Július negyedikén jön a Virtuality

Winnie írta meg twitteren, onnan tudom, hogy a Fox csatorna az amerikai függetlenség napjára, július negyedikére tűzte ki a Virtuality premierjének időpontját. A mozifilmeknek általában szerencsés dolog nemzeti ünnepet választani a bemutató napjának, a kérdés az, hogy ez mennyire igaz a tévéadásokra, vagy az emberek odakint is Irigy hónaljmirigy és Sas József-kabarékra vannak kalibrálva, amikor nem kell menni dolgozni? Winnie mindenesetre nem örült a hírnek, és ő a nézettség-expert, szóval lehet, hogy kezdhetünk aggódni.

A Virtuality Ronald D. Moore és Michael Taylor, veterán Trek- és BSG-írók munkája, és az első csillagközi űrhajóról, a Phaetonról szól, amelynek tízéves utazását azzal szándékoznak elütni a legénység tagjai, hogy virtuálisvalóság-modulokkal szórakoztatják magukat — amíg az első gondok föl nem merülnek a technológiával. Ha sorozat lesz a backdoor pilot nyomán, akkor számos érdekes konfliktus kibontakozására számíthatunk a maroknyi legénység tagjai közt, melynek sorait Clea DuVall, James D’Arcy és Nikolaj Coster-Waldau is erősítik.

A cylonok tervének igaz története

A hétvégén zajlott le a Paley fesztiválon egy BSG/Caprica találkozó, amelyről nemsokára (dehogynem sokára) részletesebben is írok, addig is itt egy kis szemelvény Ron Moore-tól, amint a The Planről nyilatkozik:

8:59 PM – Seth [Green] wonders if the guys really had “a plan” for the show as noted in the opening credits.

“I just remember this conversation Ron [Moore] and I had,” David [Eick] reveals. “I was in the editing room, Ron was in his car on the way there and we were building the main title. And it ended with, ‘And they have a plan.’ And Ron was saying, ‘Are you sure we want to do that?'” Ron interrupts, “I actually said, ‘There is no fucking plan!'” David continues, “And I said, ‘You know, it’s good to say that, it’s a good idea. It’ll sort of coalesce the nature of this thing in such a way that it won’t feel bullshitty, it won’t feel like we were making it up as we go along. [Laughs.] And so at the last second we sort of agreed to do it and the idea that this last [movie] is called ‘The Plan’ is just like… [Laughs.].”

Na tessék. Mielőtt még bárki magyarázkodásnak fogná föl, énszerintem ezt a sztorit már hallottam vagy olvastam Moore-tól évekkel ezelőtt. És vicces. Mondjuk arra nem emlékeztem, hogy David Eick volt az ötletgazda, de az megmaradt bennem, hogy nem valami kreatív döntés eredménye volt az “And they have a plan”.

A Battlestar Galactica befejezés, amitől az írósztrájk mentett meg bennünket

Egy io9-interjúban Ronald D. Moore elmesélte, milyen befejezést szántak a BSG-nek az írók sztrájkja előtt. A száznapos kényszerpihenőn a producernek volt ideje átgondolni a dolgokat, és úgy látta, hogy ez a megoldás nem lenne elég epikus, nem elég érdekes. Az utolsó pillanatban így átgondolták, újraírták a sorozat utolsó felvonását. Íme, ez történt volna a sorozattal, ha nincs sztrájk:

[Az eredeti befejezés] Ellenről szólt volna a Kolónián. Cavil mellé állt, miután megtudta, hogy Tigh teherbe ejtette Caprica-Sixet, és ez nagy keserűséggel töltötte el. Bosszúból el akarta pusztítani a Galacticát és a flottát. Ő és Cavil megszerezték Herát, és a végső konfrontáció nagyon személyesen Tigh és Ellen között zajlott volna le, amelynek a végén megbocsájtanak egymásnak. Nagy általánosságokban ez volt a sztori, ennyit tudtunk kidolgozni a sztrájk előtt. 

Van egy érzésem, hogy ezek a videók nem lesznek fönt sokáig a YouTube-on, úgyhogy siessetek megnézni hét jelenetet a Caprica spinoffból.  

Grace Park itt válaszol viccesen a rajongók kérdéseire, Katee Sackhoff pedig a TV Guide-nak és a Schmoes Know-nak mesélt.

Kint van Ronald D. Moore audiókommentárja a teljes fináléhoz. Mark Verheiden röviden írt arról, hogy mi lehet az oka a megoszló véleményeknek a záró epizóddal kapcsolatban.

Ronald D. Moore a Battlestar Galactica fináléjáról

A Chicago Tribune-on Maureen Ryan egy rettentő hosszú interjút
közölt le Ronald D. Moore-ral, ezt fordítottam le az ugrás után.
Ezúttal keveset hagytam ki a kérdések közül, mert majdnem minden
fontosnak és újnak tűnt. Olvashatunk egy kevéske magyarázatot, rengeteg
mitológiát, eszméletlenül sok mondanivalót, és némi forgatási
érdekességet is, úgyhogy ezúttal igazán érdemes lapozni.

 

 

Ez egyik dolog, ami meglepett a fináléval kapcsolatban, hogy reményteli volt.

Igen,
az embereknek egy jó része fölkészült a lehető legnihilistább
befejezésre. Ez az utolsó csavar a történetben — hogy minden rendben
lesz.

Meséljen erről a második Föld dologról.

Ez
azóta benne volt a show-ban, hogy eldöntöttük, a Földre akarunk jutni.
A terv mindig is az volt, hogy jussunk el a Földre, legyen por és hamu,
és mondjuk azt, "Istenem, most merre tovább?" Ezután pedig vigyük el a
közönséget erre a másik utazásra, és feledkezzenek meg addig az
egészről. Mert a sorozat koncepciója egy Földnek nevezett hely
keresése volt. A szándékunk az volt, hogy a karaktereket és a nézőket
is reményvesztetté és céltalanná tegyük, hogy azt higgyék, itt már
semmi jó nem történhet. És aztán a legvégén adjunk egy reményteljes
momentumot, és adjuk meg nekik azt, amiért ilyen sokáig utaztak, a
nézőknek és a szereplőknek egyaránt.

Szóval olyan, mintha ez a Föld egy homage lenne az eredeti, az első felé.

Érdekesnek találtam ezt a megoldást. Ez nem az eredeti Föld. Egy homage-on
élünk, nem az eredeti Földön. Ők úgy jöttek ide, hogy megpróbálják
megtanulni a leckét az eredeti Földből, és megpróbálják ezt a jobb
történetté tenni.

Tehát az a kérdés, hogy megtanulták-e a leckét.

Pontosan.
És ezt a show nem tudja megválaszolni. Nem lett volna helyénvaló, nem
illett volna a sorozatba, hogy adjunk erre egy definitív választ.
Eljutottunk egy olyan pontra, ahol újabb lehetőségek és remény várnak,
de nem jelenthetjük ki, hogy "Minden rendben lesz". 

A Crossroads II. végén a mi Földünket látjuk. Hogy illik ez bele abba, mint a Daybreakben láttunk? El tudná magyarázni?

Ezt
gondosan kitaláltuk. A Crossroads végén látható Föld az a bolygó, amin
most is állunk. Mindenki számára felismerhető rajta Észak- és a
Dél-Amerika. Kara vezeti el őket mindkét Földhöz, ami azt illeti.
Először
az eredetihez, ahol nagyon ügyeltünk, hogy ne lehessen beazonosítani a
kontinenseket. Azt akartuk, hogy a nézők elfogadják azt Földnek, de nem
akartuk egy az egyben félrevezetni őket, ezért nem tettünk oda is egy
Észak-Amerikát.

Tehát amikor Kara visszatér, és azt mondja, "láttam a Földet"…

Látta
is. Az eredetit. Oda is vezette a flottát. Emlékszik, hogy ott volt, és
visszatér, hogy azt mondja, "tudom, hogy kell odajutni." 

A
fináléban egy ösztönös lépéssel összeköti a zenét a koordinátákkal, és
ezek a számok vezetnek el bennünket a második Földre, ide.

Azért ez egy kicsit csalás volt, ezt el kell ismernie.

Igen,
csaltunk egy kicsit. De nem hiszem, hogy túllőttünk volna a célon, nem
hiszem, hogy túlzottan félrevezetőek lettünk volna. Szerintem
fokozatosan elfogadják ezt a nézők. Egyértelműen azt akartuk, hogy a
nézők azt higgyék, az [első] a mi Földünk, de elkerültünk minden
olyasmit, ami megakadályozott volna bennünket a finálé
megvalósításától. 

Valami vagy valaki irányította ezeket az eseményeket. Ezt a kérdést szántszándékkal nyitva hagyta.

Úgy
éreztem, tudja, hogy természeténél fogva a földöntúli, az isteni
egyszerűen meghaladja a konkrét terminológiát. Minél pontosabban
próbáljuk definiálni, annál kevésé rejtélyes, annál kevésbé
természetfeletti lesz. Úgy gondoltam, csak egy bizonyos határig lehet
elmenni. Elismerjük a létezését, a jelenlétét, elismerjük a keze
munkáját bizonyos dolgokban, de szerintem csak eddig merészkedhetett el
a sorozat.

Ez bele volt ágyazva a sorozat mitológiájába a
minisorozattól kezdve, ezért mindenképpen a része kellett, hogy legyen.
Kielégítő befejezésnek kellett lennie ezen a téren is, de nem akartam
teljesen kitálalni, és egy szakállas fickót beültetni a Mennyországba,
vagy ilyesmi, nem akartam hangot adni neki. Rejtélyesnek akartam
meghagyni. És mint annyi esetben, a kérdések izgalmasabbak, mint a
válaszok. 

Ez szinte önmagából fakadóan olyasmi, amit képtelenek
vagyunk felfogni. A mitológiában visszatérő elem, hogy az istenit nem
ismerhetjük meg igazán. Megtapasztalhatjuk, találkozhatunk vele,
jelenéseink lehetnek, de a belsejében rejlő misztériákat sosem
érthetjük meg. Minél inkább definiálni akarjuk, annál kevésbé lesz
kielégítő. Ha Istent egy szakállas fickónak képzeljük el egy felhőn, az
is kevésbé lesz kielégítő.

Baltar beszéde a CIC-n úttörő
jelentőségű. "Jelen van itt valami más, mindnyájan éreztük, mind láttuk
a befolyását, tudjuk, hogy körülöttünk van. Ezért hinnünk kell benne,
bíznunk benne, hogy létezik, még ha nem is érthetjük, mi az, és mik a
motivációi, ha egyáltalán vannak neki."

A visszaemlékezésekből
arra jöttem rá, hogy ezek az emberek szabad akaratukból cselekszenek,
nem valamiféle isteni akarat által vezérelve.

Azt hiszem, ez
így igaz. Ez a létezésünknek mindig is egy nagy ellentmondása volt.
Vannak az életünkben olyan motívumok, amelyek miatt azt hisszük, van
sors, van végzet. Ugyanakkor a hitünk, hogy van szabad akaratunk, és
magunktól hozzuk a döntéseinket, ugyanilyen erős. A két elmélet
majdhogynem összeegyeztethetetlen, hacsak nem feltételezzük, hogy van
valamiféle kölcsönhatás a sors és a szabad akarat között, amit nem
lehet pontosan behatárolni.

Van egy általános jelenség a
létezésünkben, ami szerint mindkettőben erősen szeretnénk hinni.
Szeretnénk azt hinni, hogy van sorsunk, végzetünk, hogy előre meg van
írva, hogy bizonyos emberekkel találkoznunk kell, vannak lelki
társaink, és hogy bizonyos emberek arra születtek, hogy elérjenek
dolgokat, bizonyos eseményeknek meg kell történniük. Mégis hisszük,
hogy van szabad akaratunk, van választásunk, és az életünkben hozott
döntéseknek van jelentősége.

A Head karaktereket ennek az entitásnak a képviselőinek tekinthetjük, de nevezhetjük-e jónak vagy rossznak ezt az entitást?

A
sorozat az elejétől kezdve kijelentette, tudja, Leoben szájából hangzik
el az első évados Flesh and Bone-ban, hogy "Mi a vallás első tétele? Ez
mind az, amik vagyunk? Ez minden, ami én vagyok? Nincs valami több
bennem?" Mindmáig hiszem, hogy ez része az emberi létnek, ezeket a
kérdéseket folyamatosan feltesszük magunknak.

A show csak
addig mehet el, hogy kijelenti, van valami több, de nem biztos, hogy
értenénk, mi az. Valami van itt, valami érzékelhető, ami befolyásolja
az életünket, de meghalad minden dogmát és vallást és ideológiát. 

A visszaemlékezésekre azóta készült, hogy a finálén gondolkodni kezdett? 

Elég
későn jöttek a képbe. Akkor merültek föl, amikor a történetet, Hera
megmentését tervezgettük. Megvolt az átfogó elképzelésünk, hogy a
Galactica megvívja a megvívhatatlan csatáját a Kolóniával, valahogyan
megmentik Herát, a hajó majdnem elpusztul, de Kara beüti az All Along
the Watchtowert a számítógépbe, és a Földre jutunk. Tudtuk, hogy ez a
fő irányvonal.

Egy napon keresztül rágtuk át magunkat a
cselekményen. Hogy landol Lee, hogyan jut be Kara? Melyik folyosón
haladnak végig? Frusztráló volt és fájdalmas.

Hazamentem,
és elégedetlen voltam. Zuhanyzás közben jött meg az epifánia, hogy ez
sosem a cselekményről szólt. A sorozat élvezetét a karakterek
nyújtották. Másnap felírtam a fehértáblára az irodában, hogy "A
karakterek a lényeg, hülye." Azt mondtam, majd kitaláljuk a
cselekményt. Lesz cselekmény, és jó lesz, mert mindig képesek vagyunk
megoldani. Egyelőre bízzunk ebben, és gondolkozzunk el azon, mit
akarunk ezekkel az emberekkel.

Azt mondtam, "Van néhány kép
a fejemben. Nem tudom, mit akarok velük. Látok egy embert egy házban,
amint seprűvel próbál kiüldözni egy madarat. Nem tudom, ki az, de
tetszik a kép, és valahogy jelentőségteljes, úgyhogy rakjuk fel a
táblára."

Azt hiszem, David Weddle gondolt a karakterek életének
azon szakaszaira, amiket sosem láttunk. A finálé a fejünkben mindig is
a kezdetekről és a végekről szólt. A sorozatnak és a Galacticának vége
volt, de új élet kezdődött a Földön.

A minisorozatról és a
karakterek kezdetéről kezdtünk el beszélgetni, és a show bibliájáról,
amelyben írtam néhány karakter, például Laura elősztorijáról.
Kitaláltunk egy struktúrát, amelyben négy-öt sztorit mesélnénk
flashbackekben, és valójában ezek lennének a fő cselekményszál. A
valódi történet arról szólt, hogy kik voltak ezek az emberek, és ez
hogyan járult hozzá a lezárásukhoz. Az indulásuk megismerésével
megérthettük, miért úgy fejezték be, ahogyan.

Amint ez
megvolt, a többi a helyére illeszkedett. A cselekmény elég egyszerű
volt és egyenes, de izgalmas volt és rengeteget költöttünk rá, rengeteg
bumm és huss tarkította, és reméltük, hogy az egész működni fog. A
lényeg az volt, hogy megismerjük a karaktereket a flashbackekben, és
elmeséljük a történetüket.

Szerintem nagyobb súlya volt
így a történetük befejezésének. Nem hiszem, hogy ugyanaz a hatása lett
volna Baltar utolsó mondatának, hogy ért a földműveléshez, ha nem
láttuk volna előtte az apjával.

Azelőtt is ember volt, hogy a
minisorozat elkezdődött volna. Abban őt Gaius Baltarnak, a milliomos
zseninek és playboynak láthatjuk. Senki sem áll csak ennyiből. Mindenki
komplex, van családja, érik krízisek és drámák, és bizonyos dolgokat
mindenki szégyell. Ez egy jó lehetőség volt, hogy Baltart kicsit jobban
felnyissuk, és lássuk, hogy ő is egy ember, és ez az ő utazása is volt.

Kara eltűnése biztosan nagy rajongói vitákat kavar majd.

Biztosan
ellentmondásos lesz. Lesznek, akik a végletekig utálni fogják, és azt
fogják gondolni, hogy elbuktunk a küldetésünkben. Beszéltünk róla az
írók műhelyében, gondolkoztam rajta magam is elég sokat, de ugyanarra a
válaszra jutottam. És minél inkább megpróbáltam körülhatárolni,
definiálni, annál kevésbé lett kielégítő. Számos lehetőséget
végigjátszottunk, megbeszéltünk, mi van ha Kara ez vagy az. Minden
alkalommal érdektelennek és képzeletszegénynek éreztük.

Úgy
éreztem, ha tudjuk, hogy kapcsolatban van ezzel a felsőbb hatalommal,
és beteljesítette a végzetét, két Földre is elvezetve bennünket, akkor
az bőven elég. A többit a nézők képzeletére kell bízni. Ez az én
válaszom, és biztos vagyok benne, hogy sokan fogják vitatni.

Nekem elfogadható volt, de elgondolkodtam, hogy talán végig Head karakter volt.

Ez is egy érvényes olvasata a történteknek. Beszéltünk róla, és szerintünk legitim magyarázat ez is.

De a Head karakterek nem kerülnek kapcsolatban a világ többi részével, szóval nem ugyanaz.

Más a dolog, ezért valóban nem passzol pontosan abba a kategóriába.

Kara eltűnéséről nekem az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasa jutott az eszembe. 

Kara
valóban összeköttetésben van valahogyan a Szentháromság gondolatával. A
hasonló tradíciókban ez mélyen benne gyökerezik. Sokat beszéltünk az
újjászületésről és Krisztusról, és a mitológiájáról, ami passzol a nő
történetéhez, aki szó szerint meghal, majd visszatér egy bizonyos
célért, majd újra eltávozik, és reményt hagy maga után, hogy valami
több is van a világban. Kara mindezen gondolatokban benne él.

És ön nővé tette. Maga igazán pogány, erről szól ez.

Igen, valami olyasmi vagyok. 

[…]

Az ön ötlete volt a régi és az új Centurionok egymásnak eresztése?

Nem, Gary Hutzel [a CGI csapat feje] állt elő vele, én pedig nevettem, és rábólintottam.

Mennyire költekeztek túl?

Kétórás
epizódnak készült, és így is pénzelték. Amint a forgatókönyv kész lett,
és a produkciós stáb ránézett, aggódni kezdtek. Esélytelen volt két
órában, két órányi költségvetésből leforgatni. A stúdió azonban jótállt
értünk.

Azt fedeztem föl, és igazából ezt mindig is tudtam
a sorozat alatt, de csak most vált nyilvánvalóvá, hogy a csatorna és a
stúdió is akkora rajongók voltak, mint mi magunk. Lényegében
eget-földet megmozgattak, és az extra órára is találtak pénzt.

Megértem a csatorna igényeit, de bárcsak egyben láttuk volna az egész finálét.

Sokat
és sokáig vitatkoztam erről a stúdióval. Nem így lett megírva. A
forgatókönyvet egyáltalán nem bontottam felvonásokra. Kétórás filmként
írtam, és így is kellene nézni. De ez olyan dolog volt, hogy már
kikönyörögtük a plusz pénzt, szóval jobban tettük, ha befogjuk. A
csatorna szerint az emberek nem fogják nyolckor bekapcsolni a tévét, ha
ahhoz vannak szokva, hogy később kezdődik a műsoruk. Egy kétórás filmet
bárki megnéz, de nem egy háromórást, blablabla. A Daybreak I. nem
epizód. Egyáltalán nem kielégítő élmény. Tudom, mert [önmagában] nem
annak terveztem.

Nincs semmi értelme, nincs koherens
cselekménye. Csak egy csonk, amit letörtek. Végül elértem, hogy a három
órát mutassák be egyben is most pénteken. Remélem, hogy sokan egyben
nézik majd meg. A DVD-n az örökkévalóságig úgy lesz, és úgy is fogják
megtekinteni, és úgy is készültek.

Az Operaház-víziók is a felsőbb entitás művei voltak, amelyeken keresztül beszélt a karakterekhez?

Egy
bizonyos pont felé irányították a karaktereket, ami kulcsfontosságúnak
bizonyult. Meg kellett tenniük bizonyos dolgokat, hogy a végső dráma
kibontakozhasson. Head Six juttatta odáig Baltart, hogy higgyen
Istenben, vagy Isten lehetőségében, hogy elmondhassa a beszédét a CIC-n
Cavilnek. És hogy őszintén mondja azokat a szavakat, hogy Cavil ne ölje
meg és ne is vigye el Herát, és minden további eseményt lehetővé tegyen
ezzel.

Tory halála számomra egyben az erőszak körforgásának az újrakezdését is jelentette.

Engem
az a gondolat izgatott, hogy az emberi érzelmekből és bosszúvágyból
kiindulva jutottunk el a végső megváltásig. Az életünkben jelen vannak
ezek a furcsa, ellentmondásos áramlatok, csodás dolgok sülnek ki
szörnyű szándékokból, és fordítva. Tyrolt elítélnénk a tette miatt, de
a következményei miatt ünnepelnénk. E kettő impulzus között feszülünk,
és ez érdekes.

Athena és Boomer jelenete is hasonló volt, meg tudtam érteni a gyilkosságot, ami ugyanakkor helytelen is.

Boomer már meghozta a döntését, tudta és elfogadta és akarta a halálát. 

Hera fontosságáról nagyon sokat megtudtunk. Végül azért volt csak fontos, mert élt, nem pedig kísérleti alany lett?

Ő
szó szerint a megtestesülése a cylon és az ember fajnak. Mindnyájan
Hera gyermekei vagyunk, azaz mindegyik ember gyermeke vagyunk, akit a
sorozatban végigkövettünk. A cylonok és az emberek embersége rajta
keresztül bennünk él.

Milyen volt a döntés, hogy magát is beleírja egy jelenetbe? Hosszas vita előzte meg?

Úgy
gondoltam, jó tréfa lesz, ha én leszek a fickó az újságosnál. Most már
akárhányszor megnézem, megrándulok, és úgy érzem, nem kellett volna
megtennem, mert nagyon eltereli a figyelmem. És szerintem a nézőket is
kizökkenti majd. Úgy értem, basszameg, nem akartam ennyire feltűnővé
tenni. Jó mókának tűnt, de nagyobb lett a jelenlétem a kamera előtt,
mint gondoltam.

Mióta tervezte, hogy Sixszel fejezi be a Times Square-en a sorozatot?

Egy
pár éve élt bennünk ez a kép. Mindig is oda akartam jutni. Az a kép, a
jelenkori Times Square, csak a Hera-sztori szolgálatában működik. Ezzel
kifizetődik Hera sztorija. Az utolsó jelenet valójában róla szól, az ő
fontosságáról, és kik vagyunk mi. "Úristen, kapcsolatban állunk vele és
a cylonokkal, meg a körforgással, vajon megismétlődik?" Úgy éreztük, a
sorozatnak ez a nagyobb cselekményszála megkívánta, hogy azt is
feloldjuk, és hogy ezen a hangon oldjuk fel.

[…]

Feltételezhetjük, hogy odakint még egy csomó kiborult Cavil van, vagy elpusztult a hajójuk?

A
végső vágás kicsit kevésbé lett egyértelmű, mint terveztük. Az szerepel
a forgatókönyvben, hogy ahogy Racetrack megbicsaklik, kilövi az
atomrakétákat, azok pedig kimozdítják a Kolóniát a pályájáról, és az
bezuhant és darabokra szakadt. Ahogy kivagdostunk bizonyos
momentumokat, ez egyre kevésbé lett egyértelmű.

Mikor és miért döntöttek úgy, hogy a történetet a mi múltunkba helyezik?

Elég
régen elhatároztuk ezt, több éve. Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan
változatunk, amelyben a sorozat a jelenünkben vagy a jövőnkben
játszódott. Nem tűntek elég érdekesnek. A sorozatban a rengeteg
jelenkori dolog, a nyelv, a ruhák [, az All Along the Watchtower],
minden, csak úgy nyert értelmet nekünk, ha az valójában mind az övék,
és csak leöröklődött ránk a kollektív tudatalattinkban.

Cavil miért lőtte főbe magát?

Ez
Dean Stockwell ötlete volt. A forgatókönyvben Tigh dobta le a CIC egy
magasabb emeletéről. Dean fölhívott, és azt mondta, "Tudod, szerintem
abban a pillanatban Cavil fölfogná, hogy a játéknak vége, és
reménytelen az egész, és egy pisztolyt dugna a szájába, és lelőné
magát."

 

Az interjú áll még egy részből RDM-mel,
David Eickkel, Mary McDonnell-lel és Edward James Olmosszal, amit nem
fordítok le, mert kevés újdonságot tartalmaznak a blog olvasói számára,
de ennek ellenére érdekesek. Erre a linkre tessék kattintani az érdeklődőknek.

Ron Moore: bekalkuláltuk a veszteséget a Capricába

A videóblog legújabb darabjában Bear McCrearyt láthatjuk, amint a Someone to Watch Over Me munkálatait felügyeli. Megszólal Katee Sackhoff, David Weddle, Michael Nankin és Roark Critchlow is.

SevorTB felrakott néhány szemelvényt a Sci Fi hétfői BSG-különkiadásából, ezeket itt és itt lehet megtekinteni. A Daybreak I. összefoglalója pedig erre található (köszönet a figyelmeztetésért Andrew-nak!)

Az Entertainment Weekly összefoglalta a Battlestar Galactica létrejöttének történetét, az eredeti sorozattól a remake kezdetéig. A blog régi olvasóinak talán kevés újdonságereje lehet, de a cikk mindenképpen érdekes. 

A Hollywood Reporter készített egy röpke interjút Ronald D. Moore-ral, amelyből a legfontosabb pontokat alant kimelem, minden spoiler nélkül:

A Virtualityt hivatalosan nem kaszálták el, de hivatalosan nem is mozdult előrébb a dolog. 

A The Thing című horror remake-jének előkészületei továbbra is zajlanak, ő már leadta a vázlatait, a stúdió leszerződtette a rendezőt, már csak a zöld lámpára várnak. 

A Caprica készítésénél bekalkulálták, hogy a nézők egy része az űrcsaták miatt nem fogja szeretni az előzménysorozatot. Bíznak abban, hogy a műfajért egyébként nem rajongó nézőket is meg tudják hódítani helyettük. Úgy gondolja, hogy az emberek többsége, aki a Battlestart nézte, a karakterek interakciói miatt nézte, és az akció-kaland komponens csak hab volt a tortán. Valószínűleg nem azért kapcsolták be a tévét minden héten, hátha felrobban valami.

A folytatásos és az epizodikus sorozatok különbségeiről azt mondta, hogy a tévécsatornák tévesen táplálnak félelmeket az összefüggő történetű drámák iránt. A folytatásos sorozatok közönsége hajlamosabb mohó, elhivatott nézővé válni, akit érdekel a sorozat világa az interneten is és hajlandó merchandising-cuccokat vásárolni. A csatornák a könnyebb utat választják, mondván, "csináljuk az epizódok kerek, lezárt egészre, hogy a közönségnek a jövő héten ne kelljen emlékeznie". A közönség azonban okos. Szeretnek utánajárni a dolgoknak, ha lemaradtak valamiről, és erre ma már számtalan lehetőségük van. Ez ma már nem olyan nagy, félelmetes szörny, mint amilyennek a csatornák hiszik. 

Ron Moore legszívesebben egy western-sorozatot készítene el, ha lenne rá lehetősége. 

Katee Sackhoff a Kés/Alatt

Felhívás: Ysu idén is sci-fi tábort szervez Tatán, amelyre szeretettel várják a BSG és egyéb sorozatok fanjait is. Július 11-19 között lesz látogatható a rendezvény egy szemlátomást csodás környéken, érdeklődni pedig itt érdemes a témában.

A comment:com kiderítette, hogy a Battlestar Galactica április 7-étől fog futni az AXN Sci Fi-n, méghozzá keddenként és csütörtökönként. Ugyanitt egyben meg lehet tekinteni az eddigi What the Frak Happened videókat, ha elfelejtettük volna a 4.5-ös évad kulcsmomentumait, vagy csak szeretnénk egy jót nevetni. Itt jegyzem meg, az epizódok után ne hagyjátok ki a comment kritikáit sem, korrekt írások a jóféle sixx-stílusban.

Katee Sackhoff talán eddigi legjelentősebb mellékszerepét a Kés/Alatt című sorozatban kapta, ahol egy aneszteziológust játszik Roma Maffia bánatára és mindenki más örömére. A vizuális élmény kétségtelenül rengeteget javult általa abban a négy részben, amit az évad végéig vendégeskedett, a következő évadban majd Rose McGowan veszi át a helyét, mert akkor Katee már nem ért rá. A tovább mögött meg lehet tekinteni, milyen volt a szerepben a BSG Starbuckja, és a kapcsolódó anyagok között további klipeket is lehet böngészni, persze mind spoileres azoknak, akik meg akarják nézni a Kés/Alatt vonatkozó epizódjait.

A Paley Center, korábbi nevén a Televízió és Rádió Múzeuma rengeteg tévésorozat alkotó- és színészgárdájval készített interjúsorozatot, amelyeket szép lassan elkezdtek felpakolni a YouTube-ra. Embeddelni nem lehet őket, de ezekért simán megéri kikattintani: James Callis, Jamie Bamber és Edward James Olmos arról beszélnek, hogyan kapták meg a szerepüket, Ron Moore és David Eick pedig a sorozat megszületését ecsetelik. Az előbbiek egyszerűen viccesek, az utóbbiakból pedig kiderül, hogy egyedül Mary McDonnell volt az, akire úgy írták a szerepét, míg Edward James Olmosnak a Szárnyas fejvadász-beli karakterét használták Adama archetípusául. Ezekre a neveket csak úgy tudták megszerezni, hogy a forgatókönyvhöz csatolva volt a sorozat manifesztója, aminek szintén külön története van. Michael Rymert is valószínűleg ez győzte meg, ugyanis a Kárhozottak királynője megrendezése olyan lelki sérülést okozott számára, hogy kijelentette, soha nem akar filmet rendezni vizuális effektekkel.

Ha már itt tartunk, David Eick április közepén egy előadást fog tartani arról, hogy hogyan kell remake-et készíteni, beleértve a produceri munkálatok teljes spektrumát. Ott lesz David Weddle is, hogy beszélgessen a jelenlévőkkel, ha készül videó, biztos kirakom.

Bear McCreary egy másik videót is rögzített a Caprica-részlet mellé, ezen újdonsült menyasszonyával adják elő a Lords of Kobol című, latin nyelvű darabot, szépen.

NocadLee jelezte, hogy a scifi.com-on működik egy játékrovat, néhány agyzsibbasztó flashes BSG-őrülettel is, ha épp kiolvastuk volna a KMK-blogot, és nincs mivel elütni a munkaidő hátralevő részét. Lehet Centurionnal itt a piros-hol a pirosozni, célbalövőst játszani és Raiderrel Battlestarokat pusztítani, amiből az is kiderül, hogy nem kell aggódnunk a Galactica pusztulása miatt, ha kilövik, csak néhány Viperre szakad szét. A további játékok ezeken a linkeken érhetőek el, köszönet a észrevételért innen is NocadLeenek!

Jane Espenson fogja vezetni a Caprica íróit

Ron Moore egy korábbi interjúban bejelentette, hogy az első évben ő fogja ellátni a showrunneri feladatokat a Caprica című spinoffban is, de akkor még túl merész lett volna olyan következtetéseket levonni, hogy utána talán otthagyja ezt a pozíciót. A Chicago Tribune nemrég azonban közzétette, hogy valamikor az új sorozat első évadja során Moore valóban átadja a stafétát egy kollégájának, méghozzá Jane Espensonnak. Az írónő a harmadik évaddal szállt be a BSG-be, effektíve átvéve Anne Cofell Saunders helyét, és RDM azóta sem győzi dicsérni a munkáját. A hírrel kapcsolatban a következőket nyilatkozta: 

[Jane Espenson] kiváló író. A Galactica utolsó évadjában egyre több felelősséget ruháztam át rá a gyártásvezetés és az utómunkálat oldalán. A The Plan [című tévéfilm] forgatókönyvét ő írta, és executive-producerkedett fölötte elejétől a végéig. Lényegében ő volt a Plan showrunnere. Remek munkát végzett, és óriási bizalmam van benne. 

A júliusban kezdődő forgatásokig minden bizonnyal a zsebükben lesz egy pár forgatókönyv, amelyeken jelenleg Moore és Espenson mellett Michael Taylor és Ryan Mottesheard dolgoznak az írók műhelyében. A BSG írócsapata is fokozatosan jött össze az első évad során, úgyhogy számíthatunk még újabb nevekre a jövőben. Bizonyára gazdagodunk majd néhány vendégszerzővel is, és reménykedem abban, hogy a BSG világában ismeretlen írók is felbukkannak majd a stábban, hogy új színt vigyenek a spinoff stílusába.

Jane Espenson fogja vezetni a Caprica íróit

Ron Moore egy korábbi interjúban bejelentette, hogy az első évben ő fogja ellátni a showrunneri feladatokat a Caprica című spinoffban is, de akkor még túl merész lett volna olyan következtetéseket levonni, hogy utána talán otthagyja ezt a pozíciót. A Chicago Tribune nemrég azonban közzétette, hogy valamikor az új sorozat első évadja során Moore valóban átadja a stafétát egy kollégájának, méghozzá Jane Espensonnak. Az írónő a harmadik évaddal szállt be a BSG-be, effektíve átvéve Anne Cofell Saunders helyét, és RDM azóta sem győzi dicsérni a munkáját. A hírrel kapcsolatban a következőket nyilatkozta: 

[Jane Espenson] kiváló író. A Galactica utolsó évadjában egyre több felelősséget ruháztam át rá a gyártásvezetés és az utómunkálat oldalán. A The Plan [című tévéfilm] forgatókönyvét ő írta, és executive-producerkedett fölötte elejétől a végéig. Lényegében ő volt a Plan showrunnere. Remek munkát végzett, és óriási bizalmam van benne. 

A júliusban kezdődő forgatásokig minden bizonnyal a zsebükben lesz egy pár forgatókönyv, amelyeken jelenleg Moore és Espenson mellett Michael Taylor és Ryan Mottesheard dolgoznak az írók műhelyében. A BSG írócsapata is fokozatosan jött össze az első évad során, úgyhogy számíthatunk még újabb nevekre a jövőben. Bizonyára gazdagodunk majd néhány vendégszerzővel is, és reménykedem abban, hogy a BSG világában ismeretlen írók is felbukkannak majd a stábban, hogy új színt vigyenek a spinoff stílusába.

David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket, hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben, tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak, akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek, hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal. Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár, pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja, hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük? Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak, és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.

David Weddle: életem legjobb teljesítményét nyújtottam

Valószínűleg a Variety
készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának
néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első David
Weddle-lel, a sorozat egyik írójával és producerével.Tessék elolvasni, milyen mérhetetlen tisztelettel viseltetik ez az ember a főnöke iránt, aki legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabb nála. 

Ron Moore-nak írni a legnagyszerűbb, legkielégítőbb és legnagyobb
kihívást jelentő élmény volt, amit valaha is megtapasztaltam a
televízióban. Ettől még távolról sem volt gyerekjáték.

Mikor
új írók csatlakoztak a stábhoz, gyakran kellemes meglepetés érte őket,
hogy milyen informális módon dolgozzuk ki a történeteket. Mindig
figyelmeztettük őket, hogy míg más sorozatoknál sokkal nagyobb
hangsúlyt fektetnek a sztori körvonalazására, addig nálunk maga a
forgatókönyvírás jelentette a munka dandárját. Moore három-négy, néha
akár öt vázlatot is íratott velünk, minden egyes vázlatnál arra
sarkallva bennünket, hogy merüljünk el mélyebben a karakterekben,
tegyük összetettebbé a témáinkat, és adjunk további színezetet a
jeleneteinknek.

Ám csak amikor az új írók munkához láttak,
akkor ült ki az arcukra az a kifejezés… azé az emberé, aki egy sebes
sodrású folyóban próbál az árral szemben gyalogolni, és kétségbeesetten
reménykedik abban, hogy nem ütközik kőnek egy zuhatagban. Attól féltek,
hogy csalódást okoznak Ronnak, és nem tudják elérni azt a szintet, amit ő szeretett volna, hogy elérjenek.

A legjobb személyes élményem az, amikor a partneremmel, Bradley Thompsonnal beadtuk a Maelstrom első vázlatát, amelyben Kara Thrace visszaemlékszik egy hallucinációban az utolsó találkozására a kegyetlen édesanyjával, és megtud egy újabb fontos dolgot a kozmikus sorsáról.

Miután benyújtottuk a vázlatot, Moore a teljes íróstáb
előtt felénk fordult, és azt mondta: "Ez a legjobb első vázlat, amit ti
ketten valaha írtatok nekem". A szívem majd kiugrott a helyéről, és könnyek
szöktek a szemembe.

Azután Michael Nankin, a rendezőnk egy konferencia-hívást kezdeményezett velünk és Ronnal.
Már a gyomromban éreztem valami rosszat. Az első vázlatunkban Kara édesanyja
egy stroke miatt nem tudott beszélni, így a jelenet csak Kara
monológjából állt — egy keserű és fájdalmas áradatból, amit egy pár,
pislogásra is képtelen szemnek címeztek.

Michael azt
mondta, "Nem értem a kapcsolatát az anyjával — hogy miért ilyen erőteljes
ez az ő számára, mit akar az anyjától, és hogy hogyan passzol ez bele a
nagyobb sorsába."

Ron egy darabig megvédte a forgatókönyvet, aztán meggondolta magát. "Talán Michaelnek
igaza van. Talán hallanunk kell még egyszer, utoljára az oroszlán
üvöltését. Talán Kara meglátogathatná az anyját aznap, amikor megtudja,
hogy halálos rákja van. Lehetne köztük egy hatalmas, keserű vita. Mi
láthatnánk a kapcsolatuk dinamikáját, ti pedig beleszőhetnétek a dolgot
Kara kozmikus végzetébe. Mit szóltok?

Nyelni próbáltam, de a torkom egyszerűen elzárult. "Remekül hangzik, de nem tudom, négy nap alatt képesek leszünk-e rá."

Michael nevetett: "Persze, hogy képesek lesztek."

Így vette kezdetét egy véget nem érő nap a túlságosan is ismerős pokolban. Braddel a Universal külső stúdiójában sétálgattunk, és csak dobálgattuk egyik rossz ötletet a másik után.

Aznap
éjjel hideg izzadtságban feküdtem. Nagyszerű! Életünk legjobb
forgatókönyve, erre darabokra kell tépnünk. Mi lesz, ha tönkretesszük?
Mi lesz, ha Ron elveszi tőlünk?

De ahogy a hajnal meghasadt a Universal udvara fölött, Brad és én formába öntöttük Kara és az édesanyja közös jeleneteit. Kitaláltuk, hogy Kara kinyitja egy iskolai rajzfüzetét, és fölfedezi, hogy ugyanazt a mandalát rajzolta, mint amit az ősi templomban megtalált a Galactica legénysége. A kialvatlanságtól csipás szemmel, de az adrenalintól felbuzdulva mentem be Ron
irodájába, és elmondtam neki, hogy összeálltak a dolgok, de nem áruljuk el neki őket, mert meg akarjuk lepni a következő vázlattal. Kedvesen
elmosolyodott: "Jó".

Ez fog hiányozni most, hogy a BSG-nek
vége: az, hogy életem legjobb teljesítményét nyújtsam, aztán arra
késztessenek, hogy még jobbat csináljak — hogy még mélyebbre hatoljak,
és valami olyasmit próbáljak meg elérni, amire nem biztos, hogy képes vagyok.

Nem vagyok egyedül. Mindenkit minden részlegnél ugyanez vezérelt, és ez az, amiért a Battlestar Galactica nemcsak egy-egy évadra, hanem korszakokra szól.