A kárhozat útja

Azt gondolom, ennek a résznek a fényében még inkább érthető, miért vették a Disquietet olyan lassúra és karakterközpontúra. Ha itt egy percet is foglalkozni kellett volna az egyes karakterek motivációival, az csak rontott volna az epizódon, így viszont a Battlestar Galactica eddigi legizgalmasabb, legfeszültebb egy óráját kaptuk meg.

Talán nem is feltétlenül a feszültség a legjobb szó a rész jellemzésére, hiszen egy percig sem azon aggódtunk, hogy "hőseinknek sikerül-e időben odaérni valahova". Mark Verheiden nem játszott rá ilyen nyilvánvaló írói fogásokra, nem a "most mi lesz"-momentumok vitték el a történetet a hátukon, hanem egyszerűen a tiszta coolság, a legjobb akciófilmekre jellemző, karfábakapaszkodós lenyűgözés.

Erről a forgatókönyvről nem is lehet többet elmondani, csak azt, hogy profi munka. Nem szeretem az olyan történeteket, amikor a karakterek megoldhatatlannak tűnő szituációkba keverednek, aztán valami brilliáns ötlet révén az utolsó öt percben mégis megmenekülnek, gyenge írói manővernek érzem az ilyesmit az izgalom fokozására, és baromira örülök, hogy ez a rész nem lett ilyen.

Nem azon kellett feszülnünk, hogy Adama hogy szabadul ki a fogságból, nem azon, hogy hogyan fognak megszökni Roslinék a Galacticáról, ezek a dolgok maguktól értetődőek voltak a kontextusukban, szinte természetesen zajlottak le. Mégis negyvenhárom percig az egekben volt a vérnyomásom, mert a jelenetek hatásosak voltak, a képi beállítások a székbe szögeztek, együtt éltem a karakterekkel.

Néhány kilógó és csiszolatlan párbeszéd azért kijutott a szereplőknek. Egy kicsit didaktikusnak éreztem Verheiden próbálkozását a lélekelemzéssel Roslin és Adama beszélgetésében az epizód elején a passzív agresszióról, nagyon nem volt a helyén Lee beszólása Tigh-nak az emberiség kiirtásáról, és Six aggodalma Sharon és az ő gyereke miatt is kilógott az adott helyzetben egy kicsit. Megértem, hogy ezek mind karaktermomentumok voltak, de egy kicsit polírozhatták volna még őket.

Ennek ellenére hatalmas tisztelet jár Mark Verheidennek, amiért ilyen jól egyensúlyozott végig az epizód igen vékony kötelén, amely a hihetőség és a hiteltelenség között feszült. Ron Moore a podcastjában is kiemelte, hogy mennyire fontos volt számukra, hogy Adama ne tűnjön hülyének a saját hajóján, amiért a tudtán kívül lázadást készítenek elő körülötte.Ehhez tökéletes választás volt Gaeta karaktere, az egyetlen személy, aki ért is a CIC érzékszerveinek manipulálásához, és el is hiszik neki, amit mond. Ha nem lett volna a vezérlő egyik legmegbízhatóbb embere, máris dugába dőlt volna az egész terve. 

Maga a lázadás egy battlestaron olyan grandiózus vállalkozás, amit csak igen gondos körültekintéssel lehet kivitelezni, de ebben is okosak voltak az írók. Megalapozottá és hihetővé varázsolták a szituációt azzal, hogy ismert arcokat tettek az ellenállásba (ezt Moore is külön kiemelte). Jót röhögtem, amikor megláttam a Resurrection Ship baltaarcú Napsugár fiúit, megörültem Charlie Connornak, aki egy jelzés volt felénk, hogy ugyan kevés a katona a fedélzeten, de a bezsúfolt civilek sem restek, és nagyon-nagyon elszomorodtam a titkos kedvencem, Racetrack miatt. Semmi bajom az átállásával, de nem tudom, hogy viselném még egy jónő elvesztését.

Moore különösen büszke volt John Dahl teljesítményére, mert a rendező képes volt a meglévő kevés folyosódíszlet felhasználásával egy óriási hajó látszatát kelteni. Ahogy a producer mondja, ekkorának még sosem láttuk a Galacticát. Egy-két jól elhelyezett kellék, megvariált beállítás és világosítás, és máris olyan érzésünk van, mintha azon a sarkon vagy abban a teremben még soha életünkben nem fordultunk volna meg.

A leghatásosabb jelenetek egyértelműen a folyosón való fegyveres rohangáláshoz kapcsolódnak. Nemrég volt egy komplett 24-rész, aminek ugyanez volt a témája (bár ami azt illeti, ott ez filler volt), és feleennyire se éreztem azt izgalmasnak vagy látványosnak. Starbuck és Lee egyesülése zseniális lett, tipikus filmes fogás, amikor a jófiút az utolsó pillanatban megmenti a háttérből érkező barát, de ez baromira jól sült el, a Lee arcára fröccsenő vérrel, Kara beszólásával, Racetrack rezzenéstelen arcával.

Hasonlóan hagyományos panelt láthatunk akkor is, amikor Helóékért mennek a lázadók, és itt kicsit érzem a történet megbicsaklását. Annak idején (pont most néztem újra) Helo pisztollyal nyitott ajtót, amikor a Woman Kingben King asszony éjjel dörömbölt náluk, most meg beszűrődik a dulakodás zaja, ő meg puszta kézzel ácsorog a bejárat előtt? Na mindegy. A jelenet ennek ellenére is idegtépő és nagyon feszült lett, csak ez az apróság kicsit kizökkentett.

Apollo és Starbuck Mr. és Mrs. Smith-énél tényleg csak Adama és Tigh zseniálisabb, ez a két tiszteletet parancsoló figura elképesztően durván fest ekkora mordállyal a kezében. Adama — Verheiden fogalmazásában –, ha bekapcsolja a méltóságát, félelmetes egy fickó bír lenni. Ahogy Tigh-jal összhangban leszerelték a katonákat, ahogy az utolsó képsorokban, alulnézetből láthatjuk, nem lehet kétségünk afelől, hogy az öreget most nagyon-nagyon kihozták a sodrából.

A legzseniálisabb mégis az, ahogy a CIC-n beszél, miután tüzet nyitottak rá a tengerészgyalogosok. Nem magyarázkodik, nem bán meg semmit, nem érvel a döntései mellett, és jelét sem adja annak, hogy legyőzték. Nem hagyna ilyesmit, főleg nem egy Felix Gaetának. Nem a cylonok technológiájáról szól ez, hanem a zendülés tényéről. Az epizód meg sem próbálja meghatározni, hogy ki a jó és ki a rossz: az indokokat már ismerjük az előző részből, csak némi adalékot kapunk most mellé, hogy teljes legyen a kép, azon kívül pedig színtiszta bosszúállásról van most szó mind a két fél részéről. 

Valóban tévedtem Roslinnal kapcsolatban, úgy tűnik, az elnök asszony képes magát összeszedni, és mi másra lett volna ehhez szükség, mint egy krízishelyzetre. Ez az a szituáció, amikor az elnök dolga, hogy helyre tegye a népét, és ha erre csak Roslin alkalmas, akkor ő hajlandó ezt megtenni. Jó látni, hogy az írók is számon tartják a jelentőségét Roslin és Baltar találkozásának most, hogy egy oldalra kerültek. A párbeszédük arról, hogy melyikük tud rosszabbul elnöki segédet (vezérkari főnököt?) választani, még vicces is lett, főleg, hogy Baltar egykori elnöksége jelenleg afféle tabutémának érződik.

Adama és Roslin találkozására a hangárban nem is tudok megfelelő kifejezést, a közös zenei témájuk teljessége miatt megható lett, ugyanakkor vicces volt látni Lee és Starbuck, a "gyerekeik" reakcióját, még Baltar is elmosolyodott, én pedig még harmadszori nézésre is kuncogok rajta, mint egy zavarba esett kisiskolás.

Összességében ennyit lehet elmondani erről az epizódról, valóban kitűnően konstruált és profin kivitelezett munka, végig eszméletlenül izgalmasnak találtam, és mégis jutott idő néhány egészen kicsi karaktermomentumra, ami igazán BSG-vé teszi ezt az epizódot. Még néhány apróságot és podcast-infót azért kiemelek alant:

  • Évadok óta terveztek egy zendüléses sztorit a Galacticán, de csak most jött el az ideje, most lett helyénvaló.
  • Adama eredetileg titkolózóbb lett volna a kapcsolatáról Roslinnal, Verheiden ötlete volt, hogy már a forgatókönyv elején ilyen nyíltan vállalják a dolgot Tigh előtt. A végeredményt Moore nem bánta meg, különösen a három színész alakítása miatt.
  • Az  idő azért van gyakran kiírva, mert olyan gyorsan zajlanak az események, hogy tudatni kellett a nézőkkel, miért nem tudnak még a karakterek bizonyos történtekről a hajó egyéb részein.
  • Ron Moore kérte, hogy Laird fedélzeti főnök haljon meg a teaserben, mert kellett valami brutális az epizód elejébe. Skulls reakcióján látszik, hogy az ellentétek annyira elharapóztak a két frakció között, hogy ez a gyilkosság sem zökkenti ki a zarekistákat.
  • Moore szerint sose volt ilyen gyors tempójú epizódjuk.
  • Zarek majdnem elnök lett ebben az epizódban, emiatt ment volna vissza Lee a Galacticára. Ron végül nem érezte annyira hitelesnek ezt, bármennyire is több fennhatóságot adott volna Zareknek a cselekedeteihez.
  • Gaetát tényleg az elvesztett lába vezérli, de felgyülemlett benne Új-Caprica, a Demetrius, minden, és szkeptikus lett Roslin útmutatásával kapcsolatban. A láb elvesztése csak az utolsó csepp volt a pohárban.
  • A finálé eseményei már most építkeznek, már most látszik, hogyan alakulnak a karakterek sorsai. A mintát még nem lehet átlátni, de az irány megvan, és a végén látni fogjuk, hogy hogyan kezdődtek már itt a nyomai.
  • John Dahlnak sikerült váratlanná varázsolni a Karáék és Adamáék találkozását a folyosó sarkán. Jellemző a filmeknél, hogy a jófiúk két csapata között felváltva vágnak, és a néző a végén már tudja, hogy egymással fognak találkozni a sarkon, de itt nem ez volt a helyzet. A közönség már szinte előbb akart lőni, mint Karáék.
  • Őszintén szólva örültem volna, ha Adama lelövi a túszul ejtett katonát. Hogy ott helyben vagy csak miután leértek, mindegy, mindkettő ütött volna, bár tudom, ez nem az a sorozat. 
  • Adama: "Vacsorára megpróbálok hazaérni."
  • Starbuck: "Olyantól, aki már meghalt egyszer, ez nem poén."
  • Lehet, hogy az írók jobban szeretik Leet politikusként, de el kell ismerni, Jamie Bambernek jól áll pisztolypörgető katona szerepe.
  • A kis nézeteltérés Gaeta és Zarek között biztosan közrejátszik majd a lázadás bukásában, bár ennek ellentmond, hogy a hadnagy végül ráküldte Narchót Roslinék Raptorjára, szóval talán mégis jó Che Guevarája lesz ő a BSG Castrójának.
  • Vicces volt a rövid momentum Hot doggal, jó látni, hogy az előző résszel nem tették el végleg ezt a szálat.
  • Starbuck most igazán önmaga volt, nagyon jó látni ilyennek, bevallom, az idegeimre ment az elmúlt egy évben. 
  • Ha Adama mostantól csak ordítozna egy puskával a kezében, akkor is imádnám ezt a sorozatot.