A következő napokban a Battlestar Galactica első számú showrunnerének életét fogom minden eddiginél nagyobb alapossággal feldolgozni (ha most meg kéne neveznem, hány forrásból dolgoztam, bizony bajban lennék). A nem mindennapi történetet azoknak is ajánlom, akiket egyébként nem foglalkoztat a tévéműsorok háttere, Ron Moore karrierjéről ugyanis mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos.
Ronald Dowl Moore 1964. július 5-én született a
kaliforniai Chowchilla városában, egy nagyjából négy és félezres
lélekszámú farmertelepülésen nem messze Fresnótól, ahol körülbelül
kétszer annyi nő él, mint férfi. Míg más városokban a középiskola
keménykötésű tanulói a futballcsapatot erősítik, a többiek meg
legfeljebb a rezesbandában kapnak helyet, addig itt a nemek szokatlan
aránya miatt gyakorlatilag minden fiúnak mindenben szerepet kellett
vállalnia. Az ifjú Ron ezért lehetett egyszerre a focisták
quarterbackje (aki, mint a Friday Night Lights óta tudjuk, a kisvárosok
legnagyobb sztárja) és a fúvószenekar tagja (ami meg a geekebb
elfoglaltságok közé tartozik), így még azt is elnézték neki, hogy
szerelmes az eredeti Star Trekbe.
A hetvenes években
ismétlések révén szinte folyamatosan képernyőn volt az úttörő sci-fi
sorozat, és a rajongók már akkor találkozókat szerveztek, hírleveleket
szerkesztettek (így ment ez az internetkorszak előtt), és
fan-fictionöket, vagyis nézők által kreált irodalmat terjesztettek.
Moore-t korán elkezdte foglalkoztatni a szakma, és a legnagyobb
inspirálói azok voltak, akik így, nem kanonikus módon leheltek új
életet a Star Trekbe. Máig emlékszik azoknak a rajongóknak a nevére,
akiknek az írásait a legnagyobbra tartotta akkoriban.
Harlan Ellison, sok fantasztikus irodalmár példaképe. Neil Gaiman saját bevallása szerint egyetlen dolgot tanult tőle, hogy hogyan kell borotválkozni.
A
kicsi és nem túl inspiráló városban az ő ablaka a világra a tévé lett,
ami elől elszakadva leginkább Dickenst olvasott, valamint Robert
Heinleint, Isaac Asimovot és Philip K. Dicket. A saját stílusát a
legjobban Harlan Ellison határozta meg, nemcsak a fikcióival, hanem a
kritikáival és újságcikkeivel is. A televízió szeretete azonban nem a
prózára, hanem a forgatókönyvírásra predesztinálta őt.
Egészen
kicsikorától kezdve talált ki történeteket, amiket már a játszótéren is
mesélt a kortársainak. Az édesanyja máig őriz egy könyvecskét, amit
harmadik osztályban írt, és egy darabot is szerzett a középiskola
színitársulatának, amit aztán maga is rendezett, de sosem gondolta
egyébnek az egészet, mint egy hobbinak. A katonaság, különösen a
tengerészet mindig is komolyabban foglakoztatta, mivel apja vietnámi
veterán volt, és könyvek tonnáit gyűjtötte a témában. Az ithacai Cornell
Egyetemre is tengerészeti ösztöndíjjal került be.
Akkoriban
ügyvéd akart lenni, és ehhez az ösztöndíj értelmében alapszakon
politológiát és történelmet kellett tanulnia. Ezalatt rövid időre
bekerült a tengerészet tiszti tartalékosképző hadtestjébe, és volt
szerencséje egy hetet egy atomtengeralattjárón tölteni. Később tagja
lett a Kappa Alfa Társaságnak, ahol továbbra is foglalkozhatott az
irodalommal, és néhány jó barátra is szert tett. Amiben a legtöbb
internetes életrajza téved, az az, hogy nem végezte el
az egyetemet, az utolsó évében elbocsátották, miután hónapokig be sem
járt az előadásokra, és már egyáltalán nem érdekelte a jogászat.
A Cornell Egyetem, amely szerencsére nem engedett ügyvédet faragni Moore-ból.
Elvesztette
az ösztöndíjat, nem volt többé tagja a tartalékosoknak sem, és szó
szerint semmilyen kilátása nem maradt a jövőre. Egy korábbi szobatársa,
aki egy évvel korábban diplomázott le, sietett a segítségére, és hívta
meg magához Los Angelesbe, hogy együtt próbáljanak szerencsét
Hollywoodban. Most, miután más lehetősége nem maradt, komolyan
fontolóra vette, hogy az írással keresse a kenyerét.
Jó
darabig aztán a barátja albérlete padlóján aludt, és a filmkészítés
perifériáján dolgozott recepciósként, adminisztrátorként, személyzeti
főnökként és futárként. A kishitű hozzáállása, ami miatt az iskolából
is kirúgták, megmaradt: tucatnyi félbehagyott forgatókönyv,
befejezetlen sztoriötlet (pontosabban spec script) és egy kilátástalan
élet lett három év eredménye.
Ekkortájt
már közel két éve újraélesztette Gene Roddenberry a Star Treket, és Ron
Moore hűen követte is a vadonatúj Enterprise kalandjait. Úgy alakult,
hogy az akkori barátnője épp a sorozatnál dolgozott, és megszervezett
neki egy túrát a díszletek között. Trekről lévén szó, az ilyesmik
szinte rendszeresek voltak, ám Moore ekkor döbbent rá, hogy számára ez
a kihagyhatatlan lehetőség. Úgy négy hete volt a látogatás előtt, így
összeszedte magát, és megírta élete első komplett, egész forgatókönyvét
az Új nemzedék számára.
Két dolog segített a számára
az egészben: a határidő tudata, az, hogy ha nem fejezi be az írást a
látogatás napjáig, akkor fújhatja az egészet, és az, hogy tökéletesen
ismerte a sorozat karaktereit, a hangulatát, mindent tudott, amit
Picard kapitányról és a legénységéről tudni lehetett. Így aztán
sikerült a nagy napon magával vinnie a kész művet, és elhatározta, ha
törik, ha szakad, ezt bejuttatja az írókhoz.
A
túravezetője persze nap mint nap találkozott hozzá hasonló elszánt
rajongókkal, ezért udvariasan visszautasította, ő azonban nem adta fel.
A díszleteket, Patrick Stewartot és a stábot látva elfogta egy érzés,
hogy jó helyen jár, és nem utoljára tette be ide a lábát. Nem hagyhatta
ki ezt a lehetőséget. Visszafelé menet addig-addig győzködte a
vezetőjét, amíg az, valószínűleg a naivsága és a pimaszsága láttán meg
nem ígérte, hogy egyszer el fogja olvasni a forgatókönyvét.
Hét hónappal később már a saját epizódja forgatását felügyelni jött vissza.
A bejegyzés itt folytatódik.