdették az együttélés eszméjét,
akik most állampolgárságot követelnek.
Úgy érzem, jelen helyzetben kicsit kiszámítható lett a következő
epizód tartalma (legalábbis ami az egész történet célját érinti), de az
kétségtelen, hogy nagyon aprólékosan, jól megírt és megalapozott módon
vezették elő a jövő heti konfliktust.
Történetet valóban nem kaptunk, amire számítani nem számított
senki, de rengeteg példát láttunk már ilyenre. A dupla epizódok első
fele majdnem mindig eseménytelen a BSG-ben, csak most ez a szélsőségekig igaz. Tetézi a bajt, hogy a negyedik
évad második felében már mások a nézői elvárások. Én sem számítottam
már ilyen jellegű epizódokra ezen a ponton, de nem szabad
elfelejtenünk, hogy mennyire kifizetődtek a hasonló felvezetések,
amikor lecsapták a labdákat a Resurrection Ship II.-ben, a Lay Down Your Burdens II.-ben, a Rapture-ben, és még sorolhatnám.
Egész más okokból, mint az előzőt, de ezt a részt eddig négyszer
néztem meg, és egyre jobban tetszik. Elsőre átütő volt az elvárásaimhoz
képest okozott csalódás, de azon túllépve egy olyan epizódot láttam,
amit valószínűleg sok idő múlva is a kedvenceim között fogok számon
tartani.
A Disquiet Follows My Soult egyértelműen a szarkasztikus
szövegek vitték el a vállukon, ezért szinte minden kedvenc jelenetem
ilyesmihez kapcsolódik. Olyan örök érvényű mondatokat kaptunk, mint
- Tyrol beszólása, hogy majd akkor jön vissza, ha kijózanodott,
- Adama zsörtölődése, hogy bizonyos napokon nagyon utálja ezt a munkát (© David Weddle),
- Tigh "szükségem van egy italra" szövege,
- Tigh kérdése, hogy beküldje-e Zarekhez az orvost,
- Tigh megjegyzése, hogy Tyrol tartson magánál egy ábrát, hogy ne keverje össze a cylonokat az emberekkel,
- Cottle doki bármelyik mondata,
- Gaeta, akinek nehezére esik kimondani, hogy "uram",
- Starbuck, ahogy leosztja Gaetát,
- és végül az a jelenet, amely keretbe foglalta az epizódot, amikor Adama fölvette Zarek papírgalacsinját.
Az epizód érdekességei közt még megemlíteném, hogy Baltar beszéde alatt a két kiskölyök Ron Moore fia és lánya volt. A fiút, Robint napokig hordta magával az író a forgatásokra, és Edward James Olmos például megmutatta neki, hogy kell vezetni egy battlestart.
Ishay-t, remélem, nem kell bemutatnom a hardkór fanoknak, hiszen ő műtötte Adamát lőtt sebbel, és ő borogatott tálcákat Baltar vallatása alatt, mindamellett meg Jamie Bamber felesége.
Megfigyeltétek, hogy Adama
zsebre tett kézzel járkált a jelenetekben? Azért, mert egész eddig nem
volt zseb egyetlen egyenruhán sem, ő is csak azért kapott, hogy legyen
hova pakolni apapírhulladékot. A többi részlet a forgatással és a rendezésbeli megoldásokkal kapcsolatban Ron Moore podcastjában meghallgatható.