A Battlestar Galactica írói ezúttal megmutatták, hogy meg tudnak felelni az elvárásoknak, amelyeket maguk tornásztak fel olyan magasra bennünk, és nem utolsósorban még most is képesek meglepni a nézőket az okosan és apránként elhintett információmorzsáikkal. A Faith a maga logikai hibái ellenére egy kielégítő, okosan megírt epizód, amit sokszor meg fogok még nézni.
Szinte mindenki nagyon sokat várt Nana Visitor régen beharangozott vendégeskedésétől. Valaki újra akarta látni a kedvenc őrnagyát, valaki tudni akarta, mi ez a nagy felhajtás ekörül a nő körül, mások pedig kíváncsian várták, milyen lesz az a szerep és az a történet, amelyhez ilyen körültekintéssel választottak színészt a producerek. A másik szálon pedig a tipikus Battlestar-duplaepizód második fele zajlik, amelyben a régóta építgetett és ígérgetett cselekmények teljesednek ki, a különbség csak az, hogy az írók nem lőnek el minden puskaport negyven percben, hanem óvatosan beosztják a muníciójukat a jövőre is.
Mind a mai napig gyakran érzem úgy, hogy teljesen hiába és fölöslegesen tépem a számat itt a blogon, felhívva a figyelmet olyan evidenciákra, amelyekről minden nézőnek elvileg tudnia kéne, mikor olyan kommentelőkkel meg levélírókkal találkozom, akik szentül meg vannak győződve, hogy az öt utolsó cylon modell tök ugyanolyan, mint a másik hét, sőt mindig is ugyanolyanok voltak, legfeljebb korábban gyártották őket. Lehet, hogy lassan írnom kéne egy új bejegyzést velük kapcsolatban, de remélem, hogy a mostani epizóddal kicsit mindenki a helyére került, és elkezd gondolkozni.
Ki lett jelentve, hogy az öt utolsó cylon a tizenharmadik törzsből jött, ergo valószínűleg egyenesen a Földről. Mindenesetre hogy kurvára nem a Centurionok építették őket, az teljesen egyértelművé lett téve, úgyhogy most már remélem, többet nem kell ezt szajkóznom és háromféle bizonyítékkal alátámasztanom mindenkinek. A hibrid ezen mondatánál kétszeresen is megkönnyebbültem, mert ezzel egyrészt közelebb jutottunk a végső igazsághoz (persze a legnagyobb elmélkedőknek ez sem lehetett új, vegyük csak figyelembe a Temple of Five-ot az algabolygón), másrészt olyasmi is kiderült ebből az epizódból, amit nem tudtunk előre, még a promókból sem, és engem speciel sikerült meglepniük.
A "Ship of Lights"-elmélettel, amely Kara rajzai után ütötte fel a fejét az interneten, engem is alaposan csőbe húztak, pedig tényleg csak a saját rajongói hülyeségünknek köszönhetjük, hogy mindenféle szir-szart beleláttunk azokba a festményekbe. Örülök, hogy nem kell tovább túlmisztifikálnunk Starbuck látomásait, és hogy az őt övező rejtély megoldásával egyre előrébb jutunk. Sok kérdés van még vele kapcsolatban így is, de legalább most már nem csak mi tudjuk, hogy ő a halál angyala (bármit is jelentsen ez), hanem elég hamar ő maga is rájött erre.
Kara mintha kezdené megtalálni a régi önmagát, Sam kisebb ámokfutása után a Demetriuson láthatóan észhez tér, és kevesebb drámai pillantást láthatunk tőle, mint az elmúlt epizódokban. Ezzel persze bejön a képbe az egyik logikai hiba, hogy hogy lehet olyan hülye, hogy eddig nem jutott eszébe egy Raptorral menni, de betudhatjuk annak, hogy valóban elment az esze, és a Földdel kapcsolatos megszállottságát a legénységnél és az admirális parancsánál is előbbre helyezte eddig. Mikor Gaeta megsérül, megőrzi a lélekjelenlétét, ő az első, aki odaugrik, és szakszerűen ellátja a sebét, és végre úgy viselkedik, mint egy katona, egy osztagvezető, egy parancsnok.
Félő, hogy Sam kirohanását, de még Gaeta meglövését is szó nélkül el fogja nézni az admirális, amennyire a korábbi hasonló eseteket ismerjük. Ezt leszámítva jó volt a húzás az íróktól, és Alessandro Juliani remekelt is a jeleneteiben. Remélem, Gaeta nem fog meghalni, vagy nem vágják le a lábát, bár azt hiszem, egyik sem okozna különösebb gondot a készítőknek. És ez a második logikai hiba számomra: tizennégy óra alatt kétszer is megfordult volna a Demetrius Gaetával Cottle doki és a randevúpont között, nem igaz, hogy fél napig hagyni kellett szenvedni.
Csak dicsérni tudom Michael Truccót is, akinek a második évad óta hatalmas utat tett meg a karaktere, és számomra teljesen meglepő módon egész jól megbirkózik a szerepével. Kezdjük ott, hogy mondjuk egy Tahmoh Penikett-tel ellentétben háromnál több arca van, és nem a szája csücsörítésével fejezi ki az érzelmei egyik felét. Ezúttal a puszta pillantásával is épp eleget tudott közölni, és ami azt illeti, számomra sikerült érdekesebbé tennie a vele történteket, mint Kara nagy revelációját. Tetszik, hogy megőrzi az emberi mivoltát, de közben megjelennek benne a cylon ösztönök, amelyeknek nem tud parancsolni. Valószínűleg a saját lelepleződése segített neki beismerni, hogy ők, a cylonok nem csupán mechanikus gépek, hanem ugyanolyan érző lények lehetnek, mint az emberek.
Hadd emeljem ki, hogy nagyon-nagyon tetszett, ahogy az írók megalapozták a cylon bázishajón kialakuló konfliktusokat. Gyanítom, hogy ez elsősorban Seamus Kevin Fahey-nek egyedül köszönhető, ugyanis a negyedik évad epizódjainak cselekményét csak nagyon nagy vonalakban, pár mondattal határozzák meg a producerek a közös munka során, és lényegesen többet bíznak a forgatókönyvírókra, akik ráadásul gyakran el is rugaszkodnak a leírtaktól, és egész más úton vezetik végig a cselekényüket A-ból B-be. A Faithben nyilván megalapozták, hogy a polgárháború sújtotta cylon flotta és az emberek kényszerű szövetsége kemény összecsapásokhoz vezet, de valószínűleg Fahey feladata volt, hogy ezeket meg is valósítsa.
Jean Barolay halálát jól, ötletesen felépítette és rendesen megmagyarázta – ugyan kissé szájbarágósan, de ez az egész epizódról elmondható, és nem éreztem különösebben nagy bajnak. Ugyanígy láthatjuk a nyolcas modellek közti összezörrenéseket, és nyilvánvalóvá teszik számunkra Athena motivációit, hozzáállását, ami számomra az egyik legérdekesebb mellékága volt az epizódnak, nagyon tetszett.
Itt jegyzem meg, hogy ha valakinek a töke tele van, hogy átmentünk Star Trekbe, és minden héten kinyírnak egy ismeretlen "vörös egyenruhás" vendégszereplőt, akkor nézzen utána Mathiasnak és Barolay-nek, akik eddig is kurva sok epizódban szerepeltek, és a lehetőségekhez képest kidolgozott karakterek voltak. Barolay Andersékkel együtt menekült meg a Capricáról, és benne volt a Collaboratorsban a körben, amely például Gaeta megbüntetéséről is szavazott.
A Galacticán történtekkel kapcsolatban egyelőre nagy bennem a kíváncsiság, hogy vajon mit akarnak elérni az írók azzal, hogy fokozatosan megváltoztatják Laura Roslin véleményét Baltarról. Az Emilyvel való ismeretsége és a beszélgetéseik arra voltak jók, hogy külön tudja választani az embert, a gyűlölt Baltart, és az üzenetet, amit közvetít. Épp ezért szintén nagyon jó húzást volt, hogy a haldokló nőről megtudtuk, hogy Roslinra szavazott, és maga sem kedveli az egykori elnököt, de a vallási beszédeit egész másként kezeli.
Az elnökasszony karaktere eddig is az egyik legérdekesebb és legalaposabban kidolgozott volt, de a mostaniakkal sikerült még tovább mélyíteni a személyiségét. Mary McDonnell játéka miatt végtelenül sokszor meg fogom még nézni a Faithet, teljességgel le voltam nyűgözve. A kopaszságát eddig is tudtuk, de a sokkhatás és a fájdalmak közvetítéséhez szükség volt arra, hogy ezt így lássuk is.
A legtökéletesebb mégis az volt, és ezért ismét csak dicsérni tudom az írókat, hogy Emilynek nem a Földről, a próféciákról, a küldetéstudatáról vagy akár az elnökségéről beszélt, hanem valami nagyon is személyes, sokkal régebbi és mélyebb fájdalom vezetett az epizód érzelmi csúcspontjához. Ismét megtudtunk valami esszenciálisat Laura Roslinról, és mindennél jobban képesek vagyunk átérezni a fájdalmát, mert úgy nyílik meg, ahogy eddig még nem láttuk, Adamával sem.
Nana Visitor úgy került képbe Emily Kowalski szerepéért, hogy a casting során az egyik Star Trek-veterán, ha jól emlékszem, David Weddle említette meg Ron Moore-nak, hogy szerinte az egykori munkatársuk, a Deep Space Nine Kira őrnagya alkalmas lenne a szerepre. Valóban tökéletes választás volt, szeretnivaló, sajnálható és elesett volt, a végére ugyanolyan gyöngéd érzések alakultak ki bennem vele kapcsolatban, mint Roslinnak, ami a kevés képernyőidőt tekintve nagy eredmény.
Ezt a részt az összetettsége, a többszálúsága miatt élveztem, mert mindenhol egyszerre tudott kielégítő lenni, és mert aprólékosan kidolgozott volt, nem akadt olyan momentum, amely ne érte volna meg az idejét, mégsem volt zsúfolt vagy sietős a történet.