Folytatódik a Battlestar Galactica alkotójának élettörténete, ebben a fejezetben egy igen hosszú és fontos periódust ölelünk föl, a Star Trek-éveket. Kitérünk azokra az emberekre, azokra az eseményekre, amelyek meghatározták az író jövőjét és a saját hozzáállását a szakmához. Végigvesszük a legnagyobb sikereket és legnagyobb bukásokat
Saját maga számára is hihetetlen, hogy hogyan alakulhattak olyan szerencsés egymásutánban az események, hogy Ronald D. Moore a Star Trek stúdiójában kötött ki, ráadásul pont akkor, amikor végre sikerült megemberelnie magát és befejeznie egy forgatókönyvet. Úgy tartja, nincs két egyforma karrier, mindenki más és más módon tört be az írói szakmába, de a lehetőség mindenkinek megadatik, csak tudni kell azt elkapni és megragadni. Az nem kifejezés, hogy ő szerencsés volt.
Akkoriban a teljes Star Trek franchise három ember vállán nyugodott: Gene Roddenberry az Új nemzedék harmadik évadjával kissé a háttérbe vonult, és átengedte a stafétát a produkciós oldalon Rick Bermannek, kreatív oldalon pedig Michael Pillernek. Utóbbi kiharcolta, hogy a Paramountnál csak a Star Trekhez évente beérkező háromezer spec script átolvasására külön embereket alkalmazzanak. Egy egyszerű nyomtatvány kitöltésével bárki elérhette, hogy valamelyik hivatásos író kezébe kerüljön a munkája, ha elég jónak ítéltetett az első szűrésen, ám nagyon-nagyon keveseknek sikerült így az áttörés, és a többségük meg is állt egyetlen eladott történetötletnél.
Ron Moore munkája ekkor már hét hónapja pihent valahol Gene Roddenberry irodájában, ahova a túravezetője juttatta be, és csak Michael Piller megérkeztével került elő újra, aki lelkiismeretesen átolvasott minden elfeledett anyagot, és ez az egy ragadta meg a figyelmét. Az alig huszonötéves aspiráns már rég lemondott arról, hogy észrevegyék, amikor váratlanul behívták egy beszélgetésre a stúdióba.
Ahogy a legendás producer halála után született megemlékezésében írja Moore, még el sem adta a sorozatnak a The Bonding című forgatókönyvét, máris ott ülhetett Michael Piller irodájában, körülvéve olyan figurákkal, mint Ira Steven Behr vagy Hans Beimler, és előadhatta a kicsiny jegyzettömbjébe idegesen összefirkantott epizódötleteit. Akkor és ott ő egy senki volt, egy amatőr, aki egyetlen teljesértékű munkát tudott felmutatni, és azzal kapcsolatban is egyelőre csak néhány dicsérő szó volt az elismerése a Star Trek egyik vezérétől.
Hat történetet vázolt fel gyors egymásutánban, és a válasz majdnem mindegyikre az volt, hogy "Ez az irány nem érdekel minket", vagy "Ezen az ötleten már dolgozunk". Néhány sztoriját alaposabban átrágták, és csak utána mondta ki Piller, hogy nem tetszik neki. Mégsem bántak vele lekezelően, aznap először professzionális írónak érezhette magát, és azzal bocsátották el, hogy menjen, írjon még hat ötletet.
Ronald D. Moore életének egyetlen, pár éves periódusában, amikor nem hordott hosszú hajat
Abban a városban, ahol a taxisofőrök is saját filmről álmodoznak, és hetente érkeznek emberek a Paramount stúdiójába, hogy eladjanak egy sztorit a Star Treknek, legyenek akár amatőrök, akár veterán írók, ez nagyon nagy szó volt. Michael Piller jó érzékkel látott meg valamit Ron Moore-ban, ami arra késztette, hogy ne rúgja ki páros lábbal az irodájából, hanem hamarosan megrendeljen tőle még egy epizódot, majd staff writerként alkalmazza a stábjában.
Mikor 2008-ban Moore-tól megkérdezték, hogy kik voltak a legnagyobb hatással a karrierjére, három nevet említett meg, és ebből az egyik Michael Piller volt, akitől a struktúrát tanulta meg. A producer élete végéig arról volt híres, még az utolsó projektjében, a Holtsávban is, hogy az epizódokat felvonásról felvonásra, mozzanatról mozzanatra, percről percre előre kidolgoztatta az írók műhelyében, és ténylegesen csak a párbeszédeket hagyta a forgatókönyv szerzőjére.
Alaposan beleverte mindenkibe, hogy hogyan kell a televíziózás íratlan szabályai szerint ívelni egy történetet, hogyan kell egy évadot beosztani, és egyáltalán, hogyan kell koordinálni egy sorozat kreatív munkálatait. Rengetegen bújtak ki az ő köpönyegéből, Hans Beimlerék a Dresden-aktákkal, René Echevarriáék a 4400-zal, Naren Shankar a Helyszínelőkkel, és még lehetne sorolni a jobb vagy rosszabb projekteket, amelyeket a Star Trek örökösei hoztak létre.
Piller volt a szószólója annak az írói igénynek is, hogy szakítsanak az utópisztikus világképpel, a közel-tökéletes karakterekkel, és hágják át Gene Roddenberry messianisztikus, unalmas és szűk kereteit. Kevés alkalommal sikerült az Új nemzedékben keresztülvinni a számításaikat, és akkor is általában Ron Moore volt értük a felelős: az ő ötletei nem arról szóltak, hogy hogyan menti meg a teljes univerzumot a kapitány egy morálisan helyes döntése vagy az android fifikás technoblablája, hanem hogy mi történik akkor, ha a főhős elveszti a fejét, és lelövi a gonoszembert, vagy ha az első tiszt hoz egy rossz döntést, és a fogdában köt ki. Emellett a kontinuitás első számú őreként, az eredeti sorozat nagy rajongójaként és a klingonok szakértőjeként tett szert belső hírnévre.
Különleges munkakapcsolatra tett szert Brannon Bragával, és rendszeresen szolgáltattak közösen forgatókönyveket a produkció számára, sőt, abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy az Új nemzedék fináléját is ők ketten írhatták meg. Ez a teljesítményük egy Hugo-díjat ért számukra, és azóta már a legnagyszerűbb tévés finálék panteonjának örökös tagja, valamint természetesen ez is hozzájárult a sorozat 1994-es Emmy-jelöléséhez.
Brannon Braga, akivel öt éven keresztül hibátlanul tudtak együtt dolgozni
Öt éve volt már ekkor a televíziózás világában Ron Moore, és rögtön áthívták dolgozni a Star Trek következő spinoffjához, a Deep Space Nine-hoz, ahol a harmadik évadtól supervising produceri szerepet töltött be. Ekkor már dolgozott a Nemzedékek című film forgatókönyvén Bragával, amely az egyik legnagyobb kritikai bukás lett a franchise történetében, és a hibáikat ők is elismerték a DVD-kommentárjukban.
A Deep Space Nine aztán elhozta a hozzá hasonló deviáns, karakterközpontú írók számára a megváltást. Kidobták az ablakon a kliséket, nem volt több leszállunk-a-bolygóra-és-kiderül-hogy-a-bolygó-él történet, csak egy mozdulatlan űrállomás és kidolgozott jellemek sokasága. Gene Roddenberry 1991-ben elhunyt, és az örökségét Rick Berman próbálta fenntartani, aki hamar megtanulta messziről elkerülni a DS9-t, és inkább elindította a saját projektjét Voyager címmel.
Abban a bizonyos 2008-as interjúban a második név, akit Moore felsorolt az inspirálói között, Ira Steven Behr volt. Ő a DS9 showrunnere lett, miután Michael Piller a háttérbe vonult és később kilépett. Ő volt az az ember, akitől Moore a karaktert tanulta meg. Ezt a sorozatot két, a franchise-tól teljesen idegen dolog vitte előre, a jellemfejlődés és az évadokon átívelő cselekményszál. A Vészhelyzet nemsokára forradalmasította a televíziózást az emberi drámával, de a nagy volumenű históriák, mint a Lost vagy a Battlestar Galactica, még igen-igen messze voltak, és valakinek ki kellett taposnia odáig az ösvényt.
Ezeket az őrült figurákat egyszerűen nem tudta megakadályozni semmi: a stúdió ellenkezett, hogy az újonnan bekapcsolódó nézők nem fogják érteni, mi történik itt, a Trek-örökség szószólói a hagyományok felrúgása miatt háborogtak, de ők nem hallgattak senkire. Ron Moore hitvallása az, hogy minden ember esendő, mindenkinek vannak hibái, éljen akár a huszonnegyedik, akár a huszadik században, és ezt a Deep Space Nine-ban tanulta meg.
Már ekkor kialakult az a szokása, hogy a lehető legközvetlenebb módon tartsa a kapcsolatot a rajongókkal: ugyan még nem jött el a blogkorszak, de ő rendszeresen válaszolgatott a nézők kérdéseire, találkozókra járt, belső információkat és háttértörténeteket osztott meg, pontosan tudva, mik az igényei egy vérbeli geeknek, amilyen ő maga is volt. Ezzel akkoriban úttörőnek számított, ma pedig már úgy látja, az ilyesmi szinte elvárás egy sorozatnál.
1996-ban jóvátették a hibájukat Brannon Bragával, és megcsinálták a Kapcsolatfelvétel című mozit, ami már kritikailag is kedvezőbb visszhangott kapott. Ugyanebben az évben ünnepelte a negyvenedik születésnapját a Star Trek, amiről egy speciális epizóddal emlékeztek meg: egy kirándulást tettek az Industrial Light & Magic segítségével a Kirk-korabeli Enterprise fedélzetén, amihez a forgatókönyvet az eredeti sorozat két legnagyobb rajongója, René Echevarria és Ronald D. Moore írhatta.
A sorozat záróbuliján Ira Steven Behr ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: "A tanulmányaid véget értek. A Star Trekben szerzett tapasztalaid által immár mindent tudsz Hollywoodról, amit csak tudni lehet."
A DS9 befejezése után 1999-ben elfogadta a régi barátja és munkatársa, Brannon Braga meghívását a Voyager című spinoff írói közé. Innentől elkezdtek a dolgok rosszul alakulni. Nem jött ki a sorozat két fejesével, Bermannel és Bragával, és egy hírhedt interjúban elárulta, hogy megbánta, amiért nem a csúcson hagyta abba, a Deep Space fináléjával. Ám túlságosan szerette a Star Treket, ráadásul co-produceri pozíciót és ezzel járó fizetést is kapott.
Csakhogy hamar azon kapta magát, hogy nem élvezi már a munkáját, az emberek körülötte nem érzik jól magukat, őt pedig egyszerűen mindenből kihagyják. Kritizálni kezdte a show-t a hazug és irreális történetvezetése, a nézők hülyének nézése és folyamatos átverése miatt, a készítőket pedig azért, mert mostohán bántak az íróikkal. Külön kiemelte későbbi beosztottját, Michael Taylort, valamint Bryan Fullert, amiért ilyen tehetségeket képesek voltak így elnyomni.
Bryan Fuller, bevallottan Star Trek-fanatikus, különös tekintettel a DS9-ra, most pedig a világ egyik legjobb sorozatát készíti Pushing Daisies címmel
A Voyagerben a nem létező munkamorál és a csapatszellem hiánya megölte a formulát, és személy szerint nagyot csalódott Bragában, amiért így elbánt a produkcióval. Ma úgy látja, hogy ha nagyobb szerepet kaphatott volna a sorozat készítésében, akkor valószínűleg a Galactica szemléletmódjával közelítette volna meg (és valóban vannak hasonlóságok a két sorozat alapkoncepciójában), ám akkor, két forgatókönyv után úgy döntött, inkább nem lesz többé munkája.
Közel tíz évet töltött el a Star Trekben, aminek a végén egy kényelmes széket hagyott ott, amiben már jóformán semmi dolga nem volt, csak számolni a pénzét, ő mégis a nehezebb utat, a búcsút választotta. Utólag belátta, hogy a DS9-os kollégái, David Weddle, Bradley Thompson, Ira Steven Behr és a többiek miért akarták hallgatólagosan is távol tartani a Voyagertől, de el kellett telnie néhány hétnek, hogy ő is belássa az igazukat.
A bat'leth, a klingon népi fegyver replikája fából
Az utolsó munkanapján, 1999. július 1-én Bryan Fuller a búcsúzkodás közepette félrehívta azzal, hogy megérkezett a "születésnapi ajándéka". Egy bat'lethet nyújtott át neki, egy klingon kézifegyvert, amit külön a számára készítettek és éleztek ki a kellékesek. Tíz évvel korábban egy köteg papírral a hóna alatt érkezett, most pedig annak a fajnak a handzsárjával távozott, amit szinte a sajátjának tekinthetett. Emelt fővel hagyta el az épületet.
A bejegyzés itt folytatódik.