A Battlestar Galactica
írói ezúttal megmutatták, hogy meg tudnak felelni az elvárásoknak,
amelyeket maguk tornásztak fel olyan magasra bennünk, és nem
utolsósorban még most is képesek meglepni a nézőket az okosan és
apránként elhintett információmorzsáikkal. A Faith a maga logikai hibái ellenére egy kielégítő, okosan megírt epizód, amit sokszor meg fogok még nézni.
Szinte mindenki nagyon sokat várt Nana Visitor
régen beharangozott vendégeskedésétől. Valaki újra akarta látni a
kedvenc őrnagyát, valaki tudni akarta, mi ez a nagy felhajtás ekörül a
nő körül, mások pedig kíváncsian várták, milyen lesz az a szerep és az
a történet, amelyhez ilyen körültekintéssel választottak színészt a
producerek. A másik szálon pedig a tipikus Battlestar-duplaepizód második fele zajlik, amelyben a régóta építgetett
és ígérgetett cselekmények teljesednek ki, a különbség csak az, hogy az
írók nem lőnek el minden puskaport negyven percben, hanem óvatosan
beosztják a muníciójukat a jövőre is.
Mind a mai napig gyakran érzem úgy, hogy teljesen hiába és fölöslegesen tépem a számat itt a blogon, felhívva a figyelmet olyan evidenciákra, amelyekről minden nézőnek elvileg tudnia kéne, mikor olyan kommentelőkkel meg levélírókkal találkozom, akik szentül meg vannak győződve, hogy az öt utolsó cylon
modell tök ugyanolyan, mint a másik hét, sőt mindig is ugyanolyanok
voltak, legfeljebb korábban gyártották őket. Lehet, hogy lassan írnom
kéne egy új bejegyzést velük kapcsolatban, de remélem, hogy a mostani
epizóddal kicsit mindenki a helyére került, és elkezd gondolkozni.
Ki lett jelentve, hogy az öt utolsó cylon a tizenharmadik törzsből jött, ergo valószínűleg egyenesen a Földről. Mindenesetre hogy kurvára nem a Centurionok
építették őket, az teljesen egyértelművé lett téve, úgyhogy most már
remélem, többet nem kell ezt szajkóznom és háromféle bizonyítékkal
alátámasztanom mindenkinek. A hibrid ezen mondatánál kétszeresen is
megkönnyebbültem, mert ezzel egyrészt közelebb jutottunk a végső
igazsághoz (persze a legnagyobb elmélkedőknek ez sem lehetett új, vegyük csak figyelembe a Temple of Five-ot az algabolygón), másrészt olyasmi is kiderült ebből az epizódból, amit nem tudtunk előre, még a promókból sem, és engem speciel sikerült meglepniük.
A "Ship of Lights"-elmélettel,
amely Kara rajzai után ütötte fel a fejét az interneten, engem is
alaposan csőbe húztak, pedig tényleg csak a saját rajongói
hülyeségünknek köszönhetjük, hogy mindenféle szir-szart beleláttunk azokba a festményekbe. Örülök, hogy nem kell tovább túlmisztifikálnunk Starbuck
látomásait, és hogy az őt övező rejtély megoldásával egyre előrébb
jutunk. Sok kérdés van még vele kapcsolatban így is, de legalább most
már nem csak mi tudjuk, hogy ő a halál angyala (bármit is jelentsen
ez), hanem elég hamar ő maga is rájött erre.
Kara mintha kezdené megtalálni a régi önmagát, Sam kisebb ámokfutása után a Demetriuson láthatóan észhez tér, és kevesebb drámai pillantást
láthatunk tőle, mint az elmúlt epizódokban. Ezzel persze bejön a képbe
az egyik logikai hiba, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy eddig nem
jutott eszébe egy Raptorral menni, de betudhatjuk annak, hogy valóban
elment az esze, és a Földdel kapcsolatos megszállottságát a
legénységnél és az admirális parancsánál is előbbre helyezte eddig.
Mikor Gaeta megsérül, megőrzi a lélekjelenlétét, ő az első, aki
odaugrik, és szakszerűen ellátja a sebét, és végre úgy viselkedik, mint
egy katona, egy osztagvezető, egy parancsnok.
Félő, hogy Sam kirohanását, de még Gaeta
meglövését is szó nélkül el fogja nézni az admirális, amennyire a
korábbi hasonló eseteket ismerjük. Ezt leszámítva jó volt a húzás az
íróktól, és Alessandro Juliani remekelt is a jeleneteiben. Remélem, Gaeta nem fog meghalni, vagy nem vágják le a lábát, bár azt hiszem, egyik sem okozna különösebb gondot a készítőknek. És ez a második logikai hiba számomra: tizennégy óra alatt kétszer is megfordult volna a Demetrius Gaetával Cottle doki és a randevúpont között, nem igaz, hogy fél napig hagyni kellett szenvedni.
Csak dicsérni tudom Michael Truccót
is, akinek a második évad óta hatalmas utat tett meg a karaktere, és
számomra teljesen meglepő módon egész jól megbirkózik a szerepével.
Kezdjük ott, hogy mondjuk egy Tahmoh Penikett-tel ellentétben háromnál
több arca van, és nem a szája csücsörítésével fejezi ki az érzelmei
egyik felét. Ezúttal a puszta pillantásával is épp eleget tudott
közölni, és ami azt illeti, számomra sikerült érdekesebbé tennie a vele
történteket, mint Kara nagy revelációját. Tetszik, hogy megőrzi az
emberi mivoltát, de közben megjelennek benne a cylon ösztönök, amelyeknek nem tud parancsolni. Valószínűleg a saját lelepleződése segített neki beismerni, hogy ők, a cylonok nem csupán mechanikus gépek, hanem ugyanolyan érző lények lehetnek, mint az emberek.
Hadd emeljem ki, hogy nagyon-nagyon tetszett, ahogy az írók megalapozták a cylon bázishajón kialakuló konfliktusokat. Gyanítom, hogy ez elsősorban Seamus Kevin Fahey-nek
egyedül köszönhető, ugyanis a negyedik évad epizódjainak cselekményét
csak nagyon nagy vonalakban, pár mondattal határozzák meg a producerek
a közös munka során, és lényegesen többet bíznak a forgatókönyvírókra, akik ráadásul gyakran el is rugaszkodnak a leírtaktól, és egész más úton vezetik végig a cselekényüket A-ból B-be. A Faithben nyilván megalapozták, hogy a polgárháború sújtotta cylon flotta és az emberek kényszerű szövetsége kemény összecsapásokhoz vezet, de valószínűleg Fahey feladata volt, hogy ezeket meg is valósítsa.
Jean Barolay
halálát jól, ötletesen felépítette és rendesen megmagyarázta – ugyan
kissé szájbarágósan, de ez az egész epizódról elmondható, és nem
éreztem különösebben nagy bajnak. Ugyanígy láthatjuk a nyolcas modellek
közti összezörrenéseket, és nyilvánvalóvá teszik számunkra Athena motivációit, hozzáállását, ami számomra az egyik legérdekesebb mellékága volt az epizódnak, nagyon tetszett.
Itt jegyzem meg, hogy ha valakinek a töke tele van, hogy átmentünk Star Trekbe, és minden héten kinyírnak egy ismeretlen "vörös egyenruhás" vendégszereplőt, akkor nézzen utána Mathiasnak és Barolay-nek, akik eddig is kurva sok epizódban szerepeltek, és a lehetőségekhez képest kidolgozott karakterek voltak. Barolay Andersékkel együtt menekült meg a Capricáról, és benne volt a Collaboratorsban a körben, amely például Gaeta megbüntetéséről is szavazott.
A Galacticán
történtekkel kapcsolatban egyelőre nagy bennem a kíváncsiság, hogy
vajon mit akarnak elérni az írók azzal, hogy fokozatosan
megváltoztatják Laura Roslin véleményét Baltarról. Az Emilyvel való ismeretsége és a beszélgetéseik arra voltak jók, hogy külön tudja választani az embert, a gyűlölt Baltart, és az üzenetet, amit közvetít. Épp ezért szintén nagyon jó húzást volt, hogy a haldokló nőről megtudtuk, hogy Roslinra szavazott, és maga sem kedveli az egykori elnököt, de a vallási beszédeit egész másként kezeli.
Az
elnökasszony karaktere eddig is az egyik legérdekesebb és
legalaposabban kidolgozott volt, de a mostaniakkal sikerült még tovább
mélyíteni a személyiségét. Mary McDonnell játéka miatt végtelenül sokszor meg fogom még nézni a Faithet, teljességgel le voltam nyűgözve. A kopaszságát eddig is tudtuk, de a sokkhatás
és a fájdalmak közvetítéséhez szükség volt arra, hogy ezt így lássuk
is.
A legtökéletesebb mégis az volt, és ezért ismét csak dicsérni tudom
az írókat, hogy Emilynek nem a Földről, a próféciákról, a küldetéstudatáról
vagy akár az elnökségéről beszélt, hanem valami nagyon is személyes,
sokkal régebbi és mélyebb fájdalom vezetett az epizód érzelmi
csúcspontjához. Ismét megtudtunk valami esszenciálisat Laura Roslinról, és mindennél jobban képesek vagyunk átérezni a fájdalmát, mert úgy nyílik meg, ahogy eddig még nem láttuk, Adamával sem.
Nana Visitor úgy került képbe Emily Kowalski szerepéért, hogy a casting során az egyik Star Trek-veterán, ha jól emlékszem, David Weddle említette meg Ron Moore-nak, hogy szerinte az egykori munkatársuk, a Deep Space Nine Kira őrnagya alkalmas lenne a szerepre. Valóban tökéletes választás volt, szeretnivaló, sajnálható és elesett volt, a végére ugyanolyan gyöngéd érzések alakultak ki bennem vele kapcsolatban, mint Roslinnak, ami a kevés képernyőidőt tekintve nagy eredmény.
Ezt a részt az összetettsége, a többszálúsága
miatt élveztem, mert mindenhol egyszerre tudott kielégítő lenni, és
mert aprólékosan kidolgozott volt, nem akadt olyan momentum, amely ne érte
volna meg az idejét, mégsem volt zsúfolt vagy sietős a történet.